Reggel a telefonom csörgésére keltem.
Ki zavar ilyenkor? Mindenki tudhatná, hogy szombatonként 10-kor még alszom! Pff... bunkók!
Előkotortam a telefonom, és megnéztem a képernyőt.
Deborah! Mit akarhat ilyenkor? Fogadtam a hívást, és beleszóltam a telefonba.
-Szia édes. Ilyenkor? - az álmosságot nem volt nehéz megjátszani. Sőt, igazából egyáltalán nem is kellett megjátszani...-Casti! - hallottam Deb vidám hangját. - Mi van veled? 1 napja nem láttalak! Soha nem voltam távol tőled ennyi ideig - panaszkodott.
-Ó, bocsi, drágám, csak rengeteg dolgom volt - nevettem fel. - Lys próbákat erőltetett rám, a szüleim hazajöttek tegnap, és a suliban is sokat írunk - hazudtam csípőből.
-Értem én. Tudom, hogy nem csapsz be. - szólt Deb.
Hirtelen elkapott a lelkiismeret-furdalás, és elöntöttek a kétségek. Mit csinálok egyáltalán? Mi értelme ennek az egésznek?
Ó, de hülye voltam... már megint. Lehet, hallgatnom kellett volna Lysanderre. Mindig is jó haverom volt, és csak ki akart ebből menteni. Ó, hogy az a Q*/%RND§CBM!
-Hát persze, hogy nem... Van kedved ma a parkba jönni? Rég voltunk már. - ajánlottam fel.
-Oké, Cas! Akkor délután 3-kor legyél a parkban - örvendezett.
-De ne késs! - röhögtem.
-Éééén? Nem fogok. -nevetett. - Na, szia, puszi, leteszem!
-Helló...
Már nem tudtam vissza aludni. Hogy vagyok fent hétvégén fél 11-kor?! Nekem elment az eszem... Na mindegy, addig is átmegyek Botihoz, viszek pár CD-t. Úgyis most adták ki az új rock lemezeket, örülni fog neki.
Komótosan öltöztem fel, eléggé nehezemre esett mozogni. Reggel volt még, na! Felkaptam a CD-ket és indultam a Vida-házhoz gyalog, és hangsúlyozom: GYALOG, SZOMBAT KORÁN REGGEL!
De hát én mindig is ilyen voltam... Sportos, fitt és fiatalos. Meg persze szerény. xD
Csak ne lennék ennyire fáradt.
Amikor odaértem a ház elé, először kopogtam, majd miután nem válaszolt senki, benyitottam. Szerencsére már engedély nélkül is bemehetek.
Jaja, csakhogy az ajtó sem volt nyitva. Hol vannak ezek? Elmentek szórakozni?
"Akkor meghaltak" - jutott eszembe... De hát az sem lehet.
Kikerestem Amanda számát is, hátha ő felveszi. Kicsöngött, és ötödjére felvette! Ó, éljen...
-Hmmm? - nyögte a telefonba.
-Aman! Jó reggelt. Otthon vagy? - kérdeztem.
-Hmm.. mm.... hm... - dünnyögte.
-Aman! Castiel vagyok! Hahó! - röhögtem.
-Mi? De minek hívsz te ilyenkor? - kérdezte álmosan.
-Otthon vagy? - ismételtem meg a kérdést.
-Igen. Mint ilyenkor minden normális ember. - dünnyögte. - Miért, te hol vagy? Nem otthon?
-Hát, nem éppen... Ki tudnád nyitni a bejárati ajtót, kérlek? Már kezdek türelmetlen lenni. - tréfáltam.
-Miii? - szerintem egy csapásra felébredt. - Castiel! Az ég áldjon meg, miért vagy te itt ilyenkor?
-Részletkérdés... Kinyitnád?
-Épp oda megyek. - hallottam, ahogy lefut a lépcsőn. - De mégis...
Már a kulcs is a zárban volt, kinyitotta az ajtót, de még mindig a telefonba beszélt.
-De mégis hogy a francba kerültél te ide? - tette le a telefont, és végre már nekem beszélt...
-Hát... Miért? Már 11 óra. - értetlenkedtem.
-Az még korán van... Ma hosszú alvást terveztem. - méltatlankodott.
-Akkor ez most elmaradt. - mosolyogtam, és csókkal köszöntöttem.
-De akkor most mit fogsz csinálni? - kérdezte.
Felmutattam a CD-t, amit hoztam.
-A bátyád is itthon van?
-Ja, elvileg... - tűnődött. Hirtelen megfordult, és elkiáltotta magát, úgy, hogy szerintem még a szomszédok is hallották - Botoooond! Ébren vagy?!! Castiel keres!!
-Mi van? - hallottam Boti dünnyögését.
Aman hozzám fordult.
Vicces volt ilyenkor itt járni. Az anyjuk sem volt itthon, és minden aludt még. Pedig már 11 óra...
Bekopognom nem is kellett, már hallottam, ahogy bent Boti éppen valamit összetört, majd káromkodik. Így hát benyitottam.
-Csá, haver - köszöntem. - Minden oké?
-Hmm? Ja, persze. Az órát vertem le, sikeresen - dünnyögött. - Mit hoztál?
-Ezt! - mutattam a CD-t.
-Nem semmi.
Egész sokáig hallgattuk a zenét, közben ökörködtünk meg dumáltunk. Szóval csak a szokásos.
Dél körül Amanda szólt be az ajtón.
-Hahó! Bent vagy? Csak azt jelzem, hogy kész az ebéd, szóval Boti, gyere! Kihűl a tészta...
-Oké na. - szólt az említett. Újra hallottam Aman hangját.
-Castiel, bent vagy még? - kérdezte.
-Aha. Miért?
-Akkor te is gyere. - nevetett.
-Miért? Nem hagyod, hogy éhen haljak? - nyitottam ki az ajtót.
-Azt szeretnél? - viccelődött.
-Minden vágyam... - megfogtam a kezét, és letelepedtünk a konyhába.
A kaja nem volt rossz, legalább is ezerszer jobb, mint amit én tudok csinálni otthon... Nem vagyok nagy szakács, ezt beismerem, na.
Ebéd után eszembe jutott, hogy 3-ra a parkban kell lennem. Gyorsan szóltam Botinak, hogy lépek, aztán felindultam az emeletre, hogy Amannak is szóljak.
Kopogtam, majd beléptem.
-Helló, Aman. - kezdtem. A lány az íróasztala fölé görnyedve számolt. - Csak nem matek...?
-De... - felelte elmélyülten.
Megfordult a fejemben, hogy segítek neki, mert tényleg eléggé béna, és ráférne a tanítás... De aztán eszembe jutott, miért jöttem valójában.-Mennem kell haza. Csak azért jöttem, hogy szóljak.
-Hát jó - válaszolt csüggedten. - Akkor majd máskor segítesz...
-Kérd meg Botit, és majd utána segítek. De most mennem kell, mert várnak - tettem hozzá. Adtam neki egy puszit, majd kimentem az ajtón.
Elhagytam a házat, és a park felé vettem az irányt. Leültem a bejárattal szembeni egyik üres padra, és vártam, hátha meérkezik Deborah.
Pontban 3 órakor, be is toppant. Szakadt farmer, neon zöld rövid ujjú felső és farmer dzseki volt rajta. Mit kell hogy mondjak, jól állt neki. Nem tagadom...
-Szia, édes! - köszöntöttem. Leült mellém, és kaptam tőle egy gyönyörű csókot.
-Helló, Casti. - mosolygott.
-Na, mizu? Minden oké nálatok? - kérdeztem.
-Ja, megvagyunk... Anyám kissé ideges a jegyeim miatt, de nem nagyon érdekel. Veled mizujs? Két napja nem is hallottam rólad!
-Mondtam már, hogy bocs. Annyi minden történt, hogy képtelen voltam egy délutánt szabadon hagyni - előjött a hazudós énem... mindig is jól ment, és egyre több érvet soroltam. - Szerdán annyi tanulnivaló volt, hogy nem láttam ki alóla. A matek beadandót is muszáj volt megcsinálnom, mert osztályozták. Aztán jött Lysander, az ő ötletével, hogy új számokat írt, és hogy írjunk hozzá kíséretet. Vele is elvoltam egy ideig, aztán tegnap meg hazajöttek a szüleim külföldről, így családi összejövetel-szerűség volt... Magyarul, unalom a hegyen. De egész végig rád gondoltam - mosolyogtam rá bájosan.-Ezt jó hallani - simult hozzám Deborah.
Egy jó ideig még beszélgettünk, aztán moziztunk, meg fagyit ettünk. Este 10 körül értem haza, és rögtön ágyba dőltem. Hiszen olyan korán keltem és olyan késő van...
Ezt nem hiszem el, én a 10 órát későnek mondom?!
Rögtön meggondoltam magam, és előkapartam a telefonom. Kikerestem Lysander számát. Rég nem dumáltunk, nem csoda, hogy már kéne valami programot szervezni. A szám kicsöngött, de valószínűleg a haverom megint elhagyta, és nem hallja. Amikor éppen le akartam tenni, végre felvette.
-Halló? - szólt bele. Normális hangja volt, szerintem semmit nem csinált. Fáradtnak nem tűnt, legalábbis.
-Lys? Itt Castiel. Van kedved átjönni? Nincs itthon senki, és végre kipróbálhatnánk az új dalaidat, amiket írtál.
-Oké, mindjárt ott vagyok... De...
-A jegyzetfüzeted a táskámban van, még tegnap találtam meg a szekrényben, és magammal hoztam - röhögtem.
-Kösz, haver - nevetett ő is, majd lerakta.
Eléggé szétszórt ez a srác... Körülbelül félnaponta képes elhagyni a füzetét. Csoda, hogy saját magát megtalálja...
Fél óra múlva csakugyan megérkezett Lys. Felcuccoltunk a szobámba, és visszaadtam neki a jegyzeteit.
Rengeteg dalt írt mostanában, és rá kellett jönnöm, hogy ebben az időben eléggé elhanyagoltuk a próbáinkat. Öt szöveghez is írtam kíséretet gitárra, és még szólót is beiktattam magamnak. Ezt sosem lehet kihagyni... Összességében egész jók lettek a számok, legalábbis nekem tetszettek. Megbeszéltük, hogy jövő héten majd elmegyünk a klubba, és én majd kiengesztelem a bárpultos csajokat, hogy játszhassunk. Ez mindig bejön. ;)
-Hogy alakul a helyzet, haver? - kérdezte Lys a próba végén.
-Mármint melyik helyzet? - kérdeztem vissza.
-Deborah, és Amanda helyzete. Becsavarodtál már? - grimaszolt.
-Hát.. Haver, én életemben nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Most mi a francot csináljak? Mindketten szeretnek, és nem tudnak a másikról. Fogalmuk sincs az egészről - vakartam a fejem. Lysander az egyetlen, akinek erről nyíltan beszélek.
-Bocs, de ebből már neked kell kimásznod.
-Hülye voltam. Azt hittem, Deborah miatt nem kell majd aggódnom. De egy egy nagy baromság, hiszen Deb még mindig az életem fele! - akadtam ki. - Mit csináljak?-Mondom, hogy ez a te ügyed! - tehetetlenkedett Lys. - Én mit csinálhatnék?
-Elcsavarhatnád Aman fejét... Mi szólsz? Levakarnád, és akkor mindenkinek jó lesz! - jutott eszembe az ötlet, de aztán Lysander nézése visszatérített a valóságba. - Jó, jó, nyugi van... Nem gondoltam komolyan...
-Remélem is. - sóhajtott. - Csak az a bajom, hogy ezzel valakinek nagyon nagy fájdalmat okozol. Ezzel az egésszel összetöröd egy érző ember szívét.
-Amanda?
-Ráhibáztál - bólintott.
-Annyira sajnálom - temettem az arcom a tenyerembe. - Még mindig nem tudom, mi legyen...
-Mondom, hogy csak te tudod eldönteni, hogy...
-Oké, ezt már hallottam párszor - szakítottam félbe, majd témát váltottam. - Apropó, jut eszembe! Jövő héten szülinapi parti lesz itt, nálunk. Az egész osztály meghívom, meg még egy csomó ismerőst. Irtó nagy bulit csapunk!
-Jól hangzik - végre mosolyog. - Ott is akarsz gitározni?
-Naná! - vágtam rá.
Egy ideig még beszéltünk, aztán Lysandert felhívta Leigh, hogy induljon haza, mert neki el kell mennie Rosa-ért.
Nem értem a logikát, de az ő dolguk.
Hajnali 2-kor kerültem ágyba, és most már nyugodtan mondhattam, hogy késő van...
Elnyomott az álom, szinte egy pillanat alatt.
Írói megjegyzés:
1. Bocsi, hogy néha nagyobb betűvel ír, de a gépem meg szokott hülyülni... :)
2. Bocs, ha ez kicsit rövidebb lett, de garantálom az izgalmasabb folytatást ;)
Puszi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése