Ami Lysandert illeti, ő nem ébredt fel a kukorékolásra. Még csak meg sem mozdult, békésen aludt tovább.
Egy ideig csak eltűnődve bámultam, és nem tudtam betelni szépségével. Tudom, tudom. Nyálasan hangzik, de hát ha egyszer annyira...na jó, hagyjuk.
Felültem az ágyban, és kinyújtóztattam a karjaimat. Erre azért már Lys is felébred. Kinyitotta a szemét, és kissé álmosan nézett rám.
-Reggel van? - ásított.
-Igen, de ne törődj vele. - mondtam csöndesen, és megsimítottam az arcát. - Aludj tovább.
-Lemész? - kérdezte.
-Igen. Nem bírok megmaradni egy helyben.
-Mindjárt megyek én is.
-Nem kell. - mosolyogtam. - Pihend ki magad.
Búcsúzóul enyhe csókot leheltem a szájára, aztán kikászálódtam az ágyból.
Kikerestem a hosszú szárú farmerom és a világoszöld rövid ujjú pólómat.
Elszaladtam a fürdőszobába, és átöltöztem. A szememet csak a szemceruzámmal húztam ki, nem használtam több sminket.
Mivel fogalmam sem volt, mit csináljak, lementem a földszintre. Meglepetésemre ott találtam Lys anyukáját. Hogy is hívják...? Ja igen, Ildikó!
-Csókolom! - köszöntem.
-Ó, szia, Rosalya drága! - örült meg nekem a néni. - Jól aludtál?
-Igen, köszönöm. És egyébként Amanda vagyok. - tettem hozzá.
-Ja, tényleg, persze. - bólogatott.
Leültem az asztalhoz, és keresztbe tettem a lábaimat. Eltűnődve néztem, ahogy a néni mosogatott, aztán bizonytalanul megszólaltam.
-Tessék mondani, Lysander tényleg mesélt rólam itthon? - kérdeztem.
-Ó, igen. - mosolygott a néni. - Amikor legutóbb jöttek, kifaggattam. Tudod, Lysandernek soha nem colt barátnője, vagyis legaábbis sosem mondta. Egy kicsit aggasztott is a dolog, hogy talán kirekesztett egyén, vagy rossz társaságba keveredett és amiatt volt ez. - mesélte. - De egyszer ugyanígy, mosogatás közben mondta, hogy azt hiszi, szerelmes. Még a legjobb barátjának sem mondta el, tudod ő nem az a mesélgetős típus... ha jól értettem, a lánynak volt barátja, ezért nem közeledett hozzá, sőt, egy héttel később összevesztek. Vagyis ugye összevesztetek. - helyesbített.-Igen... pedig csak jót akart. - motyogtam.
-Ő is ezt mondta, és hetekig el se jött hozzánk, mert annyira lekötötték a versei. Leigh azt mondta, nem kell érte aggódnunk, mert csak szerelmes. - itt elmosolyodott. - Ismétlem, Lysander még ezelőtt nem volt szerelmes, ezért még inkább meglepett a dolog. Aztán egy hónappal később újra ellátogatott hozzánk, már valamivel vidámabb volt, de soha egy szóval sem említett téged. Aztán teltek a hetek, és végre bejelentette, hogy most már van barátnője, és hogy ő a legboldogabb ember a világon. - mosolygott. - Lysander nem szokott nyílt lenni, nem szokott velünk társalogni. Akkor viszont úgy láttam, végre megtalálta az igazi társát, akivel jelenleg úgy látom, hogy nagyon boldog. - fejezte be.
-És szerinte rendben van ez így? - kérdeztem. - Vagyis hogy... nincs ellene kifogása?
-Ó, dehogy, drágám. - tiltakozott. - Szerintem ez a legjobb dolog, ami Lysanderrel történhet. Végre nem magányos madár, aki egyedül repül délre. Végre megtalálta a társát.
Mosolyogva bámultam az asztalt, és kiböktem még egy kérdést.
-Miket mondott rólam itthon?
-Ennyire érdekel? - nevetett. - Először csak annyit mondott, hogy új lány jött az osztályba. Nekem már ez is szemet szúrt, mivel eddig nem izgatták az ilyen dolgok. Aztán amikor megkérdeztem, hogy milyen vagy, rávágta, hogy csodálatos és gyönyörű. Aztán persze úgy tett mintha véletlenül csúszott volna ki a száján, de átláttam rajta. Már szinte felnőtt, mégis néha gyerekesen viselkedik.
Nevetve hallgattam a meséjét, és közben gondolkodtam. Tényleg ezt mondta volna? Hogy szép vagyok (vagy gyönyörű, mindegy) és hogy csodálatos? Mégis mit lát bennem? Hiszen nem vagyok egy top modell, még egy menő csaj sem. Csak egy átlagos kislány. Vagy nem?
-Leigh és Rosa rendszeresen jöttek hozzánk. - mesélt tovább. - És az egészben az volt a vicces, hogy főleg inkább ők meséltek rólad, nem pedig Lysander. Ő, ha jött is, mindig hátrament az apjához vagy fölment verset írni. Ha itt is volt, szinte alig láttam.
Lépteket hallottam a lépcső felől, aztán egy tompa puffanást. Lys szaladt le a lépcsőn, aztán az utolsó három lépcsőfokot kihagyta, és ugorva érkezett.
-Jól van, elég a mesedélelőttből. - állt meg mellettem. - Reggeliztél már?
-Nem. Miért? - értetlenkedtem.-Lejössz, és nem eszel semmit? Beteg vagy. - forgatta a szemét Lys.
-Miért olyan sürgős? - kérdeztem gyanakodva.
-Összesen 6 óránk van, és rengeteg dolgot meg akarok mutatni.
-Gyere, Rosalya, egyél valamit! - noszogatott az anyja is.
-Amanda vagyok.
-Persze, persze, tudom.
Megettem egy szendvicset, aztán még egy kicsit beszélgettem a nénivel, majd felálltam az asztaltól.
-Mehetünk? - fordultam Lysanderhez. Nagy meglepetésemre hűlt helyét találtam. Értetlenül körbefordultam, és hitetlenkedve vettem észre, hogy már az ajtóban állt. De hát pár pillanattal előbb még mellettem ült! Hogy tud ennyire észrevétlenül mozogni?
A szememet forgatva az ajtóhoz siettem, és amint kimentem, még rosszallóan morogtam egyet:
-Gepárd.
-Na, a csigusz ne beszéljen. - tréfálkozott, és viccesen megérintette az orrom hegyét.
A fejemet rázva magam után húztam ki a házból.
-De most tényleg. - csóváltam a fejem még mindig. - Hogy jutottál el két másodperc alatt az ajtóig?
-Nem kettő, hanem legalább 10 másodperc volt az. - nevetett. - Csak annyira belefeledkeztél a beszélgetésbe, hogy nem vetted észre, ahogy felállok.
-Ah, pedig már kezdtem azt hinni, hogy valami szuper erőd van, vagy ilyesmi... - legyintettem lemondóan.
-Pedig nincs. - mosolygott féloldalasan, és megpuszilta az arcom.
-Milyen vidám vagy ma reggel. - jegyeztem meg nevetve.
-Kialudtam magam. - vonta meg a vállát.
-Ennek őszintén örülök. - mosolyogtam. - Hová megyünk?
-Fel, a dombtetőre. - mutatott a lejtő irányába. - Gyönyörű a kilátás onnan. Látnod kell, gyere!
-Jövök, jövök. - nevettem, és megfogtam a kezét.
Felbaktattunk a domb lejtőjén (közben majdnem megbotlottam pár gyökérben, de nem baj), és megálltunk a magasban.
-Erre! - húzott jobbra Lysander.
-Mégis, meddig kanyargunk még? - kérdeztem.
-A legjobb helyet akarom megmutatni. - magyarázta, és tovább húzott maga után, be a fák közé. - De a jó dolgokért mindig meg kell szenvedni.
-Amíg melletted vagyok, nem szenvedek. - jegyeztem meg.-Részletkérdés. - legyintett, és tovább húzott.
-Phhö, phhö! - köpködtem, mert véletlenül beleakadt egy ág a hajamba, és összegyűjtöttem egy adag levelet.
-Jól vagy? - húzta fel a szemöldökét Lys, és hátra nézett.
-Persze, menj csak tovább. - bólogattam.
Rövidesen eltűntek a fák, és egy kisebb tisztáson találtam magamat. A napfényben alig láttam valamit, úgyhogy meg kellett várnom, hogy kitisztuljon a látásom.
A "híres" kilátás valóban nem volt semmi. Innen mindent lehetett látni, a szőlősöket, a dombokat, a kis házat, az erdőt... A távolban egy kis tó húzódott lustán. Az autópálya (bár nagyon messze volt) alakja is kirajzolódott, de a hangját nem lehetett hallani. Helyette madarak csiripeltek mindenhol.
Pár percig némán gyönyörködtem a tájban, aztán Lysanderre néztem. Meglepődve vettem észre, hogy mosolyogva figyel.
-Mióta nézel így? - kérdeztem.
-Körülbelül 5 perce. - válaszolta mosolyogva. - Miért?
-Miért nem unod meg? - legyintettem.
-Mindig van benned valami új. - nevetett. - Most például tele vagy sárgás levelekkel. Jól megy a hajadhoz.
-Mi?! - kaptam a fejemhez. És tényleg, volt benne egy pár levél még. Hupszi.
-Ne szedd ki! - kért. - Jól nézel így ki.
Felhúzott szemöldökkel, rosszallóan néztem rá, de csak nevetett tovább.
Sóhajtva leültem a földre, és bogozni kezdtem a hajamat.
-Várj. - szólt Lys, és leült mögém terpeszbe.
Az ölébe másztam, és most ő foglalkozott a hajammal, amíg én tovább bámultam a tájat. Sorra szedegette ki a leveleket a tincseim közül, és néha halkan felnevetett. Alapjában véve mindketten jól elvoltunk.
-Kész. - szólalt meg egyszer csak Lys. - Pedig tényleg jól állt. - tette hozzá.
-Köszi.
Lys hátulról átölelt, és a kezeit összefonta a hasamnlá. A karjaira tettem a kezem, és nekidőltem a hátammal a mellkasának.
Egy ideig hallgattunk, aztán én szólaltam meg.
-Tudtad, hogy pénteken lesz az őszi bál? - kérdeztem.
-Az ofő egyszer már elmondta. Igen, tudom. - bólintott, aztán elmosolyodott. - Miért?
-Nagyon nem szeretnél elmenni? - körvonalaztam.
-Attól függ. Miért kérded?
-Arra gondoltam, hogy ha hajlandó lennél mégiscsak elmenni... - kerestem a szavakat. - Akkor... szóval én kíváncsi vagyok erre a bálra, vaty mire.Halkan felnevetett, és a fülembe súgott.
-Veled bárhova elmegyek.
-Tényleg?
-A világ végére is. - bólintott, és belepuszilt a fülembe.
-Jaj, ne! - tiltakoztam. - Csikis vagyok!
-Tudom. - nevetett Lys, és megbökött az oldalamnál.
-Ne, ne kezdd! - sikítottam nevetve.
-Miért? Annyira aranyos vagy, amikor nevetsz.
-Nevetek én csikizés nélkül is.
A keze vészesen közeledett a derekamhoz, úgyhogy rászóltam.
-Meg ne próbáld... - figyelmeztettem.
De késő volt. Megint megbökte az oldalam, úgyhogy gyorsan felálltam. Ő is így tett, úgyhogy menekülni kezdtem előle, és nevetve futottam a tisztáson.
Sajnos elég hamar utol ért, és irgalmatlanul megcsikizett.
Végigterültem a földön, és sikítozva próbáltam lerázni a kezét. Kis idő múlva sikerült, és nagy levegőt véve kifújtam magam.
- Ilyet... többé... ne csinálj! - sóhajtottam.
-Pedig nem lehet megunni. -Mosolygott Lys, és fölém hajolt. - Mehetünk tovább, vagy még fekszel egy kicsit?
Nevetve felültem a fűben, és megdörzsöltem a szemem.
- Mehetünk.
-Tiszta fű a hajad. - nevetett Lys.
-Na ne már... mindegy, nem érdekel!- legyintettem.
Kicsit megráztam a fejem, hogy azért valamennyire kiszedjem belőle a füvet, de nem sokat ért...mindegy.
Lys kézen fogott, és behúzott az erdőbe. Megint.
Most visszamentünk a kertbe. A ház mögött volt egy kis viskó, leginkább úgy nézett ki, mint egy műhely. iunt később kiderült, nem tévedtem sokat...
-Ez mi? - kérdeztem Lysandert, mert nagyon úgy tűnt, hogy a viskó felé tartunk.
-Nyulak. - mosolygott, és kinyitotta a faház bejárati ajtaját.
Előre engedett, úgyhogy beléptem.
Mindenhol ketrecek álltak, bennük 2-3 nyuszival. A sarokban szalmakazal állt, ami talán a nyulak etetésére szolgál? Nem tudom.
Lys odalépett az egyik ketrechez, és kiemelt belőle egy nyuszit.
Albínó volt, vagyis fehér szőrű és piros szemű nyuszi. A füleit kíváncsian forgatta felém, és orra egyfolytában mozgott.
-Ő Hozet. - mondta Lys. - A család kedvence.
-Neked is ő a kedvenced? - kérdeztek, és megsimogattam a nyuszi fejét.
-Nem... De az én kedvencem már nem él, tudod.
-Ó. - sajnálkoztam.
-Volt egy imádott világosbarna nyuszi. - kezdte Lys. - Még kisebb voltam, de tisztán emlékszem. - mosolygott. - Mindig ugrált, és sose maradt nyugton. Egyfolytában elszökött, a szüleim idegeire ment. Aztán...levágták, mert csak bajt hozott a fejünkre.- fejezte be szomorúan.
-Ez szomorú történet. - húztam el a szám. - Na de van itt még egy csomó nyuszi, és mind imádnivalóak! - lelkendeztem. - Megnéz-hetem őket?
-Hol szeretnéd kezdeni?
-Ott! - mutattam bal oldalra, és egy ugrással ott termettem.
Ezzel kezdetét vette a nyuszi-kritika. Mindegyik másmilyen volt. Volt foltos, barna, fekete, fehér, sárgás, és rengeteg árnyalatú még... Voltak öregebbek, fiatalabbak, stb... Mindegyik nagyon aranyos volt, a korától függetlenül.
Már csak egy ketrec volt hátra, úgyhogy arra vettem az irányt.
-Őket annyira ne fogdosd. - ajánlotta Lys. - Még kicsik, és nem nagyon vannak hozzászokva az emberekhez.
-Kicsi nyuszik? - lelkesedtem. - Mutasd meg! Lécci, lécci, lécci!
-Mitől vagy ennyire felpörögve? - értetlenkedett Lys.
-Nem tudom. Egyszerűen csak jól érzem magam. - vontam meg a vállam.
-Ennek örülök. - mosolygott Lys, és kinyitotta az utolsó ketrecet.
Azt hittem, ott helyben elájulok. 5 kis nyuszika ugrált a ketrecben, ide-oda... Istenem, Istenem, ne aranyosak!
Már nyúltam volna be a ketrecbe, de Lysander még időben elkapta a kezem.
-Mit mondtam? - kérdezte nevetve.
-De hiszen annyira édesek! Miért nem lehet őket megfogni?
-Túl érzékenyek még. - magyarázta. - Inkább hagyjuk őket.
-Jó. - sóhajtottam, és lecsuktam a ketrec fedelét.
-Annyira vicces így a hajad! - nevetett.
-Hagyd már a hajamat! - forgattam a szemem. - Nem tehetek róla, hogy ha letepersz, akkor telemegy levéllel vagy fűvel.
-Akkor is.
Tréfálkozva hátra löktem, egyre hátrébb és hátrébb, egészen addig, amíg el nem veszítette az egyensúlyát, és bele nem esett a szalmakazalba.
Hitetlenkedve nézett fel, és nevetve köpködte a szálakat.
-Haha. - nevetgéltem. - De jó így a hajad!
-Megállj csak!
Ki akartam futni, de elkapta a csuklómat, és visszarántott.
Elvesztettem az egyensúlyom, és sikítva én is a szalma közé érkeztem. Már nem érdekelt a hajam, annak már úgyis mindegy volt. Nevetve az oldalamra fordultam, és lehunytam a szemem.
-Kifejezettem kényelmes. - mondtam.
-Tényleg? - kérdezte Lys, és mellém feküdt.
-Aha. - felnéztem rá, és megint elnevettem magam. - Tényleg jól áll ez a haj. Olyan falusias.
-Bagoly mondja verébnek. - grimaszolt.
-Így hasonlítok rád. - mosolyogtam. - Egyébként, hogy fogom kiszedni?
-Kézzel. - vonta meg a vállát. - Majd megoldod.
-Köszi. - forgattam a szemem.
Lysander nevetve fölém hajolt, és megcsókolt. Átöleltem a nyakát, ő pedig a hátamat, és egészen addig csókolóztunk, amíg el nem fogyott a levegőnk.
Lys mosolyogva felhúzott, én pedig leporoltam a nadrágom. Ki gondolta volna, hogy egy délelőtt alatt ennyire koszos leszek...?
-És most? - kérdeztem.
-Én kérek elnézést. - ráztam a fejem ironikusan.
Kézen fogva visszamentünk a házba, és gyors kézmosás után (harcoltunk egy ideig a szappanért, de mindegy) elsiettünk a konyhába.
A többiek már az asztalnál ültek, és amikor betoppantunk, hitetlen-kedve és rémülten (Leigh) bámultak ránk.
-Hogy néztek ki? - hüledezett Rosa.
-Nem tetszik? - vágtam sértődött képet, és a hajamhoz nyúltam. - Pedig szerintem divatos.
-Ez attól azért elég messze áll. - forgatta a szemét Leigh.
-Hagyjuk. - legyintett Lys, és leült az asztalhoz.
Az ebéd nagyon finom volt. Sült húst ettünk krumplival és rizzsel, saláta is volt hozzá. Nekem nagyon ízlett, és ihletet is adott. Majd egyszer csinálok ilyet otthonra is.
Ebéd után kiültünk a ház elé Lysanderrel, és pihentünk. Én olvastam, ő pedig (gondolom) verset írt.
Pár perc múlva kíváncsian odabújtam hozzá, és belelestem a füzetébe. Majdnem talált. Dalszöveget írt, amiből egy mukkot sem értettem, de mindegy.
-Elkérhetem? - kérdeztem, és a füzetért nyúltam.
-Pillanat. - mutatta fel az ujját, és leírt még pár szót.
Aztán felém nyújtotta a füzetet. Elvettem, és belelapoztam, amíg Lys elbámult a dombok irányába.
Rengeteg verset írt ez alatt a néhány hét alatt. El sem akartam hinni, mennyi minden állt a füzetben.
-Neked hogy van ennyi időd ezeket megírni? - kérdeztem.
-Esténként, reggelenként. - vonta meg a vállát, és még mindig a tájat nézte. - Hajnalban...
Tovább olvasgattam a verseit, és csodálkozva vettem észre, hogy a gyűjteménynek körülbelül a fele szerelmes vers. Mosolyogva elolvastam őket. Az egyik különösen tetszett.
Minden éjjel azt álmodom, hogy mellettem állsz,
szerelmes szavakra s forró csókra vársz.
Simogató pillantásod érzem ajkadon,
olyan ez mint a valóság csak kár hogy álmodom.
Sötét éjjel édes álom hamar tova száll,
felébredek és a szívem vadul kalapál.
Körül nézek és te nem vagy sehol se s ettől szenvedek,
mert szeretném ha velem lennél mindig csak velem!
Mosolyogva felnéztem Lysanderre, de még mindig nem rám figyelt. Valószínűleg magában írta a verseket, mert a tekintete szinte üres volt.
Feladtam, hogy kommunikálni tudjak vele, úgyhogy visszatértem a füzet böngészéséhez. Olvastam egy énekes madárról, aztán megint egy szerelmes verset nézegettem. Persze jött a rengeteg dalszöveg utána, amiket nem értettem, mert a nagyja angolul volt. Talán több dalszöveg volt, mint vers. Akármennyire hihetetlen is...Végül visszaadtam neki a füzetet. Erre már feleszmélt, és mosolyogva visszavette tőlem.
-Nagyon szépek. - dicsértem meg.
-Kíváncsi vagyok, te milyen verseket írnál, ha írnál. - tűnődött.
-Nem fogok, úgyhogy nyugodtan fantáziálhatsz tovább. - biztattam.
-Meg se próbálod? - próbálkozott.
-Nem. - ráztam a fejem. - Nem szeretném...
-Nem foglak erőltetni. - sóhajtott lemondóan, és felállt. - Gyere, még egy dolgot akartam mutatni.
-Jövök. - nyögtem, és nagy nehezen felálltam.
Hátra sétáltunk a kertbe, közben Lysander magyarázni kezdett.
-Apám sokat foglalkozott a kézművességgel. Van egy úgynevezett "műhelye", ahol kedvére faraghat. - mosolygott. - Kisebb koromban sokat jártam erre a helyre, mert lenyűgözött a sok figura. Szerintem neked is tetszeni fog.
A nyúlól mögött állt egy nagyobb faház. Kicsit talán modernebb volt, mint a többi épület a környéken, de nem sokkal.
Bementünk a házba. Félhomály uralkodott, úgyhogy Lys felkapcsolta a villanyt.
-Á! - kiáltottam, mert elvakított a fény.
-Bocsi. - nevetett mellettem Lys.
Miután kitisztult a látásom, körbe néztem. Elakadt a lélegzetem a csodálattól. A helység tele volt magas polcokkal és asztalokkal. Mindenhol kisebb/nagyobb faragott fafigurák sorakoztak. Fényesen csillogtak, biztos be voltak vonva valamilyen lakkal...
Elindultam a polcok között, és megcsodáltam a műveket. Egytől egyig, mind ki voltak alaposan dolgozva, látszott rajtuk az alapos munka hosszadalmas ideje.
Csaknem 20 percig sétáltam némán, megfigyelve a kis szobrokat.
Akkor csapódott az ajtó, és mindketten odafordultunk. Lys apja jött be, kezében valami furcsa fúrószerszámmal.-Á, Amanda! - ismert fel. - Hogy tetszenek a szobrok?
-Valami csodálatosak! - lelkendeztem. - Milyen lakkal vannak bevonva, hogy ilyen fényesek?
-Az erdőben a fák nedvéből készítem az anyagot. - magyarázta.
-Valami hihetetlenül szuper. - ismételtem.
-Mutatok még valamit. - szólalt meg a bácsi. - Gyere utánam!
Követtem egy kis ajtón keresztül egy apró helységbe. Hátrafordulva észrevettem, hogy Lys nem követ. Ott maradt a szobroknál, és leült egy székre.
A másik helységben még nagyobb és szebb gyűjtemény állt. Polcok voltak itt is, csak itt nem szobrok sorakoztak, hanem...ékszerek.
-Ezeket is maga csinálta? - kérdeztem ámulva.
-Igen. Ott vannak az értékesebbek. - mutatott jobbra egy polcra.
Végigjártam a polcokat, és megcsodáltam a nyakláncokat. Fából készültek ezek is, de sokkal jobbak voltak, mint a szobrok.
Az "értékesebbek" tényleg értékesek voltak. Tátott szájjal bámultam a nyakláncokat.
-Mindegyikben van valamilyen kristály. - magyarázta a bácsi. - Az erdőben lehet őket találni, de csak bizonyos időszakokban, és nagyon ritkán. Amikor találok valamilyen kristályt, letisztítom, és beledolgozom egy ilyen láncba.
-Ez a legszebb. - mutattam az egyikre. Egy világos fából készült macskát ábrázolt, aminek a két szeme helyén két mélykék kristály volt.
-Ez szinte hihetetlen. - nevetett a bácsi. - Pont azt találtad meg, amit nem én készítettem.
-Hogyhogy? - lepődtem meg. - Bocsánat, nem tudtam. A többi is szép.
-Nem úgy értem. - nevetgélt tovább. - Azt a darabot Lysander csinálta. Egyszer ő járt kint az erdőben, és találta meg ezt a kék kristályt. Ihletet kapott. - vonta meg a vállát. - Azóta itt van. Egyébként nem régi a darab, körülbelül 3 hónapja van csak meg.
-Neked adom. - hallottam a hátam mögül Lysander hangját. Nagyon megijedtem, mert nem vettem észre, hogy bejött.
-Amúgy is te jutottál róla eszembe. - vonta meg a vállát mosolyogva Lys. - Nézd, olyan a szeme, mint a tiéd.
-Nem is. - néztem meg alaposabban.
-Szerintem meg de. - szögezte le, és a kezébe vette a nyakláncot.
Előresimította a hajamat, és feltette a nyakamra a láncot. Mosolyogva ránéztem, aztán megint az apja felé fordultam.
-Ezek tényleg csodálatosak. - mondtam, és egy rózsaszín kristályos láncra mutattam. - Az milyen kristály?
-Nagyon régi. Még...
És elkezdte mesélni a kristályok történetét, külön-külön az összesét. Alapjában véve nagyon érdekes volt, és vicces.
Egy óra múlva már kint voltunk a kertben. Lys sóhajtva kézen fogott, és ketten indultunk vissza a ház felé.
-Tényleg én jutottam róla eszedbe? - faggattam.
-Apám annyi történetet mesélt, mégis ez ragadt meg a fejedben?
-Ez volt a legfontosabb. - mosolyogtam rá.
-Igen. Mint mondta, már volt vagy 3 hónapja, amikor az erdőben sétáltam. Tiszta szerencsém volt, hogy rábukkantam.
A vállár támaszkodtam, és megpusziltam.
-Köszönöm. Tényleg ez volt a legszebb.
Nevetve lerázta magáról a kezem.
-Lassan indulni kell hazafelé. - mondta. - Különben holnapig nem érünk oda.
-Rendben.Összepakoltunk, aztán mindent berakodtunk a kocsiba. Elköszöntünk mindenkitől (a kutya sajnálta a legjobban, hogy elmegyünk), felkaptam Zafírt a karomba, és beszálltam a hátsó ülésre.
Lys mellém ült, és átvette tőlem a macskát.
Haza felé kevésbé beszélgettem. Rosa és Leigh dumáltak elöl, mi pedig csak bámultunk ki az ablakon. Eléggé fárasztó a pihenés, azt azért meg kell hagyni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése