Ken...?

Bbrrrrrrrrrzzzz... Bbrrrrrrrrrrzzzzz... Bbbrrrrrrrrrzzzz!
-Amanda!
Lecsaptam az idegesítő ébresztőt, és fordultam egyet az ágyamban. Kinyitottam a szemem, és a szobámban találtam magam, félhomályban. A hegedű mellettem.
Ezek szerint tegnap elaludtam, miközben a tesómat vártam. Pff, jellemző.
Gyorsan lementem a fürdőszobába, és letusoltam. Felkaptam magamra egy kényelmes ruhát, és gyorsan sminkeltem. Feltöltöttem Zafír tálkáját, és felkaptam a táskámat.
Indulásra készen álltam.
Még gyorsan a kezembe vettem egy szendvicset, és a kajával a kezemben indultam el az iskolába.
Mivel éhes voltam, unottan majszoltam a szendvicset, miközben komótosan sétáltam lefelé az utcán. A város még csak akkor ébredezett, úgyhogy csak pár autó süvített el mellettem 120-szal. Éljen a vezetési szabályok betartása. Főleg, hogy az utcánkban maximum 60-nal lehet csak menni, de mindegy.
Hamar beértem a suliba. Túl hamar. Nem akartam felmenni a terembe, és a padban ücsörögni, úgyhogy leültem a szokásos padra, és ledobtam a táskámat mellém. A térdemre könyököltem, és a tenyerembe temettem az arcom. Kicsit fáradt maradtam, és ez nem segített a kedd reggelemen.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki levágja magát mellém, és vidáman köszön.
-Jó reggelt.
-Szia, Castiel. - nyögtem unottan, és felnéztem. Csakugyan ő ült le mellém.
-Mi ez az unott hangulat? Csak nem az a gond, hogy iskolába kell jönnöd?
-Nem. Fáradt vagyok. - legyintettem.
-Ne legyél. - játékosan oldalba bökött, mire rögtön felébredtem. Kicsit arrébb húzódtam, és megpróbáltam úgy fordulni, hogy semmiképp se tudjon a derekamhoz érni.
-Egyszer majd kitalálom, hogyan állhatok bosszút rajtatok. - fenyegettem meg, mire hangosan felnevetett, és megrázta a fejét.
-Hajrá. Kíváncsi vagyok, hogy a te agyaddal mire futja.
-Castiel...! - ráncoltam a homlokom sértődötten.
-Bocsesz. Kelleni fog még a segítség matekból? - kérdezte viccelődve.
-A tiéd biztos nem.
-Majd meglátjuk.
-Helyes. - mondtam, és a kapu felé néztem, hátha megjön Rosa, vagy Lys. Vagy akárki...
-Kit vársz? - ásított egy aprót.
-Akárkit, csak ne kelljen veled maradnom. - fintorogtam.
-Ez most rosszul esett. - "sértődött" meg.
-Nem érdekel.
Nem voltam nagyon viccelődős hangulatban, úgyhogy nem nagyon reagáltam sértődött arckifejezésére.
-Azért egy kis érdeklődést igazán mutathatnál irántam. - folytatta.
-Nincs kedvem viccelődni.
-Most nem viccelek. - ráncolta a szemöldökét. - Tényleg olyan borzalmas lennék?
Kérdése őszintének tűnt, mire feloldódtam valamennyire, és felnevettem.
-Nézd. - kezdtem, és közelebb húzódtam hozzá. A fejét az udvar többi padja felé fordítottam, hogy az őt bámuló lányokra nézzen. - Szerinted borzalmas vagy?
Értetlenül nézett rám, mire a szememet forgatva a lánycsapatra mutattam, hogy leessen neki, hova kell néznie.
-Áh, azok csak lányok. - legyintett.
-Hé! - sértődtem meg. - Én is lány vagyok!
-De te más vagy, mint ők. - bökött a másik pad felé. - Te nem rajongsz értem. Szerencsére.
-Kösz. - fintorogtam, aztán összeborzoltam a haját. - Rajtam kívül szinte mindenki téged bámul az udvaron.
-Nem baj. - mondta unottan. - Emlékszel a tegnapi sztorimra? - lelkesedett fel hirtelen. - A csajszi, aki elterült a folyosón.
-Aha. - forgattam a szemem unottan. - Elájult, te meg felvitted.
-Ma szembejött velem az utcán.
-És megint összeesett?
-Nem. Pedig poén lett volna. - húzta el a száját.
-Szerintem is. Nagyon. - helyeseltem semmitmondóan.
-Boti él még? - kérdezte témát váltva.
-Túlságosan is.
-Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett.
-Úgy, hogy már majdnem reggelit készített tegnap. - hüledeztem. - El tudod képzelni?!
-El. - nevetett. - A szakács tehetsége olyasmi lehet, mint az enyém.
-Körülbelül. - bólintottam.
Rosa is megérkezett, és felénk vette az irányt.
Sokáig beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy becsöngettek. Lysander sehol.
Hm. Vajon hol lehet? Elaludt?
Felmentünk a terembe, és leültem hátra, a helyemre. Nem volt padtársam, mert Lys továbbra sem jelent meg, úgyhogy szomorúan ültem le a székemre.
Fizikával kezdtünk, és mivel nem érdekelt a tanár beszámolója, trükközni kezdtem.
A sálamat magam elé tettem az asztalra, és belerejtettem a telefonom. Magam felé fordítottam, és így írtam SMS-t.
"Hol vagy? Minden rendben?"
Lys csak 10 perc múlva válaszolt, addig majdnem szétgaraptam a számat az idegességtől.
"Osztályfőnökire talán beérek. Majd elmondom."
Nem válaszoltam, mert nem akartam tovább trükközgetni a sálammal. A lényeg, hogy valószínűleg jól van, csak valami miatt nem tudott bejönni időben.
Megnéztem az órarendet. Osztályfőnöki óráig még hátra volt egy kémia egy tesi és egy matek. Mit csinál ennyi ideig?
Végigültem a fizikát és a kémiát, majd elmentem Rosával átöltözni tesire. Gyorsan kész lettem, és magamra kaptam a pulcsim. A tesi eseménytelenül telt, mert szinte csak beszélgettünk a tanárral a nyárról és a tanévről, aztán 5 perccel kicsengetés előtt elengedett minket.
Turbógyorsasággal kaptam magamra a ruhámat, de nem ért semmit a sietségem. Matekon Castiel mellé ültem (ha már jó matekból, akkor segítsen nekem), de Lys nem jött meg. Még mindig nem. Úgyhogy matek után rögtön elmentem a termünkbe, hogy ha már ott lenne, akkor minél hamarabb kikérdezzem.
Egész szünetben a székemen ültem, és vártam. A többiek elmentek büfézni, de én nem voltam éhes, úgyhogy nem mentem velük. Az utolsó két percben Castiel visszatért az aulából, egy üdítővel a kezében. Mosolyogva jött oda hozzám, és letette elém a jegesteát.
-Ez az enyém? - kérdeztem meglepettem.
-Gondoltam jól esne. - vonta meg a vállát, és leült mögém, így hátra fordultam.
-Köszi.
-Nincs mit. - mosolygott halványan, és lehajtotta a fejét a padra.
-Álmos vagy? - kérdeztem.
-Aha. - dörmögte lehajtott fejjel.
-Ne legyél. - utánoztam, amit ő mondott reggel nekem, és megböktem a vállát.
-Te pedig ne lopd a szövegem. - nevetett, és felemelte a fejét.
-Bocs.
Ahogy így ültem, és Castiellel beszélgettem, észre se vettem, hogy valaki leül mellém. Csak amikor ajtócsapódást hallottam, akkor fordultam meg, és meglepetten néztem a mellettem ülő Lysanderre.
-Hát te meg...
-Most jöttem. - legyintett.
-Azért szólhattál volna. - húztam el a szám. - Máskor bökj meg.
-Tessék? - nézett rám meglepődötten.
-Illetve... izé... - ebből hogy mászok most ki? - Máskor hívd fel magadra a figyelmet.
A tanár bejött, egy fiúval a nyomában. A srác megállt az ajtóban, és becsukta azt. Nem ment közelebb, csak ott várt, Mr. Fraize pedig az asztalához sietett.
Végignéztem a fiún. Lehet, hogy ő az új osztálytársunk?! Izgatottan mértem végig. Eléggé magas volt, és barna, természetellenesen kócos haja. Biztosan direkt ilyen. A szeme szép zöld volt, és nagyon illettek barna hajához. Zöld terepmintás nadrágot viselt és fekete trikót, rajta kigombolt fehér inggel. Egész jól nézett ki, bár Lysandernek a nyomába sem érhet. Szerintem.
Ahogy láttam, Amber is megbámulta. Szegény srác, kezdhet félni...
-Figyelem! - kiáltott a tanár, mire elhallgattunk. - Ő lesz az új osztálytársatok. - a fiúhoz fordult, és most már hozzá beszélt. - Ide előre ülhetsz Iris mellé, vagy hátra, Castiel mellé. - mutatott a két irányba. - A többi hely már foglalt, sajnos.
A srác először Iris felé nézett, aki kedvesen integetett neki, és visszamosolygott. Aztán hátranézett felénk, és végigmérte Castiel, és gondolom, nem sok szépet láthatott. Amikor elindult volna Irishez, megakadt rajtam a szeme, és zavarodottan nézett rám.
Értetlenül felvontam a szemöldökömet. A fiú zavarodottan megrázta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel leült Iris mellé. Nem nézett hátra.
-Ez meg mi volt? - kérdezte tőlem Lys.
-Nem tudom. - ráncoltam a homlokomat, aztán megvontam a vállam. - Mindegy is.
-Gyerekek, az órát nem tudom megtartani, mert már így is elkéstem a tanári megbeszélésről. - mondta a tanár. - Legyetek csendben, és mértékkel.
Kiment a teremből, és azonnal eluralkodott a káosz. Sokan az új srác felé mentek, és kérdezgetni kezdték, de én először másra voltam kíváncsi.
-Na? - fordultam Lys felé, és kíváncsian néztem rá. - Szóval, hol voltál eddig? Lógtál?
-Persze, csakis. - mosolygott Lys. - A kórházba mentem, mert anyám rosszul lett, és tegnap bevitték. Most ott voltam.
-Erről én miért nem tudtam?
-Szerintem már aludtál, amikor ez történt, ezért nem tartottam fontosnak, hogy tudd. - vonta meg a vállát. - Ennyi.
-Sajnálom.
-Nem kell. - mosolygott. - Már jobban van, pár napba fog csak telni, hogy felépüljön. Na. Nem mész kérdezősködni?
-Le akarsz tudni? - sértődtem meg.
-Dehogy. De úgy tudtam, hogy érdekel az új osztálytársunk. - mentegetőzött.
-Most még van egy fontosabb dolgom. - mosolyogtam, és közelebb hajoltam, mire felnevetett, és a fülembe súgott.
-Amanda, iskolában vagyunk.
-Tudom.
Nem kellett neki több, megcsókolt, viszont nem akartam sokáig húzni, mert tényleg az osztályban voltunk. Úgyhogy csak egy percig tartott, aztán még adtam neki egy puszit, és elindultam Irisék padja felé.
A többiek már elkotródtak onnan, még Iris is. A lányokkal beszélgetett pár méterrel arrébb, így felszabadult a helye. A srác még mindig a székén ült.
Leültem a mellette lévő székre, és kissé félrefordított fejjel mosolyogtam rá. Felvonta a fél szemöldökét, és én pedig belekezdtem a monológomba.
-Szia. - köszöntem. - Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem...
Folytattam volna, és rám nézett, és befogta a szám.
-Hadd találjam ki. - kérte. A hangja nagyon aranyos volt, nem volt nagyon mély, de magas sem. Értetlenül meredtem rá, mire halványan elmosolyodott. - Vida Amanda Ruth. - mondta. - Igazam van?
Nagyokat pislogva, teljesen összezavarodva néztem a szemeibe, és megpróbáltam egy értelmes mondatot kinyögni.
-H...honnan tudod...a nevem? - kérdeztem nagy nehezen.
-Tényleg nem ismersz meg? - kérdezte, mire még jobban összezavarodtam.
-Kéne? - kérdeztem vissza tétován.
-Hadd segítsek. - mosolygott. - Nem emlékszel...egy fiúra, még alsóból. Aki mindig mögötted járkált a folyosón, aki mindig csodált téged? Aki mindig segített a kertész klubban, és kekszet evett veled a szünetekben?
Teljesen ledöbbentem.
-Várj. - mutattam fel a mutatóujjam, jelezve, hogy gondolkodom.
Tényleg volt egy ilyen fiú az előző sulimban. Nagyon szerettem, mert állatira belém volt zúgva, és mindenfelé követett. Nagy, kerek szemüvege volt, így szinte sosem láttam rendesen a szemét. Nagyon aranyos volt, és tényleg szerettem, de nem volt az esetem. Alacsony volt és furcsán nézett ki. Az osztálytársaim kinevettek amiatt, hogy egyáltalán barátkoztam vele.
-Volt egy... egy pápaszemüveges kisfiú. - mondtam végül.
-Aha. - bólintott. - Az voltam én.
Zavarodottan néztem megint az arcába, és pislogás nélkül bámultam a szemébe.
-Az nem lehet. - ráztam meg végül a fejem.
Kotorászott a táskájában, és elővett egy csomag nápolyit.
-Van kekszem, kérsz? - nyújtotta felém.
Elnevettem magam, és kivettem egy nápolyit.
-Ken?! Tényleg te vagy az? - kérdeztem vidáman.
-Miután elmentél, az apám katonasuliba küldött. - mesélte. - Ott változtam meg.
-Na de ennyire... - nevettem hitetlenül. - Tudod, amikor ide költöztünk, akkor semmit sem hiányoltam a régi sulimból, csak Kent. Hiányzott, nagyon. De hogyhogy ide jöttél?
-Hallottam, hogy errefelé laktok. - vonta meg a vállát. - És én is erre tévedtem. Apámmal ide költöztünk, és mivel ez a legjobb színvonalú iskola, ide iratkoztam be.
-Ennek szívből örülök. - mosolyogtam vidáman.
Sokat beszélgettünk, és nagyon boldog voltam. Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer újra látom Kent, és most mi történt?! Itt van, és az osztálytársam. Ez szuper!
-Hová lett a szemüveged? - kérdeztem.
-Valamelyik kuka mélyén lapul otthon. - legyintett.
-Miért váltottál stílust? - érdeklődtem.
-Mondtam már, hogy katonasuli. - vonta meg a vállát. - Meg az is közbejátszott, hogy... szóval akkor még nagyon szerelmes voltam beléd. - kissé elpirult, de nem nagyon látszott. - És ez is egy lökést adott. Te semmit sem változtál. - tette hozzá.
-Kár. - sóhajtottam. - Pedig télen mentem el a suliból, és most nyár van. Magyarul a bőröm is ugyanolyan.
-Nem barnultál.
-Hát nem. - húztam el a szám, és végignéztem az ő olajbarna bőrén. - Te viszont már mehetnél Afrikába is, annyira sötét a bőröd.
Végig nézett a karján, és elvigyorodott.
-Tengerpart. - mondta.
-És én is voltam tengerparton! Sokat. Mégse barnulok le.
-Nem baj. Megy a hajad színéhez.
-Gondolod? - kételkedtem.
-Szerintem jó ez így. - vonta meg a vállát.
Az óra végéig beszélgettünk, aztán amikor kicsöngettek, felkaptam a táskám, és Kennel mentem a következő órára. Lys és Rosa kicsit furán néztek, de nem érdekelt, most inkább hallgattam a régi ismerősöm érdekes történeteit.
Az infó terem előtt álldogáltunk, és vártuk a tanárt, mert még zárva volt az ajtó. A falnak dőlve hallgattam Ken történetét a brazíliai lánnyal, aki végigkergette a parton.
Sokat nevettem, mert jól adta elő a történetet.
Amikor megjött a tanár, kinyitotta a termet, mi pedig betódultunk. Az infóterem három hosszú asztalból állt, és mindegyik sorban 10-10 számítógép állt.
-Ken, akarsz mellém ülni? - kérdeztem vidáman.
-Kentin. - javított ki. - Hagyjuk a Kent.
-Rendben. Akkor?
-Persze. - mosolygott, és leültünk a leghátsó padsorban a sarokba.
A többiek is lassacskán jöttek, és alig 5 perc múlva megtelt a terem.
Kentin ült a legszélén, én mellette, én mellettem Iris, aztán Lys, Castiel, és Rosa. Tovább már nem tudom.
Az infó viccesen telt. Gépen keresztül beszélgettem Kentinnel tovább, ha már nem lehetett megszólalni. Megoldottuk.
Ebédszünetben is együtt kajáltunk, aztán még végigültünk három órát, és mehettünk is haza. A kapu előtt elköszöntem Kentintől, és haboztam, hogy megvárjam-e a többieket.
Végül úgy döntöttem, hogy nem tarthat sokáig kijönniük, úgyhogy vártam. Csak 5 percig kellett álldogálnom, mire Lys kiért a kapuhoz, úgyhogy nem bántam meg.
-Szia. - köszöntem neki vidáman.
-Szia. Hogy telt a napod? Szinte egész végig nem láttalak.
Nem vagyok benne biztos, de mintha egy kis rosszallás is lett volna a hangjában.
-Bocsi. - szabadkoztam. - Kentinnel beszélgettem.
-Kivel?
-Az új osztálytársunkkal. Kiderült, hogy régi ismerősöm az előző sulimból, és beszámolót tartottunk egymásnak. - magyaráztam.
-Aha. - bólintott, és elindultunk hazafelé. - Van már programod holnap estére? - kérdezte.
-Nincs. - mosolyodtam el. - Mi az ajánlat?
-A többiekkel a kávézóba megyünk biliárdozni. Jöhetnél te is.
-Nem hangzik rosszul. Majd meglátjuk, hogy alakul. - megfogtam a kezét, és így sétáltunk tovább.
Haza érve levettem a cipőmet, amikor észrevettem, hogy Lys az ajtóban maradt.
-Hát te nem jössz be? - lepődtem meg.
-Leigh-nek el kell mennie vidékre. Otthon kell lennem. - felelte.
-Ó. - szomorodtam el. - Akkor menj. Csak egyet még hadd kérdezzek.
-Kérdezz. - mosolygott.
-Szerinted... szerinted érdemes lenne egy zeneiskolába beiratkoznom? - kérdeztem.
-Mindenképpen. - bólintott. - Csak próbáld meg.
-Oké. - odamentem hozzá, és szorosan megöleltem. - Átjössz még ma?
-Nem hiszem.
-Miért?
-Mondom, hogy Leigh nem tud itthon maradni. - ismételte.
-Kár. - biggyesztettem le a szám.
-Holnap találkozunk. - ígérte.
-Nem fogsz késni?
-Nem.
-Biztos? - erősködtem.
-Biztos. - nevetett.
-Akkor jó. - elengedtem, és megálltam tőle pár centire. - Vigyázz magadra.
-Te is. - nevetett. - Az első dolgod az lesz, hogy elesel a lépcsőn.
-Nem is! - sértődtem meg.
-Majd meglátjuk. - mosolygott, és adott egy csókot a számra. - Azért vigyázz.
-Megpróbálok. - mondtam, és visszacsókoltam.
Csak negyed óráig álltunk az ajtóban. Á, semmiség.
Lysander elment, én pedig a maradék időmet a macskámra szántam. Játszottam vele, aztán este még elküldtem egy bejelentkezési lapot mindkét iskolának. Biztos ami biztos.

Kezdődik az iskola

Ne már.
Ne már.
Ne máááár.
Csörömpöl az ébresztőm. Vissza akarok aludni.
-Amandaaaaaa! - Boti ordibál fel. - Kapcsold már ki!!!
Nagy nehezen kinyújtottam a kezemet, és lecsaptam az ébresztőmet. Hát, üdv újra, ébredések. Sulis reggelek... Cch.
Zafír ijedten ugrott egyet az ébresztő hatására, és most a földön kuporog. Szegény, egy kicsit megijedt...
A cicám nőtt már egy kicsit a két hét alatt. A bundája bozontosabb lett egy picit, és egyre értelmesebb fejet vág mindig. Mint most is. Szinte beszélt a szemével. Meg volt ijedve.
-Jaj, Zafír. - nyugtatgattam. - Csak az ébresztő. Minden reggel erre fogunk kelni mostantól. Csodás, nem igaz?
Halkan dorombolni kezdett, mire visszatettem a kosarába.
Gyorsan előkerestem az egyenruhámat. Mivel borús idő volt, a fekete pulcsit is rávettem. Kockás miniszoknya, fehér blúz és a fekete pulcsi. Ideális. Pff. Nem tehetek mást, muszáj ebben mennem, mert évnyitókor tilos farmerben császkálni. Kár.
Felkaptam az új táskámat (fekete hátizsák), és kifelé indultam az ajtón, amikor eszembe jutott Zafír. Visszamentem az ablakhoz, becsuktam, aztán visszaparancsoltam a cicát a kosarába, becsuktam az ajtót, és lesiettem a lépcsőn.
Elcsomagoltam az uzsonnámat, és hagytam egy üzenetet Botinak. A kis papírcetlire egyszerű sorokat írtam. "Te hétalvó! Az uzsonnád a hűtő legfelső polcán van, kakaót a pulton találsz. Siess, mert elkésel!"
Talán ezt könnyen értelmezni tudja. Már ha képes ilyesmire.
Felvettem a kabátom, és a cipőm. Kiléptem az ajtón, de nem zártam be, hogy Boti minél előbb kint legyen. Eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam, el fog aludni, és épphogy be fog esni a munkahelyére időben. Hehe.
A cipőm orrát bámultam, miközben a suli felé sétáltam. Hirtelen bele mentem valakibe.
-Hát ez vicces. - nevetett egy hang, amitől az egekig ugrott a gyomrom.
-Mi vicces? - néztem fel Lysanderre.
-Jövök felétek, erre szembe jössz. - mosolygott.
-Te jöttél nekem, már megbocsájts. - húztam fel a szemöldököm.
-Nem. - rázta a fejét. - Amikor észrevettelek, megálltam, hogy megfigyeljem, hogy nekem jössz-e. És igen.
-Pff. - fújtattam, és őt megkerülve tovább indultam. Ahogy azt vártam, utánam jött, és mellettem lépkedett tovább.
-Miért vagy ilyen rosszkedvű? - kérdezte.
-Nem vagyok rosszkedvű. - mosolyogtam.
-Akkor miért teszel úgy?
-Mert nekem jöttél.
Az égnek emelte a tekintetét, és a szemét forgatta, mire elnevettem magam.
Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig megfogta. Mosolyogva meredt maga elé az útra, valamin nagyon elgondolkodhatott, és ezt szóvá is tettem.
-Min agyalsz ennyire? - kíváncsiskodtam.
-Azon, hogy milyen szerencsés vagyok veled. - nézett rám, még mindig mosolyogva.
-Hmmm. Ezen néha én is elgondolkodom, csak éppen fordítva. - tűnődtem.
Egy darabig szótlanul sétáltunk kézen fogva, aztán megszólaltam.
-Ma már megismerjük az új diákot?
-Nem tudom. - megvonta a vállát.
-Ennyi az össz lelkesedésed? - húztam el a szám, majd hirtelen elvigyorodtam. - Csikis vagy?
-Nem. - rázta meg a fejét, és mosolyogva rám nézett.
-Ah. A fiúk nem is csikisek? Castiel sem az, és te sem. Ez nem igazság. - elhúztam a szám, mire halkan felnevetett.
-Viszont ha jól emlékszem, akkor te csikis vagy. - mosolygott rám féloldalasan, amitől egyrészt szédültem, másrészt kissé megijedtem.
-Nem, nem. - siettem a válasszal. - Rosszul emlékszel, hibás a memóriád. Én sem vagyok csikis.
-Tényleg? - lepődött meg, majd megint elmosolyodott. - Kipróbáljuk?
-Mi? - kirántottam a kezemet az övéből, és egy kicsit távolabb húzódtam. - Mire gondolsz?
-Semmi különösre. - hirtelen felém nyúlt, és megbökte az oldalam, mire távolabb ugrottam, és figyelmeztetően felemeltem a mutatóujjam.
-Ne merészeld...
De nem hallgatott rám, úgyhogy gyorsan előre futottam az iskola felé, és hátra se nézve befutottam a kapun.
Eddig tartott az előnyöm, mert Lys hamar beért, és a derekamnál fogva elkapott. Próbáltam lerázni magamról a kezét, mert attól féltem, hogy meg akar csikizni. Kaptunk egy kis közönséget is, mert páran már ott voltak a diákok közül az udvaron, de nem érdekelt. Csak az volt a célom, hogy kiszabaduljak.
Megfordultam, és megpróbáltam ellökni Lysandert magamtól. A mellkasára tettem a kezem, és megpróbáltam eltolni, mire csak halkan felnevetett. Nem voltam elég erős, sajnos.
Bosszúsan felnéztem rá, és összeráncoltam a szemöldököm.
-Ne merészelj megcsikizni. - figyelmeztettem.
-Eszembe sincs. - védekezett nevetve.
-Tényleg? - megnyugodva kifújtam a levegőt. - Helyes. De akkor mit is akarsz csinálni? - értetlenkedtem.
-Majd meglátod. - kacsintott, és közelebb hajolt, mire elnevettem magam, és hátulról a hajába túrtam, úgy húztam közelebb magamhoz.
Elfeledkeztem a külvilágról, a tátott szájjal bámuló alsóbb évesekről, de egyáltalán arról is, hogy éppen hol vagyok. Nem létezett már más, csak Lysander.
Azt sem vettem észre, hogy Castiel is beért a suliba, és hogy a padokon ülő diákok egy része a kapu felé bámultak. A másik felük továbbra is minket nézett.
Aztán végre rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül, úgyhogy mosolyogva eltoltam magamtól Lysandert (bár nehezemre esett), és az érkező Castiel felé mutattam.
Lys megfordult, és ő is észrevette barátját, mire Cast felénk indult. Előttünk megállt, és vigyorogva ledobta táskáját a földre.
-Hogy s mint, fiatalok? - kérdezte vidáman.
-Egyidősek vagyunk veled. - emlékeztettem.
-A-aa. - rázta a fejét. - Te egy évvel fiatalabb vagy. Lys és én már 18-ak vagyunk.
-Mondasz valamit. - húztam el a szám egy kicsit. - Tényleg, az hogy lehet, hogy az egész évfolyamban csak ti vagytok nagykorúak?
A fiúk összenéztek, aztán megint rám.
-Castiel a harmadikat járta újra, mert nem tanult. - mondta Lys - Én meg az ötödiket, mert nem figyeltem.
-Szégyelld magad. - csóváltam a fejem viccesen.
-Miért? Ha nem bukok meg, most eggyel fölötted járnék.
-És nem ülhetnénk együtt bioszon. - biggyesztettem le a szám.
Felnevetett.
-Például. - helyeselt.
-Castiel. - jutott eszembe egy fontos dolog, és a vörös hajú srác felé fordultam, amire felvonta a szemöldökét. - Kérdezni akartam valamit.
-Kérdezz. - vonta meg a vállát.
-Hogyhogy nem kutyát vettél szülinapomra?
Erőltetetten felröhögött, aztán elkomorult az arca.
-Eleinte úgy terveztem. - mondta. - Csak aztán jött a mindent tudó Rosalya, és azt kezdte mondogatni, hogy egy lánynak nem vérengző eb kell. Pff. Mintha Démon annyira vérengző lenne.
Nagyot nyeltem, és inkább nem fűztem hozzá megjegyzést. Démon igenis vérengző.
Reakciómat látva Lys nagyot nevetett, Castiel pedig furán méregette. Ő nem látta az arcomat.
-És Rosa rábeszélt? - folytattam a beszélgetést.
-Nem igazán. - rázta meg a fejét. - Amikor bementem az állatkereskedésbe, még mindig kutyát akartam. De aztán megakadt a szemem a kismacskán, amit ugye végül megvettem. Nem tehetek róla, tök ugyanolyan a szemetek. - szabadkozott. - Viszont jövőre majd kutyát kapsz.
-Ajjaj. - forgattam a szemem. - A végén még egy egész farmom lesz.
-Ne viccelődj. - mordult rám Cast. - A kutyák igenis értelmesebbek, mint a macskák.
-Zafír nagyon értelmes cica! - védtem.
-Zafír? - nézett értetlenül.
-Ez a neve. 
-Ja, jó. - vonta meg a vállát. - Én csak "fehér szőrgombócnak" hívtam, amíg nálam volt. Addig a kemény fél napig. Démonnal egyébként nem kedvelték egymást.
-Pedig egyáltalán nem vérengző kutya. - okoskodtam, mire Lysanderből megint kitört a nevetés.
Ekkor ért hozzánk Rosa. Szemöldökét felhúzva nézett Lysanderre, aztán szúrósan Castielre, majd szeretetteljesen rám. Vidáman átölelt, és közben megkérdezte:
-Mi baja a barátodnak?
-Csak viccesnek találja a beszólásaimat. - vontam vállat mosolyogva. - Értékeli a humorom.
-Már megbocsájts. - szólt közbe Castiel. - De ez nagyon ócska humor.
-Hagyjál már, Castiel. - forgattam a szemem.
Lys az órájára nézett, aztán körbe az udvaron. A diákok még mindig ott ültek, bár most már kicsit többen. Amikor észrevették, hogy Lys körülnéz, zavartan elkapták a tekintetüket, és mindannyian valami semleges dolgot nézegettek. Például a cipőfűzőjüket, vagy a földet, a fa ágait, stb. Lys értetlenül nézett vissza ránk.
-Miért vannak még itt ilyen sokan? - kérdezte. - Már 5 perce bent kellene lennie mindenkinek az aulában.
-Tényleg. - néztem meg én is az órája számlapját. - Hoppszi.
-Ti tartottatok fel, én pontosan jöttem. - határozott Rosalya. - Ez megfelelő kifogás. Ja, és Amanda is velem jött, úgyhogy csak ti lehettek a hibásak. - mutatott a fiúkra.
-Tessék? - értetlenkedett Castiel.
-Semmi. - sietett Rosa, és megragadta a karom. - Gyere gyorsan.
Elfutottunk az aulába. A műsor éppen most kezdődött, valami verset mondtak a tizedikesek. Szerencsére minket, így tizenegyedikben már nem érintett az évnyitó szervezés.
Megkerestük a szemünkkel az osztályunkat, és nem volt nehét a többieket megtalálni. Már messziről látszott Jade zöld haja, és Nataniel szőke feje is kirikított a tömegből. Pláne Amberé.
Megragadtam Rosalya karját, és az osztályunk felé mutogattam. Hamar észrevette őket ő is, és teljes gőzzel furakodtuk át magunkat az ácsorgó tömegen. Amikor Mr. Fraize mellé értünk, a tanár szúrósan méregetett minket, de aztán Rosa suttogva hadarni kezdett.
-Elnézést a késésért, tanár úr. Pontosan érkeztünk, csak Castiel és Lysnader feltartottak minket. Majd máskor megpróbálunk előbb elszabadulni. - magyarázkodott.
Mr. Fraize kissé megnyugodva bólintott, és elküldött minket Nataniel mellé.
Hangosan kifújtam a levegőt, és az emberek fölött néztem a tizedikesekre. Nem láttam sokat, úgyhogy inkább felhagytam a próbálkozással, és inkább az előttem álló Jade pulcsiját nézegettem. Nem volt rajta semmi érdekes, sajnos.
Arra figyeltem fel, hogy a tanár hirtelen összeráncolja a szemöldökét, és a mögöttünk lévő bejárati ajtó felé sandít szigorú szemekkel. Naná, hogy Cast és Lys jöttek be az ajtón. Bár nem sokan figyeltek fel rájuk, mert tényleg halkan jöttek, Mr. Fraize haragosan nézte őket, mire kicsit behúzták a nyakukat. Ajjaj, Rosa, ezért még kapni fogsz Castieltől, az biztos...
A fiúk beálltak az osztály mögé, és én pedig tovább tanulmányoztam a Jade hátán lévő szöszöket. Izgalmas elfoglaltság, nemde?
Az előadás végén az igazgatónő mondott rövid beszédet, aztán osztályonként kellett az osztálytermekbe mennünk, hogy ne legyen nagy tolakodás. Nekünk kellett másodjára mennünk, mert mi voltunk közel az alsó folyosókhoz.
Amikor végre bejutottunk a terembe, eluralkodott a káosz. Mindenki a legjobb helyet akarta magának, úgyhogy jöttek a padstoppolások, satöbbi. Én tök nyugodtan ültem le az utolsó előtti padba, és levágtam a táskám magam mellé.
Fáradtan fújtattam, és végre kinyújtóztathattam a lábaimat. Már nagyon fájtak a sok állástól. Ah.
Lys állt meg előttem, mire mosolyogva fogtam meg a kezét, és húztam a mellettem lévő székre.
-Hogy tetszett az évnyitó? - kérdezte leülve.
-Mármint Jade pulcsija? - kérdeztem vissza. - Érdekes volt, egy csomó szösz volt benne.
Halkan felnevetett.
-Szóval nem láttál ki.
-Alacsony vagyok, na. - sértődtem meg.
-Ezért nézted Jade pulóverét. - vonta le a következtetést.
-Pontosan. - bólintottam, Lys meg nevetve a fejét rázta.
Bejött a tanár, és letette a naplót az asztalára. Előrefordulva figyeltük, ahogy körülnéz az osztályon, aztán megállapodott a szeme Lysanderen.
-A fenébe. - suttogta Lys, mire majdnem elnevettem magam, de végül sikerült visszatartanom.
-Lysander, megmondanád, hogy hol van a barátod? - kérdezte felvont szemöldökkel Mr. Fraize.
Körülnéztem az osztályon. Castiel csakugyan nem volt sehol, és ezt nem tudtam mire vélni.
-Mármint Castiel? - kérdezett vissza Lys. - Őszintén mondom, nem tudom. Nemrég még megvolt. Biztos elhagytam.
Az osztály felnevetett, a tanár pedig bosszúsan fújtatott. Abban a pillanatban lépett be a terembe Cast, és amikor becsukta maga mögött az ajtót, megszólalt.
-Jó reggelt, tanár úr! - köszönt, és lazán hátrasétált a mögöttünk lévő padba. Hangosan levágta magát, és Mr. Fraize csak ezután bírt megszólalni.
-Castiel, mégis mire véljem a késést?
-Bocsánat. - vonta meg a vállát. - Egy kilencedikes csajszi feltartott, és csak most tudtam eljönni. Amikor meglátott, elájult, és el kellett vinnem az orvosiba.
Megint felnevettek a többiek, én meg csak elmosolyodtam. Tipikus Castiel-beszólás, és még hihető is. Lys a homlokát fogta halkan nevetve, de ő sem fűzött hozzá megjegyzést.
-Hát... - habozott a tanár. - Rendben. Többször ne forduljon elő!
-Nem én tehetek róla, hogy összeesett. - szabadkozott mögöttem Castiel.
-De hiszen most mondtad, hogy akkor ájult el, amikor meglátott. - szólt közbe Amber. - Vagyis gyakorlatilag te tehetsz róla, hogy elterült. Te pedig felszedted.
-Figyelj, Amber. - mondta Castiel nyájas hangon. Le merném fogadni, hogy még nagyokat is pislogott hozzá. Majdnem felröhögtem. - Ha te esnél el előttem a folyosón, nem vinnélek el az orvosiig, nyugodj meg. Fölösleges lesz próbálkoznod.
Az osztály megint felnevetett, Amber pedig sértődötten hátat fordított nekünk, és segélykérően a bátyjára nézett. Nataniel alig bírta visszatartani a nevetést, inkább csak tanácstalanul felvonta a vállát. Amber rá is megsértődött, mire most már én is majdnem nevettem.
-Gyerekek! - kiáltott Mr. Fraize, de nem tudtunk leállni. - Csend legyen, halljátok?! Elég!!!
Valamennyien elhallgattak, és mindenki megpróbált komoly képet vágni.
-Nos. - folytatta a tanár. - Ez lesz az ülésrend azokon az órákon, amelyeken itt vagytok, ebben a teremben. Minden szaktanárnak megvan a joga, hogy elültessen akárkit. Úgyhogy ebből ne legyen botrány.
Lys füléhez hajoltam, és halkan belesúgtam.
-Bioszon melletted ülök, stipp-stopp.
Mosolyogva felmutatta a hüvelykujját, és így jelezte, hogy felőle rendben van a dolog. Elégedetten ültem vissza normális testhelyzetbe, és újra a tanárra figyeltem, aki közben még mindig beszélt.
-Idén lesz egy új osztálytársatok, aki ma nem tudott eljönni, de majd pár napon belül itt lesz.
Megint elragadtak a gondolataim. Vajon milyen lesz? Egyáltalán lány lesz, vagy fiú? Hová fog ülni? Jelenleg csak Castiel mellett van hely hátul, meg egy középen, Iris jobb oldalán. Ha lány lesz, akkor tuti, hogy mögénk ül inkább.
A tanár közben tovább variált, de nem nagyon figyeltem. Megkaptuk az órarendet (eléggé durva), és 1-kor már végeztünk is. Lysander kezét fogva sétáltam le a lépcsőn, másik oldalamon Castiellel, aki éppen nagyban magyarázott a kilencedikes lány arcáról. Csak bólogattam és bólogattam, de közben lekötötte a figyelmemet Lysander keze, ahogy kedvesen szorongat. Azért megpróbáltam közben Castielre is figyelni. Egy próbát megért...
A kapuban elbúcsúztunk, mert a fiúk elmentek biliárdozni, én meg siettem haza Zafírhoz.
-Hahó! - kiáltottam, amikor beléptem az ajtón. - Boti?!
Semmi válasz. Ezek szerint még lóg valahol. Lehet, hogy ő is biliárdozni ment a többiekkel.
Az emeletről viszont vékony macskanyávogást hallottam, mire gyorsan bezártam az ajtót, és feltrappoltam a lépcsőn. Kinyitottam a szobám ajtaját, és nagyon megpróbáltam nem belerúgni a macskába. Szerencsére 2 centit vétettem, úgyhogy nem borult fel.
Kinyitottam az ablakot, hogy egy kis friss levegőt is kapjunk. Kevés volt a szobában az oxigén, úgyhogy nagyon jól esett a kinti levegő. Gyorsan töltöttem Zafír tálkájába egy kis macskatápot, aztán leültem a székre. Egy darabig azt néztem, ahogyan nyammog, de sajnos hamar meguntam, úgyhogy inkább az interneten nézegettem különböző oldalakat.
-Zeneiskola? - tűnődtem. - Vajon érdemes megpróbálni?
A macskámra néztem, aki szintén felnézett pár pillanatra, és hangosan nyávogni kezdett.
-Igazad van. - helyeseltem. - Beiratkozom, aztán meglátjuk, mi lesz.
Zafír megint a tálkába temette az arcát, én pedig gyorsan gépeltem. A városban két zeneiskola is van, az egyik a belvárosban, a másik meg már szinte vidéken. Messze. Mégis a leírásból arra következtettem, hogy a távolabbi a magasabb színvonalú. Hm.
Mindkettőnél ugyanakkor van a beiratkozás, egy hét múlva szerdán. Még meggondolom, és persze majd még kikérdezem erről a zenész barátomat is. Nem árt.
Miután már nem tudtam mit elolvasni az iskolákról, elővettem a hegedűtokot. Lefektettem az ágyra, és felpattintottam a zárát, majd óvatosan kiemeltem a hangszert. Olyan furcsa. Annyira szép, és nagyon szeretnék rajta már játszani, de vajon képes leszek rá egyáltalán? Van elég tehetségem ahhoz, hogy egyszer talán megértem, hogy mi a rendszere a sok húrnak?
Elgondolkozva bámultam a hegedűt, és kissé félre fordított fejjel nézegettem. Jól néz ki, és ha úgy vesszük, tényleg az én stílusom. Lys tényleg jól eltalálta.
Bár csak gondolatban mondtam ki  nevét, mégis halványan elmosolyodtam, és aztán odáig fajult a dolog, hogy halkan elnevettem magam. Mégis hogy jutott eszébe, hogy én valaha hegedülni tanulnék? Majd meglátjuk. Ez is újdonság még.
Erről eszembe jutott az új diák, és izgatott lettem. Vajon szép, vagy ha fiú, akkor jóképű? Mennyire lesz nehéz neki beilleszkedni?
Hirtelen ötlettől vezérelve újra bekapcsoltam a számítógépet, és végigfutottam a névsort. Nem volt benne ismeretlen név.
Csalódottan kapcsoltam ki a gépet, és hátradőltem a székemen. Már csak percek kérdése, hogy Boti mikor ér haza... Jöjjön már!

Közeleg a szeptember

Reggel nyivákolásra ébredtem.
Először megijedtem, de aztán rájöttem, hogy csak Zafír az, és megnyugodtam. Ezt még meg kell szoknom.
Kinyitottam a szemem, és szembe találtam magam a tenyérnyi nagyságú, hófehér cicával. Nagy szemeket meresztett rám, és a farkát ide-oda billegtetve próbálta felhívni magára a figyelmet.
-Mi az? - nyögtem álmosan.
Halkan nyávogott, és az arcomhoz dörgölte a fejét. Felültem az ágyamban, és a kezembe vettem Zafírt.
-Éhes vagy? - kérdeztem.
Válaszul csak nyivákolt.
-Na jó...
Lementem a konyhába. Még nem volt ébren senki, csak én, úgyhogy egyedül maradtam. Kerestem egy kis kenyeret és tejet, aztán fogtam egy tálkát, és visszasiettem a szobámba.
Zafír éppen az ágyról akart lejönni, amikor odaértem. Gyorsan odasiettem hozzá, és visszatartottam a zuhanástól. Bár a macskák talpra esnek, ő még kicsi. Simán összetörné magát.
Letettem a földre, és odaadtam neki a reggelijét. A kenyeret nem kérte, csak a tejet itta meg, de azt nagyon gyorsan.
Sóhajtva hanyatt dőltem az ágyon, és a plafont bámultam. Vajon mikor jön Lysander? Ő tud a cicámról? Castiel biztos, hogy beavatta, úgyhogy nem fog meglepődni.
Ebben a percben nyitódott az ajtó, és Boti nézett be.
-Amanda, te meg mit csinálsz lent ilyenk...
Amikor meglátta a macskát, először meglepetésében eltátotta a száját, aztán pislogott egy párat, majd megdörzsölte a szemét.
-Te befogadtál egy macskát? - kérdezte, és lassan megindult Zafír felé.
-Hát... Castieltől kaptam születésnapomra. Tegnap adta ide.
-Hm. Úgy tudtam, Castiel inkább kutyapárti.
Ez még eszembe se jutott. Tényleg, miért nem kutyát kaptam? Lehet, hogy tudja rólam, hogy nem rajongok a kutyákért? Mint ahogy az övééért sem. Majd még megkérdezem.
-Lehet, de cicát kaptam. - mondtam.
-Megfoghatom? - nézett rám.
-Persze.
Boti felemelte Zafírt, aki rögtön odabújt hozzá, és halkan dorombolt.
-Mi a neve?
-Zafír. - feleltem.
-Nagyon cuki. - nevetett a bátyám.
-Te nem kutyapárti vagy? - kérdeztem furán.
-De. De ez tényleg irtó édes. - megsimogatta a cicát, aztán letette az ágyra. Zafír hozzám sietett.
-Anya tudja már? - kérdezte.
-Hát...nem. Nem tudom, mit fog hozzá szólni...
-Mivel szinte nincs is itthon soha, ezért nem aggódom. Nem lesz vele baja, hiszen egyikünk sem allergiás. - mondta.
-Iskolaidőben hogyan fogom megoldani? - tűnődtem.
-Majd itthon marad. Nem fog kirepülni az ablakon.
-De szegényke magányos lesz. - simogattam meg a macska fejét.
-Kibírja. - legyintett Boti, aztán felállt. - Ez vicces lesz. Soha nem volt még háziállatunk.
-Aha. - helyeseltem.
-Na, megyek reggelit csinálni. Majd... - folytatta volna, de én közbevágtam.
-Ne! - kiáltottam. - Illetve... majd én csinálok reggelit. Mára rántottát terveztem.
-Oké, de siess, mert éhen halok. - forgatta a szemét.
-Rohanok.
Miután megcsináltam a tojást, és Boti elfogyasztotta, megint leültem a gép elé, és csekkoltam az üzeneteimet. Nem jött senkitől semmi, amiből arra következtettem, hogy Lys ma is átjön, különben hagyott volna üzenetet. Zafírt feltettem az íróasztalomra, és azt játszottam, hogy mozgatom a grafitceruzát, és ő pedig megpróbálja elkapni. A végén persze neki adtam, és azt néztem, hogyan rágcsálja a végét.
A cica egy kis idő múlva panaszosan felnyávogott, mire kérdőn néztem rá.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtó, és Lysander lépett be. Mosolyogva intettem neki, és kezemmel közelebb hívtam. Amikor mögém ért, felkaptam Zafírt, és felé nyújtottam.
-Jézusom. - ijedt meg. - Hát ezt meg hol szerezted?
-Castiel szülinapi ajándéka. Cuki, nem?
-De. Nagyon. Úgy tudtam, Castiel kiskutyát akart adni neked. - ráncolta a homlokát.
-Ezen én is gondolkodtam. - mondtam. - Viszont jól döntött.
-Van neve is? - kérdezte Lys, és megsimogatta a cica fejét.
-Zafír. - mondtam. - Ugye nem vagy allergiás a macskákra?
-Nem. - mosolygott. - Csak Leigh. De én nem.
-Akkor jó. - nyugodtam meg.
Lysander közelebb hajolt a cicához, és aztán felém fordult, majd megint a macskához. Aztán megint felém, és megszólalt.
-Nagyon hasonló a szemetek színe. - állapította meg.
Én is megnéztem Zafír szemét, és csodálkozva szólaltam meg.
-Az lehet. Neki zafír színű szeme van.
-Neked meg... neked is olyasmi, most hogy mondod. - mosolygott. - Végre találtam hasonlatot a szemed színére. De azért mégis... a tiéd mintha egy árnyalattal sötétebb lenne.
-Létezik felemás szemű macska? - kérdeztem hirtelen, mire felnevetett.
-Ha kontaktlencsét visel, akkor biztosan. - felelte.
-És ha nem?
-Nem tudom.
Egy ideig csak azt néztük, ahogy Zafír a ceruzát rágcsálja, aztán egyszer csak megszólaltam.
-Kipróbálhatok valamit? - kérdeztem.
Egyik szemöldökét felhúzta, és kételkedve nézett.
-Mit szeretnél?
-Semmi különöset. - mondtam, és két tenyerem közé vettem az arcát.
Magam felé fordítottam, és közelebb húztam, de most nem azért, hogy megcsókoljam. A homlokához szorítottam az én homlokomat, és így néztem a szemébe. Kíváncsi voltam, hogy így milyen a szeme.
Meglepődtem. Ilyen közelről azt hittem, hogy nem fogom tisztán látni a különbséget, hanem majd összemosódik a két szín. Viszont rá kellett döbbennem, hogy így is tisztán látszódik a különbség, a jobb szeme ragyogóan aranysárga, a bal pedig mélyzöld. Majdnem leestem a székről, annyira görcsbe rándult a gyomrom, de szerencsére csak majdnem.
Lehunytam a szemem, és elmosolyodtam. Lehet az, hogy közelebbről sokkal szebb a szeme, ami még messziről is képes elvarázsolni? Ez olyan lehetetlenség.
-Mi olyan vicces? - kérdezte Lys.
-Közelről még szebb szemed van. - kuncogtam halkan.
-Neked is. - mondta, és megcsókolt.
A hátamon ezer apró szúnyog szurkált, és a gyomrom émelyegni kezdett. Szorosan tapasztottam a számat az övéhez, és hátulról a hajába túrtam. Lys a derekamnál fogva az ölébe húzott, és szorosan átölelt, mire már nem ezer, hanem százezer szúnyog piszkált. De nem bántóan, inkább kényeztetően. Csodálatos érzés volt, le sem lehet írni.
A csók után még sokáig öleltem át mosolyogva, és lehunyt szemmel lélegeztem be az illatát. Ő a hajammal játszott, és továbbra sem engedett el, csak amikor Zafír galibát akart csinálni.
-A macskás el akarja rágni a vezetéket. - figyelmeztetett.
Gyorsan felpattantam, és kiszedtem Zafírt a számítógép mögül, nehogy kárt tegyen magában. Letettem a földre és becsuktam az ajtót, hogy ne mehessen ki. Aztán visszaültem az íróasztalszékemre.
Elhúztam a szám, mire Lys kissé elfordította a fejét.
-Valami gond van? - kérdezte.
-Semmi... csak az előző helyem kényelmesebb volt. - motyogtam.
Nevetve megragadta a kezem, és hirtelenül magához húzott, mire aprót sikítva ültem a térdére, vele szemben.
-Ezt...többet...ne csináld. - dadogtam.
-Te mondtad, hogy jobban kedvelsz így ülni.
-Igen...de...ah, hagyjuk. - kicsit elpirultam, nem csoda.
-Jól áll neked a vörös. - kicsit elfordította a fejét, és alulról nézett rám.
-Nem. - morgolódtam. - Utálom.
-Én meg szeretem. - mosolygott. - Többször kell az ölembe ülnöd, ha ilyenkor elpirulsz.
-Hé! - méltatlankodtam pipacsvörösen. - Nem magamtól csinálom!
-Akkor meg miért?
-Ah. - legyintettem. - Te hozod ki belőlem.
-Ezt jó tudni. - mosolygott. - Ezek szerint többet kell majd akcióznom.
-Ne. - hárítottam el. - Így is épp eleget csinálod.
-Biztos? - kérdezte, és közelebb hajolt az arcomhoz.
-Öhm... nem tudom. - haboztam.
-Tényleg? - kérdezte, és már csak egy fél centi választott el tőle.
-Nem akciózol eleget. - mondtam.
-Tudtam. - nevetett egyet, majd megint megcsókolt.
Délelőtt még elmentünk sétálni, aztán délután Lys elment Castielhez dalszöveget írni, én pedig felkaptam Zafírt, és elmentem az állatkereskedésbe. Beszereztem neki egy kosárkát egy aranyos párnával, illetve két tálkát, egy rágcsálnivaló kötelet, meg egy plüsst. És jutalomfalatkákat, természetesen.
Nagy szatyorral tértem vissza a házba, a másik kezemben a cicámat tartottam. A nappaliban anyát találtam és Botit, ami eléggé meglepő volt. Anya nem szokott ilyenkor haza jönni.
Háttal ültek nekem, úgyhogy megköszörültem a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Anya hátrafordult.
-Anya, bemutatom neked Zafírt. - mutattam a fehér kiscicámra. - Castiel ajándékozta nekem születésnapomra, és most már az enyém. Illetve a miénk. - javítottam ki magam.
-Ha engem nem érint a gondviselése, akkor rendben van.
-Nem érint. - nyugtattam meg.
-Akkor rendben van. - mondta anya. - Te, Amanda, gyere ide, légy szíves.
Rosszat sejtve letettem a szatyrot az előszobában, és Zafírral a karomban leültem az egyik fotelre.
-Igen?
-Arról beszélgettünk... - kezdte anya. - Hogy mi lenne, ha ti nélkülem laknátok.
Összeráncoltam a homlokom, és kérdőn néztem Botira. Aki magyarázkodni kezdett.
-Nem az én ötletem volt. Anya amúgy sincs itthon szinte egész nap, és az lett az ötlet, hogy kiköltözhetne vidékre, hogy ne kelljen két órát odáig utaznia. Megspórolhatna pár órát.
-És azon a véleményen vagyok, hogy ti tudtok vigyázni magatokra- folytatta anya. - Így is alig vagyok itthon, sokkal célszerűbb lenne, ha vidéken élnék. A munkán is közel lenne.
-Hát... - alig jutottam szóhoz. - Nekem megfelel. - nyögtem végül.
-Persze minden héten lejövök majd. - ígérte anya. - Találtam egy kis lakást, és akár szeptemberben már oda is költözhetek. Szóval az iskolaidőtökről van szó.
-Még próbálok nem gondolni az iskolára. - húzta el a száját Boti.
-Pedig kénytelen leszel. - ripakodott rá anyu. - Már alig két hét, és mennetek kell tanulni.
-Hát, igen. - szorítottam össze a szám. - Felmegyek a szobámba.
-Lysander nincs itt. - mondta Boti.
-Ezt nagyon jól tudom. - bólintottam, és felszaladtam a lépcsőn.
Aztán eszembe jutott, hogy a szatyrot lent hagytam, úgyhogy tettem még egy kört az előszobában, míg végre leülhettem az ágyamra.
Megágyaztam a kosárkába, beleraktam a puha párnát és a plüsst. Zafír rögtön befészkelte magát, és szinte ki se látszott a sok puha cucc közül. Nevetve megsimogattam, és hagytam aludni. Hiszen már majdnem 7 óra van, jogos, hogy fáradt. Főleg, hogy ma mindenhova magammal cipeltem...
Megcsörrent a telefonom, és a kijelzőn Lysander neve villogott.
-Szia, mondd. - szóltam bele.
-Ébren vagy még? - kérdezte. - Gondoltam, átmegyek még este, csak lehet, hogy fáradt vagy.
-Van 5 perced, hogy ideérj. - mondtam viccesen, és letettem a telefont.
Ha nem is 5, de 15 perc múlva csakugyan hallottam lentről az ajtó nyitódását. Anya köszönt, aztán hallottam Lys hangját, ahogy a hogylétéről érdeklődik.
Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a jelenetet. Lys már félig a lépcsőnél van, de illedelmesen anyámat kérdezgeti a munkájáról, aztán elköszön, és felsiet.
Pontosan 20 másodperc múlva nyitódott az ajtó, és felültem az ágyamon. Keresztbe font karral ültem, és összeráncoltam a szemöldököm.
-Elkéstél. - mondtam.
-Bocsi. - rajtam végignézve elröhögte magát. - De Castiel messze lakik.
-Annyira azért nem. - néztem rá szemrehányóan.
-Még egyszer elnézést.
Feladtam, hogy szigorú legyek, helyette szélesen elmosolyodtam, és a karjaimat kitártam felé, mire odajött, és átölelt.
-Hallottad, hogy anya el fog költözni? - kérdeztem.
Lys lefeküdt az ágyon, és magával húzott. Mellé feküdtem, és a fejemet a vállán pihentettem.
-Igen, mondta. - válaszolt a kérdésemre. - És ez ügyben még beszélni szeretne velem.
-Tessék? - kicsit szédülni kezdtem. - Nem fontos, hogy beszéljetek.
-Miért? Tudod, hogy mit akar mondani? - kérdezte furán.
-Nem... csak sejtem, és inkább arra kérlek, hogy ne hallgasd meg, oké? - kértem.
-Most már kíváncsivá tettél.
-Ahhh. - sóhajtottam, és bosszúsan összeszorítottam a szám.
-De most tényleg. - folytatta. - Nem hiszem, hogy anyukád szörnyű dolgokat művelne. Szerintem csak annyit fog mondani, hogy adjam vissza a kulcsot, vagy valami időkorlátot, amíg itt lehetek.
-Reméljük. - motyogtam.
-Mármint azt reméljük, hogy kevesebbet legyek itt? - lepődött meg.
-Nem, dehogy. Reméljük, hogy csak ennyit fog mondani, mert ezeket azért elég könnyű megszegni. - nevettem.
-Igaz.
Hiába volt ennyire kíváncsi, nem avattam bele a félelmembe. Anya szerintem nem akar időkorlátozni, valami olyasmit akar, mint "vigyázz a lányomra" meg hogy "felelősséggel", stb... Hm. Remélem, nem megy túl messzire. Mármint elmében.
Az este így telt. Beszéltünk még a szeptemberről, és hogy mit csináljunk a fennmaradó másfél hétben. Egyikünknek sem volt semmi különleges ötlete, úgyhogy csak abban maradtunk, hogy pihenjünk. Meglesz.
Csak Zafír szakított néha félbe minket, mert vagy nyöszörgött, vagy felkelt, aztán visszaaludt. Aranyos volt, de nem annyira, mint Lys, akinek a szívdobogását hallgattam, amíg a mellkasát használtam kispárnának.

Zafír

Reggel álmosan keltem fel.
Ránéztem az órára. Na ne! Lehet az, hogy még csak 6 óra van?! Azt meg hogy...
Visszaültem az ágyamra, és bambán bámultam magam elé. A tegnapi nap nagyon hosszú volt, és ezek után már hajnali 6-kor fent vagyok? Normális az ilyen?
Szép lassan felöltöztem, hogy addig is teljen az idő. De csak 5 perc telt el, akármennyire siettem is. Akkor eszembe jutott, hogy tegnap este nem fürödtem, úgyhogy lementem a fürdőszobába, és vizet engedtem a kádba.
Úgy 10 perc múlva már gőzölgött a víz, én pedig nyakig merültem benne. Telenyomtam rózsaillatú habfürdővel, és a sampont is kikészítettem. Nem árt néha a tisztálkodás...
Fél órát áztattam magam a rózsaillatú vízben, aztán hajat mostam egymás után háromszor. Jobb biztosra menni.
Fürdés után felöltöztem, és hajat szárítottam. Leengedtem a vizet, és megnéztem az órát. Még mindig csak 7 óra volt. Olyan lassan telik az idő...!
A konyhában csináltam három szendvicset. Egy sonkásat (mert anya csak azt szereti) és két szalámisat. Tettem bele salátát is, hogy legyen egy kis íze, és amikor ezzel is kész voltam, csináltam magamnak teát.
Fél 8-kor anya jelent meg a konyhaajtóban. Fáradtnak nézett ki.
-Szia, anya. - köszöntem neki.
-Jó reggelt. Hogyhogy ilyen korán fent vagy?
-Azért annyira már nincsen korán. - néztem az órára.
-Igaz. Na, én megyek, hogy még odaérjek időben. - indult az előszoba felé.
-Anya! - futottam utána kezemben a szendviccsel. - Csináltam neked reggelit. - nyújtottam felé.
-Köszönöm. - mosolyogva elvette a kezemből, és elrakta a táskájába. - Legyetek jók. Este jövök.
-Szia. - intettem, és kiment az ajtón.
Ebben a pillanatban Boti szobájának ajtaja kivágódott, és a bátyám jött ki rajta.
-Helló. - intett vidáman, és a konyhába indult. Én meg utána.
-Csináltam szendvicset. - mondtam.
-Ez igazán remek. - vette el a szalámis szendvicsét, és beleharapott. - Hánykor keltél? - kérdezte tele szájjal.
-Hatkor. - húztam el a szám. - Van valami programod mára?
-Igazából nincs, de most hogy mondod, lehet, hogy elmegyek a klubba. Elég régen voltam. - tűnődött.
-Jó szórakozást. - intettem, és felmentem a szobámba.
Már 8 óra. Ezaz, haladunk... Leültem a gép elé, és nagy meglepetésemre Nataniel online volt e-mailen. Gyorsan indítottam egy csevegést.
"Szia, Nat."
Kis idő múlva vissza is írt.
"Jó reggelt. Hogy vagy?"
"Köszönöm, jól. És te? Még nem láttam, hogy eddig egyáltalán gépnél ültél volna..."
Csak két percet kellett várnom.
"Már csak két hét van a szünetből, és kezdenem kell az adminisztrációs dolgokat intézni. Az ofő azt akarja, hogy idén is én legyek a DÖK elnök. Meg apám is."
"És te?"
"Nincs ellenemre." - írta.
"Lesznek új diákok szeptemberben?" - érdeklődtem.
"Az osztályunkba csak egy személy jön, de az évfolyamba többen is. Egész sokan felvételiztek erre a tanévre."
"Ez jó hír. Hogy hívják az új osztálytársunkat? Lehet, hogy megtalálom a neten valahol..."
"A nevét nem tudom. Még nem döntötték el, hogy melyikük jöjjön hozzánk." - írta.
"Óh. Nem baj. Várod már a sulit?"
"Nem igazán izgat. És te?"
"Én már kezdem unni a nyarat. Kéne egy kis változatosság"- írtam.
"Már csak két heted van, úgyhogy élvezd ki. Na, mennem kell, mert Amber hív. Szia!"
"Szegénykém. Helló."
Nataniel lelépett, én meg megint csak klikkelgettem mindenfelé, és húzogattam az egeret. Unalom.

Lys még nem jött, és nem tudtam magammal mit kezdeni, amikor megakadt a szemem a sarokban álló nagy ajándékkupacon. Sóhajtva felszedtem egy szív alakú dobozt, és megnéztem közelebbről. "Boldog Szülinapoooot! Alexy." De cuki. Már csak az érdekelt, hogy mi van benne. Leszedtem a doboz fedelét, és találtam benne egy szép bőr karkötőt. Szerintem Alexy csinálta, mert látszott rajta, hogy fonva van. Nagyon szép, tényleg. Gyorsan fölügyeskedtem magamra, és úgy nézegettem mosolyogva. Alexy tényleg nagyon aranyos. :)
A tesója valami játékot rejtett el a csomagolásban. Az volt ráírva, hogy a TV-hez lehet csatlakoztatni, és hogy utána már boldogul az ember. Aha. Köszi, Armin, de őszintén szólva majd Boti megcsinálja. Én ehhez nem értek. Na mindegy, attól még cuki.
Kimtől parfümöt és sminkcuccot kaptam, mintha nem lenne elég. De nagyon örültem neki, mert zöld szemhéjfestékem és zöld szemceruzám még nincs. Lysandernek tetszeni fog. Talán ezért is kaptam. Hihi.
Rosa ajándékától majdnem rosszul lettem. Fekete-zöld csipkés, kétrészes fehérneműt kaptam tőle, olyat, amit először is tuti, hogy nem hordanék, másodszor meg tökre hasonlított Lys öltözködési stílusához. Köhömmm. Azt hiszem, Rosa-val még lesz egy kis elbeszélgetni valóm...
Iris egy szép nyakláncot rejtett el a dobozkában, ahogy Melody is (meglepett, hogy ő is ajándékozott, de szerintem csak nem akart kilógni a sorból...), Viola pedig virágmintás harisnyát adott. Amber, Lisa, Sharlotte és Capuchine nem vette komolyan az ajándékozást, úgyhogy tőlük nem kaptam semmit. Nataniel könyveket adott (érdekes, mert még egyiket sem olvastam; szuper!), Castieltől viszont nem láttam csomagot. Biztosan nem volt kedve hozzá. Hmm.
Ha viszont Rosa ajándékától rosszul lettem, akkor nem tudom, hogy Lys csomagjához mit szóljak. Nem, semmi intim dolog, mint azt most képzelhetitek. Mindjárt mondom.
Ez az ajándék maradt utoljára, nem véletlenül. Nagy csomag volt, és alakja valahogy nagyon ismerős. Egy fekete tok volt, olyan alakja, mint egy gitáré... vagy egy hegedűé. 
Nagy szemeket meresztettem, és kis híján tátva maradt a szám.
Kinyitottam a tokot, és mit találtam benne? Egy hegedűt. Egy szép sötétbarna, fényes hegedűt, tokkal, vonóval együtt. Kettőt pislogtam, de nem tűnt el, tényleg ott volt. El sem tudom képzelni, ez mennyibe kerülhetett. De hát ajándék lónak (ez esetben hegedűnek) ne nézd a fogát (vagy az árát...). A szédülés kerülgetett, egyrészt a döbbenettől, másrészt a megmérhetetlen boldogságtól. Persze, mondtam neki talán kétszer is, hogy mennyire szeretnék hangszeren játszani... de azt az életben nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan veszi. És miért pont a hegedűt választotta? Hmm...
Gyorsan lecsuktam a tokot, amikor hallottam, hogy valaki a lépcsőn siet felfelé. Visszatettem az ajándékok közé, és leültem az ágyra.
Kopogtak, aztán Lys belépett. Haja kócosan a szemébe lógott, de neki még ez is jól állt. Szokásos viktoriánus ruháját vette fel, amit még mindig nem tudok megunni. Felemás szemét rám szegezte, amikor belépett a szobába.
Felálltam, és hozzá siettem, majd szorosan átöleltem. A nyaka és válla közti részhez szorítottam az arcom, és a szívem szabálytalan lüktetését hallgattam. Egy kis idő múlva megszólaltam, de még mindig a nyakába beszéltem. Remélem, azért meghallja.
-Hogy voltál képes nekem hangszert ajándékozni? - kérdeztem.
Halkan felnevetett, és éreztem, hogy kicsit szorosabban ölel.
-Azt mondtad, szeretnél hangszeren játszani.
-Miért pont a hegedűt választottad? - kérdeztem még mindig a nyakába fúrva a fejem.
-Talán nem tetszik? - lepődött meg.
-De. Csak érdeklődöm.
-Nem tudtalak egy gitárral elképzelni. Vagy fuvolázni. Szerintem a te könnyű lelkedhez a hegedű illik a legjobban. Zongorázni sem tudtalak elképzelni, nem tudom, miért. - folytatta. - Ez viszont találó. Legalábbis szerintem. Mit gondolsz?
-Azt, hogy lehetetlen egy alak vagy. - nevettem. - Nem is értem, hogyan született meg ez az ötlet a fejedben. El tudsz engem képzelni akármilyen hangszeren játszani?
-Lehet, hogy nem vetted észre, de az adottságaid megvannak hozzá. Majd meglátjuk.
-Oké. - átfogtam a nyakát, és a fülébe suttogtam. - Nagyon, nagyon nagyon szépen köszönöm. Ez a legszebb ajándék az összes közül.
-Szívesen.
Egy kicsit még álltunk az ajtóban, aztán befelé húztam.
-És a többiektől mit kaptál? - kérdezte rövid szünet után.
-Alexytől ezt - mutattam a bőrkarkötőmre.
-Szép. - dicsérte meg Lys.
-Szerintem is. - bólintottam. - Aztán a lányoktól sminkcuccokat, meg parfümöt. Jade-től virágot. Natanieltől három könyvet, és képzeld el, még egyiket sem olvastam!
-Ez meglepő. - mosolygott.
-Plusz - folytattam. - Dakotától kidíszített fésűt, Armin pedig valami TV-s játékot adott. Majd Boti elhasználja. - vontam meg a vállam. - Ja, és Castiel meg nem fáradt az ajándékozással.
-Szerintem csak késik. - mosolygott Lys. - És Rosa?
-Öhm... - gondolkodtam, hogy mit mondhatnék. Azért a fehérneműt nem fogom elmondani. - Ööö... tőle is parfümöt. - mondtam végül.
-Aha. - mondta, de látszott rajta, hogy nem hisz nekem. - Pedig Rosa eddig még senkinek sem adott ilyesmit.
-Hát, nekem most ezt adott. - vontam meg a vállam.
Ő is vállat vont, aztán megkérdezte.
-Na és Boti?
-Ő is ugyanaz, mint Castiel. Semmi jelet nem ad ki magából. - nevettem. - Még most sincs nagyon magánál.
-Most nincs itt. - állapította meg.
-Akkor hogy jutottál be? - lepődtem meg.
-Az ajtó nyitva volt. - nézett rám.
-Mondom, hogy nincs magánál... - sóhajtottam, és lementem bezárni az ajtót.
Amikor ezzel is végeztem, újra felsiettem a szobába. Lys még mindig ugyanott ült.
-Tudtad - kezdtem -, hogy szeptemberben lesz egy új osztálytársunk?
-Nem. - rázta meg a fejét. - Soha nem izgatott az ilyesmi. Még akkor sem, amikor év közben jöttél. Csak azután, miután megjelentél. - vonta meg a vállat.
-Szóval lesz egy új osztálytársunk, de elvileg többen is jönnek az évfolyamba. - tereltem vissza a szót a szeptemberre.
-Ez szuper. - bólintott. - Azt tudjuk legalább, hogy fiú-e, vagy lány?
-Én nem. - húztam el a szám. - De már kíváncsi vagyok.
-Én nem.
-Miért?
-Miért kell, hogy érdekeljen? - nevetett. - Nekem édes mindegy, hogy hányan vagyunk, mert az összes közül csak hérmat tartok számon.
-Castiel, Rosa. - soroltam. - És...?
Felnevetett, és magához húzott.
-Na, vajon ki a harmadik? - kérdezte mosolyogva.
-Nem tudom... Melody?
-Nem.
-Akkoooor... Amber?
-Persze, csakis. - nevetett halkan.
-Tudtam! - kiáltottam fel. - A kiránduláson is mellé akartál ülni a buszon!
-Aha. - megpróbálta visszatartani a nevetését, de engem látva elég nehéz lehetett.
-Borzalmas vagy. - fújtattam.
Nevetve szájon csókolt, és a hangyák végig futottak a gerincemen, még ha egy pillanatig is tartott. Csodás érzés volt.
-Ó! - álltam fel megvilágosodva. - Akkor lehet, hogy én vagyok a harmadik? - kérdeztem.
-Lehet. - vállat vont, amire keresztbe fontam a karom magam előtt.
-Lehet? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Lehet. - ismételte nevetve.
-Pff. - adtam fel, és legyintve az ajtóhoz sétáltam. - Jössz? Meg kéne csinálnom az ebédet.
-Rendeljünk inkább pizzát. - javasolta.
-Talán nem jól főzök? - sértődtem meg.
-Dehogynem. - védekezett. - Viszont minden nap főzöl. Most az egyszer pihenhetnél.
-Rendben. Legyen Hawaii. - mondtam.
-Megbeszéltük. - elővette a telefonját, és  füléhez emelte, amíg én lementem a konyhába valami üdítőt keresni.
Találtam baracklevet, és töltöttem magamnak egy pohárral. Miután megittam, fölfelé indultam volna, de észrevettem az ebédlőasztalon egy kis csomagot. Szorosan be volt csomagolva színes papírral, de felismertem rajta Boti kézírását. "Elkésett ajándék. Bocs, csak későn jött a megrendelés... B."
Érdeklődve felkaptam a csomagot, és ezzel együtt tértem vissza a szobámba.
-Mit találtál? - kérdezte Lys a kezemben tartott csomagra pillantva.
-Lehet, hogy Boti mégsem felejtette el a szülinapomat. - mondtam, és leültem vele szemben az ágyra.
-Lehetséges volna? - kérdezte nevetve.
-Nem tudom. Úgy látszik.
Hirtelen megint szomjas lettem, de már nem volt erőm felállni. 
-Lys, hoznál nekem egy pohár üdítőt? Nagyon szépen kérlek.
-Most ezek után mondjam azt, hogy nem? - mosolyogva felállt, és kiment az ajtón.
Amíg lent volt a konyhában, alaposabban megnéztem a csomagot. Ezüst csomagolópapírral volt bevonva. A kezembe vettem. Volt azért súlya. Hm. Vajon mi lehet benne?
Megpróbáltam úgy kibontani, hogy ne tépjem szét nagyon a papírt. Amikor sikerült kihámoznom a dobozt, és elolvastam a tartalmát, majdnem leejtettem meglepetésemben.
Egy telefon - jutott el az agyamig. Egy okostelefont ajándékoz nekem a bátyám szülinapomra? Hová lett a világ? Mondjuk az ő szemszögéből nézve egészen jogos. Eddig sem bírta az én kis Nokia telefonomat. És most kaptam tőle egy újat. Egy Samsung okostelefont, méghozzá fehéret. De jóóóó...
Ekkor ért vissza Lys, a poharammal a kezében. Elvettem tőle az üdítőt, és belekortyoltam, miközben felé nyújtottam a dobozt.
Érdeklődve megnézte, és elismerően bólintott.
-Azta. Ez jobb, mint az enyém.
-Hát, azért annál nem jobb. - emlékeztem vissza a hegedűmre. - De tényleg nem rossz.
Az elkövetkező egy órát a telefon nézegetésével és beszélgetéssel töltöttük. Nagyon jól éreztem magam, és végre lett egy okostelefonom, amit ráadásul a bátyámtól kaptam. Ezt még meg kell neki köszönnöm...
Kettőkor meghozták a pizzát, és miután megettük, Lys hazament, mert Leigh felhívta. Azt hiszem, el kell menniük a szüleikhez a délután. Megértem.
Otthon üldögéltem, amikor megcsörrent a telefonom. Felvettem, és beleszóltam.
-Mit szeretnél, Castiel? - kérdeztem.
-Van nálatok valaki? - kérdezte.
-Én.
-5 perc, és ott vagyok.
-Egy pillanat! - szóltam, mire úgy hallottam, felfigyelt.
-Igen?
-Miért is jössz?
-Az ajándékodat átadni. - nevetett sejtelmesen. - De jobb, ha nincs otthon senki.
-Kezdek félni...
-Nem kell, nyugi. - sietett. - Mindjárt jövök. - és letette.
Hm. Na, most aztán mire számítsak? Castielnél sohasem lehet tudni. Mit forgat a fejében?
Persze nem aggódtam. Cast biztos nem akarna nekem rosszat, így az ajándékától sem féltem igazán. Jelenleg ő most a mondhatni "megbízható barátom", ami mondjuk nem igaz, de az biztos, hogy jó barátom. Nem fog megölni, vagy ilyesmi...
Legalábbis remélem.
Hallottam, ahogy benyitnak az ajtón, és elsiettem a lépcsőhöz.
Castiel bejött a házba, egy dobozzal a kezében. Letette a dobozt a kanapéra, és mosolyogva magához intett.
Lementem a lépcsőn, és megálltam mellette. Kérdőn néztem rá, mire megszólalt.
-Boldog Szülinapot, így utólag is. Nem akartam a bulira elhozni, mert nem nagyon oda való...
-Na jó, most már tényleg nem tudom, mit gondoljak. - ráncoltam a szemöldököm. - Ha olyan, mint Rosalya ajándéka, akkor inkább nem nyitom ki.
-A fehérneműre gondolsz? - vigyorgott, mire hüledezve néztem fel rá. - Nem, egyáltalán semmi köze ilyesmihez. Nyugodtan belenézhetsz, nem fogsz megijedni. Legalábbis remélem.
Kételkedve néztem fel az arcára, mire elnevette magát.
-Tényleg nem durva. - mondta.
-Hát jó. - felnyitottam a doboz tetejét, és elállt a lélegzetem.
Pislogtam egy párat, aztán kiböktem.
-Egy kiscica?!
-Miért? Szerintem tök aranyos. - sértődött meg.
-Jézusom, de cuki! - nevettem, és belenyúltam a dobozba.
-Most örülsz, vagy nem örülsz? - értetlenkedett.
-Nagyon örülök. Bár ez nem kifejezés. - mosolyogva a nyakába vetettem magam, és nevetve hozzátettem. - Köszike.
-Szívesen. - mondta, aztán hozzátette. - De ha nem engedsz el, megfojtasz.
-Nem baj. - mondtam, de azért elengedtem, és visszafordultam a kiscicámhoz.
Fehér cica, zöldeskék szemekkel. Még nagyon apró volt, alig pár hónapos talán? Épphogy csak elszakították az anyjától.
-Hol szerezted? - kérdeztem, és benyúltam a cicáért. Selymes kis bundája simogatta a kezem, ahogy hozzá értem.
-Állatkereskedésben. Logikusan.
Kiemeltem a cicát, és bár nagyon könnyű volt, két kézzel tartottam. Éreztem a kezemmel apró is szívét, ahogy teljes gőzzel dübörög.
-Köszönöm, Castiel. - mosolyogtam még mindig. - Tényleg.
-Jól van, na. - legyintett. - Bátyád?
-A klubba ment.
-Tényleg? - lepődött meg. - És nekem nem is szólt? Bánod, ha most elmegyek?
-Nem. Úgyis mindig csak lábatlankodsz. - forgattam a szemem.
-Akkor jó. És kikérem magamnak. Akkor mentem. - intett, és az előszoba felé indult. Az ajtóból még visszaszólt. - Útmutatót nem mondtak hozzá.
-Castiel! - méltatlankodtam.
-Mármint használati utasítást.
-Hé!
-Szia! - köszönt, és röhögve becsapta az ajtót.
-Viszlát. - fújtattam.
Alaposabban megvizsgáltam a cicuskát. Leültem a kanapéra, és az ölembe raktam. Tényleg fehér volt, és nagyon puha. Apró mancsai még szintén vajpuhák voltak, és még csak kicsit tudott járni. Esetlenül álldogált az ölemben, de aztán megfogtam, és inkább a kezemben tartottam. Magam felé fordítottam, és jobban megvizsgáltam a szemét.
Eleinte tévedtem. Nem zöldeskék szeme volt, hanem kék, éjkék. Gyönyörű szeme szinte kivilágított hófehér bundájából. Nagyon kis cukika.
-Hogy nevezzelek el? - tűnődtem, miközben a cicát forgattam, hogy alaposabban nézegessem. - A legjobb nevet szeretném neked adni, úgyhogy alaposabban át kell gondolnom. - mondtam neki.
Két kék szemével az enyémbe nézett, és szinte beszélt hozzám. Olyan okos fejet vágott, hogy elmosolyodtam. Nagyon értelmes cica ez. Vajon ezt is tudta Castiel, amikor elhozta?
-Zafír. - mondtam. - Igen, ez az. Zafír. Tetszik, ugye? És tudod, miért ez lesz a neved? - simogattam meg. - Mert zafír színű szemed van. Kék zafír. Tetszeni fog, nem igaz?
Amikor egy pillanatra abba hagytam a simogatást, fejét a kezemhez dörgölte, és úgy várta a ráadást.
Nevetve felkaptam, és a karomban vittem fel a szobámba.
A nap hátralevő részében az íróasztalom székében ültem, a cicámmal az ölemben, és az interneten néztem különböző macskabarát oldalakat.
Aztán összeírtam egy cetlire, hogy mit kell beszereznem Zafír számára, hogy ideális macskagazda legyek.
Ma este egy macskával az ágyamban aludtam. Azért kissé messzebb helyeztem a kis cicámat, mert egyrészt nem akartam összenyomni, másrészt az ágyhoz sem kéne szoktatnom... Mindegy.
Boti és anya is éjjel jöttek haza, úgyhogy nem találkoztam velük, és ők sem Zafírral. Örülni fognak... Pff.