Két fiú

A hétfő reggeleket sosem szerettem... Hát, meg kell, hogy mondjam, most se lett szebb az eddigieknél. Olyan kómásan keltem fel, hogy alig bírtam mozogni.  De a kötelesség az kötelesség... Nekem éppen most az iskola. Nem tudom, ki találta ki, hogy a gyerekeknek iskolába kell járniuk, de ha tudnám, 100% és visszamennék az időben, hogy lebeszéljem erről a nagy hülyeségről.
Jó, talán egy kicsit fáradt voltam, na, de ez van. Felkaptam magamra egy fekete miniruhát fekete harisnyával, és egy szintén fekete magas szárú csizmával. Fekete sminket dobtam magamra és rávettem magam, hogy a hajamat se kössem fel. Inkább az arcomban hagytam. Hát igen, kicsit negatív hangulatban ébredtem, de hát ez van.
Nem volt kedvem semmihez. Szidtam a hétfőt, szidtam a reggelt, szidtam a sulit, szidtam az ébresztőórát, szidtam a matekdogát és szidtam mindent, de mindent, ami körülöttem volt. Még magamat is szidtam amiatt, amiért nem bírok normálisan felkelni. Szóval eléggé magamba borultam.
Reggelire megettem egy pirítóst, bár nem volt kedvem enni. Mire befejeztem, megjelent Boti, úgyhogy neki is csináltam egyet. Míg a kenyér még javában sült, csak ültem szótlanul, és nagyon nem volt kedvem beszélgetni. De a bátyám ezt nem hagyta szó nélkül. Miért is hagyta volna?
-Húgi, kicsit kómás vagy ma reggel, mi?
-Na és ha igen? - förmedtem rá. Magamban szidtam a bátyámat, hogy nem hagy békén, amikor jól látja, hogy nincs kedvem beszélgetni.
-Milyen harapós vagy ma...
-Pedig még meg sem haraptalak. - motyogtam sötéten.
-Mi bajod, Amanda? - nézett furán Boti. - Rosszul vagy? Fáj valamid? Vagy csak egyszerűen meghülyültél?
-Semmi bajom. Hagyjál már!
-Miért? A beszélgetés mindig segít - vigyorgott a bátyám.
-Kivéve, ha veled beszélek - mormogtam.
Kivettem a kész pirítóst, és a bátyám elé nyomtam.
-Tessék.
-Kösz. - elvette a tányért, és falatozni kezdett. Én meg indultam ki a konyhából.
-De hát hová mész, húgi? - szólt utánam Boti.
-Iskolába, nem rémlik? Hétfő van!
-Oké oké na... - úgy látszik, megunta a piszkálódást, úgyhogy nem kérdezett tovább. Csak bevágta a durcit, és hagyta, hogy elmenjek.
A reggeli friss levegő sem javított sokat a hangulatomon. Amikor kiértem az utcára, csak még inkább szidtam a sulit és a hétfőt és a reggelt és mindent. Nem sorolom el még egyszer.
Elértem az iskolát, de az épületbe nem volt kedvem bemenni, úgyhogy maradtam kint az udvaron.
Alig relaxáltam 5 percet, Castiel mellettem kötött ki. Egy darabig csak nézett, aztán megjegyzéseket tett...
-Tudod, Aman, nagyon le fogsz égni, ha így napozol minden nap.
-Tudod, Cast, neked pedig semmi közöd ahhoz, hogy leégek-e, vagy sem! - vágtam vissza.
-Ó, ma nagyon harapós a kis cica.
-Akárcsak a nagy kutya.
-Az én volnék? - vigyorgott a vörös.
-Valahogy úgy. - válaszoltam hidegen.
-Jaj, Aman, mi bajod van ma? - vesztette el a türelmét Castiel. - Beteg vagy? Vagy csak meghülyültél?
Furcsa, a bátyám is ugyanezt kérdezte reggel...
-Semmi bajom. Tényleg. Bocs, Castiel, csak bal lábbal keltem fel. - néztem rá. Talpig feketébe volt öltözve, csak a haja volt vörös. Meg kell hogy mondjam, a fekete nagyon jól áll neki...
Hosszan méregetett, de aztán végül elhitte, hogy csak rossz napom van, és egyelőre békén hagyott. De nem tartott sokáig az örömöm, mert utána újra elkezdett zaklatni.
-Mi újság, Aman? Tegnap alig láttalak.
-Nem tudnál már békén hagyni végre? - kérdeztem ingerülten.
Castiel nem válaszolt, csak ült csöndben karba tett kézzel, és gondolkodott. Talán azon, hogy miért vagyok ennyire hülye...

*
Cast tényleg gondolkozott, de nem Amandán. Azon agyalt, hogy ha nem lenne jelenleg barátnője, akkor bizony Aman-t most csókkal vidítaná fel. De hát ott van neki a kis édes, szexi, ártatlan barátnője, és ezt nem teheti meg vele. Kár... Pedig Aman is elmenne neki, mint barátnő, hiszen édes ő is. Miért agyal ilyeneken? Az oké, hogy ő a nagymenő, de azért ilyeneken nem akar gondolkodni. Gyorsan el is hessegette őket.
Már csak azért is, mert Aman megint beszélt, hozzá.
*

-Egyébként már mondtam, hogy tegnap Lysanderrel voltam a parkban. Vagy nem?
-Dehogynem. Mondtad, tényleg mondtad. -felelte Cast, és mintha enyhe felháborodást lett volna a hangjában. - De mit kerestél a parkban a felemással?
-Ne csúfold! Lys-sel jókat beszélgettünk, meg szórakoztunk. Miért is érdekel az téged? - húztam fel az orrom.
-Oké, nyugi már, ne húzd fel magad - szólt rám Castiel.
-Bocs. Igazad van. Tényleg. - vettem nagy levegőt, majd kifújtam.
Amikor rá akartam nézni, nem tudtam hova, mivel Castiel ott, a padon, reggel, az iskola udvara közepén csókolt meg. Szenvedélyesen és átéléssel. Mi baja van ennek? Elment az esze?
Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy finoman eltaszítsam magamtól.
-Castiel...
-Hmm?
-Még csak pár hete vagyok itt. Nem ismerjük egymást. Legalábbis én téged nem. Nem kéne ezt csinálnunk...
-Miért nem? - suttogta Cast.
-Mert nem... nem helyes!
-Dehogynem... - közelebb húzott magához, és újra csókban forrtunk össze...

*
Castiel maga is érezte, hogy ez nem helyes, de nem tudott ellenállni a lánynak. Csábító volt, szép, és egy igazi kis boszorka. Ki tudna Amannak ellenállni? Hagyjuk a francba Deborah-t, most nem neki van itt az ideje...-gondolta.
*

Nem tudom, mióta csókolózhattunk ott az udvar közepén, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, amit egy cseppet sem bántam. Csak Castielt éreztem, a száját és a simogató kezét az arcomon. Nem tudtam elszakadni tőle, akármennyire is akartam. Megint előjött a boldogság érzete, de most kevesebb kétely szorult mellé.
Nem érdekelt, hogy a fél iskola minket néz. Ha Cast-ot nem érdekli, akkor engem se. Ki törődne vele?! 
Viszont becsöngettek, és kénytelen voltam tőle elválni, még ha ezt nem is akartam. Amikor  szemébe néztem, meglepődve tapasztaltam a visszatükröződő vágyat. Vágyat, igen, ez a jó szó. Nem mondhatnám őszinte szerelemnek, de vágy, az volt benne elég.
-Castiel... Mennünk kéne... - dadogtam.
-Hát akkor indulás.
Bementünk órára, és mivel nyelvtannal kezdtünk, volt időm aludni meg gondolkodni. Iris egész órán nem szólt hozzám, amit kivételesen nem is bántam.
Alaposabban átgondoltam az előző jelenetet. Annyira vágytam Castiel csókjára, hogy azt el sem lehet mondani. Ez kicsit megrémített, de boldoggá is tett egyben. Örültem, hogy ő kezdeményezett, mert így valamivel könnyebb dolgom is volt.
Az egész órát végig agyaltam, de még ez sem volt elég. Következő óra matek (jaj nekem), és megírtuk azt az átkozott dolgozatot... Annyira nem vagyok matekzseni. Sajnos, nincs hozzá érzékem, hiába gyakoroltam és magoltam annyit tegnap. Nem maradt meg, a fele kiesett a fejemből. De hát mindegy, túl vagyunk ezen is.
A szünetek és a tanórák csendben teltek, események nélkül. Mikor végre végeztem, siettem haza, mert el kellett olvasni valami drámát irodalomra, és holnap röpdolit írunk, szóvl el kéne olvasnom. Csakhogy Castiellel nem számoltam.
-Hé, Aman, várj meg! - kiáltott utánam. Engedelmesen megálltam, és bevártam, hogy mellém érjen, majd együtt mentünk tovább.
-Merre mész, Cast?
-Hozzátok. A tesóddal zenét fogunk hallgatni - vigyorgott a vörös.
-Ez igazán szuper. - motyogtam, és már előre féltem, hogy a hangos robajoktól oda a tanulásomnak... - És mit?
-Rock számokat. Hoztam egy halom CD-t. Megnézed?
-Talán később. Tanulnom kell. - válaszoltam.
-Te tudod. De minek tanulsz annyit? - kérdezte.
-Talán hogy ne bukjak meg. Tegnap egész este a matekot gyakoroltam meg tanultam, mégis elszúrtam a dogát. - méltatlankodtam.
-Nekem egész jól ment. Ha szeretnéd, szívesen segítek.
Na, már megint itt a segítőkész és kedves Castiel. Hová lett a bunkó? És a gondolat, hogy segítsen a matekban, már előre is bizsergető érzés volt. Hogy ő? Miért pont ő?
-Majd lehet róla szó - böktem ki.
-Megbeszélve - vigyorgott Cast.
-Nem, még nincs megbeszélve.
-Dehogynem, az előbb mondtad. 
-Hagyjuk! - megérkeztünk a lakáshoz. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem Castielt is. Ő Botihoz ment rögtön, én meg fel a szobámba. 
Tanultam, tanultam, tanultam és tanultam egész délután. Már majdnem szétment a fejem, amikor egyszer csak hirtelen egy rock szám kezdett el bömbölni az alsó szintről. Ijedtemben felugrottam, de aztán eszembe jutott, hogy a bátyámék éppen most "szórakoznak". Úgyhogy lementem a tesóm szobájáig, és üvöltve kezdtem ütlegelni az ajtót.
-Boti!!! Castieeel!!! Halkítsátok már le ezt az izét, mert nem tudok tanulni!!! Héé!! Hallotok ti engem???!! Botiii! - de semmi válasz, csak az üvöltő zene. Úgy döntöttem, benyitok, és véget vetek ennek a nagy lármának.
De amikor ki akartam nyitni az ajtót, nem ment sehogy sem. Basszus! Ezek bezárkóztak a szobába! Ez nem lehet igaz, megsüketülök!!
Hirtelen eszembe jutott, hogy ha Boti nem is, de Castiel biztos felfigyel majd a kiabálásomra, ha elég hangosan csinálom. Nem tehettem mást, hangosan ordibálni kezdtem.
-Castiel! Castieeeeel!!! Castiel, hallasz!!!??? Amanda vagyok, hallod!!?? Castiel!!! Engedj már be!!! Hahóóó!!! - úgy 5 perc múlva kicsit mintha alább hagyott volna a zene. Még hangosabban kiabáltam, hogy meghallják.
-Castiel! Boti! Hallotok?! Nyissátok ki az ajtót!! Castieel!!

*
Castiel nagyban keresgélt a táskájában CD-ket, és a bömbölő zenét hallgatta. Egyszer csak mintha egy kis hangfoszlányt hallott volna, ami nem más volt, mint Aman! Vajon jól hallotta? Aman tényleg itt van? Jelzett Botinak, hogy kicsit halkítsa le a zenét, majd hallgatózott. És igen, tényleg!! Amanda ordibál, hogy nyissa ki az ajtót.
-Nyissátok ki az ajtót!! Castieel!!
A fiú nem sokat habozott, vigyorogva ment ajtót nyitni.
*

Egyszer csak fordult a zár. Hála Istennek, tesó...-gondoltam. De nem Boti nyitotta ki, hanem Castiel. Most olvassak be neki? Áh, ez jó ötlet!
-Mi a baj, cica? - kérdezte pimasz mosollyal a vörös.
-Hogy mi a bajom?! Hogy mi a bajom?!! - kiabáltam - Rekedtre ordítottam magam, míg meghallottatok! Itt vagyok már vagy 10 perce, és megállás nélkül szólongattalak! Azt szeretném kérni, hogy halkítsátok le azt az idióta zenét, mert egy: nem lehet tanulni, kettő: a fejem és a fülem is fáj miatta!! Hallod?! Azonnal halkítsátok le, mert már nem bírom!!! - kiabáltam megállás nélkül. Már tényleg kezdtem berekedni.
-Nyugi, Aman, nyugi... - kezdte Castiel. - Nem hallottuk, hogy itt kiabálsz, bocsi. Engesztelésül lejjebb veszem a hangerőt egy kicsit, oké?
-Engesztelésül? - háborodtam fel. - Inkább megteszed azt, amit kérek!!! Könyörgöm, halkabban, és értelmesebben, fiúk! Kösz! - majd dühöngve feltrappoltam a szobámba. Ezek tényleg meghülyültek.
A zene újra elindult, de nem hogy halkabban, hanem még hangosabban!!! Szinte beleremegett az emelet. Már nem akartam lemenni ordibálni, mert a torkom is fájt, a fejem is fájt, és már nem bírtam se tanulni, se tisztán gondolkodni. Dühös voltam Castielre, dühös voltam a bátyámra is. Most Cast nem tudja, merre tekerje a gombot?? Vagy direkt kiszúr velem. Haragszom rá, de nagyon de nagyon de nagyon! Lefeküdtem az ágyamba, a fejemre húztam a takaróm, és befogtam a fülem. Majdnem sírtam, annyira kifáradtam ebben a sok kiabálásban...

*
Castiel nem sokáig akarta kínozni Amandát. Tudta, hogy a lány most bosszankodik miatta, de annyira nem zavarta. Most külön fülelt, hogy mikor jön a lány megint ordítozni és dübörögni, de nem hallott semmit. Hová lett?
Végül meggondolta magát, és lejjebb tekerte a hangot. Talán már annyira szédül a lány, hogy nem bír lejönni. Magában nevetett, de azért valami mégis nyomasztotta. Azért nagyon remélte, hogy Aman nem fog nagyon berágni...
*

A zene végre alábbhagyott egy kicsit. Hála az égnek! Biztos, hogy a tesómnak eszébe jutottam, és megkönyörült rajtam. Hála neki... Már tényleg azt hittem egy pillanatig, hogy meg fogok őrülni.
De sajnos a fejem még mindig sajgott, a fülem sípolt, a torkom égetett, és szédültem. Nem akartam kibújni az ágyból, ezért maradtam, ahol voltam. Csöndben szuszogtam, és próbáltam tisztán gondolkodni. Annyira nem ment. Egyszer csak azt hallottam, hogy kivágódik Boti szobájának az ajtaja, és a bátyám kikíséri Castielt az utcára. Örültem, hogy elmegy, hiszen miatta vagyok most ilyen állapotban. Menjen a pokolba!