Döbbenet

Reggel úgy ébredtem fel, mint általában. Álmosan, elgyötörten, de azért valamilyen szinten vidáman és életkedvvel. Mint egy átlagos diák. Hiszen az vagyok...
Amint kinyitottam a szemem, akaratlanul is mosolyognom kellett. Lysander jutott az eszembe, ahogy tegnap haza kísért, és milyen jókat beszélgettünk. Vajon rendben visszaért a kávézóba? Vajon meddig maradtak ott?
Egy pillanatra még behunytam a szemem, de rögtön ki is nyitottam, mert sötétség helyett (azt kéne "látnom", ha egyszer becsukom a szemem) egy felemás szempárt láttam. Jézusom!
Felpattantam, és inkább öltözködni kezdtem. Rövid farmer, világoskék rövid ujjú ing és balerinacipő. Nem nagyon érdekelt, hogy nézek ki, inkább megint tanulni kezdtem. Holnap fizika vizsga!! S.O.S.!!
Gyorsan sminkeltem, és már is késznek nyilvánítottam magam. Amikor a tükörbe néztem, megállapítottam, hogy olyan vagyok, mint egy átlagos diák. Hiszen az vagyok...
Lerobogtam a lépcsőn és anyát találtam a konyhában. Erről eszembe jutott egy dolog, amit feltétlenül el kell mondanom neki. A kirándulás...
-Szia, anya! - köszöntem.
-Jó reggelt. Egész korán sikerült felkelned.
"Mert Lysander nem hagyott aludni"- gondoltam, de a világért sem mondtam volna ki.
-Hát, igen... Anya? - kezdtem.
-Tessék.
-Az ofő év végi kirándulásra akar vinni minket. A vizsgák után lesz valamikor.
-De jó! Hova mentek? - érdeklődött.
-Erdőbe, sátorozni. Vagy legalábbis valami ilyesmi... Nagyon jól hangzik, már várom - lelkendeztem.
-Tényleg jó ötlet. Majd érdeklődd meg az időpontot.
-Jó, majd ma megkérdezem. - bólogattam.
Még beszélgettünk a kirándulásról, amikor megjelent Boti.
-Jó reggelt - köszönt jókedvűen.
-Szia! - köszöntötte őt anya. - Milyen vidám vagy ma reggel!
-Ja, jól kezdődik a nap - vigyorgott, és lehuppant mellém a székre.
"Még mindig egy csaj jár a fejében"- nevettem magamban. Majd este kifaggatom...
-Anya, ma később jövök haza - folytatta Boti. - Dolgom van.
-Jó, de legyél itthon legkésőbb 10-re.
-Mi? Legyen 11! - alkudozott.
-10!
-Fél 11?
-Jó. Az maradhat. De mégis milyen dolgod lesz este? - kérdezte anya.
-Hátöö... A barátaimmal megyek a klubba. - mondta némi habozás után.
"Aha... perszee..."
-Rendben. - ásított anya.
"Anya, ennyire naiv vagy?"
Boti bevágott három pirítóst, majd elköszönt, és kiviharzott az utcára, mondván, hogy ma korábban kell bemennie a munkába, mert valami halaszthatatlan dologgal kell foglalkoznia.
"Aha... valami vagy valaki? Na mindegy."
Én is elindultam. A járdát néztem séta közben, így majdnem nekimentem egy oszlopnak. Pár milliméterre mentem el mellette. Eléggé közel volt... Huhh. Jól indul a nap. -.-"
A suli udvarán csak pár diák lézengett. Nem volt nagy forgalom... Csak én vagyok olyan hülye, hogy ilyenkor bejövök... Na mindegy. Addig legalább van időm tanulni. Hiszen holnap, azután és azután vizsgáim lesznek.
Előkaptam az angol szótárt, és magoltam a szavakat. Inkább tanulom ezt, mint a fizikát... Pff.
Becsöngettek, és sehol senki. Na, vajon hol lehetnek? Talán csak nem vettek észre, amint itt ücsörgök. Valószínűleg ez történhetett, mert amint a biológia terem elé értem, az egész osztály ott volt. Ennyire láthatatlan lennék? Tényleg nem vettek észre?
-Szia, Amanda! - köszöntött Rosa. Mosolyogva fogadott. - Mi újság? Hol voltál? Te mindig olyan hamar itt szoktál lenni...
-Szia! - öleltem át. - Az udvaron tanultam, valószínűleg nem vettetek észre. - nevettem.
-Ó, bocsika... El voltam foglalva a telefonommal...
-Semmi baj - mosolyogtam. - Mi történt?
-Leigh egész reggel írogat - pirult el. - Olyan szépeket. Nem tudtam levenni a szemem a képernyőről... Hiszen tudod...
-Tudom - nevettem fel. - Miket írt?
Így történt, hogy ketten kezdtük olvasgatni az üzeneteit, amik tényleg nagyon szépek és romantikusak voltak. Bárcsak egyszer nekem is írna ilyeneket valaki...! Ez a Leigh tud valamit.
-Ó... Megint írt... - mosolygott Rosa.
-Elolvasod?
-El hát - kacsintott.
"Két szép szemednek lángja oly kéklő, mint az ég.
És hangod lágy szavára száz dallal zeng a rét..."
-Ezt meg kitől tanulta? - csodálkoztam.
-Már mint, mit?
-Ezt az egészet. Hogy tud ilyeneket írni...? - nevettem.
-Nem tudom. Afféle "családi vonás"... Lysander is szép verseket ír.
-Meg szépen rajzol - bólogattam.
-Rajzol? - ráncolta a szemöldökét Rosa.
-Igen. A biosz füzetébe - bólogattam hevesen. - Látnod kéne azt a sok virágot, madarat meg gombát. Gyönyörűek!
-Furcsa. Lys nem szokta odaadni a füzeteit másoknak. - értetlenkedett tovább. - Sőt, mindig elküldött eddig mindenkit, hogy keressen mást, akiről másolni tudnak.
-Nem érdekel... Nekem odaadta.
-Tényleg? - csodálkozott.
Akaratlanul is elpirultam.
-Aha. - motyogtam.
Rosa elnevette magát.
-Ejnye, de gyanúsan piros lettél hirtelen...!
-N-nem tudom, miért.
-Aha, aha persze. - bólogatott úgy, mintha mindent tudna. De hát mit is kell tudnia? - Nincs kedved átjönni ma délután? Beszélgethetnénk - kacsintott.
Mit volt, mit nem tenni, bele mentem. De csak egy feltétellel.
-Oké, de ha lehet, inkább hozzánk menjünk. Anyám még a végén ideges lesz...
-Jó. - mosolygott Rosa.
Ezt is megbeszéltük.
Megérkezett a biológia tanár, és bemehettünk a terembe. Hátravonszoltam magam a helyemre, aztán eszembe jutott, hogy ezen az órán Lys mellett ülök. Aki meg valahol elöl van. Hurrá... Így hát visszamentem előre.
-Mi van, eltévedtél? - nevetett ki azonnal.
-Úgy is mondhatni. - zavarba jöttem.
-Nem ülsz le? - mutatott a székre. Igen, mert egész eddig álltam, és eléggé szerencsétlen látványt nyújthattam... Úgyhogy, hogy mentsem a helyzetet, gyorsan leültem, és a tanárra koncentráltam, de nem nagyon ment. A mellettem lévő padsorból pisszegés ütötte meg a fülem.
Odanéztem, és vajon kit láttam... Amber! Mit keres itt? Már reménykedtem, hogy vissza se jön, de... Ajj, ne már.
Amber a két ujját a szemére, majd rám szegezve jelezte, hogy figyel. Hát figyeljen. Kit érdekel...
De akaratlanul is valahogy kirázott a hideg.
-Fázol? - suttogott Lysander. Ne már, ő tényleg mindent észrevesz a felemás szemével?!
-N...nem. - kezdtem dörzsölgetni a karom.
-Amberrel van valami? - nézett a mellettünk lévő padsor irányába.
-Ó, semmi különös. Tényleg nem - ráztam a fejem.
-Te tudod - vonta meg a vállát, és tovább jegyzetelt.
Pár percig még én is figyeltem, de aztán megint nem tudtak lekötni a magyarázatokkal. Közelebb húztam a székem Lysanderéhez, és oda hajoltam.
-Rajzoltál már hóvirágot azóta? - a hangom hatására összerezzent, majd felém fordult.
-Még nem - mosolygott.
-Ahj - sóhajtottam, és visszaültem az eredeti helyemre. Tovább bámultam a madarak felépítését a tábláról, és jegyzeteltem némán. Amikor Lys elkapta a füzetem, magához húzta és kicserélte a sajátjával.
-Tudnál helyettem jegyzetelni pár percig? - kérdezte.
-Ööö... Persze... De nem írok szépen. - készítettem fel.
-Ezt most te sem mondtad komolyan. - mosolygott, majd valamit irkálni kezdett a füzetembe. Szívesen megnéztem volna, mit csinál, de inkább úgy döntöttem, nem zavarom.
Úgyhogy a lehető legszebb írásommal jegyzeteltem neki.
Úgy 5 perccel később Lys felegyenesedett, és visszacserélte a füzeteket. Ámulva meredtem a sajátomra.
Lys jellegzetes dőlt betűivel jegyzetelte le a széncinege tulajdonságait, és a jegyzet mellé... Egy nagyon szép rajzot készített! Egy szál grafit ceruzával olyan élethű madarat varázsolt, hogy nem hittem a szememnek. Csak pislogtam először a füzetre, aztán Lysre.
-Köszönöm - köszöntem meg. - Igazán gyönyörű...
-Tetszik?
-Naná! Egyszer meg kell néznem, hogyan csinálod! - lelkendeztem.
-Majd egyszer - legyintett.
-Még egyszer nagyon köszi - suttogtam.
-Igazán nincs mit.
-Dehogynem! - mosolyogtam, és nagy örömömben gyorsan megöleltem, köszönetképpen.
A gyomrom görcsbe rándult, és szédülni kezdtem, amint átkaroltam. És már a hányinger kerülgetett, amikor viszonozta az ölelésem. Te jó éééég! Gyorsan elengedtem, és tovább gyönyörködtem a széncinegémben. Tényleg nagyon cuki lett...
Kicsöngettek. Fúú... Gyalogolhatok a termünkig. Hurrá.
A folyosón bóklásztam, amikor valaki megragadta a karom.
-Te kis piszok! - természetesen Amber az... Ó, jaj nekem. - Mit képzelsz te magadról?!
-Mi?! Hogy...?! Most mit csináltam? - rémültem meg.
-Kijátszod Castielt! Örülök, hogy szakítottatok, de más is kiakaszt! Hogy te egy akkora nagy ribanc vagy, hogy még fel sem fogtad! - ordibált velem a folyosó közepén. Segítségért kiáltani? De hát rajtunk kívül nincs itt senki...
-Miért? Most mi a fene bajod van?
-Ah, neked hiába magyaráznám. Az agyad nem fogná fel!! Éppen hogy szakítottatok, már Lysanderrel enyelegsz! Végig fogsz menni az osztályon?!
-Mi...? - rémültem meg.
-Ez csak az egyik. A másik. MIT KÉPZELSZ?!! Azt hiszed, hogy csak mert hiányoztam egy ideig, te leszel a suli királynője?! Hogy tényleg miért imád így mindenki?!!! A suli két legmenőbb fiúja választott ki téged, TÉGED társaságnak!!!
-Most már tényleg nem értem, hogy mi bajod... - suttogtam.
-Ilyen gyáva vagy?! Nem is ellenkezel?! Mit képzelsz, te kis... - megütni készül. Ajjaj, itt most nagy bajban vagyok... Elfutni képtelen vagyok, a földbe gyökerezett a lábam. Vissza tartott lélegzettel vártam, hogy most mi lesz...
Hirtelen Amber keze lendült, de a levegőben megállt. Lysander állt mögötte, és elkapta a lány karját.
-Valami baj van, Amber? - kérdezte halál nyugodt hangon.
-Mi... Hogy? Dehogyis! - fújtatott.

-Akkor biztos csak hallucináltam, amikor téged hallottalak ordítozni - jött elő Castiel is.
-Igen, biztosan - bólogatott Amber. Castiel jelenléte megrémíthette, mert mindent tagadott.
-Kár, hogy a hallásom még ép - fintorgott Cast. - Tűnj már el!
Amber elslisszolt, én meg végre levegőhöz jutottam.
-Húúúúú... - fújtam ki magam. - Köszönöm.
-Mit köszönsz? - röhögött ki Cast. - Ennyire béna nem lehetsz. Még tőle se tudod megvédeni magad?
-Hagyd már, ember. - szólt rá Lys. - Megijedt. Veled is előfordul.
-Aha... Persze - bólogatott unottan Castiel. - Jössz a büfébe? - kérdezte Lysandertől.
-Mindjárt. - Cast elindult lefelé, én meg ott maradtam a felemás szeművel.
Felszedtem a táskámat a földről, amit időközben leejtettem.
-Minden oké? - kérdezte Lys.
-Minden. Tényleg. És köszi. Nem tudom, mi lett volna, ha te nem jössz - sütöttem le a szemem.
-Semmiség - mosolygott Lys. Amikor a szemébe néztem, nem tudtam elvenni onnan a tekintetem. Benne ragadtam a szemében, és nem szabadultam. Elvarázsolt, és a gyomrom megint göncsbe rándult, de most erősebben, mint valaha.
-Köszi még egyszer - intettem, és elszaladtam a folyosón a termünk felé.

Suli végén Rosa-ra vártam a kapuban. Megbeszéltük, hogy átjön hozzánk, úgyhogy muszáj volt megvárnom. Ja, csak hogy Rosalya olyan fél órát töltött azzal, hogy összepakol, felszedi a kabátját, cseveg még a többiekkel... Aha. Szóval ezt csinálják a normális diákok tanítás után? Na mindegy.
Már délután 4 óra volt, mire végre elindultunk. Egész úton Rosa csevegett valami cipőről, amit majd holnap megy megvenni, meg egy kalapról, amit elvesztett a suliban.
Én csak bólogatva sétáltam mellette, és hagytam, hadd beszéljen.
Amikor haza értünk (van Isten!!), felmentünk a szobámba és ott beszélgettünk tovább egy tál chips mellett.
-Na és, mesélj! - vigyorgott.
-Miről?
-Lysander szemmel láthatóan kedvel, úgyhogy nem lepődtem meg azon, hogy oda adta a füzetét. Vagy meg kéne?
-N...nem - kezdtem megint a pirulást.
-Hopp! Megint ég a fejed - nevetett. - Na de most tényleg. Mi van  köztetek?
Erre most nem tudtam mit felelni. Hiszen ez olyan egyértelmű, mit nem ért ezen?!
-Barátság - vontam meg  vállam végül.
-Részedről is?
-Mi ez, kihallgatás?
-Olyasmi - mosolygott. - Tudod, és 100%-ban meg tudlak érteni, ha tetszik neked. A bátyja a barátom, úgyhogy mindkettőjüket elég jól ismerem.
-Tényleg? - figyeltem.
-Aha. Ők afféle művész lelkek. Legalábbis Lys biztosan. Rengeteg verset ír, Castiellel egy bandában énekel, és ezek szerint rajzol. És a mániája, hogy mindenhol mindent képes elhagyni. - nevetett.
Választ nem tudtam adni, csak mosolyogtam magam elé, és megint elpirultam. Franc.
-Mi az, Amanda? Csak nincs valami baj? - nevetett.
Szinte meg sem hallottam, mit mondott. Csak Lysanderre tudtam gondolni, a szemére, a mosolyára, az ezüst hajára. A füzetére, ami tele van rajzolva, az ölelésére, amikor köszönetet mondtam neki, a "bátorságára", amikor Amberrel szembeszállt.
-Amanda?
-Hmm? - nyögtem ki.
-Mi bajod? - bökött meg Rosa, és ezzel visszarántott a valóságba.
-Ó... Semmi. Csak most döbbentem rá valamire. Azt hiszem. - feleltem tébolyultan.
-Halljuk. - mosolygott mindent tudóan.
-Nehéz ezt így kimondani - ráztam a fejem. - De azt hiszem, szeretem Lysandert. És nem csak mint egy barátot...
-Tudom. - bólintott Rosa. - Mindig is tudtam, hogy ti egymásnak vagytok teremtve.
-Mit beszélsz itt össze vissza?! Ez nem is igaz! Attól, hogy én érzek valamit, az nem azt jelenti, hogy ő is! - tiltakoztam.
-Majd kiderül - vonta meg a vállát.
-Hagyjuk. Mi újság Leigh-el? - érdeklődtem.
-Még írogatott biosz alatt, aztán dolgozni ment, úgyhogy még mindig munka van.
-Hol dolgozik?
-A butikban. Ő készíti a ruhákat, na meg persze ő is tervezi - húzta ki magát büszkén. - Az én ruhámat is ő csinálta. Egyedi darab.
-Tényleg szép - mosolyogtam.
Rosa még áradozott arról, hogy Leigh milyen jó barát, meg hogy Leigh így és Leigh úgy. Figyelmesen hallgattam, de közben sokszor elkalandozott az eszem.
Rosalya-val még szorosabb lett a barátságunk, most, hogy nekem Lys (legalábbis azt hiszem), neki meg Leigh, a bátyja.
Kicsit beleélte magát a sztoriba, hogy szerelmes vagyok, úgyhogy már tervezte a jövőnket. Ezt a lányt nem lehet leállítani...

Csak most jöttem rá... Csak most döbbentem rá, hogy én igenis, nagyon szeretem Lysandert. Ez valami furcsa érzés, Castiel kapcsán nem nagyon éreztem ezt...
Pedig őt is szerettem, ezt állítom. Csak Lys-t valahogy másképp...