Újra

A kezem egy kicsit remegett, amikor a kilincset megfogtam. Nem tehetek róla, kicsit ideges voltam és egyben izgatott, amit szerintem meg lehet érteni.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.
Ott állt előttem teljes életnagyságban, és alig bírtam elhinni, hogy most már nem csak a telefonon írt sorait fogom olvasni, hanem esetleg a hangját hallani, a szemét nézni, a haját csodálni...
Nem bírtam magamat türtőztetni. Nem ez volt a tervem, de egyszerűen nem bírtam magammal. A nyakába vetettem magam, olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Átkaroltam a nyakát, és mélyen belélegeztem az illatát. Cseppet sem változott, attól eltekintve, hogy szerencsés alkata révén megint barnult.
Ő is átölelt, bár csak fél kézzel, mert a bal kezében a hátizsákját tartotta. Azért azt meg kell hagyni, hogy bár csak a jobb keze volt szabad, így is van ereje.
Sokáig álltunk az ajtóban, aztán fázni kezdtem. Az esték újabban egész hűvösek lettek, úgyhogy inkább beráncigáltam Lys-t az előszobába.
-Nem igazság. - dörmögtem a vállába. - Megint barnultál.
Halkan felnevetett.
-Te viszont mintha még halványabb lennél. - jegyezte meg mosolyogva.
-Ahj. - fújtattam. - Ugye nem mondod komolyan?
-Mi abban a rossz? Szerintem nagyon megy a hajadhoz.
-Kösz. - grimaszoltam. - Feljössz?
-Naná.
Felsiettünk a szobámba, és letelepedtem az ágyra. Magam után húztam, és végül úgy helyezkedtünk el, hogy velem szembe került. A tenyeremet tanulmányozta.
-Mesélj. - kértem. - Milyen volt?
Nem akartam rögtön Melody-val kezdeni.
-Jó volt, és szép. - vonta meg a vállát. - Csak kicsit üres.
-Ne kezdd megint. - pirultam el. - Hol jártatok?
-Rómában, Velencében. Tengerparton, és hajókon. Elvoltunk.
-Aha. - bólintottam. - Vagyis 4 nap alatt beutaztad Olaszországot.
-Szinte az egészet. - nyögött. - Rosa mellett nehéz lépést tartani, nem is értem, Leigh hogy bírja. De ő valahogy szereti a rohanást.
-És te nem?
-Nem. Bár idefelé eléggé siettem. - mosolygott.
-Ccch. - cöccögtem vigyorogva. - És legalább eleget aludtál? Nem vagy nagyon fáradt?
Mosolyogva felnézett rám a tenyeremből.
-Most nincs időm a fáradságon gondolkozni.
-Igaz. Olyan sok dolgod lett most itt hirtelen, hogy már azt sem tudod, hol áll a fejed. - forgattam a szemem.
-Hát igen. Körülbelül. És te mit csináltál itthon? - megint a kezemet nézegette, és forgatta a tenyerében.
-Nem sok mindent. - sóhajtottam. - Első nap elmentem könyvet venni, meg Botinak valami CD-t. A plázában persze belefutottam Castielbe. Úgyhogy vele jöttem haza. - meséltem. - Aztán itthon bömböltették a zenét, amitől majdnem megőrültem. Egyébként, megtudhatnám, hogy egyáltalán mi ez a "zene", amit egyfolytában hallgatnak?
-Rock. - segített ki Lys mosolyogva.
-Az. - fújtattam. - Nem az én stílusom.
-Igen, neked inkább klasszikus lelked van. Könnyed és érzékeny. Ezt már megfigyeltem.
-Ügyes vagy. - mondtam, aztán folytattam. - Aztán következő nap mi is volt... ja, akkor csak itthon tengődtem. Szerdán a lányokkal voltam tengerparton. - ennél a résznél kicsit megkeményedtek az arcvonásai, de nem törődtem vele. - Aztán tegnap New Yorkban voltam. Ma pedig egész nap a nappaliban járkáltam ide-oda.
-Tessék? - kérdezett vissza furán.
-Vártalak. - vontam vállat. - 10-kor keltem, és 10-től este 9-ig sétálgattam a lakásban.
-Hát, ehhez tehetség kell. - mosolygott Lys.
-De hát én az vagyok. Tehetséges. - vigyorogtam.
-Az már biztos.
Rövid szünet után még mindig a kezemet nézegette. Megfogtam az állát, és felemeltem a fejét.
A szemei megint elvarázsoltak, de most megpróbáltam itt nem leragadni. Kettőt pislogtam, aztán végre a lényegre tértem.
-Lys... megtudhatom, hogy mit mondott Melody? - kérdeztem halkan.
A száját egyetlen vékony vonallá préselte össze, és kelletlenül szólalt meg.
-Nem kérdezted meg tőle.
-Tőled szeretném hallani. - néztem mélyen a szemébe.
-Hát, jó. Te akartad. - kissé felült, és beszélni kezdett. Hangja nyugodt volt, mint mindig. - Szerdán kezdődött az egész, amikor is megüzente, hogy csütörtökön (vagyis másnap) randid lesz Nataniellel. Persze először lehülyéztem. - mosolyodott el halványan. - De aztán részletesen leírta a parton történteket, hogy hogyan mentél utána, miként fogtátok meg egymás kezét, aztán hogyan smároltatok, és...
-Várj! - kiáltottam, és megszorítottam az ágytakarót. - Hogy mit csináltunk?!!
-Tessék? - nézett értetlenül. - Hát megfogtátok egymás kezét, aztán megcsókoltad. Mi van? Azt hitted, nem jövök rá?
Idegesen felpattantam, és elkezdtem járkálni a szobámban, aztán abba hagytam, mert nyilván idegesítő lehetett a számára. Leültem az íróasztalom székére, és a támláját markolásztam.
-Ezt meg honnan szedte...? - motyogtam inkább magamnak.
-Mármint, mit?
-Lysander. - emeltem fel egy kicsit a hangomat. - Ugye nem hitted el neki, hogy én Nataniellel csókolózok, amikor te a világ másik felén vagy?! - most már szinte kiabáltam. - Ugye egy pillanatig sem hitted?! Nem hitted el, vagy igen? - néztem rá dühösen.
Elképedt arcát látva újabb erővel ragadott el a düh.
-Ezt nem hiszem el! - kiáltottam. Már majdnem sírtam, de nem akartam előtte ezt tenni. - De most komolyan. Kinek gondolsz te engem?! Mi vagyok én, szörnyeteg? Miért hitted el neki, mondd, miért? Te komolyan képes voltál...képes...voltál...kételkedni... bennem? Bennem? - nem tehetek róla, elkapott a sírás.
Szerencsémre most nem a hisztérikus rohamom jött, ami szokott. A sós könnycseppek halkan csurogtak végig az arcomon, és a szék támlájára hajtottam az arcom. Nem akartam rá nézni.
Nagyon megijedtem, amikor átkarolta a vállam. Nem hallottam, ahogy felkelt volna, vagy a lépteit. Egyszer csak ott termett mellettem, és átölelt. Most az egyszer nem viszonoztam, bár nagyon szerettem volna.
-Amanda...te most sírsz? - kérdezte.
Nem válaszoltam, és nem ráztam a fejem se.
-Hallasz engem?
Nem kapott választ.
Nagyot sóhajtott, és pár pillanattal később már a karjai között tartott. Megijedtem, egyrészt, mert erre nem számítottam, másrészt, meg ott akartam maradni a székemen. De nem tett le.
Lerakott az ágyra, és gyorsan a legszélére ültem le. Mellém ült, és nem húzódtam el. A könnyeim már felszáradtak, úgyhogy csak annyit tettem, hogy szomorúan néztem föl rá.
Amíg a gondolatait rendezgette, az arcát fürkésztem, és halványan el kellett mosolyodnom. Most elmerülhettem a szemei szépségében, egyrészt mert nem rám nézett, másrészt meg én már elmondtam a mondanivalóm nagy részét.
De aztán rá kellett jönnöm, hogy minél többet hallgatok, annál jobban belemerül a gondolataiba. Ha így folytatom, sosem fog megszólalni.
-Kételkedtél bennem? - kérdeztem újból.
Úgy nézett fel, hogy szinte megijedtem. A tekintete többféle érzést is tükrözött. Dühöt, megbánást, szomorúságot, szeretetet, de valami teljesen újat is. Majdnem szikrákat szórt a szeme. De valami azt súgta, hogy most nem rám haragszik.

-Amanda. - kezdte. - Fogalmad sincs, hogy adta elő a történetet. Hidd el, hogy annyira részletesen leírta, és annyira hihetően beszélte el... Meg kell, hogy értsd. Egyszerűen már nem bírtam. De komolyan. Szerintem részemről egy a dolog - mutatott kettőnkre - több, mint egy egyszerű diákszerelem. Persze ezzel lehet, hogy egyedül vagyok. - mosolygott, mire megráztam a fejem. - Viszont azért képzeld el a helyzetet az én szemszögemből. Elmegyek nyaralni, és azt a visszajelzést kapom itthonról, hogy a barátnőm egy szőke fiúval randizik, és full boldog. Te erre mit reagálnál? Te elfelejtenéd az egészet, és félvállról vennéd? - rám nézett.
-Nem. - nyögtem. - De azért ez akkor is rosszul esett. Most nézd az én szemszögemből. Te elmész nyaralni, én itt maradok egyedül. Elmegyek a partra a barátnőimmel, aztán Amberért jött Nataniel, akivel beszélgettem egy 20 percet, mert egyedül volt. Melody berág rám, mert elvileg Nat "szebben néz rám, mint őrá", és annyira bepörög, hogy elmegy odáig, hogy neked küldözget hamis történeteken alapuló üzeneteket. Te elkezdesz kétkedni bennem, amikor nem csináltam semmi rosszat, Melody elégedett lesz. De az is aggasztott, hogy mi lett volna, ha te tényleg annyira komolyan veszed ezt az ügyet, hogy az óriási vitát kavar? Hogy ez a dolog teljesen máshogy is végződhetett volna. Valószínűleg már itt se lennél.
-Hát... - gondolkodott Lys. - Ez a verzió sem vidám.
-Látod? Nem szabad csak azért megijedned, mert egy személy (aki ráadásul nem is a barátaid köréhez tartozik) rossz híreket ad le rólam. Azt nem bírnám ki, ha emiatt válnánk szét. - borzongtam bele a gondolatba.
-Miért, te ilyeneken is gondolkodsz? - vágott furcsa képet.
-Ami azt illeti, én mindent elnézek neked, kivéve, ha megcsalsz. De az persze nem fog bekövetkezni, úgyhogy nem aggódom. - mosolyogtam.
-Nem is kell. - nyugtázta.
Aztán az arca egy kicsit megint elkomorult.
-Akkor az sem volt igaz, amit Viola mondott. - mondta.
-Mi mondott Viola?
-Mint már mondtam, sokkal rosszabbat, mint a Nataniel-ügy volt.- sóhajtott. - Azt mondta, hogy maradjak még egy kicsit távol, mert olyan jó téged így látni. Hogy amióta nem vagyok jelen, újra önmagad vagy, és vidám, életkedvvel teli, és hogy mennyire törődsz így a barátaiddal is. Azt mondta, hogy ha szeretnék, nyugodtan maradtak még Olaszban, mert újra visszatért beléd a lélek, az életkedv, és vidámabb vagy, mint valaha.
A mondat végén kicsit elhalkult a hangja, aztán elcsuklott.
Megsemmisülve dőltem hanyatt az ágyon, és a plafont bámultam.
-És te elhitted. - jegyeztem meg.
Hallgatott.
-Megnémultál? - nevettem halkan.
-Úgy látom, nem érzed át. - sóhajtott. - Nekem az egyik legfontosabb célom az életben, az a te boldogságod. Azt szeretném, hogy vidám legyél és mosolygós, mindig, minden percben. Ezért volt egy kicsit... lehangoló, hogy azt hallom, hogy milyen jól érzed magad. Persze örültem is, hogy boldogság ér, de azon gondolkoztam, hogy mi ennek az ára. Ha tényleg azért voltál vidám... mert nem voltam itt. - elhúzta a száját. - Én azt is megértem, persze. Nem vagyok az a fajta ember, aki annyira megnyerő lenne, hogy megérdemeljen egy olyan lányt, mint te. De azért tudod, milyen ez. Az érzéseket nem lehet szabályozni.
-Azt hiszem, kezd hányingerem lenni. - jegyeztem meg fulladozva.
Nevetve lefeküdt mellém. Én folytattam.
-Lys, sajna nem látok bele a fejedbe. - sóhajtottam. - De nem néztem ki belőled ilyesmit. Az én boldogságom valahol benned van mélyen. - a szíve tájékára tettem a kezem. - És amikor elmentél, a szívem egyik felét elvitted magaddal. A másik felét meg betöltötték a barátok. De nem igaz, hogy annyira vidám voltam, mert mint már mondtam, a lelkem egy része hiányzott. És hogy megérdemelsz-e? - erőltetetten felnevettem. - Nálam te sokkal jobbat érdemelnél. Hogy nem vagy-e megnyerő? A válaszom inkább csak annyi, hogy: ne poénkodj, nem áll jól neked.
Halkan nevetgéltem, amíg mellettem mosolygott. A gondfelhők elúsztak az arcáról, és megint szívből mosolygott.
-Jaj, te lány. - összeborzolta a hajam. - Annyira bolond vagy.
-Na! - a kezemmel fésülgetni kezdtem a hajamat, és felültem. - Most fésülködtem.
-Nem látszott. - nevetett.
Hozzá vágtam egy párnát. De sajnos elkapta. Ne már. Ügyesebb, mint Castiel. Visszadobta a párnát, én nem tudtam elkapni. Az ereje hanyatt döntött, és úgy maradtam. A nevetéstől nem tudtam felülni normálisan.
Fölém hajolt, és amikor közelebb ért, a nevetés a torkomon akadt. Felemás szemeit fürkésztem, aztán halványan elmosolyodtam, és becsuktam a szemem. Lys megcsókolt, és talán még soha nem élveztem ennyire egyik csókját sem. Ajkai perzselték az enyéimet, és forrón tapadtak rám.
Egy idő elteltével lépteket hallottam a lépcső felől. Átfordítottam Lys-t a hátára, így én kerültem felülre. Grimaszolva néztem le rá.
-Ez nem lehet igaz. - morgolódtam. - Jön Boti.
Jóízűen felnevetett, és felült.
Gyorsan felálltam, és az ablakhoz mentem, és kinéztem rajta.
Akkor nyitott be Boti, és amikor meglátott, szóra nyitotta a száját, amikor viszont észrevette Lys-t is, felvonta a szemöldökét.
-Jó estét. - köszönt meglepődötten. - Még mindig itt vagy? Azt hittem, már vagy egy órája elmentél.
-Mit szeretnél? - kérdeztem.
-Hová raktad a pizzát?
-Ott van az alsó polcon. Hagyj meg két szeletet! - figyelmeztettem.
-Rendben. - bólintott, aztán intett, és lerohant a lépcsőn.
Becsuktam az ajtót, amit véletlenül nyitva felejtett, és sóhajtva ültem vissza a székemre.
Egy ideig csak bámultuk egymást, aztán eszembe jutott valami. Egy nagyon fontos dolog.
-Várj. - szóltam, és elkezdtem kutakodni a táskámban. Megtaláltam a New Yorkban vett borítékot, és kivettem belőle a füzetet.
Odasiettem Lys mellé az ágyra, és lehuppanva felé nyújtottam a jegyzetfüzetet. Amikor elvette, megpróbáltam kifújni egy pár tincset a szememből, hogy ne zavarjanak. Többé-kevésbé sikerült.
-Wow. - bökte ki. - Ezt eltaláltad.
-Tényleg? - mosolyogtam.
-Igen. Honnan tudtad, hogy betelt az előző?
-Hát... miért? Betelt? - kérdeztem vissza.
Nevetve felém nyúlt, de még időben elhajoltam, nehogy megint fodrászost akarjon játszani.
-Köszönöm. Nagyon szép. - mosolygott, aztán a táskája felé nyúlt.
Egy kis ideig keresgélt, aztán elvigyorodott.
-Már azt hittem, el fogom hagyni. - nevetett, és a kezembe nyomott egy apró tárgyat.
Megszemléltem. Elakadt a lélegzetem, és egy percig eszembe se jutott, hogyan kell levegőt venni. Egy ezüst gyűrűt tartottam a kezemben, amin kis, csillogó kövek díszelegtek.
Lys kivette a kezemből, és felrakta az ujjamra, aztán elégedetten az arcomba nézett.
-Pedig a méretet csak saccoltam. - mondta.
-Eltaláltad. - bólintottam elismerően. - Nagyon szép, köszönöm.
-Igazából... amikor Velencében jártunk, Rosa és Legih előttem sétáltak, én meg mögöttük mentem. Valami szűk utcán jártunk, és elmentünk egy csomó kirakat előtt. Akkor láttam meg ezt. - mutatott a gyűrűm felé. - És te jutottál róla eszembe. Rosa vitatkozott velem, mert szerinte a zöld jádeköves szebb volt.
-Ez szerintem sokkal de sokkal találóbb. - mosolyogtam.
-Ezt majd említsd meg neki is.
-Rendben. - nevettem, és megcsókoltam. - Igazán szép, köszi.
-Szívesen.
Erről eszembe jutott Boti New York feliratos pulcsija, úgyhogy gyorsan lerobogtam a lépcsőn, amíg Lys elment mosdóba. Kezemben a pulcsit tartottam.
Boti már nem volt a konyhában. A szobájában találtam meg.
-Botiii! - kopogtam. - Engedj be.
-Nincs bezárva. - jegyezte meg.
Benyitottam. A bátyám az ágyán ülve olvasgatott, és érkezésemre felkapta a fejét.
-Mondjad.
-Azta. - elképedve meredtem a könyvre, amit a kezében tartott.- Jól látom?! Te olvasol?
-Képregény. - emelte fel az újságot.
-Ja. - legyintettem lemondóan. - Na, mindegy. Csak tegnap elfelejtettem odaadni valamit.
-Kezdhetek félni? - kérdezte gyanakvóan.
-Nincs rá okod. - nyugtattam meg, és mellé huppantam az ágyra.
Odanyújtottam neki a pulcsit, mire összeráncolt homlokkal nézte meg, aztán elképedten meredt rám.
-Ezt miért kapom?
-Hát, tudom, hogy mennyire akartál New Yorkba menni a nyáron. - kezdtem. - És ha már nem mehettél el, azért ennyit igazán adhatok. Szerintem tök jól néz ki, bár nem nagyon tudom, hogy milyen pulcsikat szeretsz.
-Wow. - megnézte a cédulát. - A méretet meg hogy a francba találtad el?
-Ó, eltaláltam? - vidámodtam fel. - Saccoltam. Ezek szerint sikerült, éljen!
-Köszi. - megveregette a vállam. - Igazán jó.
-Remek. - felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. - Felmentem.

-Lysander még itt van?
-Menjen el? - kérdeztem.
-Nem kell, csak kérdeztem. - vonta meg a vállát. - Felőlem aztán ide is költözhet. Csak anya nem örülne.
-Van benne valami. - nevettem, és kimentem az ajtón.
Gyorsan felfutottam a lépcsőn, és Lys-t a szobámban találtam. Az íróasztalomnál nézegette a könyveimet.
-Mit találtál? - kérdeztem.
-Semmit. Ezeket már mind olvastam. Kivéve ezt. - mutatott a lányregényre.
-Kár. Pedig jó könyv. Kölcsönadjam? - cukkoltam.
-Minden álmom. - grimaszolt, aztán felállt. - Mennem kéne.
-De nem fogsz. - nevettem.
-Miért is? - húzta fel a szemöldökét.
-Igazából, ha akarsz, mehetsz. - vontam vállat.
-Nem akarok.
-Akkor meg nem mész, hanem inkább itt maradsz. - szögeztem le.
-Amanda. Éjfél van, neked is aludnod kell valamikor.
-Hm. Majd alszom veled. - ajánlottam fel.
-Ez fordítva igaz, ha itt vagyunk. - jegyezte meg.
-Elnézést, irodalmár úr. - hajoltam meg. - Akkor majd alszol velem.
-Nincs ellenemre. - mosolyogva közelebb lépett, és leheletével simogatta az arcom. Lehunyt szemmel a vállára hajtottam a fejem, és belélegeztem az illatát.
Csodálatos érzés volt újra így lenni. Minden félelmem elmúlt, már csak ő számított, semmi más a világon.
Éjszaka sem fáztam, pedig hűvös volt. Szorosan Lys mellkasához bújva felfedeztem a modern kályhát. Ha fázol, akkor csak menj oda a barátodhoz, és szorosan bújj hozzá. Máris meleged lesz. Na, igen. Ez az Amanda-logika.
Viccet félretéve, teljesen boldog voltam, és álmomban is mosolyogtam. Legalábbis azt hiszem.