Ken...?

Bbrrrrrrrrrzzzz... Bbrrrrrrrrrrzzzzz... Bbbrrrrrrrrrzzzz!
-Amanda!
Lecsaptam az idegesítő ébresztőt, és fordultam egyet az ágyamban. Kinyitottam a szemem, és a szobámban találtam magam, félhomályban. A hegedű mellettem.
Ezek szerint tegnap elaludtam, miközben a tesómat vártam. Pff, jellemző.
Gyorsan lementem a fürdőszobába, és letusoltam. Felkaptam magamra egy kényelmes ruhát, és gyorsan sminkeltem. Feltöltöttem Zafír tálkáját, és felkaptam a táskámat.
Indulásra készen álltam.
Még gyorsan a kezembe vettem egy szendvicset, és a kajával a kezemben indultam el az iskolába.
Mivel éhes voltam, unottan majszoltam a szendvicset, miközben komótosan sétáltam lefelé az utcán. A város még csak akkor ébredezett, úgyhogy csak pár autó süvített el mellettem 120-szal. Éljen a vezetési szabályok betartása. Főleg, hogy az utcánkban maximum 60-nal lehet csak menni, de mindegy.
Hamar beértem a suliba. Túl hamar. Nem akartam felmenni a terembe, és a padban ücsörögni, úgyhogy leültem a szokásos padra, és ledobtam a táskámat mellém. A térdemre könyököltem, és a tenyerembe temettem az arcom. Kicsit fáradt maradtam, és ez nem segített a kedd reggelemen.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki levágja magát mellém, és vidáman köszön.
-Jó reggelt.
-Szia, Castiel. - nyögtem unottan, és felnéztem. Csakugyan ő ült le mellém.
-Mi ez az unott hangulat? Csak nem az a gond, hogy iskolába kell jönnöd?
-Nem. Fáradt vagyok. - legyintettem.
-Ne legyél. - játékosan oldalba bökött, mire rögtön felébredtem. Kicsit arrébb húzódtam, és megpróbáltam úgy fordulni, hogy semmiképp se tudjon a derekamhoz érni.
-Egyszer majd kitalálom, hogyan állhatok bosszút rajtatok. - fenyegettem meg, mire hangosan felnevetett, és megrázta a fejét.
-Hajrá. Kíváncsi vagyok, hogy a te agyaddal mire futja.
-Castiel...! - ráncoltam a homlokom sértődötten.
-Bocsesz. Kelleni fog még a segítség matekból? - kérdezte viccelődve.
-A tiéd biztos nem.
-Majd meglátjuk.
-Helyes. - mondtam, és a kapu felé néztem, hátha megjön Rosa, vagy Lys. Vagy akárki...
-Kit vársz? - ásított egy aprót.
-Akárkit, csak ne kelljen veled maradnom. - fintorogtam.
-Ez most rosszul esett. - "sértődött" meg.
-Nem érdekel.
Nem voltam nagyon viccelődős hangulatban, úgyhogy nem nagyon reagáltam sértődött arckifejezésére.
-Azért egy kis érdeklődést igazán mutathatnál irántam. - folytatta.
-Nincs kedvem viccelődni.
-Most nem viccelek. - ráncolta a szemöldökét. - Tényleg olyan borzalmas lennék?
Kérdése őszintének tűnt, mire feloldódtam valamennyire, és felnevettem.
-Nézd. - kezdtem, és közelebb húzódtam hozzá. A fejét az udvar többi padja felé fordítottam, hogy az őt bámuló lányokra nézzen. - Szerinted borzalmas vagy?
Értetlenül nézett rám, mire a szememet forgatva a lánycsapatra mutattam, hogy leessen neki, hova kell néznie.
-Áh, azok csak lányok. - legyintett.
-Hé! - sértődtem meg. - Én is lány vagyok!
-De te más vagy, mint ők. - bökött a másik pad felé. - Te nem rajongsz értem. Szerencsére.
-Kösz. - fintorogtam, aztán összeborzoltam a haját. - Rajtam kívül szinte mindenki téged bámul az udvaron.
-Nem baj. - mondta unottan. - Emlékszel a tegnapi sztorimra? - lelkesedett fel hirtelen. - A csajszi, aki elterült a folyosón.
-Aha. - forgattam a szemem unottan. - Elájult, te meg felvitted.
-Ma szembejött velem az utcán.
-És megint összeesett?
-Nem. Pedig poén lett volna. - húzta el a száját.
-Szerintem is. Nagyon. - helyeseltem semmitmondóan.
-Boti él még? - kérdezte témát váltva.
-Túlságosan is.
-Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett.
-Úgy, hogy már majdnem reggelit készített tegnap. - hüledeztem. - El tudod képzelni?!
-El. - nevetett. - A szakács tehetsége olyasmi lehet, mint az enyém.
-Körülbelül. - bólintottam.
Rosa is megérkezett, és felénk vette az irányt.
Sokáig beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy becsöngettek. Lysander sehol.
Hm. Vajon hol lehet? Elaludt?
Felmentünk a terembe, és leültem hátra, a helyemre. Nem volt padtársam, mert Lys továbbra sem jelent meg, úgyhogy szomorúan ültem le a székemre.
Fizikával kezdtünk, és mivel nem érdekelt a tanár beszámolója, trükközni kezdtem.
A sálamat magam elé tettem az asztalra, és belerejtettem a telefonom. Magam felé fordítottam, és így írtam SMS-t.
"Hol vagy? Minden rendben?"
Lys csak 10 perc múlva válaszolt, addig majdnem szétgaraptam a számat az idegességtől.
"Osztályfőnökire talán beérek. Majd elmondom."
Nem válaszoltam, mert nem akartam tovább trükközgetni a sálammal. A lényeg, hogy valószínűleg jól van, csak valami miatt nem tudott bejönni időben.
Megnéztem az órarendet. Osztályfőnöki óráig még hátra volt egy kémia egy tesi és egy matek. Mit csinál ennyi ideig?
Végigültem a fizikát és a kémiát, majd elmentem Rosával átöltözni tesire. Gyorsan kész lettem, és magamra kaptam a pulcsim. A tesi eseménytelenül telt, mert szinte csak beszélgettünk a tanárral a nyárról és a tanévről, aztán 5 perccel kicsengetés előtt elengedett minket.
Turbógyorsasággal kaptam magamra a ruhámat, de nem ért semmit a sietségem. Matekon Castiel mellé ültem (ha már jó matekból, akkor segítsen nekem), de Lys nem jött meg. Még mindig nem. Úgyhogy matek után rögtön elmentem a termünkbe, hogy ha már ott lenne, akkor minél hamarabb kikérdezzem.
Egész szünetben a székemen ültem, és vártam. A többiek elmentek büfézni, de én nem voltam éhes, úgyhogy nem mentem velük. Az utolsó két percben Castiel visszatért az aulából, egy üdítővel a kezében. Mosolyogva jött oda hozzám, és letette elém a jegesteát.
-Ez az enyém? - kérdeztem meglepettem.
-Gondoltam jól esne. - vonta meg a vállát, és leült mögém, így hátra fordultam.
-Köszi.
-Nincs mit. - mosolygott halványan, és lehajtotta a fejét a padra.
-Álmos vagy? - kérdeztem.
-Aha. - dörmögte lehajtott fejjel.
-Ne legyél. - utánoztam, amit ő mondott reggel nekem, és megböktem a vállát.
-Te pedig ne lopd a szövegem. - nevetett, és felemelte a fejét.
-Bocs.
Ahogy így ültem, és Castiellel beszélgettem, észre se vettem, hogy valaki leül mellém. Csak amikor ajtócsapódást hallottam, akkor fordultam meg, és meglepetten néztem a mellettem ülő Lysanderre.
-Hát te meg...
-Most jöttem. - legyintett.
-Azért szólhattál volna. - húztam el a szám. - Máskor bökj meg.
-Tessék? - nézett rám meglepődötten.
-Illetve... izé... - ebből hogy mászok most ki? - Máskor hívd fel magadra a figyelmet.
A tanár bejött, egy fiúval a nyomában. A srác megállt az ajtóban, és becsukta azt. Nem ment közelebb, csak ott várt, Mr. Fraize pedig az asztalához sietett.
Végignéztem a fiún. Lehet, hogy ő az új osztálytársunk?! Izgatottan mértem végig. Eléggé magas volt, és barna, természetellenesen kócos haja. Biztosan direkt ilyen. A szeme szép zöld volt, és nagyon illettek barna hajához. Zöld terepmintás nadrágot viselt és fekete trikót, rajta kigombolt fehér inggel. Egész jól nézett ki, bár Lysandernek a nyomába sem érhet. Szerintem.
Ahogy láttam, Amber is megbámulta. Szegény srác, kezdhet félni...
-Figyelem! - kiáltott a tanár, mire elhallgattunk. - Ő lesz az új osztálytársatok. - a fiúhoz fordult, és most már hozzá beszélt. - Ide előre ülhetsz Iris mellé, vagy hátra, Castiel mellé. - mutatott a két irányba. - A többi hely már foglalt, sajnos.
A srác először Iris felé nézett, aki kedvesen integetett neki, és visszamosolygott. Aztán hátranézett felénk, és végigmérte Castiel, és gondolom, nem sok szépet láthatott. Amikor elindult volna Irishez, megakadt rajtam a szeme, és zavarodottan nézett rám.
Értetlenül felvontam a szemöldökömet. A fiú zavarodottan megrázta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel leült Iris mellé. Nem nézett hátra.
-Ez meg mi volt? - kérdezte tőlem Lys.
-Nem tudom. - ráncoltam a homlokomat, aztán megvontam a vállam. - Mindegy is.
-Gyerekek, az órát nem tudom megtartani, mert már így is elkéstem a tanári megbeszélésről. - mondta a tanár. - Legyetek csendben, és mértékkel.
Kiment a teremből, és azonnal eluralkodott a káosz. Sokan az új srác felé mentek, és kérdezgetni kezdték, de én először másra voltam kíváncsi.
-Na? - fordultam Lys felé, és kíváncsian néztem rá. - Szóval, hol voltál eddig? Lógtál?
-Persze, csakis. - mosolygott Lys. - A kórházba mentem, mert anyám rosszul lett, és tegnap bevitték. Most ott voltam.
-Erről én miért nem tudtam?
-Szerintem már aludtál, amikor ez történt, ezért nem tartottam fontosnak, hogy tudd. - vonta meg a vállát. - Ennyi.
-Sajnálom.
-Nem kell. - mosolygott. - Már jobban van, pár napba fog csak telni, hogy felépüljön. Na. Nem mész kérdezősködni?
-Le akarsz tudni? - sértődtem meg.
-Dehogy. De úgy tudtam, hogy érdekel az új osztálytársunk. - mentegetőzött.
-Most még van egy fontosabb dolgom. - mosolyogtam, és közelebb hajoltam, mire felnevetett, és a fülembe súgott.
-Amanda, iskolában vagyunk.
-Tudom.
Nem kellett neki több, megcsókolt, viszont nem akartam sokáig húzni, mert tényleg az osztályban voltunk. Úgyhogy csak egy percig tartott, aztán még adtam neki egy puszit, és elindultam Irisék padja felé.
A többiek már elkotródtak onnan, még Iris is. A lányokkal beszélgetett pár méterrel arrébb, így felszabadult a helye. A srác még mindig a székén ült.
Leültem a mellette lévő székre, és kissé félrefordított fejjel mosolyogtam rá. Felvonta a fél szemöldökét, és én pedig belekezdtem a monológomba.
-Szia. - köszöntem. - Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem...
Folytattam volna, és rám nézett, és befogta a szám.
-Hadd találjam ki. - kérte. A hangja nagyon aranyos volt, nem volt nagyon mély, de magas sem. Értetlenül meredtem rá, mire halványan elmosolyodott. - Vida Amanda Ruth. - mondta. - Igazam van?
Nagyokat pislogva, teljesen összezavarodva néztem a szemeibe, és megpróbáltam egy értelmes mondatot kinyögni.
-H...honnan tudod...a nevem? - kérdeztem nagy nehezen.
-Tényleg nem ismersz meg? - kérdezte, mire még jobban összezavarodtam.
-Kéne? - kérdeztem vissza tétován.
-Hadd segítsek. - mosolygott. - Nem emlékszel...egy fiúra, még alsóból. Aki mindig mögötted járkált a folyosón, aki mindig csodált téged? Aki mindig segített a kertész klubban, és kekszet evett veled a szünetekben?
Teljesen ledöbbentem.
-Várj. - mutattam fel a mutatóujjam, jelezve, hogy gondolkodom.
Tényleg volt egy ilyen fiú az előző sulimban. Nagyon szerettem, mert állatira belém volt zúgva, és mindenfelé követett. Nagy, kerek szemüvege volt, így szinte sosem láttam rendesen a szemét. Nagyon aranyos volt, és tényleg szerettem, de nem volt az esetem. Alacsony volt és furcsán nézett ki. Az osztálytársaim kinevettek amiatt, hogy egyáltalán barátkoztam vele.
-Volt egy... egy pápaszemüveges kisfiú. - mondtam végül.
-Aha. - bólintott. - Az voltam én.
Zavarodottan néztem megint az arcába, és pislogás nélkül bámultam a szemébe.
-Az nem lehet. - ráztam meg végül a fejem.
Kotorászott a táskájában, és elővett egy csomag nápolyit.
-Van kekszem, kérsz? - nyújtotta felém.
Elnevettem magam, és kivettem egy nápolyit.
-Ken?! Tényleg te vagy az? - kérdeztem vidáman.
-Miután elmentél, az apám katonasuliba küldött. - mesélte. - Ott változtam meg.
-Na de ennyire... - nevettem hitetlenül. - Tudod, amikor ide költöztünk, akkor semmit sem hiányoltam a régi sulimból, csak Kent. Hiányzott, nagyon. De hogyhogy ide jöttél?
-Hallottam, hogy errefelé laktok. - vonta meg a vállát. - És én is erre tévedtem. Apámmal ide költöztünk, és mivel ez a legjobb színvonalú iskola, ide iratkoztam be.
-Ennek szívből örülök. - mosolyogtam vidáman.
Sokat beszélgettünk, és nagyon boldog voltam. Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer újra látom Kent, és most mi történt?! Itt van, és az osztálytársam. Ez szuper!
-Hová lett a szemüveged? - kérdeztem.
-Valamelyik kuka mélyén lapul otthon. - legyintett.
-Miért váltottál stílust? - érdeklődtem.
-Mondtam már, hogy katonasuli. - vonta meg a vállát. - Meg az is közbejátszott, hogy... szóval akkor még nagyon szerelmes voltam beléd. - kissé elpirult, de nem nagyon látszott. - És ez is egy lökést adott. Te semmit sem változtál. - tette hozzá.
-Kár. - sóhajtottam. - Pedig télen mentem el a suliból, és most nyár van. Magyarul a bőröm is ugyanolyan.
-Nem barnultál.
-Hát nem. - húztam el a szám, és végignéztem az ő olajbarna bőrén. - Te viszont már mehetnél Afrikába is, annyira sötét a bőröd.
Végig nézett a karján, és elvigyorodott.
-Tengerpart. - mondta.
-És én is voltam tengerparton! Sokat. Mégse barnulok le.
-Nem baj. Megy a hajad színéhez.
-Gondolod? - kételkedtem.
-Szerintem jó ez így. - vonta meg a vállát.
Az óra végéig beszélgettünk, aztán amikor kicsöngettek, felkaptam a táskám, és Kennel mentem a következő órára. Lys és Rosa kicsit furán néztek, de nem érdekelt, most inkább hallgattam a régi ismerősöm érdekes történeteit.
Az infó terem előtt álldogáltunk, és vártuk a tanárt, mert még zárva volt az ajtó. A falnak dőlve hallgattam Ken történetét a brazíliai lánnyal, aki végigkergette a parton.
Sokat nevettem, mert jól adta elő a történetet.
Amikor megjött a tanár, kinyitotta a termet, mi pedig betódultunk. Az infóterem három hosszú asztalból állt, és mindegyik sorban 10-10 számítógép állt.
-Ken, akarsz mellém ülni? - kérdeztem vidáman.
-Kentin. - javított ki. - Hagyjuk a Kent.
-Rendben. Akkor?
-Persze. - mosolygott, és leültünk a leghátsó padsorban a sarokba.
A többiek is lassacskán jöttek, és alig 5 perc múlva megtelt a terem.
Kentin ült a legszélén, én mellette, én mellettem Iris, aztán Lys, Castiel, és Rosa. Tovább már nem tudom.
Az infó viccesen telt. Gépen keresztül beszélgettem Kentinnel tovább, ha már nem lehetett megszólalni. Megoldottuk.
Ebédszünetben is együtt kajáltunk, aztán még végigültünk három órát, és mehettünk is haza. A kapu előtt elköszöntem Kentintől, és haboztam, hogy megvárjam-e a többieket.
Végül úgy döntöttem, hogy nem tarthat sokáig kijönniük, úgyhogy vártam. Csak 5 percig kellett álldogálnom, mire Lys kiért a kapuhoz, úgyhogy nem bántam meg.
-Szia. - köszöntem neki vidáman.
-Szia. Hogy telt a napod? Szinte egész végig nem láttalak.
Nem vagyok benne biztos, de mintha egy kis rosszallás is lett volna a hangjában.
-Bocsi. - szabadkoztam. - Kentinnel beszélgettem.
-Kivel?
-Az új osztálytársunkkal. Kiderült, hogy régi ismerősöm az előző sulimból, és beszámolót tartottunk egymásnak. - magyaráztam.
-Aha. - bólintott, és elindultunk hazafelé. - Van már programod holnap estére? - kérdezte.
-Nincs. - mosolyodtam el. - Mi az ajánlat?
-A többiekkel a kávézóba megyünk biliárdozni. Jöhetnél te is.
-Nem hangzik rosszul. Majd meglátjuk, hogy alakul. - megfogtam a kezét, és így sétáltunk tovább.
Haza érve levettem a cipőmet, amikor észrevettem, hogy Lys az ajtóban maradt.
-Hát te nem jössz be? - lepődtem meg.
-Leigh-nek el kell mennie vidékre. Otthon kell lennem. - felelte.
-Ó. - szomorodtam el. - Akkor menj. Csak egyet még hadd kérdezzek.
-Kérdezz. - mosolygott.
-Szerinted... szerinted érdemes lenne egy zeneiskolába beiratkoznom? - kérdeztem.
-Mindenképpen. - bólintott. - Csak próbáld meg.
-Oké. - odamentem hozzá, és szorosan megöleltem. - Átjössz még ma?
-Nem hiszem.
-Miért?
-Mondom, hogy Leigh nem tud itthon maradni. - ismételte.
-Kár. - biggyesztettem le a szám.
-Holnap találkozunk. - ígérte.
-Nem fogsz késni?
-Nem.
-Biztos? - erősködtem.
-Biztos. - nevetett.
-Akkor jó. - elengedtem, és megálltam tőle pár centire. - Vigyázz magadra.
-Te is. - nevetett. - Az első dolgod az lesz, hogy elesel a lépcsőn.
-Nem is! - sértődtem meg.
-Majd meglátjuk. - mosolygott, és adott egy csókot a számra. - Azért vigyázz.
-Megpróbálok. - mondtam, és visszacsókoltam.
Csak negyed óráig álltunk az ajtóban. Á, semmiség.
Lysander elment, én pedig a maradék időmet a macskámra szántam. Játszottam vele, aztán este még elküldtem egy bejelentkezési lapot mindkét iskolának. Biztos ami biztos.