Hol marad Amanda? Már vagy 10 perce elment a házba, és még vissza sem jött. Na, mindegy. Én addig várok...
A bulizókat figyeltem. Egytől egyik boldogan viháncoltak és táncoltak az udvaron, magukon kívül piáltak és rázták magukat. Castiel bulija tényleg csúcs szuper lett, bár ez tőle nem meglepő. Mindenki vidám, önfeledt, és mindenki szórakozik.
Figyeltem a tömeget, de feltűnt, hogy a vörös haveromat nem látom sehol. Hol van? Nem itt táncol valahol Deborával?
Hirtelen egy éles felismerés hasított a fejembe. Amanda őt indult megkeresni, csak nem akarta mondani!
Elment őt megkeresni, mert már hiányzott neki...
Vajon megtalálta?
Ha igen, hol?
És kivel?
Ebben a pillanatban kivágódott a ház ajtaja, de csak én kaptam fel a fejem a robajra.
Amanda rohant ki rajta, úszva a könnyekben, totál összetörten. Ó, te jó ég...! Ugye nem történt meg a legrosszabb?
Nem jött vissza hozzám a lány, csak rohanva és zokogva elhagyta a kertet. Gyorsan felpattantam, és kifutottam a kapun. Most merre ment? Jobbra vagy balra?Ahogy balra néztem, még éppen láttam a vörös haját a sarkon. Utána sprinteltem, és megláttam. Még mindig fut. Haza megy? Vagy csak céltalanul rohan a világnak?
Nem tudtam beérni, mert túl gyorsan haladt, de mindenesetre már csak 100 méter volt közöttünk. Hirtelen kikapta a zsebéből a kulcsát, és a legközelebbi házhoz rohant, kinyitni.
Tehát akkor itt lakik.
Akkor értem oda, amikor bevágta az ajtót. Hiába kopogtam, nem hallotta meg. Dübörgést hallottam bentről, aztán ajtócsapódást.
Én meg kint maradtam a sötét éjszakában.
Hangosan kopogni kezdtem, hátha valaki meghallja. Úgy 5 perc múlva egy viszonylag fiatal hölgy nyitott ajtót.
-Jó estét! - köszöntem.
-Szia. Miben segíthetek?
-A lánya... Bemehetek a lányához? - remélem, tényleg Amanda anyja.
-Amanda? Fent van a szobájában, éppen sír. Nem mertem még felmenni hozzá... - tűnődött.
-Éppen ezért jövök. Megvigasztalni. Vagyis olyasmi - próbálkoztam.
-Gyere csak - nyitotta ki teljesen az ajtót. Beléptem, aztán Amanda anyja felmutatott egy lépcsőre.
-Fel a lépcsőn, aztán jobbra a második ajtó - mutatta.
-Köszönöm - bólintottam, és elindultam fel a lépcsőn.
Már messziről hallottam a lányt zokogni, így nem volt nehéz eltalálnom a szobájáig...
*
(Amanda szemszöge megint!)
Nem tudtam parancsolni magamnak. Egyszerűen nem bírtam parancsolni a könnyeimnek, csak folytak maguktól, mint a tenger. A szám már tele volt a sós ízű könnyekkel, és már a fulladás kerülgetett.
Valahonnan a távolból kopogást hallottam, de nem volt erőm válaszolni. Csak sírtam és sírtam és sírtam. Biztos anya az, vagy a bátyám. Most nem érdekeltek ők sem.
Az ajtó kinyílt, és a vastag könnyeim fátylán át megnéztem, ki az. Nagy meglepetésemre nem anya és nem is Boti állt az ajtóban, hanem Lysander!
A nyakába vetettem magam, és csak sírtam tovább. Lys gyengéden átölelt, és nem húzódott el. Emiatt nagyon hálás voltam neki, és jól esett a gesztus.
Szerintem majdnem megfojtottam, ahogy szorongattam, de mégsem állt ellen neki. Ahogy én szorítottam, úgy szorított ő is, és várta, hogy megnyugodjak.
Úgy fél óra után végre kezdett alább hagyni a sok könny, és kezdtem tisztán látni. Gyorsan észbe kaptam, ahogy az agyam is helyre állt, és lemásztam Lysanderről.
-Bo-bocsánat... Ne-nem akartam... - hüppögtem.
-Semmi baj - mosolygott Lys, és átölelte a vállamat. - Nyugodj meg, jó?
-Hogy lehet ilyenkor megnyugodni?! Nem tudod, mi történt!!
-De... Azt hiszem, tudom - mondta halkan.
Nagyon meglepődtem, és kicsit elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek.
-Mi? Tudod? Tudod, mi történt?
-Azt hiszem...
-Honnan?! - kiáltottam fel. - Miért nem szóltál?! Egész végig tudtad, hogy Castiel éppen megcsal?! És mégsem szóltál?! Mi van?!! - kiabáltam.
-Amanda... Nyugodj le, és akkor elmondok mindent... amit tudok.
Lassan vettem a levegőt, és próbáltam tisztán gondolkodni. Amikor az eszem már majdnem a helyén állt, bólintottam.
-Kezdheted.
-Én... én már... Már két hónapja próbáltam ezt tudtodra adni... Emlékszel, akkor a folyosón, amikor olyan csúnyán megharagudtál...
-Azt mondtad, ne bízzak benne... És én nem hittem neked - gyűltek megint a könnyeim.
-Ne kezdd újra. - kért Lysander, mire visszafogtam magam.
-Szóval... Szóval te mindvégig tudtad, hogy egyszer meg fog csalni? - kérdeztem félve.
-Az a helyzet, hogy nem pontosan az történt, mint ahogy te azt gondolod... Tudod... Deborah...
-Deborah? Az a barna lány? - jöttem dühbe.
-Igen, ő... Ő és Castiel 2 éve járnak.
Teljesen sokkolt a bejelentés. Mi van? Mi van?! Mi vaaaan?!
-Mi van? - kérdeztem bután.
-Szóval. Castielnek megtetszettél, illetve először mások voltak a tervei, de...
-Milyen tervei? - szakítottam félbe.
-Szóval igaz!!! - akadtam ki. - Nem szeret! Soha nem is szeretett!!! És te ezt mindig is tudtad, és nem mondtad el!!!
-Próbáltam... de... nem akartam megint veszekedést - sóhajtott Lys.
-Most már mindegy... - kezdtem megint sírni. - Csak azt tudnám, hogy miért teszi ezt velem?!! Miért?!!
-Nem tudom - ölelt magához Lysander. Zokogva rázkódtam a karjaiban, és nagyon jól esett, hogy nem vagyok egyedül. Legalább ő tud mindent, és van, ki elmondja ezeket. Hálás vagyok neki, amiért törődik velem, és nem hagyott magamra. És követett hazáig...
Lys a hajamat simogatta vigasztalóan, rajtam meg megint végig futott az a különös borzongás. A sírás már abba maradt, mert kifogytak a könnyeim, de még mindig nem engedtem Lysander nyakát. Szorítottam, mintha az életem múlna rajta, ami persze egyáltalán nem igaz, de jól esett.
Sokáig ültünk még így, aztán végre erőt vettem magamon, és elengedtem.
-Köszönöm... - szipogtam.
-Kicsit vörös a fejed - nevetett Lys.
-El tudom képzelni... - sóhajtottam. De most nem nagyon érdekelt, mennyire sírtam ki az arcom. - Most mit csináljak?
-Azt neked kell tudnod - mosolygott biztatóan.
-De én nem tudom.
-Aludj. Szerintem elég sok izgalom volt mára.
-Bőven...
Még egy kicsit beszélgettünk, aztán búcsúzni kezdett.
-Nekem már mennem kell...
-Mész vissza a bulira? - kérdeztem.
-Nem. Haza - mosolygott kedvesen.
-Nem akarom - húztam el a szám.
-Mondom, hogy aludjál - nevetett, és búcsúzóul még gyengéden megveregette a vállam. - Szia, jó éjt.
-Lehet ezek után még jó? - néztem rá.
Az ajtóból még visszanézett, intettem neki, majd végleg elment.
Csak tudnám, mi lesz Castiellel...
Reggel zombiként keltem.
Az első gondolatom az volt, hogy gyűlölöm Castielt.
Soha többé nem akarom látni és soha többé ne merjen a közelembe jönni, mert megbánja!!
A hajam a szemembe lógott. Vörös. Pfuj...
Ebből rájöttem valami nagyon fontos dologra, amire már rég rá kellett jönnöm.
Castiel mellett nem voltam önmagam. Teljesen mássá csinált az a fiú, és átalakított. Én nem vagyok olyan, mint ő! Nem vagyok menő, gazdag, partiarc, és flegma, amilyen ő! Nem voltam önmagam az elmúlt egy hónapban... Hová lett a régi Amanda? Az nem lehet, hogy végleg eltűnt...Nem vagyok én olyan, amilyennek a suliban mutattam magam. Vissza kell szereztem az eredeti énem, hogy újra élhessek. Az elmúlt időszakban szinte nem is éltem. Egy másik világban voltam, rózsaszín felhőkkel és egyszarvúkkal körülvéve. Hülye voltam, ez tény...
Délelőtt elmentem a fodrászhoz.
-Jó napot - nyitottam be az üzletbe.
-Szia. Mi járatban? - kérdezte egy mosolygós lány.
-Vissza szeretném kapni az eredeti hajamat.
-Te voltál az ezüst hajú lány, még két hónappal ezelőtt, ugye? - emlékezett.
-Igen... Vissza lehet csinálni? - reménykedtem.
-Természetesen - mosolygott kedvesen. - Ám nem valami olcsó.
-Akármennyit fizetek érte. Csak újra az eredeti hajszínemet szeretném - erőltettem magamra egy mosolyt.
-Rendben, akkor lássunk munkához.
Rengeteg samponnal, zselés cuccal és mindenféle spray használatával 3 óra alatt készen lettem.
A tükörben újra láttam önmagamat, az ezüst hajú lányt, aki a Sweet Amoris Gimibe iratkozott pár hónappal ezelőtt.
Ez én vagyok...!
Borsos árat fizettem érte, de igazuk volt, egy ilyet tényleg nehéz lehet megcsinálni...
Komótosan sétáltam hazafelé, és átkoztam a világot. Hogy történhetett ez meg? Képes volt Castiel velem ezt tenni? De nem csak magamat sajnálom. Sajnálom még Deborát is... Szegény lány nem tehet semmiről, hiába hittem azt az elején... Ő se tudott rólam. Ha ez az egész kitudódna, szerintem rögtön szakítana Castiellel. Megérdemelné.
Meg is tenném. Elmondanám az igazat, és akkor Castiel számára fájdalmat okozhatok. De a lánynak nem akarok ártani. Ő neki is fájna az igazság...
Jobb így, hogy egyedül szenvedek.
Hazaérve a konyhába mentem segíteni az ebéd elkészítésében.
-Szia, kislányom - köszöntött anya.
-Szia. Mit lehet segíteni? - kérdeztem.
-A kenyeret felszeletelhetnéd. Itt a kés, a kenyeret meg a szokásos helyén találod.El is kezdtem munkát. Közben anya faggatni kezdett.
-Mi volt a baj tegnap este? Nagyon sírtál.
-Hát... Castiel miatt. Nem érdekes, hosszú történet. - legyintettem.
-Van időm. Jogomban áll tudni, nem igaz?
Így hát elmondtam a történetet az elejétől a végéig. Meséltem Deboráról, meséltem a buliról, a szobában történtekről, és hogy hogyan futottam haza.
-És ki volt az a fiú, aki utána felment hozzád? - kérdezte.
-Az egyik osztálytársam. Lysander a neve.
-Aranyos fiú. Nagyon illedelmes volt, ami ritka manapság - húzta el a száját.
-Igen. Kicsit régimódi. - vontam meg a vállam.
-Csak hallucináltam, vagy tényleg más a két szeme?
-Nem hallucináltál. - nevettem. - Az egyik szeme zöld, a másik sárga. A haja meg fehér és szürke. Természetes módon, nincs festve. Legalábbis Rosa azt mondta...
-Érdekes. - tűnődött.
Kész lettem a kenyér felszeletelésével, és mással már nem tudtam segíteni. Úgyhogy felmentem a szobámba, és depiztem.
De meguntam egy fél óra múlva, úgyhogy úgy döntöttem, elmegyek egyet sétálni a városban.
Csak céltalanul lófráltam. Álmosan nézegettem a kirakatokat, és a szökőkútnál üldögéltem. Hamarosan elkezdett esni az eső. Hurrá. Pont a hangulatomhoz illik...
Hazafelé indultam, de nem volt kedvem a szobámban kuksolni. A szakadó esőben ázni nem tanácsos, így bebújtam egy építkezésről ott hagyott cső akármibe.
Célnak megfelel. Úgyse tudok mit csinálni...
Nagyon szomorú és fáradt voltam, és az sem segített a helyzetemen, hogy az eső megállás nélkül szakadt.
Castiel közben háromszor is hívott, de mindig kinyomtam vagy elutasítottam. Hagyjon békén az az állat!
"Előbb-utóbb úgyis haza kell mennem" alapon kikászálódtam a rejtekhelyemről, és haza szaladtam.
Otthonról anya elment, mert esti műszakba osztották, csak Boti kapcsolgatta a tévét a nappaliban.
Köszönés nélkül baktattam fel a szobámba, és nekiálltam tanulni. Nem nagyon ment, ezért inkább hanyatt feküdtem az ágyamon, és gondolataimba mélyültem.
Émelygésemnek a bátyám vetett véget. Halkan bekopogott, és miután kinyögtem, hogy "Gyere", be is nyitott.
Halkan odaosont az ágyamhoz, ahol feküdtem, és leült a fejem mellé.
-Amanda? Miért lett újra ilyen a hajad? - kezdte.
-Vissza akartam kapni a régi önmagam.
-Jobban áll, mint a vörös - mosolygott. - Miért vagy ilyen depis hangulatban? Történt valami?
Neki is röviden felvázoltam a helyzetet. Nagyokat pislogott, nem nagyon tudta felfogni a helyzetet. Hagytam, hadd dolgozza még fel a sok információt, és csendben gondolkodtam tovább, amíg meg nem szólalt.
-Szóval a haverom miatt vagy ilyen szomorú. - sóhajtott.
-Igen - feleltem kurtán.
-Sajnálom, húgi. Tényleg sajnálom, ami veled történt. Nem szabadott volna ennek lennie...
-Most már mindegy, nem igaz? - vontam meg a vállam tehetetlenül.- Castiel eljátszott engem, és a bizalmamat is. Nem akarom többet látni.
-Te tudod... - megsimogatta az arcomat, majd elköszönt, és kislisszant az ajtón.
Magamra hagyott a dühömmel, a szomorúságommal és az átkozott gondolataimmal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése