Reggel nem tudtam felkelni. Nem voltam képes mozogni, akárhogy is szólt az ébresztő. A vekker csak csörgött, csak csörgött, csörgött és csörgött.
-Amanda!!! - ez a bátyám... - Amanda!!! Azonnal állítsd le az ébresztőt, hallod?!! Azt akarod, hogy bemenjek?!!!
-I... igen - nyögtem ki nagy nehezen.
A bátyám be is jött, és őszinte döbbenetet láttam a szemében. Nagyon nézett, amikor látta, hogy ébren vagyok.
-Húgi? Jól vagy? - szerintem ő is tudja, hogy ez hülye kérdés.
Válaszul csak megráztam a fejem.
-Mi a baj? - ült le mellém az ágyba.
Elmutogattam neki, hogy mim fáj. Sorra mutogattam a torkomra, a fejemre, a fülemre, a hasamra, aztán elmutogattam, hogy nem tudok beszélni. Egy kicsit olyan volt, mint amikor kiskoromban Activity-t játszottunk, és ő sose tudta kitalálni, mit akarok mondani. Most viszont megértette (hála Istennek...).-Maradj itthon. Nem mehetsz így suliba. - mondta, és hangja inkább volt parancsoló, mint javasló.
De én akartam iskolába menni, különben lemaradnék a földrajz dolgozatról, amire annyit tanultam...
De csak szomorúan bólintottam egyet, majd elfordultam, és nyakamig húztam a takarót. Boti még megsimogatta a fejem, aztán ment a dolgára.
Anya főzött nekem egy kancsó teát, és felhozta a szobámba. Majd mindketten elmentek dolgozni, és meg itthon maradtam, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Csak feküdtem, a plafont néztem, köhögtem, gyógyszert ettem, teát ittam, plafont néztem, feküdtem, felültem, ittam, feküdtem, a plafont néztem, gyógyszert szedtem, plafont néztem, aludtam, felriadtam, ittam, feküdtem... Szóval csak forgolódtam és unatkoztam. Vajon mit csinálnak most a többiek az iskolában? Egyáltalán feltűnt nekik, hogy nem vagyok ott?
*
Castiel nem értette, hová lett Aman. Miért maradt otthon? Talán beteg? De mégis mibe betegedhetett bele?
Hirtelen belehasított a felismerés. Hallotta a fejében a tegnap esti szavait:
-Hogy mi a baj??!!! Rekedtre ordítottam magam, fáj a fejem, és nem tudok tanulni!!! Halkítsátok le azt a zenét, mert már nem bírom!!!
Castiel az iszonyú bűntudattal küzdött, de nem tudott mit tenni. Csak abban reménykedett, hogy Aman biztos csak fogorvoshoz ment, vagy elutazott pár napra... De nem, mert Boti nem említett semmi ilyesmit. Ó a francba, ó a francba. Az összes tanórát végig káromkodta, és higgyétek el, jobb, ha nem halljátok. ;)
Úgy döntött, ellógja az órák felét. Mit számít az...! Harmadik óra után kiszökött a kapun, és A Vida-ház felé vette az irányt. Minél előbb, annál jobb alapon még futott is.
*
Egyszer csak azt hallom, hogy dübörögnek az ajtón. Egy betörő? Még jó, hogy anyuék bezárták az ajtót. Hirtelen elfogott a félelem. Egy betörő mindenre képes. Hiszen ha betörő, akkor az ajtót simán betöri, hisz a neve is árulkodik... Hmmm. Ebben van valami.
Csak dörömböltek az ajtón, de ha akartam, se tudtam volna kinyitni. Hirtelen egy ismerős hangot hallottam. Ez kicsoda? Nagyon ismerősen hangzik, de az ajtó torzít valamennyit rajta, és az utcazaj is tompítja. Ki a fene ez?
Most már furdalt a kíváncsiság, és megpróbáltam felkelni. Nagy nehezen sikerült, és a kulcsomat is megtaláltam. Lassan lebotorkáltam a lépcsőn, és az előszoba felé lépkedtem csigatempóval. Na jó, az azért túlzás. A lényeg, hogy nehezemre esett mozogni.
Az ajtó majd' kiszakadt, annyira verte valaki. Hmm... Ki merjem nyitni? Na jó, fő a bátorság. Maximum ha nem kívánatos személy, még gyorsan becsapom előtte az ajtót. Jó terv. A kulcsot beillesztettem a zárba, és a dübörgés abba maradt. Biztos meghallották, hogy hamarosan nyitom az ajtót. Elfordítottam a kulcsot kétszer, majd lassan és óvatosan kikandikáltam mögüle.
Ó, te jó ég!!! Castiel!!!
Be akartam csapni az ajtót, de a fiú erősebb volt, és megtartotta. Ügyesen beslisszant, és bezárta maga mögött az ajtót. Dühösen nézett rám.
-Mi tartott ilyen sokáig?! Legalább 20 perce kiabáltam!
Rémülten bámultam rá, majd elmutogattam neki, hogy egy: nem tudok beszélni, kettő: járni is alig tudok, három: tűnjön kifelé.
Meglepetésemre Castiel jó volt Activity-ben. Na ugye, hogy nem vagyok rossz mutogató, csak Boti béna...!
Csak bólintott, óriásit sóhajtott, kivette a kezemből a kulcsot, és bezárta az ajtót. Dühömben ordítani tudtam volna, de egy hang se jött ki a torkomon. Maximum suttogni tudtam volna talán, de ma még nem próbáltam.
Rámutattam az ajtóra, hogy húzzon kifelé.
-Nem megyek sehova. - megértette volna? Nahát!
-Miért nem? - rekedt suttogásra futotta csak az erőmből, de az is nagyon fájt.
-Mert nem. Mert itt maradok, és segítek. Csak hogy ne unatkozz - mosolygott Cast.
-És mit akarsz csinálni? Zenét hallgatni? - ez a két mondat rettentően kellemetlen volt a torkomnak, és úgy éreztem, lángra lobban. Alig bírtam magammal.Bementünk a nappaliba, és leültünk egymás mellé.
Castiel komolyan nézett rám, és mintha egy kis bűnbánat is lett volna a szemében...?
-A tegnapi rock miatt kerültél ilyen állapotba, ugye? - most már tisztán láttam a bűnbánatot. Wow, ilyet is tud?
Válaszul csak mérgesen bólintottam. A szemem villámokat szórt.
-Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, Aman. - sóhajtott. Mindig is nehezére esett az érzéseiről beszélni, most meg főleg. - Sajnálom... Csak egy kicsit szórakozni akartam veled, azt hittem, utána megint lejössz. De amikor nem jöttél, lehalkítottam, ezt te is hallottad.
Meglepődve néztem. Szóval nem Botinak jutottam eszébe, hanem Castielnek! Micsoda meglepetések...
Mérgesen megráztam a fejem és az ajtóra mutattam, újból.
-Értsd már meg, hogy nem megyek!! Bocsánatot kérni jöttem, és azért, hogy ne unatkozz itt egyedül. Nem a semmiért lógtam el a suli felét!! - gerjedt haragra.
Ez eddig eszembe se jutott... Tényleg még csak 11 óra van... Castiel tényleg ellógja az iskolát miattam? Őszintén csodálkoztam.
-De ha nagyon akarod, elmegyek. - felállt, és menni készült, de még időben elkaptam a karját és nem engedtem el. Visszarántottam a fotelre, és egy halvány mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.
-Köszönöm. - suttogtam.
Csak nevetett, és átölelte a vállam. Kellemes bizsergés futott végig a hátamon, és nyugodtan simultam a karjaiba.
Kértem, hogy meséljen a mai suliról, hogy mi volt.
-Nem sokat voltam ott, ezt te is tudod. Rajtam kívül csak Rosa-nak jutottál eszébe, meg Lysandernek, de annyira nem izgultak. Megírtuk a földrajz dogát, a nyelvtant meg épp most írják - nézett az órára. - Nem bánom, hogy eljöttem. Egyébként meg semmi különös, minden a normális kerékvágásban megy... De nekem nagyon hiányérzetem volt, és már értem, miért - mosolygott.
Jól esett ezt hallani. Kicsit megnyugtatott, hogy azért vannak, akik gondoltak rám, még ha nem is sokan.
-Ja, és még Ambernek is feltűnt a hiányod - nevetett fel Castiel - Rögtön elkezdett nyomulni rám - röhögött.
Én csak elhúztam a szám, és nem szóltam semmit. Gondolhattam volna, hogy ez lesz. Amber mindent el fog követni a célja érdekében, és még mindig akarja Castielt. Szegény lány, ha tudná, mennyire nincs esélye...
Még sokáig beszélgettünk, illetve inkább csak ő beszélt, én meg hallgattam, meg néha közbeszóltam, vagy kijavítottam. Aztán megragadtam ezt a különleges alkalmat, és fölvittem a szobámba.
Az asztalomhoz érve rögtön az ott heverő könyvre mutattam.
-Matek? - röhögött Cast.
Bólintottam.
-Hát jó... - sóhajtott, és elkezdett magyarázni. Úgy egy órát tanultunk, aztán már meguntam, és lementünk a konyhába, hogy keressek neki valami ehetőt.
A tegnapi ebédet melegítettem meg, ami konkrétan bolognai spagetti volt, és az orra alá dugtam, hogy egye meg.
Amíg ő falatozott, én az asztalra borulva pihengettem, teát ittam és bevettem egy gyógyszert. Még utána, amíg ő mosogatott (mert nem hagyta, hogy én csináljam), beszélgettünk, és kezdett visszatérni a hangom is egy kicsit. Javult az állapotom valamivel, és ez némi jóérzéssel töltött el. Van még remény, hogy jól legyek!
Ebéd után megint a nappaliban kötöttünk ki, és a tévében kapcsolgattuk az adókat, hátha találunk valami érdekeset. Megnéztünk egy vígjátékot meg egy horrort is. Nekem egészen tetszettek, legalább is nézhetőek voltak.
A harmadik film nekem túl félelmetes volt. Sokszor be kellett csuknom a szemem, vagy elfordítanom a fejem. Castiel ezt hogy tudja végig nézni? A fiú is megpróbált nyugtatni, úgy, hogy a lábai közé ültem, ő átfogta a derekamat és a vállamon volt az álla. Én itt vesztettem el a film fonalát. Csak Cast közelségére tudtam koncentrálni, és semmi másra. Jól esett, hogy törődik velem, főleg, hogy ennyire!
A film végén felálltam, hogy hozzak be inni, amikor hirtelen Castiel megragadta a derekam, visszahúzott, és ledöntött a kanapéra. Félve néztem rá. Vajon most mit akar? Egyben izgultam és féltem is. De a félelmem hamar elszállt, mert Cast megcsókolt. Érzékien, és vágyakozóan. Ott, helyben majdnem elolvadtam, annyira jól esett...Rengeteg ideig feküdtem, fölöttem Castiellel. Majd végül én hagytam abba, és rászóltam.
-Castiel - suttogtam. - Ki kell mennem a konyhába üdítőért. Csak addig engedj el.
-Csak nehogy megszökj - mosolygott Cast.
-Előled soha...
-Tessék? - lepődött meg.
Ó, hogy rohadnék meg. Miért mondok ilyeneket? Nekem teljesen elment az eszem...
-Semmi... semmi! Engedj el, szomjas vagyok! - próbáltam megszökni. És sikerült is!
A konyhából két pohár gyümölcslével jöttem vissza. Ahogy letettem őket az asztalra, Cast rögtön lecsapott, és megint magával rabolt. Legalábbis lélekben biztosan. Amikor ajkunk eggyé vállt, úgy éreztem, szárnyalok. És nem érdekelt semmi és senki más, csakis ő!Mintha megérezte volna bennem a szenvedélyt, a vörös sem hagyta abba a csókolózást. Nyelve türelmetlenül hatolt a számba, és nem hagyott nyugton. Megint éreztem a bizsergető érzést a derekamon, de most már erősebben.
Vagy 5 percig bírtam, aztán végleg elfogyott a levegőm. Gyorsan és szaporán lélegeztem, hogy jusson a szervezetembe oxigén is. Castiel is hasonlókat csinált, miközben az arcomat fürkészte.
*
(Castiel szemszöge)
Ez a lány egy igazi boszorkány. Komolyan mondom. A szenvedélye magával ragadott és nem engedett el. Most nem érdekel senki és semmi más. Most hagyjuk inkább Deboraht! Nem érdekel, hogy a barátnőm. Az sem érdekel, hogy két éve vagyok vele együtt és most csalom meg először. Ennyi belefér. Amiről nem tud, nem fáj neki.
Aman viszont nem tudja, hogy van barátnőm. És ezt ki is fogom használni... Olyan szinten vágyódom rá, hogy az már szinte hihetetlen. Deborah egyre kevesebbszer elégít ki. Jó lenne már egy kisebb kaland. És mivel Aman nem tud a barátnőmről, nem lesz nehéz megvalósítani.
*
Azt hiszem, a következő csókot én kezdeményeztem. A fiú nyaka köré fontam a karom, és erősen magamhoz szorítottam. Élveztem, hogy én uralom a helyzetet, de ez sem tartott sokáig. Castiel egyre inkább birtoklóan csókolt, és nem engedett el egy pillanatra sem.
-Ó, Castiel... Ugye nem álmodom? - sóhajtottam.
-Csak akkor nem, ha én sem. - suttogta, és megint megcsókolt, de most már gyengéden és érzékien.
-Aman...?
-Castiel...
-Mondd, miért nem ellenkezel? - kérdezte halkan, és szemeit becsukta. Olyan édes volt...
-Mert nem tudok... Ellened nem. - puszit nyomtam az arcára, mire ő csak mosolygott.
Nemsokára megjöttek anyuék is. Amikor nyitódott az ajtó, Cast gyorsan lemászott rólam, és úgy tettünk, mintha épp nagyban tévéznénk. Csak Castiel csókját éreztem közben a számon...
-Cast? Te meg, hogy kerülsz ide? - kérdezte a bátyám.
-Hozzád jöttem filmezni, de csak a húgod volt itthon, így leültünk filmezni - hazudta lazán a vörös. Hmmm. Csípőből hazudik. Jól megy neki.
-Jobban vagy, kislányom? - kérdezte anya.
-A hangom már visszajött valamennyire. - feleltem.
Felmentem a szobámba, és lefeküdtem aludni, egész korán. Lent még zenéltek a többiek, de csak halkan. Most nem tudtam utálni Castielt. Hiszen vele lenni olyan jó és felemelő érzés volt...
Mosolyogva aludtam el. Bár a fejem és a fülem fájt még, nem tudtam a betegségre gondolni, csak arra, hogy Castiel itt van, Castiel velem van, és törődik velem.
Annyira szeretem...
De miket beszélek? Jézusom, azt hiszem, valami baj lehet az agyammal... Orvost, orvost...
És már aludtam is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése