Újra itthon

A reggel nagyon hamar eljött. Talán azért, mert nagoyn mélyen aludtam. Talán azért, mert nagyon későn keltem fel, és korán ébresztettek. Vagy esetleg mindkettő.
Most kivételesen nem magamtól keltem hajnalban, hanem 9-kor, Rosalya ébresztésére. Ahj.
-Amanda! - rázott meg a vállamnál fogva. - Ennyire ki vagy ütve?
-Hmm-mmm... - nyögtem, és a másik oldalamra hemperegtem.
-Amanda... Egy óra múlva el kell indulnunk a buszhoz. Össze kéne pakolnunk. Amanda? Hallasz engem?!
-Persze, persze - nyöszörögtem, és nagy nehezen felültem.
Mivel tényleg csak egy órám maradt, gyorsan akartam összerámolni. Villám sebességgel beledobáltam a cuccaimat a sporttáskámba, aztán a kisebb dolgokat a kézitáskába.  Fél óra alatt készen lettem, úgyhogy örömmel konstratáltam, hogy maradt még egy kis időm az erdőtől "búcsúzkodni". Már amennyire ez lehetséges.
A telefonommal lefényképeztem a sátrat belülről, kívülről, aztán elindultam az erdő felé. Nem mentem messzire, nehogy aggódni kezdjenek, ezért csak a szélén maradtam. Készítettem egy pár tök jó képet (legalábbis szerintem nagyon jók). Élveztem a tüdőmbe áramló friss levegőt, a napsugarakat az arcomon. A szabadságot.
De persze időhöz voltam kötve. Muszáj volt visszamennem a sátorhoz. Amikor odaértem, meglepődve vettem észre, hogy a sátor már nem sátor volt, hanem egy nagy kupac drót és ponyva. A táskáim a kupac mellett a földön. A többiek sehol.
A találkozóhelyre érve megnyugodtam. Ott volt az egész osztály, tanárostul, mindenestül.
Megnyugodva telepedtem le Castiel mellé. Nem sokáig ülhettünk, mert Mr. Fraize rögtön utasítgatni kezdett nekünk.
-Gyerekek. 10 percünk van az indulásig. Aki még nem szedte szét a sátrát, az sürgősen tegye meg! - itt Alexy és Armin elsettenkedett, hogy leszedjék a sátrat. - A többiek meg hozzák ide a cuccaikat. 8 perc múlva indulunk ki az erdőből, úgyhogy ott már csak a busz fog várni minket. Világos? - mindenki bólintott, majd a tanár intett, és elmehettünk. Rosalyával visszamentünk a (volt) sátorhoz, összekapartuk a táskákat, és indultunk vissza.
5 perc múlva csakugyan elindultunk.
Fél órába telt átvágni az erdőn. Most hamarabb kijutottunk, mint idefelé jövet, úgyhogy szerencsésen kitaláltunk. A réten csakugyan ott állt a nagy busz.
Amikor odaértünk, a csomagokat kezdtük bepakolni. Amber persze rásózta Dake-re a sajátját, mert nem akart feleslegesen energiát pazarolni. Rosszallóan néztem rá, mire csak kinyújtotta a nyelvét, undorító grimaszt vágott, és felszállt.
Ráncolt homlokkal néztem utána, amikor valaki hátulról átölelte a derekamat.
-Add ide a táskád. - mondta Lys. - Majd én beteszem.
-Köszi - mosolyodtam el, és a kis pillangókkal küzdöttem a hasamban. Megfordultam, és átöleltem a nyakát. - Ülsz mellém?
Halkan felnevetett.
-Nem, inkább Amber társaságát választom - ugratott.
-Te tudod - sértődötten elhúzódtam tőle, ő nevetve megfogta a táskámat, és én meg felszálltam a buszra.
Úgy döntöttem, most teljesen máshol fogok ülni. Megcéloztam a leghátsó 4 személyes ülést. A busz legvégében volt, és ideálisnak tűnt, így legalább nem fogom 100%-ig elrabolni Castieltől a haverját. Csak 50%. Vagy 60. Esetleg 70...
Úgyhogy lecuccoltam hátra, és lehuppantam az egyik ablak melletti ülésre.
Rosa felszállt, és rosszallóan méregetett. Hoppá.
-Gyere, Rosa - invitáltam hirtelen. - Elférünk négyen.
Elmosolyodott, és leült kettővel mellém. Hm. Úgy látszik, vette a lapot, hogy Lysanderrel fogok utazni. :)
A többiek is feltűntek a színen, és sorban másztak fel a buszra, és foglaltak maguknak helyet. Utoljára Castiel és Lysander másztak fel. Gondolom, nem hagyták ki az utolsó pár lélegzetvételt a friss levegőből. Igazuk van.
Hátrajöttek ők is, így a hátsó sort teljesen elfoglaltuk; Castiel, mellett Rosa, aztán Lys és én. Persze Cast és Rosalya rögtön összekaptak valamin, nem is értem, hogy min. Valami helyfoglalás. Asszem. Kezdem megszokni, hogy állandóan összekapnak.
Lys lehuppant mellém, és a kezembe fonta az övét. A busz megrázkódott, majd elindult.
Egy ideig csak az elmosódó tájat néztem.
-Hogyhogy nem Amber mellé ültél? - törtem meg a csendet. N jó, nem mintha eddig olyan nagy csend lett volna, Castielék ott veszekedtek mellettünk.
Lys megvonta a vállát.
-Valahogy több kedvem volt most ehhez.
-Ó, tényleg? - húztam fel a szemöldököm. - Az előbb még nem ezt mondtad.
-Közben megjött hozzá a kedvem. - próbált komoly maradni. - Most több késztetést érzek ehhez - vonta meg a vállát, de azért rám mosolygott.
-Ezt most úgy mondod, mintha eddig nem lett volna gusztusod hozzám - karma tett kézzel ültem, és sértődött arcot vágtam.
Most már nevetett, és fél karral átölelte a vállam.
-Pedig mindig is volt - jegyezte meg szórakozottan.
-Hát ezt öröm hallani - húztam el a szám. - De azért tényleg ne kényeztesd el Ambert. Nem érdemli meg - ráztam a fejem.
-Kényeztetni? - vigyorgott. - Miért, most kényeztetlek?
-Úgy is mondhatni - mosolyodtam el.
-Akarod, hogy még jobban érezd magad? - halkan beszélt, majd közelebb húzódott, és ajkait az enyémhez préselte.
Teljesen belefeledkeztem a csókba, elvesztettem az időérzékemet, a hasam fájt, a szívem egyenletlenül verdesett. Én meg csak ültem, és a világ legszebb perceit éltem.
-Hé! - Rosa megbökte Lysander derekát, mire elhúzódott, és még egy kedves pillantást vetett rám. Aztán  megzavaróink felé fordult.
-Mondd.
-Szerintetek? A bársonynadrág vagy a farmer a jobb? Na? - követelte a választ Rosa. Nem lehet igaz! Ezért kellett megzavarniuk?!
-Egyik se - rázta a fejét Lys. Nem volt kedve a szavazósdihoz.
-Tartózkodom...! - vágtam rá rögtön, amint rám meresztették a szemeiket. Castiel forgatta a szemét.
De ha egyszer azt mondom, hogy a farmer, akkor Rosa megsértődik, viszont ha azt mondom, hogy bársony, akkor meg Cast teszi ugyanezt. Mindig tartózkodni kell.
Előszedtem a könyvemet, és elolvastam az utolsó pár tíz oldalt. Castiel és Rosa elmentek az osztály többi tagját kikérdezni a nadrágügyről. Kicsit hülyék. Na mindegy.
Lysander a füzetébe irkált, és rajzolgatott.
Amikor végre befejeztem az olvasást, felnézett a jegyzetei közül, és rám mosolygott, féloldalas mosolyával. Ettől még nagyobbat fordult a gyomrom, mint az összes eddigi mosolyától.
-Mit írsz? - kíváncsiskodtam.
-Igazából, csak firkálok.
-Mutasd - hajoltam fölé.
-De tényleg csak firkálok!
-Na és? - átnyúltam a keze fölött, és kikaptam a kezéből a füzetet.
Minták voltak benne. Sok sok háromszög, kör és négyzet, egymásba fonódva, egy képet ábrázolva. Szép volt, bár tényleg csak firka.
Visszaadtam neki a füzetet, majd hirtelen ötletem támadt.
-Hm.
-Mondjad - mosolygott.
-Nem akarsz... rajzolni valamit? - érdeklődtem.
-Mit szeretnél? - sóhajtott megadóan.
-Egy virágot. Egy szép virágot.
-Minek neked egy virág?
-Te rajzolod. Ez nem elég?
-Csak tudnám, mi hasznát veszed... - motyogta, és belemerült a jegyzetfüzetébe.
Én csak kibámultam az ablakon. Az erdő már kezdett távolodni, és az autópálya felé tartottunk.
A látnivaló megszűnt, viszont jött helyette Castiel. Fáradtan vágta magát az ülésre, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Vigyorogva néztem rá.
-Na mi az? - kérdeztem.
-Rosa teljesen hülye. Lefáraszt - panaszkodott. - Szólj rá.
-Viccelsz, ugye? - nevettem el magam.
-Nem. Szólj már rá, mert ez az elmebeteg  mindjárt megőrjít!
-Jó. Nyugi van.
Castiel sóhajtva hátradőlt, és szerintem el is aludt volna, ha Rosa nem érkezik vissza. Márpedig visszajött.
-Helló! - mosolygott. - Képzeld, Castiel, az osztály szerint a bársonynadrág a jobb. Hát nem zseniális?
-De, de... Az. - hagyta rá.
-Mi lett a harcmodoroddal? Nem küzdesz?
-Rosa, hagyjál már. Lefárasztottál, elég volt.
-Ja, oké. - vonta meg a vállát Rosalya. - Akkor majd később folytatjuk. - legyintett, és leült.
Fáradtan hajtottam a fejemet Lysander vállára, és néztem, ahogy rajzol. A virág formái már egészen kivehetőek voltak, én lehetetlennek tartom, hogy ennyi idő alatt ilyet alkossak valaha az életben. Nem igazság.
De azért gyönyörködve figyeltem Lys kézmozdulatait, ahogy a vonalakat húzza. Oké na, érdekes figyelni!
Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem:
-Ugye nem zavarok? - sose tudhatom, nincs-e ellenére, hogy a vállát használom kispárnának.
-Te sose zavarsz - egy pillanatra rám mosolygott, aztán visszatért a füzetébe.
Úgy 5 perc múlva abba hagyta, és megmutatta az eredményt.
Kankalin- ismertem fel. A virág szirmai gyönyörűen passzoltak egymáshoz, a szára ugyanúgy néz ki, mint a valóságban. A levelek aprólékosan ki vannak dolgozva, de mégis olyan lazán vannak lerögzítve. Nagy szép.
-Ez... nagyon szép - mosolyodtam el.
-Tetszik?
-Nagyon - bólintottam. Aztán hozzá tettem: - De még tartozol egy hóvirággal...
-Jól van, jól van. - legyintett. - Majd máskor.
-Te tudod...
Hirtelen elnyomott az álmosság. Hiába, nem sokat aludtam, és ezt meg is éreztem magamon. A szemhéjam ólmos súlyú lett, és alig bírtam nyitva tartani. Halkan elnyomtam egy ásítást, de természetesen Lys észrevette. Megfogta a kezem, és a fülembe suttogott.
-Nyugodtan elaludhatsz ám.
-Hmm - dünnyögtem, és megint a vállára hajtottam a fejem.

Arra ébredtem fel, hogy Mr. Fraize a hangosbemondóba beszél. Ajj. Ennyit a szép álmomról.
-10 perc múlva a városban leszünk, úgy készüljetek! - figyelmeztetett minket.
Muszáj volt kinyitnom a szemem, mert a busz egyre lassított. Az időérzékem megint cserben hagyott, az álmosság kitörölt a fejemből jóformán mindent.
A busz hirtelen fékezett, és valószínűleg lefejeltem volna az előttem lévő ülés támláját, ha Lys nem tart meg. Hála neki, nem zúztam össze magam.
Kinéztem az ablakon, és az iskolát pillantottam meg. Máris megérkeztünk? Akkor egész sokáig aludhattam...
Délután 2 körül járt már az idő, és szombat lévén senki nem járt a suli környékén. Csak néhány szülő, meg Leigh, egy ismeretlen pasas és a bátyám állt a kapu előtt. Boti mélyen a zenehallgatásba merült, szerintem meg se hallotta, hogy megállt mellette a busz.
De azért kedves tőle, hogy lejött.
A táskámat megragadva felpattantam a kényelmes ülésemről, ezzel majdhogynem kiszakítva Lys karját. Oké, ez egy kicsit túlzás, a lényeg, hogy magammal rántottam volna, ha erősebb lennék nála.
-Hé! Nyugi van. - ő is felállt.
-Bocsi.
A tanár, meg pár diák már lent volt az aszfalton. Castiel is leugrott már, és Botit szórakoztatta. Legalább addig elvannak, amíg innen lekerülök.
A többiek még a táskájukat rámolták össze.
-Mikor mondjam meg Botinak... hogy te... hogy te meg én... - magabiztosan kezdtem, de aztán belezavarodtam a mondat közepén. Elpirultam, pedig most nagyon nem akartam.
-Nem hiszem, hogy Castiel után már meglepődne rajtam - mosolyogva belefúrta arcát a hajamba, amikor megölelt.
-Pff. Az biztos. - nevettem én is. - Jössz velem? Vagy várnak otthon...?
-Nem vár senki. Leigh van csak otthon, de szerintem szívesen lesznek kettesben Rosa-val. - vigyorgott.
-Hehe. Akkor gyere át. Be kell, hogy mutassalak anyámnak, különben balhét csap...
-Áh! Engem már ismer - röhögött.
Ja, tényleg. Castiel szülinapi bulija után volt szerencséjük találkozni.
-Valóban. - újabb kifogásokat kerestem, hogy csakazért is velem jöjjön. - De gyere akkor is! Lécci - bevetettem a bociszemet.
-Nyugi, Amanda - simította meg az arcom. - Nem kell kifogásokat kitalálnod. Úgyis tudod, hogy veled megyek.
-Akkor jó. - kézen ragadtam, és húzni kezdtem a kijárat felé.
Amint leugrottam a buszról, szememmel Botit és Castielt kerestem a tömegben, és csakhamar meg is találtam őket. Nem volt nehéz.
-Nahát, húgi - vigyorgott a bátyám. - Azt hittem, már le sem jössz.
-Pedig itt vagyok, és ragyogok!
-...mint a fekete szurok - egészített ki Castiel.
-Bunkó!
-Csákány!
-Fuuuh. - sóhajtottam. Jól kezdődik.
-Indulhatunk? - kérdezte Boti, és indulásra készen állt.
-Aha.
Boti lopva elkapta a pillantásomat, és először a kezemre nézett (erősen fogtam Lys kezét), aztán rám. Mint a rajzfilmekben, szeme szinte kérdőjelet formált.
Válaszul legyintettem, hogy majd később elmagyarázom. Nem kellett sokáig győzködnöm, egy másodperccel később már újságolták egymásnak az új CD lemezeket, meg hogy ez milyen "kirááály". Aha, oké.
Jobb kezemben a sporttáskát tartottam, bal kezem is foglalt volt, így nem tudtam megkocogtatni Boti vállát. Úgyhogy a könnyebb megoldás érdekében jól ráléptem a sarkára.
-Mi van?
-Anya otthon van? - kérdeztem.
-Azt mondta, ma be kell mennie a munkába, de siet haza. - már fordult volna vissza, de aztán még eszébe jutott valami. - Ja, és azt üzeni, hogy találsz pizzát a konyhában. Meg spagettit a hűtőben, és levest a spájzban.
-Oké. - jesszus, anyu... mennyi kaját halmoztál föl?
Hazaérve lerúgtam a cipőmet, kibújtam a vékony kabátomból, ledobtam a táskámat, és bementem a nappaliba.
A többiek is lepakoltak, Castiel és Boti elvonultak zenélni, mi pedig magunkra maradtunk.
-Kérsz pizzát? - ajánlottam fel.
-Nem, kösz - nevetett Lys. - De ha te éhes vagy, egyél.
-Nem vagyok... Majd később.
Felmentünk a szobámba, és leültünk az ágyra. Olyan furcsa volt újra itthon lenni...! Semmi sem változott, minden a megszokott helyén volt, ahogy hagytam.
-Furcsa ilyen civilizált helyen lenni. - jegyeztem meg.
-Az biztos. - mosolygott féloldalas mosolyával Lysander. - Valamivel másabb, mint az erdő közepén.
-Azért hiányzik majd a friss levegő... - tűnődtem, majd kinyitottam az ablakot. - Fúj. Autóbűz.
-Tipikus.
-Hogy bírtam én ezt olyan sokáig? - tűnődtem.
-Nem jártál erdőkben.
-Van benne valami. - sóhajtottam, és leültem mellé, az ágyra. - Valamivel kényelmesebb, mint a matrac - húztam el a számat.
-Álmos vagy még? - kérdezte, és rám villantotta ellenállhatatlan mosolyát.
Most már cseppet sem voltam. Csak az ő közelségére tudtam koncentrálni, hogy ott van velem, a szobámban. Pár napja még csak álmodni sem mertem volna, hogy egyszer vele leszek, de most minden álmok legszebbikébe csöppentem. És ezt egy cseppet sem bántam.
-Nem. - nyögtem ki végül a választ. - Nem vagyok.
Mosolyogva közelített, arcom már csak pár centire volt az övétől. A lepkék élénk táncra lendültek. Már nem is lepkék voltak, inkább legyek, vagy darazsak... Nem voltak már békések. Sokkal jobban rándult görcsbe a hasam tőlük.
-Mit meg nem adnék, ha gondolatolvasó lehetnék - suttogta Lysander. Éreztem leheletét az arcomon, és kellemes melegség árasztott el. Lehunytam a szemem. - Mire gondolsz? - kérdezte.
Na, ez jó kérdés... A gondolataim össze-vissza repkedtek, és nem maradtak egy helyben. Kicsit szédültem, így egyáltalán nem is tudtam volna gondolni semmire.
-Nem tudom - suttogtam alig hallhatóan. Éreztem, hogy elmosolyodik. Olyan közel volt, hogy még ezt is simán megéreztem.
Aztán (mi sem természetesebb) ajka egy pillanatig az enyémhez ért, majd elvált. Aztán megint megcsókolt, és újra és újra. Aztán már nem engedtem, hogy elszakadjon tőlem, átfogtam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz.
És akkor hangokat hallottam a lépcső felől. Kénytelen voltam Lys mellkasára tennem a kezem, hogy a fejem még időben kitisztuljon, mire anya ideér a szobámba.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és mi már úgy néztünk ki, mint két normális diák. Egymástól ugyan nem messze, de legalább nem csókolózva. Köhöm köhöm.
-Amanda! - anya mellettem termett. - Mesélj. Jól érezted magad?
-Persze, nagyon jó volt. - és el kellett mesélnem a kirándulást részletről részletre. Csal Lysandert hagytam ki, gondolván, hogy majd vacsora közben elmondom.
Lys felállt egy fél óra múlva, mert szólt a telefonja. Kiment a szobából, aztán pár perccel később visszajött.
-Leigh hívott, hogy menjek haza - nézett rám. - Úgyhogy mentem.
-Várj, kikísérlek. - álltam fel én is.
Anya is lement a  konyhába, tett-vett odalent. Az előszobában felhúztam a csizmám, hogy a kapuig ki tudjak menni. Lys felkapta a táskáját, majd az ajtóhoz lépett, és kitárta előttem.
-Ezt nem fordítva kéne? - kérdeztem.
-Nem. - rázta meg a fejét, mosolygott, majd intett, hogy menjek előre.
Nem akartam, hogy az utcát fűtsük, ezért elfogadtam.
A kapuban még elbúcsúzott (hosszú, meleg csókkal), majd nehezen bár, de mosolyogva elhúzódott, és elment. Megvártam, hogy elnyelje a sötétség, majd bementem a házba.
Anya már az előszobában várt rám.
Ajjaj... Most lesz a híres kihallgatás?