Egyszerre több dolgot is éreztem. Boldogságot, elégedettséget, de egyben kételyeket, bizalmatlanságot, és nagy-nagy összezavarodottságot.
Castiel iránt már nem is tudom, mit érzek. Az az igazság, hogy egyszerre több mindent is. Igazi barátra találtam benne, de vajon elég nekem a barátsága? És neki elég az én barátságom? Az este befejezésében nem ezt bizonyította...
Hálát is érzek iránta, hiszen önként ajánlotta fel, hogy megmutatja a várost, és tényleg megtette. Kedves gesztus volt tőle, ezt beismerem. És mindvégig törődött velem, hiszen kérésemre elvitt a parkba is. Bár már megköszöntem, nem elég elégszer megtenni.
De volt itt egy bökkenő. Hiszen a csókba annyira beleéltem magamat, hogy nem is gondolkoztam igazán. Megfogadtam, ez többé nem fog megtörténni. Így visszagondolva, két érzés kuszál bennem: az egyik a határtalan nagy boldogság, ami Castielhez fűz egy vékony kis szállal. De a másik dolog, a kételyeim. Hiszen most akkor mi van? Mi van?? Mi van???! Ezzel a csókkal az igazi barátságunk biztosan megbomlik, és vagy egy kapcsolat fog kialakulni köztünk szép lassan, vagy pedig kerüljük egymást, és az nem lesz kellemes... Biztos, hogy én ezt így akarom? Egyáltalán mit akarok?
Egész éjjel a csók járt a fejemben. Szinte éreztem Castiel forró ajkait az enyémen, és a csókjának az ízét. Szenvedélyes és gyengéd volt egyszerre. Nem tudom, hogyan csinálja... És aztán magam előtt láttam a riadt, és kissé bűnbánó szürke szemeit, ahogy utána rám nézett. Megbánta? Miért? Talán nem akar így nyomulni. Talán ő se tudja, mit akar. Mint én.
Úgy hajnalban valamikor sikerült elaludnom.
Másnap délben keltem, de mivel vasárnap volt, ezért nem nagyon számított... Első gondolatom Castiel volt, amint feltápászkodtam. Vajon ő tudott aludni? Vajon ő már felkelt? Áááh, miért gondolok folyton rá? Teljesen elrabolta az agyam? Minden mondatom végén kérdőjel. A végén még nem tudok kibökni egy árva kijelentő mondatot sem. Húúha. Nnna. Nyugi van, Amanda!
Amint lementem a nappaliba, csak hápogtam a döbbenettől. A nappali közepén a fotelban a bátyám ült, na de kivel! Castiel volt ott, teljes életnagyságban! Ó, hogy kerül ide? Már soha nem lesz egy nyugodt napom se?
Amint meglátott, Cast mosolyogva üdvözölt. Én rögtön kérdéssel céloztam meg, köszönés helyett.-Hogy kerülsz te ide?
Castiel helyett Boti válaszolt.
-Tudod, húgi, Casttal egész jól összehaverkodtunk, és áthívtam zenét hallgatni meg dumálni. Zavar? Mert akkor kiküldöm - vigyorgott.
Szerettem volna azt mondani, hogy igenis, zavar, mert bántja a szemem. Magam se tudom, miért.
-Nem, nyugodtan maradhat...
-Igazán nagylelkű vagy ma - röhögött a bátyám, és tovább társalogtak valami DVD meg CD gyűjteményről. Én inkább kimentem a konyhába, csináltam pirítóst és húztam fel a szobámba.
Na, már megint. Megint itt van, és nem hagy nyugton maradni. Ha meg Botival tényleg jó barátok lesznek, akkor örökre itt marad az életemben. Tényleg ezt akarom? Hiszen még alig ismerem!
Amíg ettem a pirítóst, próbáltam kitisztítani a fejem. Rájöttem, hogy ez a lakásban, a szobámban képtelenség. Inkább elmegyek valahova, úgysem árt kimozdulni...
Már kaptam magamra a farmerom, meg az élénkzöld pulcsim, és indultam lefele a lépcsőn. Botinak még gyorsan beszóltam, hogy elmegyek a parkba, sétálni egyet. Ő csak bólogatott, és közben még mindig Castiellel beszélgetett.
Úgyhogy kiléptem az útra és elindultam a park irányába. Emlékeztem, merre kell menni, mert tegnap vissza felé már figyeltem, merre jártunk. Amíg sétáltam, kezdtem tisztán gondolkodni. De őszintén, nem is volt kedvem gondolkodni. Csak relaxálni akartam ez után a fárasztó éjszaka után, amit végig agyaltam. Elég volt ennyi gondolkodás bőven. Csak még jobban összezavarnám magam. Azt meg nem nagyon akarom...
Sikerült eltalálnom a parkba. Büszke voltam magamra, mert azért akár milyen kicsi teljesítmény is, ez már mégis csak haladás! Leültem egy padra, és hosszú ideig csak süttettem magam a napon. A madarakat hallgattam, ahogyan csiripelnek. Mindig is imádtam az ilyen hangokat. Valahogy megnyugtat és relaxál... Pont erre volt szükségem.
*
Lysander be akarta pótolni a tegnapi kimaradt versírást, ezért újból nekivágott a parknak. Céltalanul sétált az ösvényeken, hogy eszébe jusson valami igazán rendkívüli téma a versíráshoz, de nem jött meg az ihlet. Amikor a köves útra ért, vissza akart fordulni, mert jobban szereti a természetes utakat, de aztán valamin megakadt a szeme. Vagy inkább valakin? Amandát vette észre egyedül a padon sütkérezni. Megint eszébe jutott a tegnapi jelenet, amikor Castiellel látta együtt, és megint elszállt a kedve a versírástól. Haza akart menni, vagy a központba, de ahhoz ki kell mennie... A kijárat nincs messze, de ahhoz el kell mennie Amanda előtt, hogy kijusson. Hát mindegy-gondolta. Az élet kockázatokkal jár. Így hát céltudatosan elindult a kapu felé. Csak reménykedett benne, hogy a lány nem veszi észre. Nincs kedve vele beszélgetni, azok után, amit tegnap látott, vagy inkább csak hallott. De persze ma is elkerülte szegény fiút a szerencse...
*
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Lys elhalad előttem, gondolataiba merülve. Nem vett észre, ezért utána szóltam.
-Hahó, Lys! Szia! - álltam fel, és integettem neki.
-Amanda! - őszinte csodálkozást láttam az arcán. - Szia! Észre sem vettem, hogy itt vagy! Már így kiismered magad a városban? - mosolygott.
*Lys akárhogy is próbált közömbös lenni a lánnyal szemben, nem ment neki. Magával ragadta önmaga.*
-Várost nézni voltál? - csodálkozott Lysander. - Csak úgy egyedül?
-Á nem... egy... egy barátommal... - nem akartam felhozni a Castiel-témát.
-Gyorsan szerzel barátokat - mosolygott Lysander (bár belülről szétmarta a fájdalom).
-Úgy is mondhatni. - intettem. - Nem ülsz le?
-Talán egy kicsit. - habozott Lys.
-Gyere! - paskoltam meg magam mellett a padot. - És te mit keresel itt? - kérdeztem.
-Hát... Csak úgy erre jártam.
-Verset írsz?
-Miből gondolod? - csodálkozott a fiú.
-Abból, hogy eleve kinézem belőled, hogy a költészet is érdekel, egy, és kettő, annyira el voltál merülve a gondolataidban, hogy fel se néztél...
-Valóban szoktam verseket írni. - mosolygott Lysander - De most nem jött meg az ihlet, úgyhogy csak sétálgattam. Néha jót tesz.
-Egyet értek.
Sokáig beszélgettünk még könyvekről, dalokról, versekről, és a suliról. Kiderült, hogy Lys a versírás mellett szeret énekelni, és sokat olvas. Egész sok közös tulajdonságunk van.
-Énekelni én is szeretek - mosolyogtam.
-Tényleg?
-Igen... Bár mostanában egyre kevesebbet énekelek. Valahogy nem jut eszembe, vagy sosincs kedvem.
-Pedig az éneklés jót tesz, hidd el. Néha jó, ha az ember kiénekli magából a fájdalmakat, vagy ha nagyon ideges, akkor is le tudod vele vezetni a bajodat - nevetett Lys.
-Tapasztalat? - mosolyogtam.
-Úgy is mondhatni...
Már sötétedett, amikor rádöbbentem, hogy én csak egy röpke sétára jöttem el, és nem egy egész napos traccspartira... Ajjaj, haza kéne mennem, mert Boti meg az újdonsült "haverja" még gyanút fog.-Ne haragudj, Lys, de most már haza kell mennem. Várnak otthon.
-Persze, menj csak- mosolygott a fiú - Hazatalálsz? - nevetett.
-Ha idáig eltaláltam, valószínűleg haza is el fogok.
-Igaz. Akkor szia, Amanda! - köszönt el.
-Pápá - integettem, majd elindultam.
Alig tettem néhány lépést, utánam szólt.
-Hé! Amanda, a másik irányba! - szólt rám Lys.
Tétován megálltam, és hátrafordultam. Most szórakozik velem? De nem, mert a másik irányba mutatott, és amikor követtem a kezét, észrevettem, hogy a kapu tényleg nem balra, hanem jobbra van... Hoppsz. És most mit mondjak...?
-Öööh.. - haboztam. - Ja, tényleg - nevettem idiótán, sarkon fordultam, és piros fejjel kirohantam a kapun. Lysander még utánam nevetett, jól hallottam. Hát.. Egy kicsit elszúrtam a búcsút.
Hazaérve az előszobában lerúgtam magamról a cipőt, és már rohantam volna fel a szobámba, amikor utánam kiáltott valaki.
-Hé, Aman, hol voltál ilyen sokáig?
Ez most tényleg Castiel? Ide költözött, vagy miért van még most is itt? Nincs otthona? A kis homlesz-nevettem magamban.
-Ha tudni akarod, a parkban beszélgettem Lysanderrel, és nem vettem észre, hogy így eltelt az idő. - feleltem, majd felszaladtam a szobámba, de az ajtóból még visszakiáltottam nekik:
-Jó éjszakát!
-Te már alszol? - röhögött ki a bátyám.
-Nem. Éppen tanulni készültem, mert én legalább hasznosan törtöm az időmet, nem úgy, mint egyesek.
-Mondja ezt az, aki egész nap a parkban beszélgetett - gúnyolódott Cast. Most meg mi baja?
-Felesel az, aki egész nap más házában tartózkodott, mert nincs hol laknia - feleseltem vissza neki. Ezt nem kellett volna, mert Castiel eléggé mérges lett. De mielőtt válaszolhatott volna, becsaptam az ajtót, és inkább tanultam.
Két órát magoltam, míg a fele az agyamba ment. Nem tudtam az anyagra koncentrálni. Végig azon agyaltam, hogy Castiel azért mégis mennyire pofátlan volt ma. Az oké, hogy tegnap kedves volt, de talán csak egy múló jó gesztus volt tőle. Ennek a fiúnak van jó és rossz oldala is egyaránt; a rosszat használja gyakrabban. Na de mindegy is, most elvégre tanulnom kell, S.O.S.! Lássuk azt a matekot...
Még tanultam egy órát, aztán feladtam. A gondolataimmal együtt lefeküdtem aludni, és egyfolytában Lysanderre gondoltam. Mit is mondott az idegességről...? Ja, igen! Ha az ember énekel, az gyógyít... Vajon igaza van?
Halkan elkezdtem énekelni, úgy, hogy senki még véletlenül se hallja meg, mit művelek. Igaza volt a felemás szemű srácnak, egy pillanat alatt elfeledtem a matekot, a gondjaimat, és csak ő járt a fejemben. Azt talán elfelejtette mondani, hogy közben csak egy valamire tudunk koncentrálni, de arra nagyon. Én Lys-re koncentráltam, és akaratlanul is mosolyogtam. Lysander gyakran elfelejt dolgokat... Mosolyogva, és nevetve nyomott el az álom, és szerintem nem is kérdés, kiről álmodtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése