Egy nap Castiellel

Tegnap este egész végig az járt a fejembe, hogy de jó lesz a Szombat, meg hogy nehogy elfelejtsem beállítani a vekkert. Ez a tervem befuccsolt, ugyanis valami csörgésre ébredtem, de nem az ébresztőre. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és megnéztem, hány óra. Te jó Isten!!! Pont 9 óra van! És ez a csörgés sem már, mint a kapucsengő!

Úgy pattantam ki az ágyamból, mintha égne a ház. A nappaliból a bátyám hangját hallottam.

-Amandaaaa!!! Látogatód érkezett!! - kiabált Boti, azt hiszem, erre már az egész ház felébredt. Hoppá. Elaludtam. És Castiel már itt van, én meg egy szál hálóingben, kócos hajjal toporgok a szobámban.

-Szólj neki, kérlek, hogy egy picit várjon... Mindjárt megyek! - kiáltottam vissza, és közben már a szekrényemből dobáltam ki a ruháimat. "Ez nem jó, ez nem jó, ez nem jó, ez túl giccses, ez viktoriánus... Erről eszembe jutott Lys, és hogy vajon mi lehetett tegnap a baja. Amióta Castiellel baromkodok, eszembe se jutott a felemás szemű "figyelőm". És ha már itt tartunk, tegnap a melegség és a szorongás sem lépett a napomba. Talán csak azért figyelt, mert újdonság voltam számára, és meg akart ismerni. Hagyjuk. Felesleges Lysanderre gondolnom, ha egyszer ma várost nézni megyek! Méghozzá a suli "nagymenőjével", ahogy Iris mondta tegnap. Ohó, erről jut eszembe. Sietni kéne az öltözködéssel, mert a végén még Castiel elmegy, vagy ami még rosszabb, azt hiszi, meghaltam, és feljön a szobámba. Na, öltözzünk!

Ma olyat akartam felvenni, hogy a városnézéshez megfelelő legyen a szerelésem. Fekete halásznadrágot vettem fel, fehér pólót és színes csíkos cipzáros pulcsit, amit kicipzároztam, hogy ne fulladjak meg. Feketén sminkeltem, gyorsan megfésülködtem, felkaptam a hátizsákomat, és tettre készen kimentem a szobából.

*

Eközben Castiel nem értette, Amanda miért várat ennyit magára. Egy számára ismeretlen fiú (bizonyára a lány bátyja lehet) nyitott neki ajtót, és kínálta addig hellyel, amíg Amanda lejön. Amíg várt, a fiúval beszélgetett.

-És mi járatban itt, Castiel? - kérdezte a fiú.

-Honnan tudod a nevem? - kérdezett vissza Cast, és furcsán sandított Amanda bátyjára.

-A húgom mesélt rólad, és gondolom, nem sok más vörös hajú gyereket ismer - röhögött a srác - Én Boti vagyok, Amanda bátyja.

-Ezt ki nem találtam volna - nevetett Castiel. Közben pörgött az agya. Amanda mesélt róla itthon? Mikor? És ami a legfontosabb: mit? Elmondta egyáltalán itthon, hogy hova mennek? Vagy az egész család azt hiszi, ő egy afféle "rossz fiú", aki megszökteti a lányt? Mondjuk, ez nem is lenne rossz ötlet - vigyorgott magában a fiú.

-Nem válaszoltál - figyelmeztette Boti - mit keresel itt?

-Hm? Ja, csak megígértem a húgodnak, hogy megmutatom neki a várost, ha még nem ismeri - felelte lazán Cast.

-Igazán jó gesztus volt a részedről - vigyorgott Boti. Ezután a zenékről, CD gyűjteményeikről és ilyen "fiús dolgokról" beszélgettek. Jól kijöttek egymással.

*

Amikor leértem a nappaliba, meglepődve tapasztaltam, hogy Castielnek egész jó társasága akadt, és vidáman beszélgetnek a bátyámmal. Amikor észrevettek, vigyorogva intettek, hogy menjek közelebb. Nem mintha nem ez lett volna a tervem, de mindegy.

-Csak leértél. Azt hittem, vissza aludtál - csúfolt ki a bátyám. Én válaszul csak kinyújtottam rá a nyelvem.

-Na, Amanda indulunk már? Már majdnem idenőttem a fotelhez - röhögött ki Castiel is, majd nagy lendülettel felállt. Fekete csőfarmer volt rajta, rock logós pólóval és a szokásos fekete dzsekijével. Így, hogy felállt, majdnem egy egész fejjel volt magasabb nálam, és így kicsit zavarba jöttem. De aztán össze szedtem magam, elköszöntem Botitól, és kiszáguldottam az ajtón, Castiellel a nyomomban. A friss levegő megint jót tett, és csodásan éreztem magam. Ránéztem az órámra. 10 óra. Hoppá... Kicsit elhúztam az időt... Castiel észrevette a csodálkozásom, ezért rögtön szekálni kezdett.

-Na mi az, Aman? Csak nem most esett le, hogy meddig tollászkodtál? - vigyorgott, majd hozzátette - de nem eredménytelenül, azt meg kell hagyni.

Ezt most meg miért mondja?? Őrületbe kerget ez a srác, egyszer szekál, aztán meg bókol. Ha ez az akart lenni.

-Kösz. És egyébként ne haragudj. Elaludtam, és a csengetésedre ébredtem. Tényleg bocs, hogy megvárattalak... - most miért kérek bocsánatot? Nem szoktam ilyen alázkodó lenni.

-Nem baj. Látod, jól elvoltam! A tesód tök jó fej! És tudtad, hogy hasonló a CD gyűjteményünk? - vigyorgott a vörös.

-Nem, mivel nem tudtam, hogy neked van ilyen gyűjteményed. Sőt, azt se tudtam, hogy a bátyámnak van ilyen - nevettem.

-Na, ezt nem hiszem el - mosolygott Cast. - Úgy vettem észre, jól megvagytok Botival.

-Ez igaz.

-Na akkor, kislány. Merre menjünk?

-Ne nevezz kislánynak! És azt mondtad, hogy meglepetés lesz.

-Oké, Aman. Akkor gyere. - és el is indultunk a központ felé.

-Mi ez az új becenév? - kérdeztem gyanakodva.

-Miért? Nem tetszik?

De... Tulajdonképpen nagyon tetszik, és örülök, hogy te találtad ki-gondoltam. De ezt a világért se mondtam volna el neki!

-Hát... Még meg kell szokni.

-Oké, akkor ezentúl így foglak szólítani. Megfelel?

-Igen - nevettem rá. - De ha lehet, a suliban ne nagyon hívj így.

-De miért? - értetlenkedett Castiel.

Mert azt akarom, hogy senki se tudja meg. Azt akarom, hogy csak te hívj így-gondoltam. Miket gondolok? Hülye Amanda!

-Mert... mert akkor keresnek nekem új beceneveket a rosszakaróim, és akkor ki tudja, mi leszek még. - mondtam.

-Rosszakaróid? Azok meg kik? - kérdezte Cast.

-Tudod te azt jól. Amber és a bandája. Nem emlékszel?

-Ja, de, persze. Tényleg, erről jut eszembe. - állt meg egy kicsit a járda szélén, és szembe fordított magával. - Miért akart megütni?

-Hát... - most meg mit mondjak? Azt, hogy miattad? Azt, hogy semmi különös, csak féltékeny? Azt, hogy semmi köze hozzá? De ez nem igaz...

-Hát?

-Hát... Se... semmi különös... - dadogtam.

-Nem volt meggyőző - vigyorgott a vörös, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzek.

-Csak féltékeny. - böktem ki. Ó, hogy szakadna rám az ég!!! Ezt meg most miért...?

-Tényleg? - röhögött ki Cast. - Csak nem rám?

-Fú, de el van valaki szállva magától - sértődtem meg. - És ha igen? - Ezt se kellett volna... Mi van ma velem??

-Akkor sincs semmi - nevetett Castiel, majd tovább indult. - Haladjunk.

Úgy 10 percet sétáltunk, míg a főtérre nem értünk. Gyönyörű volt, középen egy nagy szökőkútból bugyogott a víz, körbe padokat raktak, és az egész tele volt emberekkel. Oldalt boltok és kirakatok mutatták az árukat. Az egésznek volt egy nagyon kellemes és jó hangulata, ami magával ragadott.

-Ez a főtér. - kezdte a szövegét az "idegenvezetőm". - Általában itt szoktunk gyülekezni a srácokkal, ha programozni megyünk, vagy a parkban és...

-Azt is mutasd meg! - vágtam a szavába.

-Mi?

-Mutasd meg a parkot! Lécciii... Na mi lesz már? Megyünk?

-Mi ez a nagy sietség? Még mondanám a...

-De én szeretnék a parkba menni. - vetettem be a bociszemet. Ez ellen Castiel sem tudott mit tenni, csak sóhajtott egyet, motyogott valami cseppet sem értelmeset, és átvágott a főtéren.

-Előbb menjünk moziba, jó? A park délután a legszebb, ezért akkorra terveztem - kérte.

-Jó! És mit nézünk? - kérdeztem nevetve.

-Majd megnézzük, egyáltalán mit lehet...

Úgyhogy moziba mentünk, és megnéztünk egy jó kis akciófilmet. Nekem nagyon tetszett, és az épületből kijövet Castielt faggattam, hogy mit gondol róla.

-Én csak arra tudok gondolni, hogy éhes vagyok - válaszolta Castiel - Gyere, együnk valamit.

Gyorskajáldában ettünk, egy-egy hamburgert meg kólát. Most már tényleg akartam a parkba menni, és ez ellen Castiel sem tudott mit tenni, úgyhogy megmutatta azt is.

A park bejárata egy mintákkal díszített vaskapu volt. Már messziről felfedeztem a nagy fák koronáit. Mivel tavasz volt, az összes fán apró kis virágok virítottak, és madarak csiripeltek. Nagyon jól éreztem magam Castiellel a parkban, leültünk egy padra, és elfogyasztottuk a maradék kólánkat. Beszélgettünk sokat, és rengeteget nevettem.

Úgy egy fél óra múlva már lassan kezdett sötétedni, de valahogy ez most nem érdekelt. Jól éreztem magam, és maradni akartam, úgyhogy nem is mentem haza. Maradtunk még egy kicsit, aztán be kellett látnom, hogy előbb-utóbb tényleg haza kell mennem, így szóltam Castielnek, hogy a családom már aggódni fog.

-Castiel?

-Hmm?

-Menni kéne. 8 óra van...

-Fiatal még az este - vigyorgott Cast.

-Tudom, de ne ma bulizzunk. Majd máskor, jó? Most nem szóltam anyuéknak, hogy későig lennék távol és...

-Ne is folytasd.. Menjünk! De te vezetsz, találj haza!

-Miii? - ijedtem meg. Egész úton nem nagyon figyeltem, mert csak az ő közelségére tudtam koncentrálni, és nem a járdára...

-Jól hallottad. Indulás! - és már fel is állt a helyéről.

-Na de...

Nem tehettem mást, nekem kellett vezetnem. A parkból még kitaláltam, de aztán elvesztem. Fogalmam se volt, hol vagyok.

-Na mi van? Földbe gyökereztél, mint ezek a fák itt? - röhögött ki Castiel.

-Nem vagy vicces. Vigyél haza!

-Most mi van? Ennyit használt a városnézés? - vigyorgott a vörös.

Nem tehettem mást, könyörögni kezdtem.

-Castiel... Én innen az életben nem tudnék hazatalálni! Kérlek, vigyél már haza! Érted???!!

-Oké, oké, jól van... - és elindultunk haza...

*

Eközben Lys épp a parkba készült verset írni. Amikor már közel járt, ismerős hangokat hallott.

-Castiel... Én innen az életben nem tudnék hazatalálni! Kérlek, vigyél már haza! Érted???!! - Ez Amanda. És ezek szerint Castiellel.

Ekkor, gyorsan határozott, és sarkon fordult. Inkább haza megy megírni azt a fránya verset. Vagy meg se írja... Az ihlet úgy ahogy volt, elillant, és tovaszállt. Egy normális sort nem tudna megírni rendesen, nemhogy egy verset...

*

Csendesen lépkedtünk egymás mellett. Amikor az utcába értünk, azt már boldogan ismertem meg.

-Tudom, hol vagyunk! - lelkendeztem vidáman.

-Örülök, hogy legalább a saját utcádat megismered.

-Ne gúnyolódj! Csak egy bő hete vagyok itt!

-Oké na - nevetett Castiel. - A házatokat megismered?

-Meg hát!

És meg is találtam. Győzedelmesen tekintettem fel a srácra.

-Na ugye?!

-Hát csak gratulálni tudok...

-Köszi. Mindent köszi, nagyon jó volt ez a nap - mosolyogtam.

-Engedd, hogy jól is fejeződjön be...

Kérdőn néztem rá, de nem tudtam semmit se kivenni a szeméből. Mit kar még? Mégis inkább bulizni?

De nem volt időm kérdezni semmit, mert Castiel hirtelen odahajolt hozzám, és megcsókolt. Miiii??? Castiel tényleg megcsókolt? Jézusom!

De nem tudtam gondolkodni, csak a srác forró ajkait éreztem az enyémen, és odaadóan viszonoztam neki az érzéseimet. Ez bizonyára tetszett neki, mert már az arcomat simogtta és tovább csókolt. Végtelennek tűnt a pillanat. Nem tudom, meddig állhattunk még ott, de egyszer csak Castiel szája elvált az enyémtől, és a szemébe nézhettem.

-Sajnálom... Én nem akartam... - kezdte a fiú. Őszinte zavarba esett, és én ezt nem tudtam mire vélni. Válaszolni nem tudtam, csak mélyen elpirultam.
-Semmi baj, tényleg. Nem volt ellene kifogásom. Jó éjt, Castiel!
-Szia, Aman. - búcsúzott, és megvárta, míg becsukódik az ajtó.