Én már rég elvesztettem az útvonalat, de Rosa céltudatosan ment előre az ösvényen.
Aztán egy elágazáshoz értünk.
-És most? - kérdeztem.
-És most... - tűnődött. - Hát...
Megfordult, becsukta a szemét, és gondolkodott, aztán hátrafelé kezdett sétálni.
-Jól vagy? - néztem furán.
-Arra kell menni! - jelentette ki magabiztosan, és jobbra mutatott.
-Szerintem balra. - gondolkoztam, és tisztán emlékeztem, hogy igazam van, arra kell menni.
-Vitatkozol? - sértődött meg.
-Nem, dehogy... De szerintem akkor se arra kell menni, ahogy te gondolod - ráztam meg a fejem.
Tudom, tudom. Rosszul tájékozódom, de egy biztos: most az egyszer talán tényleg igazam lehet.
Támadt egy ötletem.
-Rosa? Mi lenne, ha szétválnánk? - kérdeztem. - Amelyikünk rossz útra tér, az majd visszafordul, és elmegy a másikon. Szerinted?
Rosalya elhúzta a száját.
-Mi van, ha eltévedünk?-Nem fogunk. Itt csak két ösvény van. Ha rossz irányba indultam el, majd visszafordulok, és megyek a tiéden. - bizonygattam. - Ne félj, hamar rájövök, ha rossz felé megyek.
-Hát... jó, legyen - adta be a derekát. - De ne felejtsd el, hogy fél óra múlva a találkozóhelyen kell lennünk! Ha rossz felé mész, vagy megyek, akkor futni kell. Na szia! - intett, és elindult jobbra.
-Helló... - nekivágtam a balra tartó ösvénynek.
Azért szívből remélem, hogy jó felé megyek... Ciki lenne, ha tényleg neki lenne igaza... De hát nem baj. Maximum visszafordulok. Nem nagy gond.
Azért annyira béna én se lehetek, hogy ne találnék vissza.
Gyalogoltam, és egyre inkább azt éreztem, hogy beljebb és beljebb kerülök az erdőbe, amit jó jelnek vettem.
Bár ne vettem volna...
Kitartóan sétáltam, és közben nézelődtem. Csodaszép volt az erdő, a fák lombjain át beszűrődött egy-két napsugár, és fénnyel látta el a teret. Sok vastag fa vett körül, és takarta el az eget.
Már egy ideje sétáltam. Nem nagyon néztem, merre megyek. Csak az ösvényt követtem.
Aztán hirtelen megtorpantam.
Jobb oldalra tőlem egy óriási kidőlt fa állt. Nagyon furcsa pózban törhette ki a vihar, mert teljesen becsavarodott.
Aztán leesett a tantusz.
Ha erre jöttünk volna, akkor biztosan emlékeztem volna erre a fára, annyira jellegzetes...
Gyorsan hátraarcot vágtam, és ijedten futottam visszafelé.
Rosa-nak volt igaza... Miért nem hallgattam rá?! Hiszen neki mindig, mindenben igaza van!
Rémülten futottam tovább, de megálltam. Elágazás?!
Jobbra vagy balra? Jobbra vagy bajra?! Úristen...
Tétován elindultam jobbra. Valószínűleg arra kell mennem... Remélem, legalább is.
Ránéztem az órámra. 5 perce a találkozóhelyen kéne lennem. Ó, ne. Jaj nekem...
És én meg itt vagyok még az erdő közepén, ki tudja, hol...
*
Rosa megérkezett a tisztásra, ahova kellett. Magában kárörvendett egy kicsit, hogy na lám, neki volt igaza!
De vajon erre már Amanda is rájött?
Biztosan.
Lysander a maga felemás szemével Rosalyát kereste. Meglátta, és megkönnyebbült. Akkor nem sikerült eltévedniük. Hála az égnek... Odasétált Rosa-hoz, de Amandát sehol sem látta.
"Mi a..."- hökkent meg magában.
-Rosalya - szólította meg a lányt. - Hol van a társad?
-Amanda? - kérdezett vissza.
-Igen, ő.
-Hát... - Rosa habozott. - Volt egy elágazás...
Lysander rosszat sejtett. Rosa folytatta.
-Szóval volt egy elágazás, de nem hitt nekem, hogy jobbra kell menni. Ezért szétváltunk. Ő balra ment, de megígérte, hogy ha rossz irányba ment, rögtön visszafordul...
Lysander elgondolkodott. Nem nagyon bízott Amanda tájékozódási képességeiben. Hiszen ő maga mondta neki...Megnézte a térképét... Aztán rájött, hogy Castielnél van, ezért nem nézheti meg. Elkérte Rosalyától az övét, aki készségesen odanyújtotta neki.
-Melyik elágazás? - mutatta neki a térképet.
Rosa egy ideig keresgélt, aztán megtalálta.
Lys szemügyre vette azt az irányt, amerre Amanda mehetett. Elkerekedett a szeme. Az út nagyon bonyolult volt. Több elágazás indult az ösvényből. Ha Amanda valóban visszafordult... Csak remélni lehet, hogy sikerült betippelnie az irányt.
Lysander visszaadta Rosalíának a térképet.
-Még várjunk pár percet - motyogta neki.
10 perc is beletelt, de még mindig csak Amanda hiányzott.
"A francba is."
Mr. Fraize felkiáltott.
-Gyerekek! Két lehetőség van. Az egyik, hogy elmegyünk nélküle, és majd megvár minket itt. A másik, hogy megkeressük.
-Csak nem gondolja, hogy ott hagyjuk az erdőben?! - horkant fel Castiel. - Már nem azért, de van egy kis tapasztalatom a tájékozódását illetően. Az életben nem fog kitalálni.
Amber hangosan felvihogott.
-Hagyjuk csak! Menjünk, mert már égek a vágytól, hogy megtudjam a programot!
Mindenki sötéten nézett rá, kivéve Lisát. Még Sharlotte is rosszallóan meresztette a szemét.
-Jó, nem mondtam semmit - húzta be a nyakát.
Lysandernek jutott eszébe a megoldás.
-Tanár úr, mi néhányan elmegyünk megkeresni. Addig a többiek menjenek játszani. Vagy mit tudom én, mit csinálni...
-Rendben van. - helyeselt a tanár. - Lysander, Castiel, Nataniel, Rosalya, Iris! - kiáltott. - Tudtommal ti egész jól tájékozódtok. Nincs ellenetekre, hogy ti mentek?
Mindenki helyeselt. A kiválasztottak is.
Lys, Cast, Nat, Rosa és Iris kicsit félrevonultak. Castiel ismertette a haditervet.
-Lányok, ti maradjatok együtt, mert ti is eltévedtek. Mi szerintem külön tudunk válni - nézett először Lysanderre, majd Natanielre. Utóbbira nem túl kedvesen. - Bár Lys valószínűleg el fog tévedni.
-Megoldom - legyintett az illető.
-Azt tudom - röhögött Castiel. - Mindenkinél legyen ott a térkép, és valami zseblámpa. Kezd sötétedni... - felnézett az égre. - Mindenkinél van telefon?
Bólogattak.
-Remek. Ha valaki megtalálja Amandát, értesítse a többieket.
-Rendben. - bólintott Rosa, és kihúzta magát. - Akkor hát, menjünk!
A lányok eltűntek az erdőben, de direkt nem ott, ahol jöttek a legutóbb. Nataniel elindult egy másik ösvényen, így Lys és Castiel egyedül maradtak. Cast most már nem leplezte idegességét.
-Csak nem vagy ideges? - kérdezte Lys.
-De. Azért mégis csak Amanda az egyik barátom... És nem sok barátom van - bokszolta vállba barátját.-Aha...
-Na csá. Te mész ott, ahol a lánynak jönnie kell - intett Cast, és még Lys kezébe nyomta a térképet. - Próbáld meg nem elveszteni.
-Ezt te sem gondoltad komolyan - húzta el a száját Lysander.
Castiel idegesen nevetve elindult az erdőben, így Lys egyedül maradt. Bekapcsolta a zseblápmáját, mert már nem látott rendesen a sötétben, és nekivágott az erdőnek... futva.
Nem bírta elképzelni, hogy vajon most hol lehet Amanda. Csakugyan reménytelenül eltévedt?! Csak reménykedni mert abban, hogy a lányt nem homályosította be teljesen a félelem és az egyedüllét.
Nagyon aggódott Amandáért.
*
Sötétedik. Ajjaj! Azt hiszem, már reménytelenül elvesztem. Hol vagyok?!
Nem volt nálam lámpa, csupán egy térkép. De már annyira gyorsan sötét lett az erdőben, hogy nem tudtam kivenni rajta semmit az égvilágon.
Hol vagyok?! Félek...
Nem szoktam félni. Sose féltem annyira a viharokban, a városban, akárhol, mint itt. Nem is értem, miért parázok.
De aztán rájöttem.
Mi van, ha soha nem jutok innen ki? Mondjuk ez lehetetlen, tudom. Viszont mi van, ha ma már nem jutok ki ebből a fojtogató sötétből? Az erdő teljesen megváltozott. Alig 10 perc alatt sötét lett.
Az erdő, ami eddig olyan gyönyörű és hívogató volt, most hirtelen rémálommá változott. Mindegyik fa ijesztően vicsorgott rám, és ágaik, mintha éles fegyvereket lóbálnának a gyenge szélben.
Jézusom... Ez nagyon rémisztő...!
Vajon mi van a többiekkel? Egyáltalán feltűnt nekik, hogy hiányzom a társaságból? Nincs sok esély rá, de azért talán...
És most még jobban megrémültem. Remélhetőleg nem indultak utánam! Ha miattam veszik valaki el az erdőben, én nagyon dühös leszek magamra.
Hol vagyok?!- visszhangzott a fejemben ez a kérdés egyfolytában.
Hol vagyok?! Hol vagyok?! Hol vagyok?!
Valahol mögöttem reccsent egy ág. Rémülten megfordultam a tengelyem körül. Ijedten fürkésztem az erdőt. De nem volt ott semmi.
Kissé szorongva indultam tovább. Hirtelen az ösvény is eltűnt. Te jó ég. Most hová menjek?!
Tanácstalanul megálltam, és úgy döntöttem, itt maradok. Semmi értelme tovább bóklászni.
De végül meggondoltam magam, és visszafordultam. Nem bírnék egy helyben állni ebben a rémisztően nyomasztó sötétben.
Visszafelé kutyagoltam, és találtam még egy elágazást. Hát ez nem lehet igaz! Reményvesztetten felnyögtem. Most már szinte mindegy, merre megyek, nem igaz...?Nem csak ez volt a gondom. Amikor elindultam jobbra, hangosan megkordult a gyomrom. Krrrrr! Ó... Csak most esett le, hogy halálosan éhes is vagyok. Jóformán ma még csak a reggeli pirítós volt a gyomromban, meg az az egy szál ropi...
Akaratlanul is elmosolyodtam, mert a ropiról Lysander jutott az eszembe. Ha valóban nekem énekelt a múltkor, akkor neki biztosan feltűnt, hogy eltűntem.
De persze erre nincs sok esély.
Mindegy. Most már úgy is reménytelenül eltévedtem.
Kezdett hűvös lenni. Összébb húztam magamon a pulcsimat, és behúzott nyakkal gyalogoltam tovább. Nem akartam tudni, mi lesz így velem... Megfagyok, megtalál egy medve vagy farkas, vagy egyszerűen csak elájulok...
Nem akartam, hogy ez legyen, de összefutottak a szememben a könnyek. Az arcom csípett, ahogy végigfolytak rajta a sós cseppek. De nem csak a hidegtől csípett, hanem szereztem utam sotán pár karcolást egy bokortól, ahova nagy ügyetlenül beleestem.
Halkan sírva lépkedtem tovább, amikor valaki a nevemet kiáltotta volna. Csak hallucinálok, vagy ez tényleg Castiel volt?
Visszakiáltottam, hogy "hahó!", de nem reagált semmit. Ezek szerint csak képzelődtem. Tovább sírtam és kullogtam tovább. Immár korom sötétben.
Hirtelen valami fény szűrődött hátulról, és megláttam a saját árnyékomat, amitől annyira megijedtem, hogy felsikoltottam. A fény jobbra tartott, aztán a hangom hatására megint rám szegeződött.
"Egy zseblámpa!"- jutott eszembe. "De még messze van."
-Hahó! - kiáltottam kétségbeesetten. A könnyeim egy pillanatra ráfagytak az arcomra. - Hahó! Van ott valaki?! - torkom szakadtából kiabáltam.
-Amanda?! - ez a hang annyira... ismerős volt. A megkönnyebbüléstől megint sírva fakadtam, és a földre rogytam. Nem bírtak már a lábaim.
-Hahó! - kiáltottam megint.
-Amanda! - most már közelebbről jött a hang, és kifejezetten örültem neki. Elöntött a boldogság, és a félelmem egy pillanatra elszállt.
Lysander.
Rögtön megismertem a hangját, és szólítgatni kezdtem.
-Lysander! Itt vagyok!
A fény egyre inkább közeledett, aztán lekapcsolta a lámpát, hogy ne vakítson meg. Lys hozzám ért. Hála Istennek...!
Eléggé megrémült, amikor a földön talált rám, sírva. Egy darabig tétovázott, de aztán odarohant hozzám, és megpróbált felsegíteni.
-Jézusom, Amanda! Mi történt?! Hogyan kerültél a földre? - hangja őszinte rémületről árulkodott.-Magam sem tudom - feleltem halkan.
Lehajolt, megfogta a derekam, és talpra állított. Megint éreztem azt a kellemes bizsergést a gerincemen, amikor éreztem, hogy esze ágában sincs elengedni.
Amikor meg magához fordított, hogy megnézze az arcom, egyszerűen nem bírtam tovább. Még jobban sírni kezdtem, de most inkább már a megkönnyebbüléstől. Akaratom ellenére szorosan átöleltem Lysandert, és sikeresen elbőgtem magam. Még az a szerencse, hogy halkan tudok sírni...
-Cssss... - simogatta Lys a hajam. Nagyon jól esett a vigasztalása. Mintha megint otthon ülnék az ágyamon, kisírt szemekkel, amikor Castiel bulija után menekültem el. Elöntött a jó érzés.
Csak tovább sírtam, és a vállára hajtottam a fejem. Jól összekönnyeztem a jobb vállát, de emiatt úgy látszik, nem aggódott.
Csak percek múlva nyugodtam le egy kicsit.
-B...bocs. - mentegetőztem, de amint elléptem tőle, megint elvesztettem az egyensúlyom, és el akartam esni.
Szerencsére Lys még időben elkapott, így nem zuhantam a földre megint. Szórakozottan felnevetett.
-Semmi baj.
-D...de összekönnyeztem a ruhád... - motyogtam bűnbánóan. A vállára nézett.
-Ha nem mondod, észre sem veszem.
Felsóhajtottam.
-Na és most merre...? - nyögtem ki. Lysander elgondolkodott, madj csak sok idő múlva válaszolt.
-Arról jöttem. - mutatott jobbra.
-Biztos?
-Igen... illetve nem, de szerintem jó lesz az - vonta meg a vállát.
Egy ideig szótlanul sétáltunk, aztán Lys hirtelen megtorpant, és elővette a mobilját. Hívása érkezett.
-Helló - szólt be a telefonba. - Igen. Éppen most találtam meg. Igen. Igen, tényleg. Nem viccelek, állj már le! Jó, adom. - nekem nyújtotta a telefont. Kérdő tekintettel átvettem. - Castiel. - tájékoztatott.
Ajjaj...
-Igen...? - kérdeztem félénken.
-Amanda!!! Az Isten szerelmére, hol a fenében voltál?!!! - hangja dühös és ideges volt, de azért hallottam, hogy megkönnyebbült. Szinte láttam magam előtt a megnyugodott arcát. Folytatta.-Rosa és Iris már feladták a keresést!! Én még mindig itt vagyok valahol az erdő közepén!!! Lysander szerencsére megtalált, de kétlem, hogy kitalálna az erdőből! Nataniel felől egy szót sem hallottam. Remélem, megették az állatok. - hangja már ugyanolyan volt, mint mindig.
-Na...nataniel?! - csodálkoztam. - Ő is...
-Igen!! - lett újra dühös. - Öten indultunk megkeresni, és te sehol sem voltál!!! Mit képzelsz, hogy így elveszel?! Egyáltalán most hol vagytok?!
-Öööö... - Lysander felé fordultam. - Hol vagyunk?
-Fél óra, és kiérünk - tájékoztatott a "kísérőm".
-Fél óra, és kiérünk. - mondtam bele a telefonba. - Na és te... Hol vagy?
-Már majdnem a tisztáson. - nyugodt hangja engem is nyugodttá tett. - Siessetek. Személyesen is le akarom csavarni a fejed.
-Köszi - önkéntlenül is elmosolyodtam, és letettem a telefont.
Visszanyújtottam Lysandernek, aki a zsebébe süllyesztette a készüléket. Csendben sétáltunk tovább, de nem akartam így menni. Ezért megszólítottam.
-Hogy találtál meg?
Hallgatott. Szerintem valami értelmes válaszon törte a fejét.
-Nem tudom. - vonta meg a vállát végül. - Csak próbáltam ésszerűen gondolkodni. Minden elágazásnál a te fejedbe kérzeltem magam, és direkt rossz irányba mentem... Aztán megláttalak.
-Ennyire rossznak képzeled a tájékozódásom? - sértődtem meg.
-Miért, nem az? - mosolygott rám féloldalasan. Majdnem elolvadtam. Tud róla, hogy ez ilyen vonzó a számomra?!
-D...de... Végül is... - dadogtam. Lys szívből felnevetett.
-Máskor ne váljatok szét Rosalyával.
-Nem fogunk - ráztam a fejem.
Már enyhe fényt láttam az ösvény végén. A tisztás. Mindjárt megérkezünk.
Eszembe jutott, hogy valamit még kifelejtettem. Megtorpantam, és nem mozdultam. Lysander, amikor észrevette, hogy lemaradtam, megállt, és visszafordult. Visszajött hozzám.
-Van valami baj? - kérdezte.
Felnéztem a felemás szemébe, nagy levegőt vettem, és elkezdtem.
-Lysander, én... köszönöm. Köszönök mindent.
Megkönnyebbült, hogy csak erről van szó.
-Ami azt illeti, ha te nem vagy, akkor én még mindig ott ülnék a sötétben - folytattam. - Egyedül. Talán már nem tudnék tisztán gondolkodni. Vagy megevett volna egy farkas. Úgyhogy köszönök mindent. Tényleg.
Hirtelen elhatározásból odaléptem hozzá, egy puszit adtam az arcára, és átöleltem.
Éreztem, ahogy döbbenten visszaölel, és szinte láttam magam előtt értetlen arcát. De legalább visszaölelt. Amitől görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon...
-Ami azt illeti... - mondta halkan még mindig ölelve. - Nagyon aggódtam érted. Az járt a fejemben, hogy nehogy halálra rémülj ettől a sok ijesztő fától... Hogy ne csavarodj be teljesen, mire odaérek... Ha még időben odaérek - nagyot nyelt. - Ne csinálj többé ilyen őrültséget. Engem majdnem halálra rémisztettél. Sőt, igazából azzal teljesen le sikerült sokkolnod, ahogy ott a földön ültél.
Meglepődtem, hogy ennyire aggódott. Nagyon jól esett ez a monológ, és a lepkék vad táncra perdültek a gyomromban. Elengedtem, és mosolyogva néztem fel rá.-Nem csinálok többé ilyet - ígértem.
Elindultunk az ösvény vége felé. A tisztás szélén Castiel állt zsebre dugott kézzel, lazán, menőn, ahogy szokott. De amint meglátott, fény gyúlt a szemében, odarohant hozzám, és erősen megragadta a karom.
-Te lány! - kiáltott. - Mit képzelsz te, hogy csak úgy eltűnsz?!! Mit gondolsz, hogy aggódtam érted?!! Ilyet az életben ne csinálj többször, megértetted?!! - még mindig a karomat szorította, és azt hiszem, leállt a vérkeringésem. Ahogy az arcomba üvöltött, kissé megremegtem.
-Jó... - nyögtem ki nagy nehezen. - Nem fogok ilyet többé csinálni...
Lysander szórakozottan nézte a jelenetet. Pff.
Castiel keze engedett a szorításon, és arca kissé megenyhült. A szikra kihunyt a szemében, és megint nehezen beszélt, mint általában, ha az érzéseit kellett kimutatnia.
-Bocs. De te vagy az egyik legjobb barátom, amiből nem sok van. Tudhatnád, mennyire rossz volt belegondolni, hogy vajon mi lehetett veled. - nehezen szokta kimutatni az érzéseit, de most egész könnyen megértettem.
-Persze. És kösz - átöleltem, és szorosan visszaölelt. De ő nem kapott puszit, ami, úgy látom, Lysandernek is feltűnt. Hoppá.
-A többiek...? - kérdeztem félénken.
-Mindenki megvan. - tájékoztatott Cast. - A lányok már egy órája feladták, és visszajöttek. Amikor Lys felhívott, pont utána futottam össze a szőke stréberrel, ő is a sátorban van. A kiránduló csoport meg már rég visszajött.
-Upsz.
-Hát igen. De azért örülünk, hogy megvagy - vigyorgott. - Ha nem haragszol, előremegyek, hogy közöljem a hírt a tanárral. Majd gyertek ti is.
-Oké... - nyögtem ki.
Castiel elfutott, én meg ott maradtam Lysanderrel, aki még mindig gyanakvóan méregetett, az elmaradt puszi óta. Köhöm. Hát igen.
-Mi van? - kérdeztem.
-Semmi - felelte lassan, és elindult. Én meg követtem.
Már messziről láttam, amint a többiek mozgolódni kezdenek, és elénk jönnek. Rohamosan közelebb értek.
-Jézusom... - riadtan néztem a mellettem baktató Lysre. - Mit mondjak nekik?
-Nyugi - mosolygott, és megszorította a kezemet. - Csak azt, ami történt.
A többiek jöttek, én meg fázni kezdtem, amint Lys elengedte a kezemet. Úgyhogy gyorsan zsebre dugtam.
Az osztálytársaim már majdnem odaértek. Nagyon kíváncsinak tűntek...
*Második rész vége*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése