Csak csörgött és csörgött és csörgött az átkozott óra, csak nem akarta abban hagyni... Boti felordított, szokás szerint.
-Amandaaa! - ordított magából kikelve. - Az Isten szerelmére, állítsd már le!!!
Álmosan kikapcsoltam az órát, de nem bírtam felkelni. Csak feküdtem kómásan az ágyban, és teljesen kiütve.
Hétfő...
Suli...
Neeeee...
A párnámba fúrtam a fejem. Nem akarok iskolába menni! Nem akarok felkelni, sétálni, tanulni, felelni, dogát írni, és legfőképpen, semmi kedvem Castiel szeme elé kerülni.
Azok után, ami történt, már nem akartam vele egy szót se váltani.
De hát a kötelesség az kötelesség. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Úgy éreztem magam, mintha egy ezeréves vénasszony lennék. Borzalmasan kimerült és nyomorult állapotban voltam.
De úgy döntöttem, megpróbálom leplezni. Egy próbát megér...
Miután lecaplattam a nappaliba, fáradtan dőltem be a fotelbe.
Átlagos hétfőhöz illően öltöztem. Fekete nadrág, sötétkék kötött pulcsi, kék smink. Csak mint egy normális diák.
Megreggeliztem, majd megvártam, hogy a bátyám is elkészüljön.
A szerencse velem volt, mert amikor hátranéztem, Lysander köszönt vidáman. Hála az égnek...!
-Szia, Amanda! - mosolygott. - Ilyen korán?
Ránéztem az órámra.
-Azért már nincs olyan korán.
-Kinek mi számít annak - vonta meg a vállát. Eléggé vidám hangulatban volt.
-Jókedved van? - kérdeztem. Próbáltam én is pozitív lenni a világ felé.
-Igen. A pénteki matek dogám ötös lett, most néztem meg. A kémia is, és a biosz is. Tiszta jó - mosolygott.
-Ja... Gratulálok. - motyogtam.
-Te viszont nem vagy valami fényes hangulatban, ha jól látom - bökött meg az oldalamnál Lys. A francba, nagyon csikis vagyok! Ugrottam egyet az érintésétől, de nem csak azért, mert irtóra csikizett, hanem mert megint megijedtem egy újabb érzéstől. Amikor, csak ha egy pillanatra is, hozzám ért, mintha villám csapott volna belém.
Így hát felugrottam.
-Ja. Nem kezdődött jól a napom - vontam meg a vállam közömbösen.
-Ezt nem jó hallani - húzta el a száját. - Még mindig a buli miatt aggódsz?
-Te nem aggódnál a helyemben? - fakadtam ki megint.
Védekezően maga elé tartotta a kezeit.
-Jól van, igazad van. De, idegesítene a dolog. - adta meg magát.
-Na ugye - jött rám megint a szomorúság. Mikor fog már ez elmúlni?! Igazán túl tehetném magam rajta.
A szemem sarkából láttam, hogy Castiel befordult a folyosóra. A fenébe is! Mit csináljak? Mit csináljak?! Istenkém, mit csináljak?
Megragadtam Lysander alkarját, és nem törődve a bizsergéssel, ami átjárt, halkan szólítottam.
-Hé... Lys... Lécci... Tégy úgy, mintha nagyban beszélgetnénk - néztem rá könyörögve, és görcsösen szorongattam a karját.
Úgy látszik, ő is észrevette a közeledő vöröst, ezért biztatóan rám nézett, aztán szívből felnevetett.
-Hiszen épp azt csináljuk. - röhögött.
-Ebben van valami... - mosolyodtam el halványan, és lazítottam a szorításon. Cast, amikor elment mellettünk, csak egy halvány puszit nyomott az arcomra, és már ment is tovább.
Kővé dermedtem. Hogy tud úgy viselkedni, mintha az égvilágon semmi sem történt volna? Normális az ilyen?!
Amikor bementem a terembe, az eddiginél még jobban szorítottam Lysander karját, és üveges tekintettel bambultam magam elé, amikor Lys felszisszent.
Végre észbe kaptam, és gyorsan elengedtem.
-Bo-bocsi... - szabadkoztam.
Dörzsölgetni kezdte a kezét.
-Mennyi erőd van neked? - csóválta a fejét elképedve.-Tényleg sajnálom... Nem akartam - néztem bűnbánóan.
-Semmi baj, nem az... De ilyen állapotban így tudsz szorítani, akkor mennyi erőd lehet, ha kivet a boldogság? - csodálkozott.
Megvontam a vállam.
-Most mit csináljak? - kérdeztem. Hangomban minden benne volt: szomorúság, tanácstalanság, düh, elkeseredettség. Rengeteg minden.
-Nem tudom - rázta meg a fejét.
-Oké, de ezt nekem kéne tudnom - mutattam magamra.
-Nyugi. Minden oké lesz - biztatott.
-Én realista vagyok, nem optimista. - motyogtam.
-Ki mondta, hogy én mindenben a jót látom? A lényeg, hogy ne parázz annyit - bökött meg megint.
-Ne! Ezt nem bírom - ugrottam fel megint.
-Csak nem csikis vagy? - vigyorgott, és egyre közelebb jött.
-Áááá neeeem - hátráltam, ahogy ő jött, én úgy tolattam.
Végül elfutottam, és elvegyültem a tömegben, nehogy a végén még megcsikizzen.
De nem vagyok olyan mázlista, hogy ne jöjjön utánam. Egész végig a nyomomban volt, és kis idő múlva elkapott. De szerencsére végül megkönyörült rajtam, mert nem csikizett meg, legalább is annyira nem, hogy belehaljak.
Csengettek, és bementünk a terembe. Direkt egész végig Lys mellett maradtam, nehogy kettesben maradjunk Castiellel.
Az óra unalmasan telt. Iris majdnem elaludt, de szerencsére még időben észrevettem, és felráztam.
-Iris! Ne aludj el, azt észre veszi - suttogtam.
-Mi? - riadt fel. - Ja, oké...
-Fáradt vagy? - kérdeztem.
-Alig aludtam... Bulizni voltunk a csajokkal a klubban. Fél háromig voltunk ott, úgyhogy 4-kor aludtam el. - sóhajtott.
-Miért jó ilyenkor bulizni? - értetlenkedtem.
-Mindenki azt csinálja - vonta meg a vállát. - A buli jó dolog. Nem is értem, hogy te miért nem szoktál velünk jönni.
-A bulizás és klubban táncikálás meg az alkohol nem az én esetem- húztam el a szám.
Megszólalt a csöngő. Többen is megkönnyebbülten felsóhajtottak, és mindenki szedelőzködni kezdett. Biológia óra volt a következő, úgyhogy szünetben rögtön Lysander mellé csapódtam. Castiel nem volt vele, hála az égnek, így még jobb társaságnak bizonyult.
-Hogy tetszett az óra? - kérdeztem.
-Ó, csodás volt - mormogta.
-Te mész majd emelt földrajzra? - próbáltam beszélgetni.
-Még nem tudom - ásított.
-Untatlak?
-Mi? - kapta fel a fejét. - Ja, dehogyis! - rázta meg a fejét.
-Akkor jó. Hol hagytad a barátod?
-Nem tudom. Valahova elment. Majd visszajön - legyintett.
-Ne! Nem kell - ráztam gyorsan a fejem.Lys kinevetett a heves reakcióm láttán.
Becsöngettek, így az egész osztály bevonult a biosz terembe. Leültünk a helyünkre, és előkapartam a könyvem meg a füzetem. Elhatároztam, hogy jegyzetelni fogok szorgalmasan, és többet tanulni, mint eddig. A jegyeim nem voltak valami fényesek, és ennek is csak Castiel lehet az oka.
Az órából eltelt 10 perc, amikor belépett az emlegetett szamár. Hátrasétált a padjához, és levágta magát Dajan mellé.
-Castiel! Mivel magyarázza a késést? - vonta kérdőre a tanár. Furcsa. Észre sem vettem, hogy nincs itt.
-Dolgom volt - vonta meg a vállát.
-Ez nem magyarázat. Majd szünetben megbeszéljük.
És már folytatódott is az óra. Cast a székén hintázott, és néha engem nézett, de álarcot varázsoltam magamra, és faarccal figyeltem a tanárt. Saját parancsomnak eleget tettem, egész órán jegyzeteltem, és bújtam a könyvemet. Csak Rosa zavart meg néha, amikor lemaradt, és nem tudta, mit kell írni. Rosa előttünk ül Kimmel, és mivel Kim nem jegyzetel, szegény lány eléggé le van maradva bioszból. Ezért mindig segítek nekik.
Óra utáni szünetben sikerült elkerülnöm Castielt. Kicsit nehezemre esett, de sikerült nem szembetalálkoznom vele. Ügyesen "kicseleztem" mindig: ha láttam, hogy jobbra megy, én elindultam balra, ha az alsó folyosó felé indult, felhúztam a másodikra, satöbbi. Sokszor a lánymosdóba kellett menekülnöm, de olyankor összetalálkoztam Irissel vagy Melodyval, és társaságra leltem. Lys Castiellel lógott, így őt nem kérhettem segítségül. A lányokkal voltam egész nap és egész jó barátnőknek gondolom a többségüket.
Amber még azóta sem jött suliba. Nem tudom, mi lehet vele. Őszintén szólva nem is nagyon érdekel...
Végig ültünk még 5 órát, aztán sietősen haza indultam. De a szerencse nem volt velem, mert éppen elindultam, amikor valaki hátulról erősen megölelt. Már a parfümje illatából kitaláltam; Castiel.
-Mi a baj, cicám? - suttogta a fülembe. - Egész nap nem láttalak - még mindig nem engedett el, és ez nagyon zavart.
-Castiel! - szóltam rá. - Azonnal eressz el! Ne ölelgess, hallod?!
Meglepődve elengedett.
-Mi az, Aman? Mi bajod lett hirtelen? - értetlenkedett.
-Tudod te azt jól, hogy mi a baj! - a tekintetem villámokat szórt.
Éreztem lassan a könnyeimet, ahogy gyülekeznek. Ó, ne... Olyan jól indítottam, nem akarom, hogy a kezdeti düh átmenjen szomorúságba. Nem mutathatom...
-Mi a baj? - ijedt meg Cast. Úgy látszik, észre vette a könnyeket.
Megfogta a kezem, és faggatni kezdett.
-Mondd meg, mi a baj. Majd segítek. Hahó! Hallasz te egyáltalán?
Halkan sírni kezdtem. Miért csinálja ezt? Menjen vissza a barátnőjéhez! És hagyjon engem békén!-Castiel... - kezdtem gyötrődött hangon.
-Miért festetted vissza a hajad? Mi a gond? - próbált szóra bírni.
-Castiel, engedj el! Soha többé ne érj hozzám! - megpróbáltam kiszabadulni, de erősen tartott.
-A bulim óta nem láttalak. - tűnődött.
-Van annak elég oka! - förmedtem rá. - Engedj el! Ne érj hozzám!
Nem értette, mi bajom, ezért szorosan átölelt, hogy megnyugodjak.
-Castiel!!!! - kiáltottam. - A fenébe is, engem te ne ölelgess!!
-Mi bajod?! - kezdte ő is a felháborodást. - Már nem lehetek a barátod? Mit akarsz?
-Nem! Menj innen, ne is lássalak! Mit tettél te velem?! Van fogalmad arról, hogy milyen érzés, ha játszanak veled?! Menj a pokolba! Menj vissza az IGAZI barátnődhöz. Menj vissza Deborahoz!! Azt hitte, soha nem jövök rá?! Hogy lehettél ilyen... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a könnyeim már a számba folytak. Fulladozni kezdtem.
Ahogy felnéztem Castielre, láttam rajta, hogy tudja, miről beszélek. Mintha egyszerre megijedt volna, leplezni akarná, de szomorú és bűnbánó is volt.
-Aman... Kérlek, én... - nyúlt felém, hogy támogasson.
-Ne kö-hö-ze-he-líts! - hátráltam. - Hagyj békén! És fordulj fel! - sarkon fordultam, és köhögve-sírva szaladni kezdtem haza.
-Aman! - kiáltott utánam. - Várj!
De nem álltam meg. Futottam hazáig, és az ajtót magam mögött gyorsan becsaptam. Ha utánam jön, ne tudjon bejönni!
Így a kulcsot kétszer is ráfordítottam.
Ebben a pillanatban kezdett el dübörögni az ajtón Castiel. Óriási robajt csapott. Szerencsére rajtam kívül még nem volt itthon senki.
-Amanda!! Nyisd ki!! - ordibált.
Nem tettem eleget a kérésének, az ajtónak háttal nekidőltem, és egyre csak csúsztam és csúsztam lefelé, amíg földet nem értem. Sírtam és sírtam és sírtam, arcomba temettem az arcom, és rázkódott a vállam. Cast közben még csapkodta az ajtót.
-Aman, tudom, hogy ott vagy! Nyisd ki, kérlek! Nem akarok rosszat! - szólt be. Pont ott kopogott, lent, ahol a hátam volt. Ez ijesztő... Úgy látszik, tudja, hogy itt vagyok.
-Amanda, kérlek... - egyre jobban halkult a hangja. - Hahó. Aman. Hallasz? - lehajolt, így a hangját közvetlen közelről hallottam.
Aztán óriásit sóhajtott, súrlódást hallottam a hátamnál, majd hallottam, ahogy leül. A fejét az ajtónak döntötte.
Ő kint, én bent. Ültünk az ajtónál, csak az volt a rossz, hogy nem láttam az arcát. Vajon mit gondol? Min gondolkodik?
Én halkan sírdogáltam, és attól félek, ő is hallotta a szipogásokat. Castiel nem adott ki semmi hangot, és már nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán itt van-e még?
De aztán végül megszólalt.
-Amanda... Miért nem engedsz be?Sokáig haboztam, hogy válaszoljak-e neki, de végül rászántam magam nagy nehezen, és rekedten visszaszóltam.
-Azért, mert itt már többé nincs helyed.
-Nincs? Egy kicsi se? - próbálkozott.
-Egy kicsi se.
-Engedj be, kérlek. Csak... beszélni szeretnék veled.
-Éppen azt csinálod - válaszoltam fagyosan.
Csöndben ült. Nem válaszolt. Végül rászántam magam, és bizonytalanul felnyúltam a zárig. Elfordítottam a kulcsot kétszer. De nem jött be. Ugyanúgy ültünk, ahogy voltunk.
Úgy 5 perc múlva felálltam, és hallottam, hogy ő is úgy tesz. Halkan kinyitottam az ajtót, a beengedtem.
Köszönet helyett gyengéden átölelt. Próbáltam eltaszítani, de nem ment.
-Castiel... - újra folytak a könnyeim. - Ne... Engedj el.
-Nem is foglak.
-Úgy értem, ne! Engedj el! - helyeztem át a hangsúlyt.
-De nem akarom. - karolt át szorosabban. - Amanda... Én... Én nagyon nagyon sajnálom a történteket. Nem tudom mi ütött belém. Kérlek bocsáss meg, nem szeretnék több fájdalmat okozni neked.
-Már késő, egy életre eleget okoztál. - vágtam közbe szárazon.
-Tudom, és ez nagyon bánt. Én tényleg szeretlek tiszta szívemből, és nem akarlak örökre elveszíteni. Érted, ugye? - még mindig nem engedett el.
-Azt hiszem, igen. De nem bízom már benned, így ne reménykedj, hogy tovább a barátnőd maradok. Mint kiderült, soha nem is voltam az.
-Ne mondj ilyeneket! Tudod te, milyen nehéz helyzetben vagyok?!
-Hagyjuk - sírtam megint.
-Figyelj... Én megértem, hogy már nem akarsz velem lenni, én tényleg megértem. De ne felejts el örökre, oké? Attól még barátok maradhatunk. - úgy látszik, komolyan beszél.
Hosszas csend következett. Szinte érinteni lehetett a feszültséget.
-Ca-castiel...? - hüppögtem.
-Hm?
-Ígérd meg, hogy nem csinálsz SENKIVEL ilyet többet. Engem átváltoztattál, és ebben a két hónapban nem voltam önmagam. Vissza szeretném kapni az eredeti énem, és ehhez kérlek, hogy ne kavarj be. Még fájnak a nyílt sebek, de majd elmúlik...
-El fog. Remélem.
-Én még szeretlek. De már csak mint barátot. Mert a bizalmamat már eljátszottad. - vallottam be.
Elengedett, és a szemembe nézett.
-Mindenkinek így lesz a legjobb, hidd el - mosolygott biztatóan.
-Remélem - erőltettem magamra egy mosolyt.
Kopogást hallottunk az ajtó felől. Kinyitottam, és Boti állt azt ajtóban.
-Jé, nyitva van? - csodálkozott. - Helló, fiatalok! Mi a pálya? - lépett be az előszobába. - Hogy hogy nem veszekszetek?
-Nincs már miről - legyintettem. - Már megvolt. - ásítottam.
-És most akkor együtt, vagy külön? - értetlenkedett a bátyám.
-A kettő között - vont vállat Cast. - Barátok vagyunk. Jut eszembe, van nálam pár jó zene. - már indultak is a szobába.
-Csak nem? Muti - röhögött Boti.
Elmentek, én meg felszaladtam a szobámba. Már valamivel jobban lettem azzal, hogy nem vesztettem el teljesen Castielt. Talán mindenkinek jó lesz így, ha ő Deborahval, én meg egyedül. Sokkal másabb lesz az életem így, de nem nagyon bánom, főleg, hogy egy látszólag jó barátság van köztünk kialakulóban.
Tanultam még egy keveset, aztán lefeküdtem olvasni. Most kezdtem el a Hamletet olvasni, mert irodalomra kell majd egy hónap múlva. Shakespeare drámája egészen lekötött, de üzenetem jött a telefonomon, ezért el kellett szakadnom a könyvtől.
Megnéztem a mobilom, és egészen meglepődtem.
Az üzenet küldője: Lysander.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése