A bátyám még aludt. A jobb kezével ölelt, a bal karját pedig párnaként használta. Halványan elmosolyodtam, és áldottam az eget, hogy nekem ilyen csodálatos bátyám van. Néha elgondolkozom rajta, hogy miért nincs barátnője. Simán lehetne, mivel egyrészt olyan, mint a fiúk általában (zenét hallgat, félőrült és néha perverz, de emellett rendesen dolgozik és szorgalmas is valamennyire), plusz jóképű is. Kár, hogy én nem ezeket a vonásokat örököltem. De anya szerint én is szép vagyok, és jó természetű, csak én másképp. Remélem, igaza van.
"Szeretlek, Amanda. Mindennél jobban..." - suttogta a hang.
Nem bírom! Nem bírom...
-Nem bírom. - suttogtam magam elé.
Sajnos Boti felébredt rá, és a szemét dörzsölgetve körülnézett a szobában. Kissé szokatlan lehetett neki...hogy itt ébred.
-Jó reggelt. - köszöntöttem, és megpróbáltam megereszteni egy mosolyt. Egész jól sikerült.
-Szia. Jobban vagy már?
-Túlélem. - rándult meg a szám széle. Sóhajtva felültem az ágyon.- Mit csináljak reggelire? - kérdeztem.
-Nekem mindegy. Csak ehető legyen. - vonta meg a vállát, és visszadőlt az ágyra.
-Melegszendvics jó lesz?
-Az enyémbe dupla sajtot. - ásított, és fáradtan visszaaludt.
Felvettem Zafírt a karomba, és vele együtt mentem le a konyhába. Megcsináltam neki is a reggelijét (egyre többet tud már enni, mert fejlődik), aztán megsütöttem a szendvicseket. Az egyikbe tripla (!!!) sajtot raktam, hálám jeléül.
Amíg a cicám reggelizett, teát és kakaót készítettem. Mindent kitettem az asztalra, és felindultam a szobámba, hogy lehívjam Botit. Szerencsémre éppen akkor jött le a lépcsőn, úgyhogy nem kellett sokat gyalogolnom.
Megreggeliztünk, aztán mindenki ment a dolgára. Megcsináltam a leckéimet, kivéve a matekot. Egyszerűen nem értem.
Gyorsan előkapartam a telefonom, és benyomtam a hívást.
-Mondjad. - szólt bele Castiel álmos hangon.
-Castiel! Ne mondd, hogy ilyenkor még alszol!
-Hétvége van, Amanda. Mit szeretnél? - kérdezte.
-Nem értem a matekot. - vallottam be. - Kérlek, segíts.
-Hívd át Lysandert. Most nincs kedvem. - motyogta.
Teljesen lefagytam. Ezek szerint ő semmit sem tud. Észrevette, hogy nem mondok semmit, sőt, még levegőt sem vettem.
-Amanda? - szólított. - Ott vagy még?
Nem tudtam válaszolni, mert megint hangokat hallottam.
-Rosszat mondtam?
-Nem. Dehogy. Megoldom egyedül. - nyögtem.
-Na jó. 10 perc és ott vagyok.
Letette a telefont, én pedig lerogytam az ágyra. Nagyot sóhajtva felemeltem Zafírt, és dédelgetni kezdtem. Nagyon édi ez a macska!
Ha nem is 10, de 15 perc múlva csakugyan csapódott a bejárati ajtó. Lentről hangok szűrődtek föl.
-Mit keresel?
-Matek lecke. A húgod teljesen sötét.
-Ha lehet, most kevésbé zaklasd. - javasolta Boti. - Eléggé nincs magánál.
-Mi történt?
-Majd elmondja, ha akarja.
Castiel felsietett a lépcsőn, és kopogás nélkül benyitott a szobámba. Mindegy, végül is beengedtem volna, ha kopog, akkor is. Amikor rám nézett, kicsit meglepődött. Rég nem néztem tükörbe. Vajon hogy nézek ki...?
-Találkoztál egy méhkassal? - kérdezte viccelődve Cast.
-Miért? - értetlenkedtem.
-Mert úgy néz ki az arcod. Nem láttad magad?
-Ah, most hagyjál. - legyintettem. - Az érdekel a legkevésbé, hogyan nézek ki.
-Ilyet se hallok mindennap egy lánytól. - bólintott elismerően.
-Ne poénkodj. - grimaszoltam, és felálltam. - Akkor, segítesz?
-Ja. - sóhajtott. - Hol akadtál el?
-Még az elején...
-Nem is te lennél.
Megcsináltuk a matek leckét, és elég hamar meg is értettem, hogyan kell az egyenletet kiszámolni. Én, a matekzseni!
Fáradtan dőltem hátra a székemen, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Fárasztó egy helyben ülni.
Castiel csendben figyelt, aztán végül megszólalt.
-Azt azért elmondod, hogy miért sírtál annyit, hogy a könnyeid kimarták az arcod? - kérdezte.
-Tényleg annyira borzalmas? - kaptam az arcomhoz.
-Majd nézd meg. - adott kitérő választ. - Szóval?
-Tudod... - kezdtem akadozva. - Amit matek után mondtam...a rossz előérzetemről. - bólintott, úgyhogy folytattam. - Igazam volt. Azt hiszem, bekövetkezett a legrosszabb.
-Szakított?-Szakítottam. - helyesbítettem. - Ezt nem tudta kimagyarázni, megcsalt és kész. Ő is tudja.
-És biztos vagy benne, hogy ez történt? - kérdezte kételkedve.
-"Lehet, hogy most az egyszer félreléptem." - utánoztam Lysander hangját. Nem sok sikerrel.
Castiel mosolyogva összekócolta a hajamat.
-Ne félj, túléled. - vigasztalt.
-Dehogyis. - gombóc nőtt a torkomban. - Ez most teljesen más, mint ami veled volt. Ezerszer rosszabb. És sokkal jobban fáj, még ha ez lehetetlen is.
Castiel arcáról lefagyott a vigyor. Ő is jól tudja, mennyire össze voltam törve, miután szétmentünk.
Egy ideig hallgattunk, aztán témát váltott.
-Erről jut eszembe. - mondta. - Jövő héten lesz egy koncertünk a klubban. Van kedved jönni?
-Nincs.
-Naaa. - mosolygott. - Jó lesz. A legjobb számokat fogjuk...
-Nem és kész.
A szemét forgatta, és közben tovább beszélt.
-Akkor sem, ha...
-Akkor sem. - vágtam közbe.
-Kösz. Legalább befejezhettem volna. - sértődött meg.
Nem érdekelt. Sehogy se fog tudni rávenni, hogy menjek el a koncertjükre, még akkor sem, ha annyira szeretem hallgatni őket...
-Lemegyek a bátyádhoz. - állt fel Castiel. - Menni fog az utolsó feladat?
-Van utolsó feladat? - néztem a füzetemre.
-Menni fog. - biztatott. - Na, helló.
-Szia. És köszi!
Intett, és kilépett az ajtón. Lerobogott a lépcsőn, és csaknem két perc múlva már szólt is a zene. De kivételesen most figyelmesek voltak, mert nem volt annyira hangos.
Unatkoztam. Ez annyira rossz így. Vasárnaponként Lys mindig átjött, és vele már nem is unatkoztam... Elmentünk a városba, moziba, vagy a parkba. Most pedig nem megyek sehova. Itthon ülök. Egyedül. Magányosan.
Ez annyira szokatlan!Az egész délutánt átolvastam, de sajnos nem nagyon tudtam a könyvre figyelni. Zafírral is játszottam, de nem mozdultam ki a szobámból, csak este, amikor már megéheztem.
Vacsora után lefeküdtem aludni, de nehezemre esett álomba merülni. Mi fog történni holnap? Kellett nekem Lys mellé ülnöm a legtöbb órán... A végén még megszeretem a matekórákat. Brr. Ez egy kicsit bizarr.
Hogyan viselkedjek? Legyek olyan, mint mindig? Vagy mutassam meg neki, mennyire összetörtem? Esetleg nézzek át rajta? Igen, talán ez a legjobb lehetőség.
Csakhogy képes leszek-e rá? Keresztülnézni rajta, mintha levegő lenne? Borzasztó nehéz lesz, érzem.
Bbbbbbrrrrrzzzzz! Bbbbbbrrrrrzzzzz! Bbbbbbrrrrrzzzzz!
Katt!
Lecsaptam az idegesítő vekkert. Most megelőztem Botit, kivételesen. Hm. Ilyen se gyakran történik. Minden annyira szokatlan.
Áááh. Ásítok. Az ásítás ragadós, így Zafír is nagyra tátotta a száját, kis nyivákoló hangot hallatott, aztán becsukta. Megrázta a fejét, és feltápászkodott a helyéről.
-Nem, most nem megyünk sehová. - mondtam neki. - Hétfő van, úgyhogy most megint azt csináljuk, hogy én elmegyek, te pedig megvársz itthon. Rendben? - megsimogattam a bundáját, aztán én is feltápászkodtam.
Felkaptam magamra egy harisnyát, arra pedig egy rövidnadrágot. A harisnya már szükséges, mert nincs már az a hú de meleg nyári idő, hanem lassan de biztosan közeledünk a tél felé. Felvettem a szívecskés fekete-fehér pólómat, aztán magamra kaptam a dzsekimet, és megragadtam a táskám. Töltöttem egy kis kaját Zafírnak, aztán becsuktam a szobám ajtaját.
"Ma későn érek haza, mert dupla műszakban kell maradnom. Boti." - találtam meg a konyhaasztalon az üzenet.
Aha. Tehát ezért nem szólt az ébresztőre. Mert már elment.
Minden annyira szokatlan...!
Készítettem egy szendvicset, és elraktam. Felhúztam a cipőmet, és elindultam az iskolába.
Nem álltam meg az udvaron. Egyenesen felmentem a terembe, de amikor beértem, rájöttem, hogy nagyon rosszul tettem. Lys a székén ült, és maga elé meredve kattintgatta a tollát.
Úgy teszek, mintha nem lenne itt. - határoztam.
Megindultam a padhoz, ledobtam a táskámat, és megfordultam, hogy mégis inkább kimenjek. Akkor kapta el a karom.
-Amanda... - kezdte megint.
A baj az volt, hogy érintése áramütésként ért. A fejem megfájdult, és nem jött ki hang a torkomon, így nem tudtam felelni.
-Te most tényleg nagyon haragszol? Tényleg komolyan mondtad, amit mondtál? - kérdezte. Nem fordultam meg. Ha ránézek, tutira elájulok.-Igen. - mondtam. - Engedj már el! Ki akarok menni.
Elengedte a karom, én pedig nyílegyenesen kiviharzottam a folyosóra. Gyorsan bementem a lánymosdóba, hogy ellenőrizzem a sminkem. Szerencsére nem látszott, mennyire kisebesedett az arcom. Van tehetségem a sminkeléshez.
Azért a biztonság kedvéért még megigazítottam a hajam, és úgy mentem kifelé. Rosa már ott ült a padon, és amikor meglátott, vidáman integetett.
-Szia. - köszöntem neki erőltetett mosollyal.
-Szia. - vigyorgott. - Te, nem tudod, mi van Lysanderrel? Leigh azt mondta, egész nap nem mozdult ki a szobájából, ami ritkaság nála. Nem tudjuk, mi van vele. Talán te tudsz valamit. - nézett rám reménykedve.
Összeszorítottam a számat, és a semmibe meredtem.
-Amanda? Beszélj! Tudod, mi van a barátoddal?
-Lysander...nem a barátom többé. - böktem ki.
-Tessék?! - kiáltott meglepődve. - De hát mikor...
-Tegnapelőtt. Ejtsük a témát. Majd elmondom máskor. - sziszegtem összeszorított fogakkal.
Ekkor ért oda hozzánk Castiel.
-Jé, Amanda. - lepődött meg. - Egész jól nézel ki.
-Köszönöm. - mosolyogtam halványan.
-Hová lett Lysander? - kérdezte Castiel. - Szokatlan, hogy nincs itt.
Az ujjammal az iskola felé mutattam, jelezve, hol tartózkodik az... említett személy.
-Akkor én mentem. - indult el Cast. - Majd gyertek.
Már be is csöngettek, úgyhogy mi is utána mentünk.
Hevesen vert a szívem, amikor beléptünk a terembe. Arra számítottam, hogy Castiel mellé fog ülni, úgyis van ott egy üres hely, ahol senki se ül. De nem. Ugyanott ült, ahol reggel, és Castiellel beszélgetett.
Amikor beléptünk, egy pillanatra rám nézett, de amikor észrevette, hogy én is őt figyelem, elkapta a tekintetét, és újra Cast felé fordult. Istenem.
Volt akkora szerencsém, hogy a tanár még nem jött be, és Kentin nekem integetett. Így nem kellett hátra mennem, hanem megálltam a padjánál.
-Jó reggelt. - köszöntem Kentinnek.
-Persze. - feleltem mosolyogva. - Megvagyok.
-Helyes. Van kedved ma este elmenni valahová? - kérdezte.
-Hát...ma otthon kell maradnom, mert a bátyám nem lesz otthon, úgyhogy nem jó. - mondtam sajnálkozva. - Talán majd máskor.
-Oké.
A földrajztanár becsapta maga mögött az ajtót, és szigorúan körbenézett.
-Miss Vida, miért nincsen a helyén? - vont kérdőre.
-Elnézést. - motyogtam, és hátra indultam a padunkhoz.
-Ne menjen semerre! - szólt rám a tanár. - Úgyis felelünk. Akkor a többiek leülhetnek, Vida pedig kijön a táblához!
A fene egye meg.
Szerencsére nem ment rosszul, mert pont olyanokat kérdezett, amiket tudtam. Ötösre lefeleltem, aztán a tanár megígértette velem, hogy tanórák előtt mindig legyek a helyemen. Hevesen bólogatva mentem a helyemre, és leültem a székemre.
Az egész órán jegyzeteltem. Nem törődtem nagyon vele, hogy ki ül mellettem, a tanárra figyeltem meg a térképekre.
Az egész nap így telt. Egy szót sem szólt hozzám, és én se beszéltem. Az órákon szinte vibrált a levegő, de megpróbáltam nem törődni vele. Amber sem zaklatott, mert furcsamód ma nem jött suliba. És ráadásul a vörös hajú lány sem jelent meg a színen. Ő se jött ma.
Utolsó óra után még beszélgettem Rosa-val, mindent elmeséltem neki. Fél órával több ideig maradtunk, mint a többiek, de nem számított. Úgyse sietek sehova. És nincs, aki vár. Szokatlan.
Miután kipletykáltunk mindent, elindultam hazafelé.
Kicsit már hűvösebb volt, úgyhogy a dzsekimet is felvettem.
A parkon keresztül sétáltam, és a földet bámultam, amikor hirtelen valaki majdnem fellökött. Amber volt az, és diadalmasan, szúrós pillantással méregetett, aztán továbbment. Ennek meg mi baja?
És akkor rájöttem.
Csak el kellett néznem a park másik végébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése