Lys megígérte, hogy reggel értem jön, úgyhogy ezzel a tudattal aludtam el.
Reggel (furcsa módon) nem csörgött az ébresztő. Meg szerencse, hogy Boti képben volt, különben nagy valószínűséggel elaludtam volna.-Amandaaaa!! - ordított fel a bátyám. - Felkeltél mar?!!
-Hát persze... - motyogtam.
Ránéztem az órára, és rá kellett döbbennem, hogy ilyenkor már fent szoktam lenni.
Nyögve feltápászkodtam az ágyamból, aztán kikerestem valami tűrhető kinézetű ruhát. Csak tudnám, hogy Lysander mit szeret rajtam ennyire...!
Felöltöztem, és megetettem Zafírt. Miután ezzel is készen voltam, kapkodva összedobtam pár szendvicset, és csináltam teát.
Boti is megjelent a konyhában úgy 5 perc múlva. Álmos szemekkel leült az asztalhoz, és figyelte, ahogy elé rakom a szendvicsét.
-Kösz. - ásított, és csipegetni kezdte a kaja tetejéről a szezámmagot. - Elárulod, merre jártál az elmúlt pár napban?
-Ó, hát... Pénteken Rosa áthívott magukhoz, hétvégén meg vidéken voltam Lysandernél. - világosítottam fel.
-Ez mind szép és jó, de megkérhetnélek, hogy máskor azért szólj előtte nekem? - ráncolta a szemöldökét.
-Persze, és bocsi... - szabadkoztam.
-Nem baj, csak máskor örülnék,ha legalább megemlítenéd. - vonta meg a vállát.
-Igenis, apu! - bólogattam.
-Oké, túl van tárgyalva.
-Te mit csináltál itthon? - kérdeztem.
-Moziztam, zenéltem, és a macskádat kerestem, de eltűnt.
-Elvittem magammal... - húztam el a szám.
-Igen, egy óra múltán rájöttem én is.
-Oké, máskor tényleg megbeszéljük. - hagytam rá.
-Ma hánykor jössz? - kérdezte Boti.
-3 körül. - számoltam. - Miért?
-Jó lenne, ha minél később érnél haza. - vigyorgott. - Itt lesz egy párhaverom, meg csajok. Nem neked való...
-Te kitiltasz a saját otthonomból?! - akadtam ki.
-Nem, csupán megjegyzem, hogy nem tennéd jól, ha haza jönnél korán...
-Meddig akartok randalírozni? - kérdeztem sóhajtva.-Körülbelül úgy éjfélig, de majd még meglátjuk.
-Most viccelsz velem?! - kérdeztem dühösen úgy 5 másodperc hallgatás után.
-Nem. - mondta halál komolyan a bátyám. - Na, akkor mikor jössz?
-Holnap reggel. - vágtam rá dühösen, és elpakoltam az uzsonnámat. - Szia, és érezzétek jól magatokat!
-Ne kapd már fel ennyire a vizet! Te is szoktál buliba menni! Én nem szórakozhatok?!
-Azért akkor sem szép dolog! - fújtattam. - A húgodat kitolni a ház elé!
-Csak azt mondtam, hogy nem ajánlom! - veszekedett.
-Burkolt célzásnak vettem. - grimaszt vágtam, és a konyhaajtóból még visszaszóltam. - Azért Zafírt ne felejtsd el!
-Igazán megérdemelnéd! - vágott vissza mérgesen.
-A kedvesség élő ellentéte vagy!
-Hát, te se mutatsz példát! - kiabált.
-Csak a macskát etesd már meg! Nem kérek túl sokat!
Ekkor kopogtattak a bejárati ajtón. Tényleg... el is felejtettem, hogy Lys ma értem jön.
-Menj iskolába. - fújtatott a bátyám. - Nem bírlak elviselni.
-Annyira utálatos vagy! - kiáltottam. - Miért kell ennyire nemtörődőnek lenned?! Utállak! - nem tehetek róla, kihozott a sodromból. - Bárcsak ne is léteznél!
-Köszi, ez most jól esett. - grimaszolt csúnyán. - Remélem, Lysander nem vigyáz rád eléggé, és elüt egy autó!
-Hogy mondhatsz ilyet?!
-Te hogy mondhatsz ilyet?!
-Köszi! - kiáltottam, és kiviharzottam a konyhából.
Kapkodva felvettem a csizmám, és felkaptam a kabátom. A vállamra vettem a táskám, és az utcára kilépve bevágtam magam mögött az ajtót.
-Mi a baj? - kérdezte Lys, amikor meglátott.
-A bátyám, az baj! - vágtam rá. - Komolyan mondom, kedvem lenne káromkodni egyet!
-Csak nyugodtan. Castiel barátjaként már elég cifrákat hallottam.
-Huhh...nem. Nyugi van... - sóhajtottam.
-Kicsit sápadtabb vagy, mint általában. - jegyezte meg Lys.
-Képzelem. - forgattam a szemem idegesen. - Ez a gyerek most nagyon, de nagyon kihozott a sodromból!
-Azt látom... - mosolygott féloldalasan.
-Ne mosolyogj már így! - fordítottam el a fejem.
-Hogy? - kérdezett vissza.
-Hagyjuk.
Elindultam a járdán, Lys pedig hamar beért.
-Azért még a kezed megfoghatom? Vagy most annyira rossz a kedved, hogy látni sem akarsz?
Az arcom kicsit megenyhült, és halvány mosolyra húztam a szám.
-Ne haragudj. - kértem bocsánatot, és megfogtam a kezét.
-Nekem is szoktak lenni rossz napjaim. - vonta meg a vállát.-Ezt ne mondd, úgyse hiszem el. - forgattam a szemem. - Olyan jó neked! Annyira nyugodt tudsz maradni mindig, mindenhol...
-Néha az csak a látszat. - mosolygott.
-De akkor is... Rajtam az is meglátszik, ha amiatt vagyok mérges, hogy Zafír felébresztett. Ha téged egy macska ébresztene, mit szólnál hozzá?
-Engem csak egyetlen macska ébreszthet, úgyhogy valószínűleg örülnék neki. - pöckölte meg az orrom hegyét.
Nevetve elfordítottam a fejem, mert persze közben elpirultam.
-Az lehet, hogy most kivételesen megeshet. - mondtam zavartan, és még inkább elpirultam. - Boti kilakoltatott a házból, úgyhogy jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a híd alatt alszom majd.
-Nálunk van hely. - mondta Lys, és összeborzolta a hajam.
-Na jó. Köszi. - fújtattam, de meg sem próbáltam kicsomózni a hajamban a tincseket. Tudom, hogy szinte lehetetlen...
Egész jó hangulatom lett, mire beértünk az iskolába. Bár a hajam idegesített, Lysander szerint nem volt olyan vészes, úgyhogy próbáltam nem rá gondolni.
És akkor jött az újabb idegesítő tényező... Ugyanis észrevettem, hogy Amber jött iskolába.
Nem sokat törődött velem, felszegett fejjel, tűsarkúban végig tipegett a folyosón, nyomában a csatlósaival. Már nem azért, de baromira nevetséges.
Amber találomra megrohamozott embereket, és vagy terrorizálni próbálta őket, vagy pedig (a felsőbb éves fiúknál) bevetette az "ártatlan kislány vagyok, tetszem neked?" szerepet, ami pedig még az előző esetnél is rosszabb volt. Hogy jutnak ilyenek eszébe...?
Az egyik szünetben összefutottam Nataniellel.
-Szia, Amanda. - köszönt.
-Helló. - intettem. - Te, nem vetted észre, hogy a húgod terrorizálja a diákokat?
-De, sajnos, észrevettem. - sóhajtott.
-Nem tudnál tenni valamit? Azért ez mégis csak felháborító. Vagy nem?
Gondolom, mivel a bátyjáról van szó, nem lehet reménytelen az eset. Ha Boti csinálna ilyeneket, én már rég visszatérítettem volna... Na jó, ez így elméletben kicsit könnyebb.
-Ilyet én nem mondtam! - védekeztem. - Csak azt kérdeztem, hogy nem tudsz-e csinálni valamit.
-Nem! Nem tudok! - akadt ki. - Már mindent megpróbáltam, mindent az égen és földön! Mit akarsz még, a csillagokat is hozzam le az égről?!
-Nem. Dehogyis. - sértődtem meg. Mi ez a hangnem? Ma mindenki engem nevez ki a céltábla központjának...? - Mindegy, hagyjuk.
Hátat fordítottam, és el akartam menni, de Nataniel megfogta a csuklómat, és visszatartott.
-Ne haragudj. - mondta, amikor visszafordultam. Az arca már jóval nyugodtabb volt. - Nem rajtad kéne levezetnem az idegességemet... Egy kicsi zűr van egy pár dologban. Sajnálom, ne haragudj.
-Nem haragszom. - mosolyogtam halványan. - Nekem is rossz napom van ma.
-Még egyszer bocs. - zavartan vette észre, hogy még mindig fogja a csuklómat. - Akkor, szia. - köszönt, elengedett, és elment.
-Szia. - szóltam még utána.
Az órák viszonylag nyugisan teltek. Biosz után a mosdóba igyekeztem, amikor összefutottam Rosa-val.
-Szióka! - köszönt. - Mi újság?
-Semmi különös... - vontam meg a vállam.
-Arra gondoltam, hogy egyik délután elmehetnénk vásárolni. - csevegett. - Már jó ideje nem voltam a plázában, és már kéne egy pár ruha. Van kedved hozzá?
-Megbeszéltük - bólogattam vidáman. - Akár ma délután?
-Nincs programom, tökéletes. - bólintott lelkesen. Intett, és elszaladt.
Szuper, ez most jól jött! Legalább nem fogok egész nap szegény Lys nyakán lógni...
A nap folyamán Kentinnel is sokszor összefutottam. Ő is vidéken töltötte a hétvégét, valahol délen. Majd' kicsattant az energiától, amitől határozottan jobb kedvem lett. Sokat nevettünk és marháskodtunk együtt. A legtöbb szünetben, legalábbis.
Az utolsó óra előtt viszont megint összetűzésbe kerültem. Méghozzá Amberrel...
A szekrényemnél pakolásztam, amikor a karomnál fogva elrángatott.
-Hé! - kiáltottam. - Eressz el, de azonnal!
-Mindjárt. - ígérte gúnyosan Amber. - Már alig várom, hogy elengedhesselek. Alig bírok hozzád érni! Undorító!
Végül egy üres folyosón álltunk meg. Amber a sarokba szorított.
-Mi bajod van már megint? - fújtattam.
-Te vagy a bajom. Leszállnál végre A Kentin-fiúról?
-Hagyjál már ezzel! Csak barátok vagyunk!
-Akár barátok vagytok, akár nem, neked köszönhetően rám sem hederít! - szemei szikrákat szórtak. - Hagyd már abba!
-Mit hagyjak abba?
-Ezt a viselkedést! Kikészítesz! - ordított Amber. - Ide figyelj, vagy leszállsz róla, és elvagy magadban a felemás szeművel, vagy erőszakhoz kell folyamodnom! - kiáltott.
-Nem félek tőled! És nem dogom miattad tönkretenni a barátságomat Kentinnel! - háborodtam fel.
Mégis mit képzel magáról?
Amber pár másodpercig felháborodva nézett, aztán rántott egyet a karomon.
-Gyere. - sziszegte.
-Aú! Ne! - tiltakoztam. - Ez fáj!
-Csöndben maradnál?!!
-Aú!! Nem! Segítség! Valaki! - sikoltoztam, hátha valaki erre téved.
Amber még erősebben szorított. Elképzelhetetlenül fájt, pont olyan helyet szorított, ami a számomra nagyon érzékeny.
-Ne!
* Lysander szemszöge...
A büfé előtt sétáltunk éppen el, belemerülve a társalgásba.
-És azt is el tudod képzelni? Lehetne valami menő szám a végére, azokat imádják a csajok.- ajánlotta Castiel.
-Lehetne inkább valami lájtos. Azt is szeretik. - vetettem fel.
-Neeeem, valami jó rockos kéne, be fognak tőle őrülni!
-Oké, megbeszéltük. - hagytam rá. Úgy se lenne sok értelme vitatkozni. - Megírtam egy szöveget tegnap este, majd odaadom a kottát. Írd meg a kíséretet.-Semmi para. - vigyorgott Cast.
-Csak ne túl vadat. - tettem hozzá gyorsan, mire kicsit elhúzta a száját. Leültünk az egyik asztalhoz.
-Pedig azok annyira jól mennek ezekhez a témákhoz. - zsörtölődött.
-De én nem fogok úgy énekelni, ahogy azt te most a fejedben elképzeled. - világosítottam fel.
-Jól van na, felfogtam.
Castiel tovább ötletelt a koncert sorrendjét illetően, én meg a büféasztalhoz könyökölve hallgattam. Egyébként egész jó ötletei voltak, majd leírom... ha nem felejtem el.
-És azután lehetne... - sorolta tovább, és tovább és tovább.
-Azért ugye tudod, hogy nem lehet végtelen hosszú ez az este? - vetettem közbe.
-Persze, hogy tudom. - zökkent ki a monológjából. - Nem lesz több egy óránál.
-Jó. - bólintottam, és tovább vizsgálgattam a suli bejárati ajtaja fölötti képeket. Castiel tovább fantáziált.
-Hé! Eressz el! - hallottam egy ismerős hangot visszhangzani a fejemben. Amanda. Sokszor mondogatta ezt a mondatot a hétvége során. "Engedj."
Mosolyogva kicsit megráztam a fejem.
-Mi van? - értetlenkedett Cast.
-Semmi, csak hallucináltam. - vontam meg a vállam semlegesen.
-Pff. Nem is figyelsz.
-Dehogynem. Folytasd. Ott tartottál, hogy Blue Eyes. - biztattam.
-Szóval ezután jöhetne a...
Tovább nézegettem a képeket a távolban.
-Hé! Engedj!
Annyira halkan hallom, és annyira tompán... Azt hiszem, nem kéne ennyire egészségtelenül szerelmesnek lennem...
-Engedj el! Ez fáj, aú!
Mi? Ezt eddig még nem hallottam. Soha nem bántottam...
-Ne, ne! - hallottam távolról Anda hangját. - Segítség!
Mi a...?
Még hogy hallucináció?! Teljesen megőrültem.
A felső folyosó...
Nagyon hirtelen felálltam az asztaltól. Kis híján feldöntöttem, az italokkal együtt.
-Hé, ember, állj már le! - rémült meg egy pillanatra Castiel. - Nem tetszik az ötlet?
-Mindjárt jövök. - hadartam, és elfutottam a lépcsőhöz.
-Hová mész?! - hallottam a hátam mögül haverom hangját. Nem jött utánam, az asztaltól kiabált vissza.
Nem válaszoltam. Felfutottam a lépcsőkön, és elindultam a legfelső folyosó felé.
-Segítség! Valaki!
Most már tisztán hallottam kétségbeesett hangját. Még gyorsabban futottam, aztán lefékeztem a folyosó végén.
Ambert láttam, erősen szorította Amanda kezét. Olyannyira, hogy az már elfehéredett. De nem csak a keze, az egész lány fehér volt, mint a fal. Már lassan ijesztő, mennyire világos a bőre.
Amber nagyon igyekezett valahová, valószínűleg a kémia szertár felé.
Hihetetlen, mennyire rivalizálnak ezek egymással...
* Amanda:
Már nem éreztem a kézfejemet... Lassan az egész karom el fog zsibbadni! Vagy egyszerűen csak leszakad a testemtől...
-A kémia szertárban elég sok a mérgező vegyszer. Néha nem tudom megállapítani, melyik veszélyes az emberekre, és melyik nem. - csacsogott Amber, mintha jó barátnők lennénk, és közben a szertár felé húzott. - Szeretném megnézni, nehogy rosszul feleljek.
-Mi? Ne, várj! - rémültem meg.
-Hmm... Az ammónia káros az emberek szervezetére? - tűnődött a szőke lány.
Behunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Hirtelen valami nagyon erős erő kitépte a kezem a szorításból. A mozdulat iszonyatos fájdalommal járt, ugyanis zsibbadt kezem most még nagyobb szorítást kapott.
-Ááááh! - sikítottam.
-Igen, az ammónia mérgező. - hallottam Lysander nyugodt hangját.- Senkinek sem ajánlom. Mellesleg, megtanulhattad volna ezt már nyolcadikban. - tette hozzá ironikusan.
A hátam mögött állt, és védelmezően a karjaiba zárt. Nekidöntöttem a fejem az egyik karjához, és kissé megnyugodva vettem levegőt, végre normálisan.-Neked muszáj mindig beleszólnod a dolgomba? - háborodott fel Amber.
-Neked muszáj mindig terrorizálni az embereket?! - kiáltott Lys. - Ha még egyszer ilyesmi jut eszedbe, mint hogy megmérgezni egy embert, akkor komolyan mondom, nem állok jót magamért!
-Hová lett a nyugodt természeted? - gúnyolódott Amber, de megéreztem a hangjában a remegést.
-Elment a fenébe! És most te is menj utána!
Furcsa. Még sosem láttam ilyennek. Nem mertem rá felnézni, mert gyanítom, hogy a szemei ijesztő szikrákat szórtak. Ezt tisztán kiolvastam Amber pillanatnyi rémült tekintetéből.
-Menj már! - ismételte Lysander.
Amber elment, a folyosó végéről viszont még visszaszólt.
-Ugye tudod, hogy ha nem jelensz meg, már nem látod többé a barátnődet? - emelte fel az állát...büszkén?
-Még neked áll feljebb? Kotródj már el!!
Amber elfutott, mi pedig magunkra maradtunk az üres folyosón. Pár diák éppen akkor jött be a szekrényekhez, vagy a kémia terembe. Csak lézengtek az emberek.
Lys nagyon a gondolataiba merült, mert nem szólt egy szót sem. Sőt, mi több, meg sem mozdult. Úgy maradt, a hátam mögött állt, és kezeit összefonta a derekamnál.
Egy perc múlva (körülbelül) én mozdultam meg. Fel akartam emelni a kezem, hogy megérintsem az arcát, de félúton megakadtam a mozdulattal. Kellemetlenül felszisszentem, pedig nem akartam feltűnést kelteni.
-Nagyon fáj a kezed? - kérdezte Lys, és szembe fordított magával.
-Nem vészes. Túlélem. - vontam meg a vállam, és őszintén igyekeztem, hogy ne látszódjon az arcomon a fájdalom.
-Nem tudsz jól hazudni. - sóhajtott, és két keze közé fogta a csuklóm. - Sajnálom, de másképp nem nagyon tudtalak volna kimenteni a szorításából. - ismerte be.
-Tényleg nem nagy ügy. - vontam meg a vállam, és azt néztem, ahogyan a kezemet simogatja. - Az ammónia tényleg mérgező?Értetlenül meredt rám.
-Amanda, hova jártál te nyolcadikban? - kérdezte végül.
-Még az ország másik felébe. De én nem emlékszem az ammóniára... - ismertem be.
-Jellegzetes szúrós szagú, gáz halmazállapotú anyag, ami erősen maró és mérgező. - mondta Lys. - A nitrogén és a hidrogén vegyülete. - tette hozzá kiegészítésül.
-Aha. - motyogtam.
-Most biztosan azon gondolkodsz, hogy valóban kipróbálta volna a hatását. - nézett rám.
-Nem merem megkérdezni, mert még felhúzod magad. - vallottam be félénken.
-Csakugyan egy hajszál választott el attól, hogy utána rohanjak, és sokkal de sokkal jobban beolvassak neki. - ráncolta a szemöldökét.
-Olyat is tudsz? - nevettem halkan.
-Sokat nem tudsz még rólam. - eresztett meg egy halvány mosolyt. ő is. Megfogta az ép kezemet, és elindultunk az osztályterem felé.
-Annyi kérdésem lenne... - sóhajtottam. - Az életben nem végeznék velük.
-Majd este felteszed őket, most nincs türelmem.
-Megbeszéltük. - bólintottam. - Apropó, délutánra elígértem magam Rosa-nak, vásárolni megyünk. Szabad vagy.
-Ezt most úgy mondod, mintha nekem csak nyűg lennél a hátamon.-lepődött meg.
-Azért egyszerűbb az életed, ha nem kavarok be. - mosolyogtam.
-Nagyon tévedsz, de mindegy. - legyintett lemondóan.
-Még 5 kérdéssel bővült a kérdések listája. Csak mondom. - tűnődtem.
-Ráérünk...
Időközben becsöngettek, már egy lélek sem volt a folyosón. A terem ajtaja előtt megálltunk, és Lys benyitott volna, de a kezénél fogva visszatartottam.
-Lys? - szólítottam meg.
Felém fordult.
-Ha tényleg megmérgezett volna... ha ezt te megtudtad volna, mit tettél volna? - kérdeztem félénken.
Hosszú másodpercekig gondolkodva, mélyen a szemembe nézett.
-Valószínűleg bevettem volna egy kis ammóniát, hogy utánad mehessek. Persze előtte rábíztam volna Ambert Castielre. - tette hozzá.
Rémült tekintetemet látva elmosolyodott.
-Ugyan már, Amanda! - sóhajtott. - A világ nem létezik nélküled.
-Aha... - bólintottam bambán. - Szerintem olyan világ nincs, ahol te nem vagy. Akkor ez most hogy van...?
-Menjünk be történelemre. - ragadta meg a kilincset Lys. - Úgyse tudnám elmagyarázni.
-Mintha annyira hülye lennék.
-Nem, csak más a felfogásod. - mondta, és maga után húzva belépett a terembe.
Az utolsó óra is lement, közben egyfolytában agyaltam.
Vajon Amber tényleg képes lett volna megmérgezni? Azért ez mégis csak durván hangzik, de ha még Lys is komolyan vette, akkor ennek a fele sem tréfa...
Rosa lelkesen beszélgetett velem a folyosón a vásárlásról. Lys mellettünk állt néhány lépésnyire, ő azt várta, hogy a táskám elvihesse hozzájuk.
Akkor még semmit sem sejtettem abból, hogy ebből az egész vásárlásból nem lesz semmi, hogy az egész estém teljesen másképp fog alakulni, és hogy zűrzavar keletkezik az életem ezen részében.Folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése