Egy virágos réten futottam keresztül ugrándozva, és élveztem a tavaszi időt. Csodálatosan sütött a nap, minden tökéletes volt. Csak szaladgáltam, azán lefeküdtem a fűbe, és az eget bámultam.
Körülöttem mindenféle élőlény motoszkált. Kis katicák, krumplibogarak, aranyos kis szitakötő-féleségek és tücskök. Hallgattam őket, majd felültem. Egy vörös hajú fiú feküdt mellettem hanyatt, és aludt. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzá, magam sem tudom, mi lehet ez. Csak néztem a fiú arcának szép vonásait, gyönyörű csukott szemeit, szabályos orrát, és sima bőrét. Gyönyörűen festett amikor aludt, egyszerűen aranyos volt.Lefeküdtem mellé, és tovább néztem, majd engem is elnyomott az álom. Még félálomban éreztem, hogy Castiel átkarol, és így aludtunk mindketten.
Aztán rájöttem, hogy ez nem álom, ez a valóság, csak kicsit más kiadásban.
Ugyanis nem sütött a nap, és nem volt tökéletes tavasz illat, és nem a réten feküdtem.
Itt vagyok a szobámban, az ágyamban, Castiellel. Tényleg itt alszik velem, ez nem álom. A tücsköket sem képzeltem, mert kintről lehetett hallani a ciripelésüket.
Aztán már tényleg, véglegesen elaludtam.
*
Csodálatos érzés volt Castiellel ébredni. Amikor felkeltem nagy nehezen az ébresztőre, rögtön őt láttam magam előtt. A csörömpölésre, amit az ébresztőóra csinált, csak morgott egyet, és átfordult a másik oldalára.
Nem akartam gonosz lenni, de hát ő neki is fel kell egyszer kelnie. Gyengéden megráztam a vállát, és szólítgatni kezdtem.
-Castiel... Hahó. Ébredj már fel, suli van...-Hmmm... - csak nem akar felkelni! Vajon meddig kell még rázogatnom...?
-Castiel... Castiel kelj már fel, az isten szerelmére! - mondtam most már normál hangerővel. Erre már felém fordult, de nem kelt fel.
-Miért? - kérdezte fáradtan.
-Mert iskolába kell mennünk. Na, gyerünk már... - noszogattam.
-Oké... Mindjárt... Csak még egy kicsit... - próbálkozott. Szegénykém, de fáradt lehet...
-Hhhh.. - sóhajtottam. Felálltam, és elkezdtem szedelőzködni. Lementem a fürdőbe tusolni, hogy valamennyire felfrissüljek.
10 percet áztattam magam a fürdőben, aztán felöltöztem, és mentem újra ébresztő-Castieleset játszani.
De erre (szerencsére) nem került sor, mert amikor beléptem a szobámba, Cast már az ágyon ült, felöltözve. A tegnapi ruhája volt rajta, de cseppet sem volt gyűrött. Jól nézett ki, mint mindig.
-Jó reggelt. Csak felkeltél? - nevettem.
-Ühüm... - hümmögött. Még nincs teljesen fent, azt hiszem. Na majd most felébresztem!
Leültem mellé, és szenvedélyesen megcsókoltam. Ez hatott, mert rögtön kapcsolt, és visszacsókolt. Az ébresztés kipipálva. Ez is megvolt. De most meg mikor fog elengedni?
Egy ideig még csókolóztunk, aztán Boti ordított fel nekem.
-Amandaaa!!! Itt vagy még??!!!
Sóhajtva szakadtam el Castieltől.
-Igen!!
-Akkor indulj! Ilyenkor már ott szoktál lenni! - nevetett. - Mit csinálsz ott fent?!!
-Hááát... - kezdtem, de nagy meglepetésemre Castiel kiabált vissza.
-Éppen megpróbált felébreszteni - röhögött.
Pár másodpercig csend volt.
-Castiel?! Haver, mit csinálsz te a húgom szobájában ilyenkor?! - hallottam Boti meglepődött hangját.-Őszintén? Ne akard tudni! - Castiel, a kis perverz... állat.
Lementem a lépcsőn, aztán felvilágosítottam a tesómat.
-Ne gondolj semmi rosszra, mert nem volt semmi ilyesmi. Castiel itt aludt, mert már fáradt volt, és nem engedtem el. Erről jut eszembe!
-Itt a kezem - nevetett Cast, és az említett testrészét nyújtotta, amit rögtön megragadtam. Úgy látszik, már kitalálja a gondolataimat.
Elindultunk suliba. Vidáman sétálgattam, közben nézelődtem. Nem tudom megunni ezeket a modern, vagy néhol régies épületek bámulását. Hangulatos ez a város, és nagyon szeretem csodálni a házakat. De nem csak a házakat...
A kóbor kutyák vagy cicák mind a szívemhez nőttek, és nem tehetek róla, muszáj őket néha-néha megetetnem, ha éheznek. Simogatni nem simogatom őket, mert tudom, hogy veszélyes, de néha hazafelé adományozok nekik egy-egy maradék szendvicset...
Elértük a suli kapuját. Rögtön a szekrényhez akartam menni, de Castiel meg a büfébe, így azon alkudoztunk, hogy merre induljunk.
-Lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha elengednéd a kezem. Akkor mehetnénk kétfelé, nem gondolod? - röhögött.
-Jól van na... Ha ennyire akarod... - elengedtem.
-Ne hidd, hogy akarom - puszilt meg. - De éhes vagyok, és Lys is vár már.
-Jól van na - nevettem, és felindultam a szekrényemhez.
Akkor, a mai órarend... Fizika, Biosz, Magyar, Angol, Francia, Tesi és Kémia. O-óó... Valahogy nem volt kedvem ezekhez az órákhoz, túl fárasztónak ígérkeztek.
Kelletlenül beraktam a kabátom a szekrénybe, kivettem a szükséges tankönyveket, és bementem a terembe.
Még csak négyen voltak bent: Sharlotte, Jade, Dajan és Viola. Miután köszöntem nekik, leraktam a táskámat, és én is leindultam a büfébe. Vettem magamhoz egy kis pénzt szendvicsre és üdítőre, majd el is indultam.
Amikor odaértem, már kígyózott a sor. Hú, de jó, most aztán várhatok... Vagy... várjunk csak! Az ott Castiel?
Az említett személy a sor eleje felé állt Lysanderrel, és nekem integetett, hogy menjek előre. Most az egyszer nem szégyelltem tolakodni. Ezt a sort kivárni nem kis feladat.Így hát előre nyomultam, és amikor már egészen közel jártam, Cast megragadta a kezem, és erősen magukhoz rántott. Ezzel most megspórolt 2 másodpercet... Hogy ez mire jó...?
-Na mi az, cica? - vigyorgott. - Nem bírtál meglenni nélkülem?
-Inkább csak kaját kell vennem - vágtam vissza.
-Éhes vagy?
-Nem, de majd leszek...
-Mit kérsz? - kérdezte.
-Majd megveszem magamnak. - mosolyogtam.
-És ha én akarom megvenni neked? - provokált.
-Akkor csalódni fogsz. Majd én megveszem. - makacskodtam.
-Te tudod - vonta meg a vállát. Háhá! Én győzteeeem!
A büfés felénk fordult. Castiel előre engedett, így rendeltem egy szalámis szendvicset és egy üveg vizet. Már éppen fizettem volna, amikor valaki odatolta a pénzt helyettem, a hátam mögül. Dühösen néztem hátra Castielre.
-Ezt most miért kellett? - dühöngtem.
-Majd később megbeszéljük - vigyorgott, és már adta le a rendelését.
Félrehúzódtam, hogy a többi diák is elférjen. Vártam, hogy Cast és Lys kész legyenek. Vagy várjunk csak... Lysander meg hova tűnt? Az előbb még itt volt, de most már sehol se látom...
*
Lehet, hogy még őt is félrevezette? Most már semmiben sem volt biztos. Lehet, hogy nem csak Amanda teste kell neki, hanem tényleg szereti? Mi baja ennek a lókötőnek...?
*
Castiel végre készen lett. Lazán közeledett, a kólájával és szendvicsével. Mire ide ért, már nyújtottam a kezem felé, benne az apróval.
-Tessék. - tartottam felé. - Ne fizesd ki a kajám, oké? Azért még én is képes vagyok fizetni!
-Most mi bajod van? - értetlenkedett.
-Az, hogy egy fillért se költs rám! Nincs szükségem a pénzedre. Na, tessék, vedd már el.
-Nem. - makacsolta meg magát.
-Nem? Dehogynem! - én is tudok ám makacskodni!
-De most miért baj, ha nem te fizeted az ebédet?
-Nem baj, de önellátó vagyok, és nem szeretnék a te pénzedből élni... - vallottam be.
Castiel felnevetett. Azt hiszem, most igazán nevetséges lehetek...
-Nem fogsz a zsebemben élni - karolta át a vállam. - De ezt most én fizettem, és punktum.
-Makacs vagy - nevettem.
-És neked hová lett a makacsságod? - provokált.
-Sehová - röhögtem. - Amíg nem figyeltél, beletettem a pénzt a zsebedbe. Ott marad - nevettem.
-Mi? - nézett furán Cast, és a farmerzsebébe nyúlt. Kivette az aprót, amit az előbb tettem oda.
-Megállj csak - kergetni kezdett.Még mindig nem voltam formában, így még a folyosón utolért. Elkapta a karom, visszarántott, és mielőtt kiabálni kezdtem volna, belém fojtotta a szót. Igen, csókkal.
Nem tudom, körülbelül hányan néztek minket, de azt nyugodtan állíthatom, hogy nagyon sokan. Főleg lányok... O-óóó.
Amikor Castiel elengedett, még mindig röhögött.
-Ne nevess már! - szóltam rá.
-Dehogynem... Most én csempésztem be a farzsebedbe a pénzt. - vigyorgott.
Dühösen pillantottam rá.
-Jó. Ezt a csatát te nyerted - hagytam rá. Megfogtam a kezét, és már húztam is a másodikra.
-Jössz már? - szóltam hátra.
-Jönnék, ha engednéd.
Elengedtem, és megvártam, amíg teljesen mellém ér. Akkor már ő fogta meg a kezem, és úgy sétáltunk fel a biológia óránkra.
Egész bioszon csak csendben ültem, és próbáltam a tanárra figyelni. Jegyzeteltem szorgalmasan, plusz Castiellel leveleztem. Nem tehetek róla! Ő kezdte, esküszöm!
Úgy indult, hogy egy papírgalacsin röpült az asztalomra. Fogalmam se volt, kitől jöhetett, de amikor kinyitottam, rögtön felismertem Cast jellegzetes dőlt betűit. Ez volt a papíron:
"Holnap órák után ráérsz? C."
Ráfirkantottam, hogy "Mit tervezel?", majd amikor a tanár nem figyelt, visszahajítottam a galacsint, és jegyzeteltem tovább.
Kisvártatva visszakaptam a papírt.
"Mozi meg fagyizás. Semmi különös."
"Akkor igen, ráérek. :)"
"Oké, de én fizetek!"
Megint mérges lettem.
"Nem! ÉN fizetek, oké?"
"Nem, mert én xD"
"Te most szórakozol?!"
"Aha."
És még egy ideig elszórakoztunk így, bioszon.
Amikor kicsöngettek, rájöttem, hogy az óra végén már alig jegyzeteltem, és ha nincs meg az anyag, nem tudom megtanulni. Eszembe jutott az egyetlen ember, aki szinte biztos, hogy mindent leírt. Szünetben felkerestem Lysandert.
Lys bevárt, és kérdő tekintettel jelezte, hogy figyel.
-Oda tudnád adni a biosz füzeted? Tudod, óra végén kicsit elkalandozott a gondolatom... - kezdtem.
Lysander elővette a táskájából a füzetét, és anélkül, hogy akármit is szólt volna, odanyújtotta nekem. Miért nem szólal meg? Mi baja már megint? Vagy még mindig...?
-Köszi - köszöntem meg.
Ahogy megfigyeltem, mostanában nem vagyunk nagyon jóban Lysanderrel, de legalább a jegyzetét oda adta... Majd máskor vonom kérdőre, határoztam el.
Mivel már végigültem 6 órát, és a matek elmaradt, hazaindultam. Természetesen nem egyedül, Castiel is jött velem. Út közben sokat beszélgettünk, és nevettem rengeteget.
Amikor hazaértünk, még mindig fogtam a kezét, mert megint előtört a Cast-vágyam. Ragaszkodtam hozzá, hogy mindig a közelemben legyen, de ez nem teljesülhetett be...
Éppen javában tanultunk, amikor valaki megzavart.
-Castiel! - ez a bátyám... Ó, hogy rohadna meg! - Fent vagy?!
-Mondd! - kiáltott vissza a vörös lovagom.
-Találtam egy új CD lemezt, van kedved meghallgatni?!
Cast egy ideig habozott, majd bizonytalanul rám nézett.
Én csak intettem a fejemmel, hogy menjen csak, és elengedtem a kezét. A matekkal talán még egyedül is elbánok.
-Megyek! - válaszolta Castiel, homlokon puszilt, és felállt. - Menni fog a matek? - kérdezte mosolyogva.-Ne gúnyolódj... Majd elboldogulok - vontam meg a vállam.
-Oké. Később még feljövök.
-Castiel! - ó, Boti... fordulj fel! - Képes vagy felemelni a feneked, vagy Amanda megint nem akar elengedni?!
-Szia - köszönt Cast, és lerobogott a lépcsőn.
-Nyugi már, haver. - hallottam lentről a hangját.
-Nézd, mit hoztam.
-Wow. Ezt meg hol...
De már nem hallottam őket, mert bezárkóztak a bátyám szobájába.
Mit volt, mit nem tenni, nekifogtam a mateknak, de nagyon nem ment, ezért inkább a bioszt akartam tanulni.
Ekkor esett le, hogy még be se fejeztem a jegyzetemet, így előhalásztam Lysander füzetét. Legalább holnap vissza tudom adni neki...
Lys füzetén semmi minta vagy felirat nem volt, ami kissé meglepett. Mostanában divatosak a mintás füzetek, de a fiúnak csak sima fekete volt.
"Pff... Ennyit a kreativitásról..." morogtam magamban.
De amikor kinyitottam a füzetet, rögtön vissza is szívtam, amit az imént mondtam. Lys füzetében találtam egy csomó rajzot, firkát a jegyzetek mellett.
"Lerajzolta, amit tanulunk" jutott az eszembe.
A gyönyörű növényeket nézegettem, amiket a szöveg mellé rajzolt, magyarázatként. Látszott rajtuk, hogy nincs igazán kidolgozva, csak sebtében odafirkantotta. De mégis... Olyan szépek voltak egytől egyig! Szinte hasonmásai voltak az eredeti növényeknek.Gyönyörködve nézegettem a virágokat, mohaféléket, ezt meg azt, és egészen elfelejtettem, hogy nekem másolni kéne.
Amikor észbe kaptam, gyorsan a jegyzet végére lapoztam, és miután ott is megcsodáltam a rajzokat, nekifogtam a másolásnak.
Írtam, írtam és írtam. Ennyire nem figyeltem órán? Tényleg ilyen sokat kihagytam? Pedig azt hittem, csak maximum fél oldal lesz, de többre sikeredett, mint egy egész.
Megfordult a fejemben, hogy vissza se adom a füzetet, mert olyan szép, hogy meg akarom tartani. De aztán rájöttem, hogy Lys nem nekem készítette a rajzokat, hanem valószínűleg magának, úgyhogy nincs jogom elvenni tőle.
Szomorúan csuktam be a fekete füzetet, és sajnáltam, hogy nem találtam benne több "firkát".
Amikor ránéztem az órára, alig hittem a szememnek. Fél 8?! Ezt meg hogyan... Hogyan... Egyszer csak valaki berontott a szobámba. Castiel állt az ajtóban, teljes életnagyságban.
-Mi az? Azóta tanulsz? - nevetett.
-És ha igen?
-Akkor nincs semmi.
-És ha nem? - szekáltam.
-Akkor sincs semmi! De mi tartott eddig? Nem érted a matekot?
-Hát... Azt már rég feladtam - mosolyogtam szégyenlősen.
-De akkor meg mi a francot csináltál? - értetlenkedett Cast, és leült mellém a székre.
-A bioszt másoltam és... és Lysander füzetét nézegettem. - vallottam be. - Láttad már a jegyzeteit?
-Attól függ, mire gondolsz.
Az orra alá dugtam a füzetet. Amikor kinyitotta, már megértette, mire céloztam.
-Jaaa, hogy a rajzok? - nevetett. - Lys amolyan "művész lélek". Szokott firkálni.
-De nem látod, milyen szépek? - mutattam egy virágra. - Szerinted nem gyönyörű ez itt? Meg az... meg ez...
-Ja, nem rossz - vonta meg a vállát. Annyira nem izgatta.
Eltettem a füzetet, és elővettem a matekot.
-Van kedved... - kezdtem, de félbeszakított.
-Nincs. - vigyorgott.
-De...
-Mondom, nincs.
-De... - próbálkoztam.
-Nincs kedvem, oké? Elegem van a hülye matekból - morcoskodott.
Ez eléggé rosszul esett. De hát végül is valahol mélyen megértettem őt, hiszen annyit tanított már. De azért segíthetne!
-Hát, kösz - fontam karba a kezeimet. - Akkor majd megkérem Botit, hogy segítsen. Maximum nem segít, és akkor egyest kapok. Á, nem számít...Cast kedvesen nézett. Békíteni próbál?
-Nem úgy értettem... - mosolygott, és közelebb hajolt hozzám. - Csak mást akarok most, ennyi...
Már nem tudom, ki kezdeményezte a csókot. Talán ő, de az is lehet, hogy én... Az időérzékemet teljesen elvesztettem, és átadtam magam neki. Viszonoztam a csókjait, és csak akkor vettem levegőt, amikor már nagyon kellett.
Castiel, miközben csókolt, az arcom és a hajam simogatta, én meg a hátát. Annyira jól esett vele lenni, hogy az kimondhatatlan.
Kis pillangók repkedtek a gyomromban. Jól esett, hogy most ő karol, ő csókol és ő simogat.
Álmodozásomnak a bátyám vetett véget.
-Amanda!!! - ordibált. - Vacsora!!!
-Jézusom! - pattantam fel. - Huhh. Boti, megijesztettél! - kiabáltam vissza.
-Bocs - röhögött.
Castiel még mindig ült, és halkan nevetett.
-Éhes vagy? - kérdeztem meg.
-Nem. Mennem kell haza lassan, mert még azt hiszik, elvesztem. - vigyorgott.
-Te tudod - vontam meg a vállam, és lekísértem.
Az előszobában, amíg öltözködött, én azon agyaltam, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Jó lenne, ha itt maradna, és soha, de soha nem menne el...
Az ajtóban még forrón megöleltem.
-Nem akarsz inkább maradni? - próbálkoztam.
-Mondom, hogy mennem kell. - nevetett. - Szia, Aman.
-Szia, Cast - mosolyogtam.
A búcsúcsók egy "kicsit" hosszúra sikeredett, de hát, nem tehetek róla! Most tényleg ő kezdte.
A vacsora után rögtön lefeküdtem, és boldogan álmodoztam.
Annyira szeretem Castielt... Vajon ő is ugyanígy szeret engem?
Ugye nem ver át? Nem, biztosan nem. Most már tudom, hogy ő is szeret. Szinte biztos. A csókjaiból rájöttem.
Szeretlek, Castiel...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése