Boldogság

Még egy hétig írt ki az orvos a suliból. Napról napra jobban lettem, és egyre jobban akartam már suliba menni. Hiába, hiányoznak a barátaim. Olyan unalmas itthon egyedül...
Castiel minden nap átjött. Mindig hozta az aznapi anyagot, a leckét és a dolgozatok kérdéseit. Mondjuk utóbbit nem kértem, ő ragaszkodott hozzá.
Minden nap beszámolt az eseményekről. Összefoglalva: Amber még mindig nyomul, és a suli királynőjének gondolja magát most, hogy én nem vagyok a színen.
Lysander bioszon halálra unja magát mindig, és szenved minden dogánál. Mostanában el van foglalva a verseivel és nem tanul. Castiel szerint szerelmes a srác, de sose beszélnek erről.
Nataniellel megint összevesztek valami "hülye igazolás" miatt. A DÖK elnök már készül feljelenteni Cast-ot, ő meg készül megölni Natanielt az "idióta strébersége" miatt, mert idegesíti. Hát, az ő dolguk. Kicsit olyanok, mint az ovisok-nevetek magamban mindig, amikor  ilyenekről próbál Castiel meggyőzni.
A tanárnak feltűnt a rendszeres hiányzásom, és készül feleltetni szinte mindenből. Hálás vagyok, hogy ezt megtudtam, mert most ezerrel tanulok a bizonyos tárgyakból. Menni fog.
Szóval minden csak az átlagos. Castiel még kapott egy karót matekból, mert nem figyelt, de nem aggódik miatta. Könnyű annak, aki jól írja meg a dogákat...
Erről jut eszembe. Minden délután matekozunk egy órát, és már egyre jobban megy. Csak az a baj, hogy másnapra mindig kimegy a fejemből az előző napi gyakorlás, így eléggé lassan haladunk. De legalább haladunk.
Castiellel a kapcsolatunk kezd bemelegedni, mivel szinte minden nap csókolózunk, amit nem bánok. Nem sokat, csak kicsit. Imádom, amikor ilyen szenvedélyes lesz egyik pillanatról a másikra.

Ma már hétfő, és mehetek suliba! Izgatottan készülődtem, hiszen olyan rég nem láttam a többieket! Hiányoznak már nagyon.
Gyorsan felöltöztem. Fekete cicanadrágot, világoskék lenge blúzt vettem fel, és halványkéken sminkeltem. Az eredménnyel egészen meg voltam elégedve, de nem volt időm magamat csodálni, rohantam le a konyhába, benyomtam egy pirítóst, és már indultam is. Az utcára kiérve kissé lenyugodtam, hisz ez csak egy átlagos hétfői nap. Nem lesz az iskola sem másabb, mint egy hete.
Gyors tempóban sétáltam, és el is értem az iskolát. Nincs még itt senki. Ó, jaj... Kicsit korán jöttem, de sebaj! Felmegyek a szekrényemhez.
Vagy fél órája pakolásztam, amikor megjött Rosa is. Nagyon örültünk egymásnak, és miután elmeséltem, mi bajom, ő elkezdett sztorizni. Ez a másodéves meg az csaj összejöttek, ez a negyedéves meg ez a harmadéves szerelmesek, ez és az meg olyan cuki... Nem nagyon értettem sosem az ilyen őrült-csajos pletykákat, úgyhogy csak mosolyogva bólogattam. Jó módszer, mindig beválik.
Miután neki el kellett intéznie valamit Nat-tal, megint egyedül maradtam. Megnyugodva kifújtam a levegőt, és hátrafordultam, hogy folytassam a pakolást, amikor Castiellel találtam szembe magam. Nem mondom, jól megijesztett...
-Castiel! A fenébe is, ne ijesztgess itt korán reggel! - hüledeztem, de azért örültem, hogy látom.
-Ijedős kedvedben vagy? - vigyorgott.
-Inkább te vagy ijesztgetős kedvedben, nem gondolod?
-Nem, nem gondolom. - puszit nyomott az arcomra. - És ettől megijedsz? - jött egyre közelebb. Már tudtam, mit akar tenni. Miért pont a folyosó közepén, miért?
-Nem.
És akkor megcsókolt. És tényleg a folyosó közepén!!

*
Lysander éppen a terembe készült, amikor meglátta Amandát és Castielt csókolózni. Olyan sokszor elképzelte már, hogy milyen lesz a lányt újra látni... De erre azért nem számított. Úgy érezte, a szíve ott helyben darabokra hullt.
Majd aztán belátta, hogy Amandánál neki tényleg semmi esélye, így próbált örülni annak, hogy a lány boldog... De nem tudott. Tiszta szívéből gyűlölte most Castielt, és haragudott Amandára. Pedig ők ketten tényleg nem tehetnek sokról... 
Csak a bolond szíve ne húzná a Vida-lányhoz... Hiába írja azt a sok verset, úgyse használnának. "Amandának nem egy én-féle barát kell. Ezt beláthatnám már"-fújtatott haragosan, és beviharzott a terembe.
*

Émelyítő érzés volt publikusan kimutatni az érzéseinket. Én megint szárnyaltam a rózsaszín felhők közt, a mennyország kapujáig, ahol nem más várt, mint Castiel. Csak szálltam és szálltam, és éppen amikor megérinthettem volna IGAZÁN, akkor csengettek be.
Ijedtünkben szétrebbentünk. Most vettem csak észre a pár méterrel arrébb ácsorgó Irist és Kimet, ahogy bámulnak.
Zavartan intettem nekik, majd berohantam az osztályba. Gyorsan lecuccoltam a helyemre, és előkészítettem a matekcuccom. Már készültem a felelésre.
De a tanárnak nem volt kedve feleltetni, úgyhogy Irissel beszélgettem.
-Te, Amanda... - kezdte. - Mi volt ez az előbb a folyosón?
Zavartan mosolyogtam.
-Egy... egy csók.
-Azt észrevettem. De hogyan? Ilyen hirtelen?
-Nem, dehogy... Castiel már régóta hozzánk jár délutánonként...
-Ez új... Akkor hozzátok rohant olyan sürgősen mindig - vigyorgott.
-Úgy is mondhatni... vagyis... igen...
-Nem kell dadognod - kuncogott a lány.
Kicsöngettek. Indultam a második emeletre, biológiára. Akaratlanul is mosolyogtam, amikor eszembe jutott, hogy most Lys se lesz egyedül.
A biosz is eseménytelenül telt. Lys se szólt hozzám, amit eléggé furcsálltam. Beleböktem az oldalába, mire ő összerezzent, és rám nézett.
-Szia, Lys. Mi a baj? - kérdeztem.
-Semmi. - már megint nem rám figyel, hanem a tanárra.
-Jó, majd szólj, ha beszélni akarsz róla, én nem zargatlak - sértődtem meg, és tüntetően összefontam a kezem. Lys féloldalasan rám nézett és mosolygott. De nem szólt, csak figyelt tovább a tanárra.
Még öt órát szenvedtem végig, és három alkalommal is kellett felelnem. Szerencsére  Castiel már napokkal ezelőtt figyelmeztetett, így le tudtam felelni mindenből ötösre.

Hazafelé is Castiellel mentem, sokat beszélgettünk. Nagyon jól érzem magam vele mostanában, és ezt jó jelnek veszem. Úgy látom, neki sincs ellenére a társaságom, és ez boldogsággal tölt el.
Amikor hazaértünk, Cast Botihoz ment, de még időben szóltam utána, hogy ne legyenek túl hangosak. Erre csak nevetett, és megígérte, hogy nem lesznek. Nyugodt szívvel mentem fel a szobámba, természetesen tanulni.
Sokáig küszködtem a matekkal, de nem volt szívem elszakítani a "tanáromat" Botitól, így nem mentem le Castielért könyörögni. Úgy is hülyén adná ki magát...
De nem is kellett lemennem, mert egy fél óra múlva ő jött fel. Nagyban matekoztam, így észre sem vettem, hogy a hátam mögül nézi a füzetem. Csak arra eszméltem fel, hogy ujjával a lap tetejére bök.
-Már itt elszúrtad. De a logika jó. - oktatott.
-Igenis, tanár úr... - gúnyolódtam. - De hol rontottam el?!
-Itt... meg itt...
-Jaj, de jó... - és már kezdtem is elölről.
-Aman... Figyelnél rám egy kicsit?
-Épp azt csinálom.
Castiel szembe fordított magával, és megcsókolt. Most csak röviden, mert mondani akart még valamit.
-Aman. Lennél a barátnőm?
Miiii???!!!!!!!! Ezt most komolyan mondja? Vagy csak álmodom? Igen, biztos csak álmodom, hisz ez nem a valóság. Ez csak egy hülye álmodozás, biztosan...
Csak bámultam rá. Azon gondolkoztam, hogy vajon komolyan beszél-e?
-Mi? - nyögtem ki nagy nehezen.
-Nem fogom megismételni. Jól hallottad.
Úgy éreztem, vagy most halok meg, vagy most lesz az életem örök.
Válaszul megcsókoltam. Mindent beleadtam ebbe a csókba, minden érzelmet, minden szeretetemet... Mindent!
-Ezt igennek veszem - nevetett Castiel, és tovább csókolt.
A matekkal sem foglalkoztunk már többet. Csak egymással törődtünk, talán túlzottan is. De hát belőle sosem elég. Castielből sohasem. 
Nehezen váltunk el egymástól, de hát egyszer neki is haza kell mennie. Puszival köszöntem el tőle, és boldogan röppentem a szobámba.
Ha akartam volna, se tudtam volna elaludni. Túl sok volt ez nekem... Bár Castiel nem vallott szó szerint szerelmet, de a csókjaiban minden vágy benne volt. Talán ez nyomasztott kicsit? Hogy vágyat éreztem... Lehet, hogy nem szerelmet, hanem vágyat? Egy kicsit más a kettő.
De hát miket hordok itt össze?! Hiszen most smárolt le a suli nagymenője, és lettem a barátnője!!
Amber meg fog pukkadni. Nem is bánom. Pukkadjon csak meg!
Abban biztos vagyok, hogy én vagyok most a világ legboldogabb embere...!