Éreztem Lys karját a derekamon, úgyhogy nem akartam mocorogni, nehogy felébresszem. De viszont muszáj volt megfordulnom, egyrészt mert begörcsölt a vállam, másrészt meg hogy addig is nézhessen az arcát. Csak hogy ellegyek.
Ügyesen átfordultam, és vele szembe kerültem. Nem ébredt fel a mozdulatomra, aminek külön örültem, mert (ha ez lehetséges egyáltalán) alvás közben még szebb volt, mint ébren.
A homlokáról eltűnt az a pár apró ránc, amik suli közben mindig ott volt. Arca teljesen sima és (gondolom) puha, bár nem mertem megérinteni. Így, csukott szemmel nem láthattam felemás szemét, de teljes mértékben magam elé tudtam képzelni a színeit. A szemöldöke kisimult, az ajkain halvány mosoly látszott. Egyenletesen lélegzett, és a szíve dobogását hallgattam, amíg vártam, hogy fölébredjen.Ha neki így hallatszik a szíve, akkor nekem mennyire szokott, amikor az egekbe szökik a pulzusom?! Egyszer majd megkérdezem Rosa-t. Kíváncsi vagyok, vajon az egész város hallja, amikor Lys közel kerül hozzám, vagy csak egyszerűen rá gondolok? Lehet, hogy igen...
Már délelőtt 11 volt, és még mindig nem ébredt fel, én meg már nem bírtam tovább. Most már maximálisan megértem, hogy miért nem akart tegnap felébreszteni. Mondjuk kétlem, hogy én így aludnék, de abban biztos vagyok, hogy legszívesebben így hagynám, hadd aludjon, ameddig csak akar.
De már nem bírtam idegekkel. Éhes is voltam, de ha fölállok, így is-úgy is felébred. Akkor viszont, ha már fel kell keltenem, valami hatásosabb módszerhez kell folyamodnom.
Addig fantáziáltam, amíg meg nem találtam a legjobb ébresztési módot. Legalábbis ha valaki engem így ébresztene, akkor azt hiszem, rögtön felébrednék.
Halkan felültem, és a könyökömre támaszkodva a fülem mögé tettem a hajam.
Aztán nagyon lassan, amennyire csak tudtam, Lys arca felé közelítettem a számat, és megállapodtam a szája csücskénél. Amennyire csak tudtam, lágyan és édesen csókoltam az ajkai sarkát.
Persze erre azonnal felébredt, de nem nyitotta ki a szemét. Halványan, nagyon halványan mosolygott, miközben megjegyezte:
-Ez aztán az ébresztés.
Halkan felkuncogtam.
-Bocs. Már nem bírtam magammal. Tetszik? - kissé elhúzódtam.
-Életem legszebb reggele. - a tarkómnál fogva visszahúzott, és most már normálisan csókolt, de annyira, hogy azt hittem, elájulok ott, helyben.
Na, most vajon Rosa is hallja, hogy mennyire magas a pulzusom...?
5 percig meg sem álltunk, de aztán a gyomrom kordult egyet, mire Lys eltolt magától. A fenébe, hülye éhség!
-Éhes vagy? - kérdezte.
-Nem. - megint felé hajoltam, de a derekamnál fogva visszatartott.
-Jobb lesz, ha eszünk. - jegyezte meg.
-Nem vagyok éhes. - makacskodtam.
-A vak is látja, hogy az vagy! - nevetett, majd felült az ágyban. - Na, gyerünk.
Még egy kicsit bosszúsan motyogtam, de aztán megbékéltem, és lementünk a konyhába.
Rántottát csináltam pirítóssal, és salátával. Ez már az ebédünk is volt, mivel fél 12-kor került az evésre sor. Magamban elterveztem, hogy holnap majd csinálok valami igazán finomat, mondjuk, makarónit vagy carbonárát. Hm.
Ebéd után filmeztünk és beszélgettünk. Pihenő napot tartottunk (nem volt kedvem sehova se menni), de meg kellett ígérnem, hogy cserébe holnap elmegyünk valahová. Talán moziba, vagy a plázába. Bővebben nem akarta Lys kifejteni. Valószínűleg még ő se tudja, hova fogunk menni.Hamar eljött az este, de most már nem maradt nálam. Elvileg, elmondása szerint Leigh nem tud főzni, ezért haza kell mennie. Halkan megjegyzem, hogy Lys sem tud, de Leigh olyasmi, mint Boti. Minden elfogadható kaja számára finom.
Így hát Lysander elment, én meg magamra maradtam a sötét nappaliban. Kicsit ijesztő volt, úgyhogy az összes villanykapcsolót felkattintottam, az ajtót/ablakot bezártam, és bezárkóztam a szobámba. Lys be fog tudni jönni, adtam neki egy pótkulcsot. Ha el nem veszíti...
Ahogy leültem az ágyamra, a kezembe akadt a jegyzetfüzete. Ó, hurrá. Itt hagyta.
Sokáig hezitáltam, hogy kinyissam-e vagy ne. Nem volt hozzá túl sok közöm, hogy miket szokott írni bele, de egyrészt furdalt a kíváncsiság, másrészt nem tűnt annyira megbocsáthatatlan bűnnek, ha megnézek belőle egy-két oldalt...
Úgyhogy kinyitottam.
A rongyosra írt jegyzetfüzet első oldalain felismertem Lys kézírását. A dőlt betűkön látszottak, hogy kapkodva és gyorsan írták le őket. Számtalan vers és dalszöveg sorakozott fel, mindegyiknek elolvastam a címét.
A füzetnek a közepétől kezdődtek a romantikusabb versek. Bele olvastam párba, és kikövetkeztettem, hogy ezek valószínűleg akkor íródhattak, amikor összejöttem Castiellel. Volt egy pár keserű versszak, aztán megdöbbentő, majd dühös, végül néhány elkeseredetten szomorú.
Végiggondoltam az egészet Lysander szemszögéből. Lehet, hogy már akkor is szeretett, amikor Castiellel jártam? Ha igen, akkor milyen lehetett neki? Hogy ott hagyom a folyosón a szekrényeknél, amikor megpróbált megvédeni a csalódástól. Hogy egész nap minket látott együtt, minket hallott, hiszen Castiel legjobb barátja. Milyen lehetett neki, hogy mással látott?
Hirtelen gombóc nőtt a torkomban. Könnyek szöktek a szemembe, amikor elolvastam a mindössze két versszakból álló költeményt.
Kellet nekem, hogy rád akadjak,
Kellet, hogy megkedveljelek,
Hogy együgyün mindent bevalljak,
S hogy büszkén ne hallgass te meg!!!!
Kellet, hogy megkedveljelek,
Hogy együgyün mindent bevalljak,
S hogy büszkén ne hallgass te meg!!!!
Kellett nekem beléd szeretnem,
Kellett nekem, hogy meggyötörj,
Hogy bálványozzalak szívemben,
S hogy te viszonzásul megölj!!!
Sejtem, mikor írta. Amikor Castiellel voltam a parkban, és amikor neki köszöntem, elkaptam annyit a jegyzetfüzetéből, hogy "Kellett nekem...". Többet nem láttam, de most itt volt előttem az egész, és most már tisztán látom, hogy mi ez az egész. Amikor lenéztem Lysandert azért, mert szerelmes volt, mert (akkori véleményem szerint) nem viselkedett normálisan, és porig átkoztam a lányt, aki feltehetőleg elvette az eszét. Aki miatt nem volt normális.
Vagyis gyakorlatilag magamat átkoztam.
Gyorsan felfelé kezdtem pislogni, hogy nehogy egy árva könnycsepp is kihulljon a szememből. El nem tudtam képzelni, hogy akkor Lys mit érezhetett. Amikor én totálisan boldog voltam Castiellel, ő valószínűleg a pokolban járt. Már ha tényleg szeretett.
Én vajon mit csinálnék, ha Lys-t más lánnyal látnám? Mondjuk, egy dúsgazdag, menő, szexi lánnyal, ahogy csókolóznak.
Tovább már nem tudtam parancsolni magamnak, elfogott a sírás. Ha akkor tudtam volna, mennyi fájdalmat okozok neki...!
Aznap álmomban az utcán sétáltam, és Lys mindenhol megjelent azzal a lánnyal. Uhh.
Megnyugtattam magam. Nem, én csak magamat látom mellette. Egyelőre...
Lementem a konyhába reggelit készíteni, és nagy fény fogadott. Ja, persze, tegnap nem kapcsoltam le a lámpákat. Mire anya hazajön, tele lesz a villanyszámla. Ajjaj.
Vajas pirítóst csináltam zöldségekkel. Komótosan megreggeliztem, és megpróbáltam minden másra gondolni, csak az álmomra nem. Boti nem hívott (miért is tette volna...), anyán viszont meglepődtem, mert ő sem írt egy sort se. Lehet, hogy nekem kéne üzenni neki, hogy minden oké? Á, hagyjuk. Majd kérdez, ha kíváncsi.
Reggeli után felöltöztem, és kapcsolgattam a TV-t. Igazából semmi érdekeset nem találtam, de jó volt a semmittevés.
10-kor beállított Lysanader, és ahogy bejött és megcsókolt, minden félelmemet kitörölte az álmommal kapcsolatban. Nem, az csak egy hamis rémálom volt, semmi több. Már hülyeségeket képzelek. Ő az én Lysanderem, nem kell tartanom semmitől és senkitől.
Délelőtt moziba mentünk. Megnéztünk valami akciófilmet (annyira nem kötött le, de nem volt rossz), aztán étteremben ebédeltünk. Délután hozzájuk mentünk, és ott találtuk Rosa-t és Castielt. Ohó, micsoda páros... Pff. Persze, hogy veszekedtek.
-Nem! A legjobb időpontokat kell kifognunk! - makacskodott Rosa.
-Ne hülyéskedj már! Hétköznap senki se fog ráérni! - bizonygatta Cast.
-Nem, de ha az én szervezésemről van szó, akkor természetesen mindenki eljön majd.
-Van egy jobb ötletem. Majd én küldöm szét a meghívókat, mert...
-Csak nem azt akarod mondani - jött dühbe Rosalya. -, hogy népszerűbb vagy nálam?! Képzeld el, hogy cseppet sincs igazad, mert ellenben veled, én megbízható vagyok, és sokkal ügyesebb buliszervező, mint a suli nagymenője!
-Pff - fújtatott Castiel. - Maradjunk a témánál.
-Nem!
-Srácok, elég lesz. - Leigh lépett elő a konyhából. - Már vagy egy órája ordibáltok. Rosa, nyugi...
-Nem érted meg, hogy ez a tökfej nem bízik bennem?! - mutatott Castielre Rosa.
-Hát ez kész. - Cast megfordult, és velük találta szembe magát.
Azonnal felvidult.
-Lysander! - vállba bokszolta barátját. - Tudod, eszembe jutott egy tök jó szám, de még csak a dallama van meg. Rosa ihlette.
-Mi van? - grimaszolt Rosalya.
-Amikor sikoltoztál, eszembe jutott róla egy tök jó rock szám, amit szerintem kipróbálhatnánk.
-Szuper - bólintott Lys. - Menjünk.
Lementek a pincébe, én meg fönt maradtam Rosa-val. Leigh visszament a konyhába.
-Szóval? - kérdeztem. - Milyen buliról van szó?
Nem sokat tétovázott, azonnal hadarni kezdett.
-Hát az van, hogy eszembe jutott egy szuper ötlet, így nyárkezdésnek. A tengerpartra akarok egy osztálybulit szervezni, természetesen csak az osztálytársakkal, tanár nélkül. Egy tök jó partit lehetne szervezni, de Castiel ragaszkodik hozzá, hogy ő hívja meg az embereket, mert hogy "őrá mindenki hallgat majd". Hát nem hülyeség?!
-Rosa, ez szerintem egyáltalán nem hülyeség... - próbálkoztam Cast pártjára állni.
-Ne kezdd te is!
-Nem, nem. De most gondold végig logikusan! Castiel nem csak az osztályt tudná odahozni, hanem akár az egész sulit. Te is észrevehetted már, mennyire ragadnak rá az emberek... Nem tartana sok ideig odahívni az egész iskolát, akár. Sokkal nagyobb bulit is szervezhetnénk, mint azt most terveztétek.
-Ez nem rossz! - jött rá. - Egész jó. Ha a fiúk abba hagyják a zenélést, majd még visszatérünk rá.
Beszélgettünk még a nyári tervekről, aztán már beesteledett, Lys és Cast előbukkantak, megvacsoráztunk.
Castiel haza ment, miután megtárgyaltuk a buli-ügyet. Az a jelenlegi helyzet, hogy Castiel felhív/üzenetet küld egy csomó ismerősének, azok szinte 100%, hogy eljönnek, aztán a többi Rosa-ra marad. Azt ő megoldja. Még a héten óriási bulit csapunk.
Vacsora után haza kellett volna mennem... De nem akartam. Nem akartam sétálni, aztán otthon lenni, egyedül lefeküdni, olvasni, unatkozni... Sokkal jobb ötletnek tűnt, ha itt maradok.
Lysandernek sem volt ellenére, megmutatta a szobáját. Szép szobája van, a falak itt nem vajszínűek, hanem a szürke különböző árnyalatai uralkodnak. Fekete íróasztala tele volt mindenféle cetlikkel, könyvekkel, a sarokban ágy húzódott. Egy könyvespolc állt az asztal mellett, tele drámákkal, dalszöveg gyűjteményekkel, regényekkel. A ruhásszekrénye nem volt nagy, én tutira nem tudnám belepakolni a ruháimat.
Hamar ágyba bújtam, mert kimerített a mozi és a bulitervezés. Lefeküdtem az ágyra, és majdnem elaludtam, de nem akartam pofátlan lenni, ezért még beszélgettünk.
Magam mellé húztam Lysandert, és szorosan hozzábújtam. Így kezdtem el kérdezgetni.
-Jót zenéltetek a délután?
-Aha. Castielnek tényleg volt egypár ötlete.
-Olyan jó nektek - sóhajtottam. - Mármint, hogy van zenei érzéketek. Te jól tudsz énekelni, Castiel gitározik... De te költő is lehetnél, vagy író, vagy mittudomén. Akár festőművész vagy szerintem akármi, mert te mindenben jó vagy.
Éreztem, ahogy nevet, mert a mellkasa megrázkódott.
-Egyéb? - kérdezte. Hangján hallottam, hogy nagyon nehezen tartja vissza a röhögését.
-Nem tudom. Ha most megpróbálnálak rávenni, hogy táncolj, szerintem azt mondanám, hogy legyél táncművész. Most komolyan, te még soha nem vetted észre, mennyire tehetséges vagy mindenben? - zsörtölődtem.
-Nem.
-Az baj. Csak én veszem észre? És én miért nem vagyok jó semmiben? - kérdeztem, leginkább csak magamtól.
-Amanda! - szólt rám. - Ne mondj már hülyeségeket.
-De ha egyszer tényleg nem tudok magammal mit kezdeni...
-Ha eddig nem vetted volna észre, különlegesen jó a hallásod, és énekelni is tudsz, ne tagadd. Emlékszem a kirándulás minden részletére.
Most én nevettem. Arra a kirándulásra én is életem végéig emlékezni fogok.
-Az csak egy dal - jegyeztem meg.
-Oké, de hát mikor énekeltem? Egy hónapja? Vissza tudod még énekelni?
Gondolkodtam egy percig, aztán elénekeltem a refrén első két sorát.
-I love you so much that I forget any suffering...
-Na látod! Most meg mi bajod magaddal?
-Nem hiszem, hogy zenész lennék - kuncogtam. - Nem játszom hangszeren, nem koncertezem énekléssel. Majd leszek geológus.
-Geológus? - értetlenkedett.
-Csak úgy mondtam - vontam meg a vállam. - Nem jutott más eszembe.
-Fárasztó vagy.
-Én már amúgy is fáradt vagyok - ásítottam.
-Akkor aludj.
Lágyan megcsókolt, mire rögtön felpattant a szemem, és eltoltam magamtól.
-Ez nem jó altatási mód. - jegyeztem meg. - Ettől csak felébredek.
-Mint Csipkerózsika. - nevetett.
-Vagy mint Amanda... - tettem hozzá félálomban.
Ásítottam egy nagyot, aztán álomba merültem.
Reggel, amikor felébredtem, egyedül voltam a szobában. Halványan emlékeztem csak, hogy tegnap itt feküdtem le, ezért egy kicsit meglepődtem, és hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Aztán persze leesett a tantusz, miszerint itt vagyok Lysanderék házában, és semmi olyasmi nem történt, mint pl elraboltak, fogságban tartanak, satöbbi.
Álmosan pislogva jöttem rá, hogy nem hoztam magammal váltóruhát. Úgyhogy most ebben a szettben kell maradnom. Na, mindegy.
Úgy döntöttem, kihasználom, hogy Lys nincs itt. Alaposabban körbenéztem a szobában.
A könyvei olyasmik, mint az enyémek, csak nekem több detektív regényem van. A "zene" polcon sorakozott egy halom CD és mellettük egy rádió. A számokat nem ismertem, valószínűleg mostanában nem hallgatták őket, mert eléggé beporosodott. De lehet, hogy csak Lys lusta letakarítani...
Az íróasztalon rengeteg papír volt szétszórva egymás tetejére, minden rendszer nélkül. Pár CD is lapult a lapok között. Egyet közülük felemeltem, és a borítóját látva kikerekedett a szemem.
Az elején valami zene cím, feketével, zöld háttérrel. A borítón (!!!) Lys állt, egyik kezét egy falra téve (a fal itt a borító széle), másik kezét lazán maga mellett tartotta, és kedvesen mosolyogva nézett a kamerába. Csak ahogy szokott. Döbbenten pislogva bámultam a képet, mire előbb-utóbb leesett, hogy ez az egyik (?) CD-jük Castiellel. Még mindig sokkolt állapotban megfordítottam a CD-t, és a hátulján pedig Castiel állt lazán karba tett kézzel, pajkosan mosolyogva, a gitárja mellette. Ahogy szokott.
Visszatettem a CD-t a kupac tetejére, és lementem a földszintre.
Leigh és Lys már lent voltak. Mindketten köszöntek, amikor letotyogtam a lépcsőn.
Nagy meglepetésemre Rosa-t a konyhában találtam, éppen reggelit készített.
-Szia. - köszöntem.
-Jó reggelt! - vigyorgott vidáman. - Itt aludtál?
-Hát persze... És te is?
-Nem, dehogy. - tiltakozott. - Csak korán keltem, és gondoltam, legyen itt valaki, aki valamennyire tud is főzni. Hogy ne kelljen fiúknak összedobni a reggelidet.
-Kibírnám. - jegyeztem meg.
-Leigh főztje enyhén szólva borzalmas. - nézett rám. - Nem tudom, honnan szedte azokat a förtelmeket, amiket csinál.
-Hé! - a nappaliból Leigh méltatlankodott.
-Ne hallgatózz! - kiáltott ki Rosa.
-El tudom képzelni. - fűztem hozzá az eredeti témához.
-Lysander meg valami különleges szerencsétlenség mestere - fintorgott Rosa.
-Hogy? - kérdeztem furán.
-Az összes receptet képes elfelejteni, és így fogalma sincs soha, hogy mit kell egy adott ételbe tenni. - forgatta a szemét. - De még arra se szokott emlékezni, hogy mit talál a hűtőben, és mit a spájzban.
-Hallom ám. - szólt közbe kintről Lys.
-Mit hallgatóztok?! - ripakodott rájuk Rosa. - Ez is valami családi vonás? Bár, nem hinném, hogy Leigh-et ez a téma különösen érdekelné, te meg, Lys mindent el fogsz felejteni 1 perc alatt, amit hallottál, úgyhogy nem aggódom. - aztán megint felém fordult. - Te tudsz főzni?
-Összedobok ezt-azt. - vontam meg a vállam.
Hirtelen Castiel jelent meg az ajtóban (mióta van itt?), és ő is közbeszólt.
-Igazság szerint, Amandából szakácsnő is lehetne. - vihogott. - Én nem tudnék annyi mindent főzni soha az életben. De ő legalább jól is csinálja. - megvonta a vállát. - Még mindig emlékszem arra a fura rántott húsra, pedig már majdnem egy fél éve volt...
Ja, igen... Amikor még Castiellel jártam, egyszer csináltam neki fűszeres rántott húst, csak neki. Eddig azt hittem, nem is ízlett neki.
-Pff. - csak ennyit bírtam reagálni. Nem tudom, mit mondhatnék, amikor Lys itt van a közelben.
-Mi az, elvitte a cica a nyelvedet? - nyújtotta ki rám Castiel a nyelvét.
-Nem! - fintorogtam. - Azt hittem, az a kaja nem ízlett neked.
-Ja, pedig jó volt - vigyorgott, majd halkan hozzátette. - De a desszert finomabb lett.
Kilöktem a konyhából, és becsaptam az ajtót. Hogy miért? Mert az akkori desszert mindig egy csók volt, természetesen. És még képes idepofázni. Grr.
Az arcom enyhén szólva égett, és inkább visszamentem Rosa-hoz, aki csöndben szeletelte a szalámit. Segítettem neki vagdosni, aztán amikor úgy éreztem, hogy már nem pirongok annyira, kimentem a nappaliba. Castiel sehol, Leigh sehol, csak Lys ült az egyik kanapén. Érkezésemre felkapta a fejét, és vidáman mosolygott. Odaintett maga mellé, én meg bevackoltam magam a kanapé végébe, és a vállára hajtottam a fejem.
-Rosa-val nehéz reggelit csinálni. - törtem meg a csendet.
-Valamiért megértelek.
-De most tényleg. Ti sült húst szoktatok reggelizni párolt rizzsel, vagy szalámis pizzát? Ez röhej. - megráztam a fejem.
-Nem, csak Rosa szereti a változatosságot. Szerintem csak ebéd marad belőle. Egyikünk sem éhes.
-Én most ettem egy kis szalámit. - kuncogtam.
-Egészségedre. - nevetett.
Rövid csend után megszólaltam, még mindig mosolyogva.
-Tudod, mit kérek desszertnek?
-Még nem, de azt hiszem, hamar elmondod. - mosolygott ő is.
-Inkább megmutatnám, jó? - kérdeztem.
-Azt hiszem, sejtem.
A szemembe nézett, én pedig egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, végül már csak pár milliméter választott el tőle.
-Azt hiszem, ezt használhatnák infúzió helyett is. Az éhező és beteg embereknek. - jegyeztem meg suttogva.
-Vagy kábítószerként. - kontrázott Lys.
-Rám körülbelül úgy hat...
És akkor kivágódott a konyhaajtó, én meg kénytelen voltam elhúzódni tőle. Még egy csalódott pillantást küldtem Lys felé, aztán Rosa felé fordultam.
-Mondjad. - sóhajtottam.
-Na szóval. Most beszéltem Castiellel, két nap múlva rendezzük a tengerparti bulit. Pontosabban nem csak mi szervezzük, hanem eljön még egy DJ- ne kérdezd, honnan szerezte. De azt hiszem, ez lesz a legjobb nyárkezdő buli, szerzünk kaját, piát, zene az van, aztán már csak jól kell érezni magunkat.
-Már nem azért - szólt közbe Lys. - De te milyen bulira gondoltál?
-Eleinte csak az osztály volt beavatva, de Castielnek van egy csomó ismerőse, plusz rajongója, úgyhogy ne aggódjunk. Tenger, tánc, buli, zene, egész délután. Jó lesz.
-Oké, az csodás. - bólintottam sietve. - Köszi, hogy szóltál. Üzenem Castielnek, hogy most igazán fog nőni az imidzse. Még egyszer köszi, hogy elmondtad. - fejeztem be sietve.
Rosa értetlenül rám nézett, aztán Lysre, és megint rám. Végül elvigyorodott, bólintott, és felvágtatott a lépcsőn.
-Ezt jól megoldottad. - jegyezte meg nevetve Lys.
-Gyakorlat teszi a mestert... - sóhajtottam, de aztán hozzátettem: - De ez nem csak erre igaz. - kacsintottam.
Felnevetett.
-Már így is bőven elég szédítő vagy. - jegyezte meg.
-Te mondod?! - tettettem a felháborodást. - De ellentétben veled, nekem még szükségem van gyakorlásra. - megint egyre csak fogyott köztünk a távolság.
-Ebben nagyon tévedsz, de nincs ellenemre. - halványan elmosolyodott, aztán a távolság köztünk a 0-ra esett.
A hátamat elöntötte a sok hangya, és az eddig verdeső lepkék zümmögő darazsakká váltak a gyomromban. Enyhén szédültem, de józan maradtam, és olyan hévvel csókoltam vissza, hogy majdnem sikerült hanyatt döntenem. Hoppá.
Lys a hajamat simogatta, miközben megállás nélkül csókolt, és másik kezével a derekamat átölelve tartott magához. Én a hátán rajzolgattam mintákat, mindenféle krikszkrakszot, aztán végül egy szívet, amit azt hiszem, felismert, mert egy pillanatra elvált tőlem, mivel muszáj volt mosolyognia.
-Rajzművész veszett el benned. - jegyezte meg.
-Mondja ezt az, aki telerajzolgatja a füzetét növényekkel. - nevettem még mindig csukott szemmel.
-Mint ahogy már mondtad, gyakorlat teszi a mestert.
-Ez így van. - megint meg akartam csókolni, de csak egy könnyed puszit kaptam, amit nem értettem.
-Jön a bátyám. - suttogta a fülembe.
-Hát ez nem igaz. - fortyogtam halkan. - Ezek mindig ilyenkor bukkannak föl? Máskor persze mindig távol vannak, bezzeg most...
-Nyugi - nevetett rajtam Lys. - Bőven van időnk.
-De akkor is. - fintorogtam.
Halkan nevetgélt, amikor Leigh csakugyan mellénk ért.
-A szüleink lehívtak minket vidékre. - tájékoztatta testvérét. - Holnap várnak minket. Csak egy napra, hála Istennek.
-Oké. - bólintott Lys. - Akkor holnap megyünk.
-Ja. - Leigh már el is tűnt, én meg fancsali képet vágva Lysanderre néztem.
-Ennyit a "bőven van időnk"-ről. - jegyeztem meg.
-Miért? - nevetett. - Tényleg van. Velünk jöhetsz.
-Ne viccelj. - ráztam meg a fejem. - A szüleidet váratlanul érné.
-Aha, persze. - helyeselt unottan. - Tényleg csak egymilliószor hallották tőlem a nevedet.
-Mi? - döbbentem le, mire felnevetett.
-Nyugi már! Természetesen nem kürtöltem mindenkinek szét a nevedet. - mosolygott. - Mindössze egyszer említettelek nekik, még hónapokkal ezelőtt. - vonta meg a vállát. - Szerintem már elfelejtették, bár téged nehéz elfelejteni. Tapasztalatból mondom.
-Tessék? - hápogtam.
-Hagyjuk. - legyintett.
-De nem! Engem érdekel. - megragadtam a karját. - Szóval?
-Mondom, hogy hagyjuk. - mosolygott.
-De tudni akarom, mit akartál mondani! - erősködtem.
-Mindössze azt, hogy nyugodtan gyere velünk, mert szívesen látnak mindenkit. Tényleg.
-De nem! Azután mit mondtál? - erőltettem.
-Mivel tudom beléd fojtani a szót? - sóhajtott.
-Semmivel. Na, mondd!
Kedvesen végigsimított az arcomon, aztán magához húzott, és megcsókolt. Oké, ezzel belém sikerült fojtania minden mondatot, de majd még visszatérek rá...
A csókot most én hagytam félbe, mert nagyon durván kezdett fájni a hasam, és már nem bírtam.
-Csak sikerült. - jegyezte meg halkan Lys.
-Majd még visszatérünk rá. - ígértem suttogva.
-Jó. De akkor jössz? - kérdezte. - Naaaa!
Kedvesen fintorogva néztem rá.
-Most mondjak neked nemet, amikor ilyen szépen nézel...? - sóhajtottam.
-Ha nem akarsz, ne gyere. Megyünk még a nyár folyamán máskor is.
-Akkor lesz még alkalom. - bólintottam. - Ezt most kihagynám.
-Biztos?
-Ühüm. - bólintottam. Mosolyogva néztem rá, amikor észrevettem, mennyire szomorú képet próbál vágni. - Majd legközelebb megyek.
-Jó - bólintott.
A nap további részét a pincében töltöttük, ők zenéltek, én hallgattam, beszélgettünk, kajáltunk, aztán este abba hagytuk.
Lys haza kísért, és az ajtóban még búcsúzkodtunk. Amikor már egy fél órája el sem váltam a szájától (jól van naaaa), eltolt magától.
-Két nap múlva találkozunk.
-A bulin. - fintorogtam.
-Ott. - nevetett.
-Hiányozni fogsz. - sóhajtottam.
-Amanda, egyetlen napról van szó.
-Bocsáss meg, hogy kinyilvánítottam az érzéseimet! - sértődtem meg, és elfordultam, mire visszahúzott, és a fülembe suttogta.
-Te is fogsz nekem. - ez nagyon jól esett. - De most már tényleg mennem kell, mert Leigh megőrül. Tudod, mennyi ideig tartottál fogságban? - az órájára nézett. - 43 percig.
-Hoppá. - nevettem. - Bocsánat, soha többé nem csinálok ilyet.
-Inkább arra kérnélek, hogy máskor is. Csak az a helyzet, hogy már 44 perc. Rosa is elment már. Castiel is.
-Oké, menj. - bólogattam. - Jó szórakozást.
-Szórakozást? - fintorgott. - Köszi. Neked is.
-Szia!
Bementem a házba, bezártam az ajtót, és felmentem a szobámba. Lefürödtem, átöltöztem, és már aludtam is.
Már most is eszméletlenül hiányzik. Mit fogok én itt kezdeni?
Bár igaza van. Tényleg csak 1 napról van szó.
Kibírom.
Vajas pirítóst csináltam zöldségekkel. Komótosan megreggeliztem, és megpróbáltam minden másra gondolni, csak az álmomra nem. Boti nem hívott (miért is tette volna...), anyán viszont meglepődtem, mert ő sem írt egy sort se. Lehet, hogy nekem kéne üzenni neki, hogy minden oké? Á, hagyjuk. Majd kérdez, ha kíváncsi.
Reggeli után felöltöztem, és kapcsolgattam a TV-t. Igazából semmi érdekeset nem találtam, de jó volt a semmittevés.
10-kor beállított Lysanader, és ahogy bejött és megcsókolt, minden félelmemet kitörölte az álmommal kapcsolatban. Nem, az csak egy hamis rémálom volt, semmi több. Már hülyeségeket képzelek. Ő az én Lysanderem, nem kell tartanom semmitől és senkitől.
-Nem! A legjobb időpontokat kell kifognunk! - makacskodott Rosa.
-Ne hülyéskedj már! Hétköznap senki se fog ráérni! - bizonygatta Cast.
-Nem, de ha az én szervezésemről van szó, akkor természetesen mindenki eljön majd.
-Van egy jobb ötletem. Majd én küldöm szét a meghívókat, mert...
-Csak nem azt akarod mondani - jött dühbe Rosalya. -, hogy népszerűbb vagy nálam?! Képzeld el, hogy cseppet sincs igazad, mert ellenben veled, én megbízható vagyok, és sokkal ügyesebb buliszervező, mint a suli nagymenője!
-Pff - fújtatott Castiel. - Maradjunk a témánál.
-Nem!
-Srácok, elég lesz. - Leigh lépett elő a konyhából. - Már vagy egy órája ordibáltok. Rosa, nyugi...
-Nem érted meg, hogy ez a tökfej nem bízik bennem?! - mutatott Castielre Rosa.
-Hát ez kész. - Cast megfordult, és velük találta szembe magát.
Azonnal felvidult.
-Lysander! - vállba bokszolta barátját. - Tudod, eszembe jutott egy tök jó szám, de még csak a dallama van meg. Rosa ihlette.
-Mi van? - grimaszolt Rosalya.
-Amikor sikoltoztál, eszembe jutott róla egy tök jó rock szám, amit szerintem kipróbálhatnánk.
-Szuper - bólintott Lys. - Menjünk.
Lementek a pincébe, én meg fönt maradtam Rosa-val. Leigh visszament a konyhába.
-Szóval? - kérdeztem. - Milyen buliról van szó?
Nem sokat tétovázott, azonnal hadarni kezdett.
-Hát az van, hogy eszembe jutott egy szuper ötlet, így nyárkezdésnek. A tengerpartra akarok egy osztálybulit szervezni, természetesen csak az osztálytársakkal, tanár nélkül. Egy tök jó partit lehetne szervezni, de Castiel ragaszkodik hozzá, hogy ő hívja meg az embereket, mert hogy "őrá mindenki hallgat majd". Hát nem hülyeség?!
-Rosa, ez szerintem egyáltalán nem hülyeség... - próbálkoztam Cast pártjára állni.
-Nem, nem. De most gondold végig logikusan! Castiel nem csak az osztályt tudná odahozni, hanem akár az egész sulit. Te is észrevehetted már, mennyire ragadnak rá az emberek... Nem tartana sok ideig odahívni az egész iskolát, akár. Sokkal nagyobb bulit is szervezhetnénk, mint azt most terveztétek.
-Ez nem rossz! - jött rá. - Egész jó. Ha a fiúk abba hagyják a zenélést, majd még visszatérünk rá.
Beszélgettünk még a nyári tervekről, aztán már beesteledett, Lys és Cast előbukkantak, megvacsoráztunk.
Castiel haza ment, miután megtárgyaltuk a buli-ügyet. Az a jelenlegi helyzet, hogy Castiel felhív/üzenetet küld egy csomó ismerősének, azok szinte 100%, hogy eljönnek, aztán a többi Rosa-ra marad. Azt ő megoldja. Még a héten óriási bulit csapunk.
Vacsora után haza kellett volna mennem... De nem akartam. Nem akartam sétálni, aztán otthon lenni, egyedül lefeküdni, olvasni, unatkozni... Sokkal jobb ötletnek tűnt, ha itt maradok.
Lysandernek sem volt ellenére, megmutatta a szobáját. Szép szobája van, a falak itt nem vajszínűek, hanem a szürke különböző árnyalatai uralkodnak. Fekete íróasztala tele volt mindenféle cetlikkel, könyvekkel, a sarokban ágy húzódott. Egy könyvespolc állt az asztal mellett, tele drámákkal, dalszöveg gyűjteményekkel, regényekkel. A ruhásszekrénye nem volt nagy, én tutira nem tudnám belepakolni a ruháimat.
Hamar ágyba bújtam, mert kimerített a mozi és a bulitervezés. Lefeküdtem az ágyra, és majdnem elaludtam, de nem akartam pofátlan lenni, ezért még beszélgettünk.
Magam mellé húztam Lysandert, és szorosan hozzábújtam. Így kezdtem el kérdezgetni.
-Jót zenéltetek a délután?
-Aha. Castielnek tényleg volt egypár ötlete.
-Olyan jó nektek - sóhajtottam. - Mármint, hogy van zenei érzéketek. Te jól tudsz énekelni, Castiel gitározik... De te költő is lehetnél, vagy író, vagy mittudomén. Akár festőművész vagy szerintem akármi, mert te mindenben jó vagy.
Éreztem, ahogy nevet, mert a mellkasa megrázkódott.
-Egyéb? - kérdezte. Hangján hallottam, hogy nagyon nehezen tartja vissza a röhögését.
-Nem tudom. Ha most megpróbálnálak rávenni, hogy táncolj, szerintem azt mondanám, hogy legyél táncművész. Most komolyan, te még soha nem vetted észre, mennyire tehetséges vagy mindenben? - zsörtölődtem.
-Nem.
-Az baj. Csak én veszem észre? És én miért nem vagyok jó semmiben? - kérdeztem, leginkább csak magamtól.
-Amanda! - szólt rám. - Ne mondj már hülyeségeket.
-De ha egyszer tényleg nem tudok magammal mit kezdeni...
-Ha eddig nem vetted volna észre, különlegesen jó a hallásod, és énekelni is tudsz, ne tagadd. Emlékszem a kirándulás minden részletére.
Most én nevettem. Arra a kirándulásra én is életem végéig emlékezni fogok.-Az csak egy dal - jegyeztem meg.
-Oké, de hát mikor énekeltem? Egy hónapja? Vissza tudod még énekelni?
Gondolkodtam egy percig, aztán elénekeltem a refrén első két sorát.
-I love you so much that I forget any suffering...
-Na látod! Most meg mi bajod magaddal?
-Nem hiszem, hogy zenész lennék - kuncogtam. - Nem játszom hangszeren, nem koncertezem énekléssel. Majd leszek geológus.
-Geológus? - értetlenkedett.
-Csak úgy mondtam - vontam meg a vállam. - Nem jutott más eszembe.
-Fárasztó vagy.
-Én már amúgy is fáradt vagyok - ásítottam.
-Akkor aludj.
Lágyan megcsókolt, mire rögtön felpattant a szemem, és eltoltam magamtól.
-Ez nem jó altatási mód. - jegyeztem meg. - Ettől csak felébredek.
-Mint Csipkerózsika. - nevetett.
-Vagy mint Amanda... - tettem hozzá félálomban.
Ásítottam egy nagyot, aztán álomba merültem.
Reggel, amikor felébredtem, egyedül voltam a szobában. Halványan emlékeztem csak, hogy tegnap itt feküdtem le, ezért egy kicsit meglepődtem, és hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Aztán persze leesett a tantusz, miszerint itt vagyok Lysanderék házában, és semmi olyasmi nem történt, mint pl elraboltak, fogságban tartanak, satöbbi.
Álmosan pislogva jöttem rá, hogy nem hoztam magammal váltóruhát. Úgyhogy most ebben a szettben kell maradnom. Na, mindegy.
Úgy döntöttem, kihasználom, hogy Lys nincs itt. Alaposabban körbenéztem a szobában.
A könyvei olyasmik, mint az enyémek, csak nekem több detektív regényem van. A "zene" polcon sorakozott egy halom CD és mellettük egy rádió. A számokat nem ismertem, valószínűleg mostanában nem hallgatták őket, mert eléggé beporosodott. De lehet, hogy csak Lys lusta letakarítani...
Az íróasztalon rengeteg papír volt szétszórva egymás tetejére, minden rendszer nélkül. Pár CD is lapult a lapok között. Egyet közülük felemeltem, és a borítóját látva kikerekedett a szemem.
Az elején valami zene cím, feketével, zöld háttérrel. A borítón (!!!) Lys állt, egyik kezét egy falra téve (a fal itt a borító széle), másik kezét lazán maga mellett tartotta, és kedvesen mosolyogva nézett a kamerába. Csak ahogy szokott. Döbbenten pislogva bámultam a képet, mire előbb-utóbb leesett, hogy ez az egyik (?) CD-jük Castiellel. Még mindig sokkolt állapotban megfordítottam a CD-t, és a hátulján pedig Castiel állt lazán karba tett kézzel, pajkosan mosolyogva, a gitárja mellette. Ahogy szokott.Visszatettem a CD-t a kupac tetejére, és lementem a földszintre.
Leigh és Lys már lent voltak. Mindketten köszöntek, amikor letotyogtam a lépcsőn.
Nagy meglepetésemre Rosa-t a konyhában találtam, éppen reggelit készített.
-Szia. - köszöntem.
-Jó reggelt! - vigyorgott vidáman. - Itt aludtál?
-Hát persze... És te is?
-Nem, dehogy. - tiltakozott. - Csak korán keltem, és gondoltam, legyen itt valaki, aki valamennyire tud is főzni. Hogy ne kelljen fiúknak összedobni a reggelidet.
-Kibírnám. - jegyeztem meg.
-Leigh főztje enyhén szólva borzalmas. - nézett rám. - Nem tudom, honnan szedte azokat a förtelmeket, amiket csinál.
-Hé! - a nappaliból Leigh méltatlankodott.
-Ne hallgatózz! - kiáltott ki Rosa.
-El tudom képzelni. - fűztem hozzá az eredeti témához.
-Lysander meg valami különleges szerencsétlenség mestere - fintorgott Rosa.
-Hogy? - kérdeztem furán.
-Az összes receptet képes elfelejteni, és így fogalma sincs soha, hogy mit kell egy adott ételbe tenni. - forgatta a szemét. - De még arra se szokott emlékezni, hogy mit talál a hűtőben, és mit a spájzban.
-Hallom ám. - szólt közbe kintről Lys.
-Mit hallgatóztok?! - ripakodott rájuk Rosa. - Ez is valami családi vonás? Bár, nem hinném, hogy Leigh-et ez a téma különösen érdekelné, te meg, Lys mindent el fogsz felejteni 1 perc alatt, amit hallottál, úgyhogy nem aggódom. - aztán megint felém fordult. - Te tudsz főzni?
-Összedobok ezt-azt. - vontam meg a vállam.
Hirtelen Castiel jelent meg az ajtóban (mióta van itt?), és ő is közbeszólt.
-Igazság szerint, Amandából szakácsnő is lehetne. - vihogott. - Én nem tudnék annyi mindent főzni soha az életben. De ő legalább jól is csinálja. - megvonta a vállát. - Még mindig emlékszem arra a fura rántott húsra, pedig már majdnem egy fél éve volt...
Ja, igen... Amikor még Castiellel jártam, egyszer csináltam neki fűszeres rántott húst, csak neki. Eddig azt hittem, nem is ízlett neki.
-Pff. - csak ennyit bírtam reagálni. Nem tudom, mit mondhatnék, amikor Lys itt van a közelben.
-Mi az, elvitte a cica a nyelvedet? - nyújtotta ki rám Castiel a nyelvét.
-Nem! - fintorogtam. - Azt hittem, az a kaja nem ízlett neked.-Ja, pedig jó volt - vigyorgott, majd halkan hozzátette. - De a desszert finomabb lett.
Kilöktem a konyhából, és becsaptam az ajtót. Hogy miért? Mert az akkori desszert mindig egy csók volt, természetesen. És még képes idepofázni. Grr.
Az arcom enyhén szólva égett, és inkább visszamentem Rosa-hoz, aki csöndben szeletelte a szalámit. Segítettem neki vagdosni, aztán amikor úgy éreztem, hogy már nem pirongok annyira, kimentem a nappaliba. Castiel sehol, Leigh sehol, csak Lys ült az egyik kanapén. Érkezésemre felkapta a fejét, és vidáman mosolygott. Odaintett maga mellé, én meg bevackoltam magam a kanapé végébe, és a vállára hajtottam a fejem.
-Rosa-val nehéz reggelit csinálni. - törtem meg a csendet.
-Valamiért megértelek.
-De most tényleg. Ti sült húst szoktatok reggelizni párolt rizzsel, vagy szalámis pizzát? Ez röhej. - megráztam a fejem.
-Nem, csak Rosa szereti a változatosságot. Szerintem csak ebéd marad belőle. Egyikünk sem éhes.
-Én most ettem egy kis szalámit. - kuncogtam.
-Egészségedre. - nevetett.
Rövid csend után megszólaltam, még mindig mosolyogva.
-Tudod, mit kérek desszertnek?
-Még nem, de azt hiszem, hamar elmondod. - mosolygott ő is.
-Inkább megmutatnám, jó? - kérdeztem.
-Azt hiszem, sejtem.
A szemembe nézett, én pedig egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, végül már csak pár milliméter választott el tőle.
-Azt hiszem, ezt használhatnák infúzió helyett is. Az éhező és beteg embereknek. - jegyeztem meg suttogva.
-Vagy kábítószerként. - kontrázott Lys.
-Rám körülbelül úgy hat...
És akkor kivágódott a konyhaajtó, én meg kénytelen voltam elhúzódni tőle. Még egy csalódott pillantást küldtem Lys felé, aztán Rosa felé fordultam.
-Mondjad. - sóhajtottam.
-Na szóval. Most beszéltem Castiellel, két nap múlva rendezzük a tengerparti bulit. Pontosabban nem csak mi szervezzük, hanem eljön még egy DJ- ne kérdezd, honnan szerezte. De azt hiszem, ez lesz a legjobb nyárkezdő buli, szerzünk kaját, piát, zene az van, aztán már csak jól kell érezni magunkat.
-Már nem azért - szólt közbe Lys. - De te milyen bulira gondoltál?
-Eleinte csak az osztály volt beavatva, de Castielnek van egy csomó ismerőse, plusz rajongója, úgyhogy ne aggódjunk. Tenger, tánc, buli, zene, egész délután. Jó lesz.
-Oké, az csodás. - bólintottam sietve. - Köszi, hogy szóltál. Üzenem Castielnek, hogy most igazán fog nőni az imidzse. Még egyszer köszi, hogy elmondtad. - fejeztem be sietve.
Rosa értetlenül rám nézett, aztán Lysre, és megint rám. Végül elvigyorodott, bólintott, és felvágtatott a lépcsőn.
-Ezt jól megoldottad. - jegyezte meg nevetve Lys.-Gyakorlat teszi a mestert... - sóhajtottam, de aztán hozzátettem: - De ez nem csak erre igaz. - kacsintottam.
Felnevetett.
-Már így is bőven elég szédítő vagy. - jegyezte meg.
-Te mondod?! - tettettem a felháborodást. - De ellentétben veled, nekem még szükségem van gyakorlásra. - megint egyre csak fogyott köztünk a távolság.
-Ebben nagyon tévedsz, de nincs ellenemre. - halványan elmosolyodott, aztán a távolság köztünk a 0-ra esett.
A hátamat elöntötte a sok hangya, és az eddig verdeső lepkék zümmögő darazsakká váltak a gyomromban. Enyhén szédültem, de józan maradtam, és olyan hévvel csókoltam vissza, hogy majdnem sikerült hanyatt döntenem. Hoppá.
Lys a hajamat simogatta, miközben megállás nélkül csókolt, és másik kezével a derekamat átölelve tartott magához. Én a hátán rajzolgattam mintákat, mindenféle krikszkrakszot, aztán végül egy szívet, amit azt hiszem, felismert, mert egy pillanatra elvált tőlem, mivel muszáj volt mosolyognia.
-Rajzművész veszett el benned. - jegyezte meg.
-Mondja ezt az, aki telerajzolgatja a füzetét növényekkel. - nevettem még mindig csukott szemmel.
-Mint ahogy már mondtad, gyakorlat teszi a mestert.
-Ez így van. - megint meg akartam csókolni, de csak egy könnyed puszit kaptam, amit nem értettem.
-Jön a bátyám. - suttogta a fülembe.
-Hát ez nem igaz. - fortyogtam halkan. - Ezek mindig ilyenkor bukkannak föl? Máskor persze mindig távol vannak, bezzeg most...
-Nyugi - nevetett rajtam Lys. - Bőven van időnk.
-De akkor is. - fintorogtam.
Halkan nevetgélt, amikor Leigh csakugyan mellénk ért.
-A szüleink lehívtak minket vidékre. - tájékoztatta testvérét. - Holnap várnak minket. Csak egy napra, hála Istennek.
-Oké. - bólintott Lys. - Akkor holnap megyünk.
-Ja. - Leigh már el is tűnt, én meg fancsali képet vágva Lysanderre néztem.
-Ennyit a "bőven van időnk"-ről. - jegyeztem meg.
-Miért? - nevetett. - Tényleg van. Velünk jöhetsz.
-Ne viccelj. - ráztam meg a fejem. - A szüleidet váratlanul érné.
-Aha, persze. - helyeselt unottan. - Tényleg csak egymilliószor hallották tőlem a nevedet.
-Mi? - döbbentem le, mire felnevetett.
-Nyugi már! Természetesen nem kürtöltem mindenkinek szét a nevedet. - mosolygott. - Mindössze egyszer említettelek nekik, még hónapokkal ezelőtt. - vonta meg a vállát. - Szerintem már elfelejtették, bár téged nehéz elfelejteni. Tapasztalatból mondom.-Tessék? - hápogtam.
-Hagyjuk. - legyintett.
-De nem! Engem érdekel. - megragadtam a karját. - Szóval?
-Mondom, hogy hagyjuk. - mosolygott.
-De tudni akarom, mit akartál mondani! - erősködtem.
-Mindössze azt, hogy nyugodtan gyere velünk, mert szívesen látnak mindenkit. Tényleg.
-De nem! Azután mit mondtál? - erőltettem.
-Mivel tudom beléd fojtani a szót? - sóhajtott.
-Semmivel. Na, mondd!
Kedvesen végigsimított az arcomon, aztán magához húzott, és megcsókolt. Oké, ezzel belém sikerült fojtania minden mondatot, de majd még visszatérek rá...
A csókot most én hagytam félbe, mert nagyon durván kezdett fájni a hasam, és már nem bírtam.
-Csak sikerült. - jegyezte meg halkan Lys.
-Majd még visszatérünk rá. - ígértem suttogva.
-Jó. De akkor jössz? - kérdezte. - Naaaa!
Kedvesen fintorogva néztem rá.
-Most mondjak neked nemet, amikor ilyen szépen nézel...? - sóhajtottam.
-Ha nem akarsz, ne gyere. Megyünk még a nyár folyamán máskor is.
-Akkor lesz még alkalom. - bólintottam. - Ezt most kihagynám.
-Biztos?
-Ühüm. - bólintottam. Mosolyogva néztem rá, amikor észrevettem, mennyire szomorú képet próbál vágni. - Majd legközelebb megyek.
-Jó - bólintott.
A nap további részét a pincében töltöttük, ők zenéltek, én hallgattam, beszélgettünk, kajáltunk, aztán este abba hagytuk.
Lys haza kísért, és az ajtóban még búcsúzkodtunk. Amikor már egy fél órája el sem váltam a szájától (jól van naaaa), eltolt magától.
-Két nap múlva találkozunk.
-A bulin. - fintorogtam.
-Ott. - nevetett.
-Hiányozni fogsz. - sóhajtottam.
-Amanda, egyetlen napról van szó.
-Bocsáss meg, hogy kinyilvánítottam az érzéseimet! - sértődtem meg, és elfordultam, mire visszahúzott, és a fülembe suttogta.
-Te is fogsz nekem. - ez nagyon jól esett. - De most már tényleg mennem kell, mert Leigh megőrül. Tudod, mennyi ideig tartottál fogságban? - az órájára nézett. - 43 percig.
-Hoppá. - nevettem. - Bocsánat, soha többé nem csinálok ilyet.
-Inkább arra kérnélek, hogy máskor is. Csak az a helyzet, hogy már 44 perc. Rosa is elment már. Castiel is.
-Oké, menj. - bólogattam. - Jó szórakozást.
-Szórakozást? - fintorgott. - Köszi. Neked is.
-Szia!
Bementem a házba, bezártam az ajtót, és felmentem a szobámba. Lefürödtem, átöltöztem, és már aludtam is.
Már most is eszméletlenül hiányzik. Mit fogok én itt kezdeni?
Bár igaza van. Tényleg csak 1 napról van szó.
Kibírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése