Válasz a kérdésre /2

A csajokkal még sokáig beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam, és már jót tett egy kis kikapcsolódás.
Egyszer csak Castiel hangját hallottam lentről. Hogy kerül ide?
-Amandaaa! - kiabált fel. - Fent vagy?!
-Jövööök! - kiáltottam vissza. - Bocsi lányok, de egy percre lemegyek. Mindjárt jövök vissza - mosolyogtam.
-Oké, de aztán siess - vigyorgott Kim.
-Nem kell, ráérünk - mosolygott sejtelmesen Rosa.
-Inkább üldözd el - Amber elemében van... - Vagy hívd fel.
-Oké - nevettem.
Lerobogtam a lépcsőn, és az utolsó két lépcsőfokot kihagyva, Castiel nyakába vetettem magam. Nem mondanám, hogy nem lepődött meg, de hát ilyen az élet velem... Túlteng bennem a szeretet.
Mikor végre elengedtem, ő szólalt meg először.
-Mi ez a nagy jókedv? Hol voltál ilyen sokáig?
-Akkor, csak szépen sorban: jó kedvem van, mert a lányokkal beszélgetünk fent a szobámban, és nagyon szuper a hangulat, egyébként meg...
-Állj, állj, állj. Ennyi infó egyelőre elég lesz. Szóval idecsődítetted a fél osztályt?
-Olyasmi - vigyorogtam.
-Kik vannak itt? - kérdezte Cast.
-Rosa, Iris, Melody, Kim, Viola, Peggy, Sharlotte... és Amber. - soroltam fel mindenkit.
-Amber?! - nézett nagyot. - Azok után, hogy meg akart verni, még meghívod egy csajpartira?!
-Csak még jobban megharagudott volna, ha nem hívom, és a többieket meg igen.
-Aha.
-De miért érdekel?
-Csak gondoltam, kicsit értelmesebb vagy - nevetett, majd megcsókolt.
-Hé - toltam el magamtól. - Most már mennem kell, menj Botihoz, a szobájában van.
-Oké.
-Jaj, el ne felejtsem! Ambert úgy hagytam ott, hogy rám parancsolt, hogy vagy elüldözlek, vagy felviszlek magammal.
-Na ne - röhögött Castiel. - És most kitolsz az ajtón?
-Vigyelek inkább fel?
-Jó. Győztél... Bár Ambert idegesíthetnénk azzal, hogy együtt vagyunk. - poénkodott.
-Jó vicc... Viszont igazad van. - az agyamba ötlött egy ötlet.
-Jól kezdődik... - sóhajtott Cast.
Már előre is vigyorognom kellett, ha magam elé képzeltem Amber arcát. Haha ezt most megkapja!
-Kérlek! Az egód nem fog csökkenni! - ígértem.
-Figyelek...
-Szóval: A konyhában maradt egy tál szendvics. Én felmegyek, te meg majd gyere utánam egy kis idő múlva, a kajával. Lécci! Sze-
retném Ambert dühösen látni...
-Szóval csak dühíteni akarod? - vigyorgott Cast.
-Mi mást? - löktem meg tréfásan.
-Jól van, te kis boszorka. Nem is kell majd színészkednem - nyomott egy halvány csókot a számra. - Mehetsz. Én megkeresem a sütit.
-Szendvicset. - javítottam ki.
-Azt is - röhögött.
Sarkon fordultam és felfutottam a lépcsőn, a szobámig. Amikor megérkeztem, a lányok még mindig dumcsiztak.
-Huhh... - fújtam ki a levegőt.
-Na? Elküldted? - kíváncsiskodott Amber. A kis hárpia...
-Nem, éppen ellenkezőleg. Beküldtem a tesómhoz. Úgy elfogadod?
-Nagyon vicces. - játszotta a sértődöttet.
-Kértek még chipset? - kínáltam körbe a zacskót.
Nagyban kajáltunk, meg közben beszélgettünk, amikor kopogtak az ajtón. Ez csak Castiel lehet...!
-Ki az? - kiáltott ki Rosa.
-Én! - ez tényleg ő. - Castiel! Amanda lent hagyott egy tál kaját, azt hoztam fel. Bemehetek? - szinte látom magam előtt, ahogy vigyorog.
-Nem! - kiáltott Amber. Azt hiszem, már az is sok neki, hogy a hangját hallja. De hogy miért...
-Nem? - kérdezett vissza Castiel hangja.
-Gyere csak... - sóhajtottam.
Az ajtó kinyílt, én meg felálltam. Odasiettem átvenni a tálcát, és már tuszkoltam is kifelé.
-Na, köszike. Most pedig menj Botihoz, mondom, hogy a szobájában van - nevettem.
-Ez a hála a munkámért? - bosszankodott Cast.
-Munka? Az, hogy felhoztad a szendvicseket?
-Pontosan - vigyorgott. Közelebb jött és megcsókolt.
Nem akartam túl sokáig húzni a csókot, mert a lányok mind szemtanúk voltak.
Így hát finoman eltaszítottam magamtól a szerelmemet, és rászóltam.
-Ennyi a munkabér. - nevettem.
-Castieeel! - ez Boti. Pont jókor. - Hol a francban vagy már? Felszedtek a csajok? - röhögött.
-Úgy is mondhatni - kiáltott le Cast - Jövök már...
És lement, én meg erősen becsuktam az ajtót.
-Pff... Pasik - vigyorogtam. - Csak a CD gyűjteményen jár az eszük. Személy szerint most készítenélek fel titeket a hangzavarra.
-Szoktak zenélni? - kérdezte Iris.
-Ahogy vesszük. Inkább csak hallgatják, de azt ezerrel. Néha meg szokott Cast gitározni, de az még jó, mert nem olyan hangos.
-Úgy látszik, jól megvagytok - jegyezte meg gúnyosan Amber. Most néztem rá az "akciónk" után először. A feje kissé piros lett a méregtől, és karba tett kézzel, összehúzott szemekkel méregetett.
-Ja, megvagyunk.
-Ezt jó hallani - mosolygott Rosa. Minél többet beszélgetek vele, annál jobban kedvelem...
Még rengeteget beszéltünk, sok gyereket a suliból kielemeztünk (főleg fiúkat, of course) és mindenki beszámolt a szerelmi életéről. Megtudtam, hogy Rosa egy Leigh nevű csávóval jár, aki a butik vezetője. Iris és Viola most nincs kapcsolatban senkivel, Kim barátja a kosaras klub vezetője, valami Dajan...
Sharlotte fájdalmasan és túldramatizálva mesélte el a szerelmi történetét, ami konkrétan abból áll, hogy egy éve szakított a pasijával, és azóta nem akar mást, csak őt visszakapni.
Amber csak annyit mondott, hogy nagyon tetszik neki egy fiú, és minden áron meg fogja szerezni. Amikor senki se figyelt, villogó pillantással jelezte nekem, hogy az nem más, mint az én szerelmem.
Két óra múlva kezdtünk oszlani, mert Rosa-nak és Irisnek programja volt, így el kellett menniük. Kim is elosont, mert randija volt a barátjával, várjunk csak hogy is hívják... Dajanal! Igen, szóval ő találkára ment, Viola valami különórára, Melody tanulni ment Natanielhez, Peggy csak szó nélkül távozott, végül Sharlotte és Amber is felszívódtak. Hála az égnek...!
Amikor mindenki elment, takarítani kezdtem. Vissza rendeztem a szobámat, az üres tálcákat elmosogattam, porszívóztam és felmostam. Egy óra alatt kész is lettem, minden a régi megszokott helyén virított.
Gondoltam egyet, és a maradék szendvicset és chipset felkapva, bekopogtam a fiúkhoz.
-Gyere - hallottam Boti hangját.
Így hát beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Boti az ágyon heverészett, Castiel pedig CD-ket válogatott a földön.
-Sziasztok. Csak... ezek mind megmaradtak a buliról, gondoltam, behozom, hogy megegye valaki.
-Mi vagyok én, konyhamalac? - röhögött Cast.
-Olyasmi. Jó étvágyat! - letettem az asztalra a tálcát és a két chipset, és már indultam is kifelé, de a bátyám utánam szólt.
-Amanda! Benne vagy még az esti programban? Tudod, a klub.
-Persze, mehetünk.
-Oké, pontban 7-kor legyél a nappaliban!
-Rendben.
Castiel utánam szólt:
-Úgyhogy már most elkezdhetsz készülődni - nevetett ki.
-Miért? Még csak 4 óra...
-Pontosan. És neked annyi sem lesz elég. - röhögött.
-Ha-ha...
De végül is igaza van. Nem vagyok egy gyorsasági bajnok...
Elmentem fürdeni, és vagy fél órát áztattam magamat a rózsás illatú vízben. Nagyon jól esett, és relaxált. Mikor már úgy gondoltam, hogy szinte az egész testem minden porcikája rózsa illatú lett, nagy nehezen kimásztam a vízből, és felmentem a szobámba.
Elkezdtem ruhákat válogatni. Végül egy sötét színű, rövid ujjú miniruhára esett a választásom. Szerintem pont városba illik, diszkóba meg pláne. Magas szárú fekete csizmát vettem fel hozzá. Kihúztam a szemem fekete szemceruzával, és lógós fülbevalót illesztettem a fülembe.
A végeredménnyel viszonylag meg voltam elégedve.
Bizony, elég sokáig készülődtem, mert már fél 7. A telefonom, pénztárcám és igazolványom beledobtam a fekete kis válltáskámba, majd azt felkapva leindultam a nappaliba.
Boti még készülődött, úgyhogy csak leültem és vártam. Fogalmam sincs, mi vár rám a klubban. Az egyetlen dolog, aminek köszönhetően nem parázok, az Castiel. Megnyugtat, hogy velem lesz, hogy mellettem lesz. Nem nagyon voltam még diszkókban, így egy kicsit izgultam is. Semmi ötletem, hogy viselkedjek, és nem akarok piálni. Nem vagyok egy ilyen "menő" lány, aki úgy inná az alkoholt, mint a vizet... Nem, nem, nem! Megtiltom magamnak, hogy egy kis pohárnál többet igyak az este folyamán!
Elmélkedésemnek Boti és Castiel vetettek véget. A bátyám piros nadrágban és fehér, kigombolt ingben érkezett, Castiel meg talpig feketében, a szokásos dzsekijével. Nem mondom, igazi városi fickók...
-Helló, húgi. Mehetünk? A haverjaim később jönnek utánunk.
-Menjünk. - helyeseltem. Felvettem a fekete kabátom, és kiléptem a sötét utcára. Nem tudtam, merre megyünk, ezért csak megfogtam Cast kezét, és követtem őket. Közben beszélgettünk.
-Nagyon csinos vagy ma, kiscicám - suttogta a fülembe a vörös lovagom.
-Hát, te sem panaszkodhatsz - viszonoztam a bókot mosolyogva.
-Voltál már a klubban? - kérdezte Castiel.
-Nem... Még nem.
-Akkor épp ideje - vigyorgott. - Tetszeni fog, majd meglátod.
-Remélem - bújtam hozzá nevetve.
-Hé, fiatalok! Mindjárt odaérünk! - szólt ránk Boti.
Szótlanul sétáltunk tovább, amikor egyszer csak zaj ütötte meg a fülemet. Valahonnan elölről jött, és mintha dübörgést hallottam volna.
-Indul a buli - röhögött Castiel.
-Jaja - helyeselt Boti.
Mikor megérkeztünk, egy viszonylag lepukkantnak tűnő épület előtt álltunk. Castiel előre engedett. Úgy látszik, eléggé gyakori vendég már itt, mert az értékmegőrzőnél simán elbeszélgetett a felügyeletes csajjal. Vajon heti hányszor jár ide? És mióta?
Miután letettük a  cuccainkat, bementünk a klubba. Viszonylag nagy táncparkett volt középen, a sarokban egy óriási bárpult, és a terem szélén kisebb-nagyobb bokszok sorakoztak, hogy a vendégek le tudjanak ülni.
Tetszett a hely így, első látásra. Még nem voltak sokat, hiszen még fiatal volt az este...
Nagy meglepetésemre Rosa is itt volt a barátjával. Most már személyesen is megismerhettem Leight. Aranyos, komoly de egyben menő fiúnak tűnt. Jól kijöttem vele, sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy Leigh Lisandernek a bátyja. Nagyot néztem, mert ezt Rosa elfelejtette említeni...
Már jött a többi vendég. Lassan már kezdett beindulni az élet, és a bárpultnál is rengetegen gyülekeztek.
Mi Castiellel kimentünk a parkettre táncolni. Nagyon régen táncoltam már, és ez most kifejezetten jól esett. Pörgős zenéket játszottak, úgyhogy egyre többen gyülekeztek körénk, a végén már alig fértünk el.
Jó volt a kikapcsolódás, vagy egy órán át táncoltam Cast-tal. Látszólag ő is élvezte, de hát nem látok bele a fejébe... Sajnos. Pedig néha jól jönne a gondolatolvasás.
A sok tánc után végül csókban forrtunk össze. Soha nem kaptam még ilyen csodálatos csókot tőle. Benne volt minden érzelme: elégedettség, szeretet és vágy. Nem is kellett több. Csodálatosan éreztem magam Castiel karjaiban, és soha nem akartam tőle elszakadni. Ezt az is bizonyítja, hogy a kezét soha nem engedtem el, még amikor a pultnál rendelt, akkor is egy kézzel kellett fizetnie. Ha-ha!
Hát igen, ittunk is némi alkoholt, én mondjuk csak keveset, mert tartottam magam a szabályomhoz, Castiel viszont nem nagyon kérette magát. De hát, ő rossz fiú... :)
Rosa-val beszélgettem, amíg Castiel a poharával szórakozott, és néha-néha puszilgatta a nyakamat. Ez tetszett, viszont nagyon csikis vagyok, így mindig behúztam a nyakam, ha hozzá ért. Közben persze még mindig szorongattam a kezét. Egy pillanatra sem engedtem el.
Rosa mesélte, hogy gyakran járnak ide haverokkal, mert tényleg egy jó hely. Castiel és Lys is léptek már fel itt koncerteken. Ezt eddig nekem nem is mondta senki, így egészen meglepődtem.
Nagyon kíváncsi vagyok, Castielék hogyan zenélnek... Biztos nagyon királyok, ha a város fő bázisában is felléptek. Alig várom, hogy egyszer halljam!
Hajnali 3 körül Boti jött oda hozzánk, hogy holnap iskola, menni kéne. Annyira nem sajnáltam, mivel eléggé lefárasztott ez az este. De megérte, mert életem eddigi legjobb estéje volt!
A kabátokat kikértük, aztán Castiel szólt rám.
-Azért a kabátodat felveszed?
-Hát persze. De miért? - kérdeztem vissza.
-Még mindig a kezemet fogod. El tudod engedni egy pillanatra, vagy inkább megfázol? - röhögött.
-Inkább fázzak meg ezerszer - csókoltam meg. De azért elengedtem, ha csak egy pillanatra is... A tánc óta először.
A kezem rögtön fázni kezdett, nem is tudom, miért. De miután felvettem a kabátom, újra megfogtam Cast kezét, és megint szétáradt bennem a kellemes melegség.
Így mentünk haza, Boti elöl, mi meg hátul, kézen fogva. Amint beértünk a lakásba, a bátyám csak egy "Helló"-t tudott kinyögni és már dőlt az ágyába. Kicsit bepiált. Áh, hiszen nagykorú, azt csinál, amit akar.
-Hát... Jó éjszakát - mondta Castiel.
-Ne menj el - kértem. - Nem akarom, hogy ilyenkor mászkálj.
-Miért? Már egy lélek sincs sehol.
-Nem arról van szó, csak... Nem szeretnélek elengedni - pillantottam összekulcsolt kezünkre.
-Ez már veszélyes - nevetett Castiel. - Ragasztót ne hozzak?
-Jó... - sóhajtottam lemondóan. - Ha azt akarod, elengedlek - és lazítottam az ujjaimon.
-Nem... nem akarom - suttogta a vörös, és szorított a kezemen. - De akkor hogy megyek haza, mégis? - nevetett.
-Sehogy. Itt maradsz. Nincs kedved? - vigyorogtam.
-Úgysincs más választásom.
Leszenvedtük magunkról a kabátot, majd felindultunk a szobámba. Nem akartam átöltözni, de koszosan se akartam lefeküdni. Felkaptam magamra egy hosszú pólót, Castielnek meg odaadtam a bátyám egyik melegítőjét és pólóját. Jól állt neki.
Hulla fáradtan dőltem be az ágyamba, majd Castielt is magammal húztam, mert egy pillanatra sem engedtem el.
Összebújva, kézen fogva aludtunk el, talán egyszerre. Nagyon kimerültem már, beszélni se tudtam.
Hogy szeret-e? Erre a kérdésre ma kaptam meg a választ: Igen.