Borzalom

Most egész jól aludtam. A fáradság győzött a félelem ellen, és végül úgy elnyomott az álom, hogy csak délelőtt 10-kor ébredtem fel. Még szerencse, hogy szombat van.
Még egy fél órát feküdtem az ágyamban, és ahhoz gyűjtögettem erőt, hogy fel tudjak ülni. Zafír nem ment a helyére, egész éjjel békésen aludt mellettem. Most is szunyókál, én pedig simogatom.
Fél óra múlva végre sikerült rászánnom magam, hogy fölkeljek. Boti is már biztosan éhes, úgyhogy reggelit kellene csinálnom...
Felkaptam magamra egy fekete cicanadrágot és egy bő itthoni melegítőfelsőt. Úgyse készülök sehová.
Zoknit húztam, és lementem a lépcsőn. A nappaliban néma csend volt, csak a lépteim zaja hallatszott. Na, mi van? Elaludtál, bátyó?
A konyhában viszont választ kaptam a magamban feltett kérdésemre. Az asztalon egy cetli volt összehajtogatva. Kinyitottam, és felismertem Boti kapkodó kézírását.

"Elmentem melóba, mert a főnök ideszólt, hogy mennem kell ma is. Vigyázz magadra + ha lehet, a szobámat hagyd békén. B."
Tényleg eléggé sietősen írta, ezért alig tudtam kivenni a betűket. De végül ügyesen kisilabizáltam a ferde és girbegurba írást.
Sóhajtva kidobtam a papírfecnit, és nekiálltam kaja után kutatni. A tegnapi vacsorából maradt egy kicsit (egy szelet pizza), de úgy vettem észre, hogy azt Boti elvitte magával. Igaza van. Ha sietnie kell, akkor amit talál, azt elviszi.
Úgyhogy kénytelen voltam magamnak csinálni a reggelit, így vajas pirítóst ettem paprikával. Megkajáltam, kezet -és fogat mostam, aztán ellenőriztem a bejárati ajtót. Nem zárta be. Feledékeny! És ha betörnek, amíg alszok? Pff.
Kulcsra zártam az ajtót, kettőt is ráfordítottam. Aztán felsiettem a szobámba, és nekiálltam a matek leckének.
Úgy 30 perc múlva kopogtak a bejárati ajtón.
-Hahó! Van itt valaki? - kiáltotta Lysander.
Ó, a francba. Most mit csináljak? Hallgassak, és ne nyissam ki? De hát igazából... igazából látni szeretném. Most mitévő legyek...?
-Amanda! - kiabált tovább, én pedig kelletlenül felálltam, és a kezembe vettem a kulcsot.
-Jövök már! - kiáltottam vissza, és remegő gyomorral lementem a lépcsőn.
Betettem a kulcsot a zárba, és nagy levegőt véve kétszer elfordítottam. Aztán kinyitottam az ajtót, de nem engedtem be. Megálltam a küszöbön, és az ajtófélfának támaszkodtam.
-Tessék? - kérdeztem.
Nem tehetek róla, de újra és újra elvarázsolt. Hiába is haragszom rá, hiába minden. Még mindig ugyanolyan hatással van rám, mint azelőtt. A napfény megcsillant ezüst haján, és felemás szemei csillogtak a világosságban. Szegény hasam.
Kissé meglepődött, amikor észrevette, hogy nem áll szándékomban beengedni, de magához híven könnyedén kivágta magát.
-Tegnap azt mondtad, hogy "holnap találkozunk". Gondoltam, ezt úgy kell értenem, hogy átjöhetek. - mosolygott.
Az én arcom viszont merev maradt.
-Az attól függ. - mondtam. - Mesélj, milyen volt a tegnapod?
-Mármint azután, hogy ott hagytál?
-Pontosan.
-Átlagos. - vonta meg a vállát. - És neked...
-Átlagos?! - kiáltottam. - Ezt értsem úgy, hogy napi szinten randizol a hátam mögött a klubban?!
Állatira mérges voltam, és ezt ő is észre vette.
-Tessék? - értetlenkedett. Viszont láttam a szemén, hogy valamilyen kis szinten azért érti, miről beszélek.
-Ne hidd, hogy nem tudom! - még mindig nem mozdultam a küszöbről, jobbnak láttam, ha nem mozgok. A végén még összeesnék. Én? Simán. - Láttalak titeket!
-Már nem azért, de mit keresel te esténként a klubban? - ráncolta a homlokát gondolkozva.
-Akkor elkezdem elölről. - mondtam kissé higgadtabban, de az arcom továbbra is rezzenéstelen maradt. - Délután Boti rávett, hogy menjek el vele és a haverjaival bulizni. A barátai még nem ismertek, de a bátyám elvileg sokat mesélt rólam, úgyhogy meg akartak ismerni. Úgyhogy elmentem velük a klubba - meséltem -, és beszélgettem velük. Tényleg jó fejek. Egy órán át nevetgéltem én is egy keveset, de közben még mindig elég rosszul éreztem magam.
-Tényleg! Azt mondtad, elmondod, mi a bajod. - vágott közbe mosolyogva.
-Nem tartok még ott! - kiáltottam, mire lehervadt a mosoly az arcáról. - Szóval jól elvoltunk, amikor megláttalak a parketten. - úgy döntöttem, mindent elmondok. Fő az őszinteség. - Képzeld csak el, megörültem neked, és integetni akartam, amikor is észrevettem, hogy egy vörös hajú lány kezét szorongatod, és elmentek egy mellékhelyiségbe. Akkor meg (persze) összedőlt egy világ, és azt hiszem, most már mindjárt felrobbanok! - dühösen néztem rá, a szemeim pedig villámokat szórtak.
Lys a szája szélét rágta, és erősen gondolkozott valamin.
-Még szerencse, hogy amíg haza felé futottam, belerohantam Kentinbe. - folytattam. - Ő próbált megvigasztalni, de sajnos eléggé gyér sikerrel. Viszont Zafír tetszett neki.
-Hogy jön ide a macska?
-Úgy, hogy éppen azt mesélem, milyen volt a tegnapi napom. - feleltem szárazon. - Mint hallhatod, zseniális volt.
Még mindig hallgatott, és nem nézett rám, amivel az őrületbe kergetett. Túl sok ez nekem, túlságosan sok!
-Azt azért megtudhatom, ki ez a lány? - kérdeztem szárazon.
-Évfolyamtársunk. Nem ismered? - lepődött meg.
-Látásból. Viszont úgy már talán túl jól. Vörös haja van, barna szeme, és bársonykabátja. - adtam le a pontos leírást. - Ja, és ki ne hagyjam, hogy kis szívek vannak a szemei helyén, amikor feléd néz.
Rosszallóan nézett rám, mire megvontam a vállam.
-De ha egyszer tényleg úgy néz. - sóhajtottam, és áthelyeztem a testsúlyomat a másik lábamra. - Még valamit szeretnél?
-Amanda, most komolyan, mondd már meg, hogy mi a fene bajod van! - ráncolta a homlokát.
-Még mindig nem érted?! - kiáltottam. - A hátam mögött rendezed a randijaidat a klubban! Megcsalás! Tudod, mi az? Ez már hányadik volt?! Mondd meg!
-Nem volt randi. - védekezett. - Legalábbis felőlem nem.

-Az egyáltalán nem érdekel, hogy te hogyan akarod kivágni magad ebből! - kiabáltam. A szemembe könnyek gyűltek. A fenébe. Pedig megfogadtam, hogy nem sírom el magam... - Láttam, amit láttam, és ebből egy életre elegem van!
-Amanda, én nem csaltalak meg! - erősködött.
-Akkor mégis hová vitted a csajt? Mi volt az a szoba?
-Kérlek szépen, az a próbahelyiség, és azért vittem arra, mert látni akarta Castielt! - nem kiabált, de csak épphogy nem.
-Nem, ezt nem bírom! - zokogtam. - Tűnj már el!
-Tessék? - rökönyödött meg.
-Menj már! - sírtam. - Elegem van belőled!
Ez valamilyen szinten igaz is volt.
-Most szakítasz velem? - ijedt meg.
-Ha akarod, vedd úgy! - kiáltottam, és becsaptam az ajtót. Háttal nekidőltem, és lecsúsztam a padlóra. A térdemre hajtottam a fejem, és halkan sírtam tovább. Csak tudnám, hogy miért velem kell ennek történnie...!
-Amanda, itt vagy? - kérdezte Lysander, és megkopogtatta az ajtót, pont ott, ahol én voltam. - Hallasz?
-Nem akarlak hallani! Menj már el, az Isten szerelmére!
-Annyira igazságtalan vagy! Miért nem hallgatsz meg?
-Mert nincs mit hallanom. - feleltem könnyezve. - Te is tudod.
-De Amanda. - kezdte újra. - Lehet, hogy most az egyszer tényleg félreléptem. De ez csak apróság volt. Kérlek, hallgass már végig!
Felálltam. Ököllel rácsaptam az ajtóra, aztán bele is rúgtam egyet. Aztán bezártam az ajtót, a zár hangosan kattant kettőt. Felszaladtam a szobámba, és belevetettem magam az ágyamba.
-Amanda!
Nem törődtem vele. Hiszen éppen az előbb mondta ki.
Félrelépett.
Hiába mondtam neki többször is. Mondtam én, hogy ezt az egyet nem tudom megbocsátani. Minden mást. De ezt nem.

*Lysander:
-Fenébe. - dörmögtem magam elé, és az ajtónak támasztottam a fejem.
Ez hogy történhetett meg? Most komolyan kizárt?
-Amanda! - kiáltottam.
A szobájának ajtaja csapódott, aztán néma csend lett. Csak az autók zúgását hallottam.
Kint maradtam az utcán.
Nem szoktam sírni. Most sem tettem. Idegesen összeszorítottam a számat, és haza felé indultam. Kellett nekem belemennem abba, hogy elmenjünk a klubba... Pedig igazából nem is nagyon akartam.
Csörgött a telefonom. Hátha visszahív? Hátha meghallgat?
De a kijelző nem Amanda nevét mutatta. Hanem valaki másét.
Klara.
Mármint, a "vörös hajú lány". Hogy menne a fenébe!
Nem vettem fel. De amikor már ötödszörre hívott, elegem lett a hülye csengőhangból.
-Mondjad. - szóltam bele a telefonba kelletlenül.
-Lys drága! - köszönt vidáman. - Van programod mára?
-Nincs.
-Nincs kedved eljönni valahová? - kérdezte.
-Nincs!
-Miért? - lepődött meg.
-Mert nincs, és kész. Még valami? - türelmetlenkedtem. Pedig általában végtelen a türelmem. Most mintha ezt is elvesztettem volna.
-Mi a gond? Történt valami? - nyávogta.
-Igen, történt. Az élet minden napjában történik valami, nem vetted még észre?
-Most komolyan. - rémült meg. Csakugyan ennyire ijesztő lenne a hangom. - Mondd már el, mi a baj.
-Te vagy a bajom. - mondtam. - Nincs kedvem most beszélni.
-De hát...
-Most ne.
Kinyomtam a hívást, és ki akartam kapcsolni a mobilt, hogy senki se zavarjon. De aztán mégiscsak inkább bekapcsolva hagytam. Hátha Amanda meggondolja magát, és felhív.
Bár amilyen makacs, kötve hiszem.
*

*Amanda:
Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom!

Fáj az arcom a sós könnyektől. Kimarta a bőröm. Fáj a hasam a görcstől, és egyfolytában megrándul. Ide-oda forgolódtam az ágyon, és megpróbáltam nem összenyomni a cicámat.
Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom!
Most tényleg szingli lettem? Hogy történhetett ez? Tisztán emlékszem azokra a mondatokra... Csak pár héttel ezelőttről... A hangok visszhangokként zúdultak rám.
"...ettől kell a legkevésbé tartanod..."
"Közétek nem állhat semmi, nyugi. Érzem."
"Szeretlek, Amanda. Mindennél jobban..."
"Mindent elnézek neked, kivéve, ha megcsalsz. De az persze nem fog bekövetkezni, úgyhogy nem aggódom. -Nem is kell."
"...legfontosabb célom az életben, az a te boldogságod..."
"...még a hangosbemondó is beleszól az életünkbe..."
"Annyira boldog vagyok. Melletted."
"Amanda! Jól vagy...?"
"Szeretlek. -Én is téged. Tudod jól..."
"Mindennél jobban..."
"Örökké..."
-Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom! - kiabáltam, és a párnámba temettem az arcom. Kár volt. Most képeket láttam.
Lysander a hajóúton. A teraszon áll, és haja lobog a szélben.
Most magamat látom. Mosolygok.
Érzem a csókot a számon. Melegség járja át a testem.
A tengerben vagyok Lys karjában, aztán leesek, mert Castiel kigáncsolja Lys-t a víz alatt.
Buliban táncolunk. Vidámság.
Az első napom a suliban. Érzem a tekintetét a hátamban.
A szekrényeknél összeveszünk.
Rosa mesél Lysander életéről. Magával ragad.
Kottapapírok, verssorok, késírás...
Lysander énekel, közben a szemembe néz.
"I love you so much, that I forget any suffering..."
-Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom! - sikítok.
-Amanda? - a bátyám! Mikor jött haza?
-Boti! - kiáltottam.
Akkor ért fel a szobámba. Megrémült, amint meglátott. Hozzám sietett, és megpróbált lenyugtatni.
-Nyugi! Beteg vagy? Rosszul érzed magad? - aggódott.
-Igen. - nyögtem. - Boti, segíts!
-De hogy segítsek, ha azt sem tudom, mi bajod? - nagyon megrémült. Szegény... Még sosem látott ennyire rossz állapotban. Neki mindig csak a mosolygós húga létezett, aki mindig vidám, még fáradtan is. És most ugyanez a lány az ágyon vergődik fájdalmában.

-Fizikai fájdalmad van? - kérdezte, és lefogott, hogy ne vergődjek.
-Igazából inkább csak lelki. - sírtam megint.
-Akkor abban nem tudok segíteni. - sóhajtott.
Zokogni kezdtem, úgyhogy megint akcióba lendült.
-Ssssh! - közelebb hajolt, és az arcom simogatta. - Nincs semmi baj. Nyugodj le.
-De. Van baj. - szipogtam. - Boti, nem bírom!
-Mit nem bírsz? - értetlenkedett.
-Túl nagy a nyomás! Hallucinálok! Fáj a hasam! A fejem! Segíts, Boti! Segíts!
Kétségbeesetten átöleltem a nyakát, és magamhoz húztam. Átölelte a derekam az egyik kezével, a másikkal pedig az ágyon támaszkodott.
-Miben segítsek? - kérdezte.
-Maradj itt! Ne hagyj egyedül! - kérleltem.
A testem minden ízében rázkódott és reszketett. Csak tudnám, mitől van! Miért vagyok ennyire kiakadva? Biztosan a hallucináció teszi...
-Sssh. - a homlokomra tette a kezét. - Te lázas vagy.
-Könnyen lehet. - szipogtam.
-Várj, hozok gyógyszert. - mondta, és felült.
-Ne! - kiáltottam, és visszahúztam magamhoz. - Légyszíves, maradj itt. Most az egyedüllét a legnagyobb gyilkos.
Sóhajtva megadta magát, és lefeküdt mellém az ágyra. Egyik karjával átölelt, és nyugtatgatott. Egészen addig, amíg kissé le nem nyugodtam.
-Boti... nagyon sajnálom. - szipogtam.
-Nem kell. - mondta. - A húgom vagy. Kötelességem téged vigasztalni.
-Köszönöm. - sóhajtottam, és halkan álomba sírtam magam.