Nagy baj...?

A vörös hajú lány nagy szemeket meresztett, amikor meglátott minket ölelkezve, de aztán mosolyra húzta a száját.
-Sziasztok! - köszönt csengő hangján, és mosolyogva megállt az ajtóban.
-Szia. - köszöntem, ahogyan illik.
Nagyon remélem, hogy nem remeg a hangom. Senki se tette szóvá, úgyhogy arra következtettem, hogy normálisan beszélek.
-Mit szeretnél? - kérdeztem.
-Á, csak benéztem. Tudod, a barátod megígérte, hogy lejön velem a parkba, és mivel nem volt az udvaron, gondoltam, itt kell keresnem. - felelte vigyorogva.
Egész testemben megdermedtem. Hogy mit ígért Lysander?!
-De hát... - kezdte volna Lys, de nem fejezhette be, mert kiszabadítottam magam a karjaiból, és felkaptam a táskám.
-Mindegy, akkor majd holnap elmondom. - vontam meg a vállam. - Én megyek, magatokra hagylak benneteket. Úgyis sok a dolgom.
Nem vártam meg, hogy akármelyikük válaszoljon. Ellenőriztem, hogy mindent kiszedtem-e a padból, aztán felkaptam a kabátom a széktámláról, és gyorsan kiviharzottam az osztályterem ajtaján.
-Amanda, várj!
Nem vártam meg. Minek is várnék? Nincs rá időm.
A parkba? Mit akarnak csinálni a parkban? Egyáltalán mégis mikor beszélték meg a találkozót? Hogy vagy ez? Mi van? Tessék?!
Nem értettem semmit. A fejemben Castiel hangja visszhangzott.
"Titeket semmi nem tud szétválasztani, nyugi. Érzem."
Ez a hang keveredett Lysander kiáltásával.
"Amanda! Várj!"
Nem bírom.
Legszívesebben vissza fordultam volna, de nem lehetett. Nem lenne helyes.
Dühösen sétáltam végig az utcán, siettem haza. Kit érdekel?! Ami meg a holnapot illeti. Szombat lesz. Ha tényleg képes lesz átjönni, nem fogom beengedni. Vagy inkább csináljak úgy, mintha nem történt volna semmi? Mit szokás ilyenkor tenni...?
Egyáltalán KI EZ A LÁNY?! És mit képzel?! Megértem, hogy Lys annyira vonzó! De én akkor se csinálnék ekkora nagy marhaságot a helyében! Szét akar minket választani? Mik a szándékai? Mit fog még kieszelni? Őt Lys sem fogja tudni lerázni. Legalábbis egy ideig. De ez az idő éppen elég lehet ahhoz, hogy végzetes döntést hozzon. Félek.
-Megjöttem! - kiáltottam, amikor beléptem az ajtón.
-Oké! - kiáltott vissza Boti.
Kijött a szobájából, és mosolyogva fogadott. Ajjaj, most valamit kérni vagy kérdezni fog. Kicsit gyanús, ahogy közeleg.
-Ma este elmegyünk a klubba. - mondta. - A haverjaim már meg akarnak ismerni, mert néha beszélek rólad, de még sosem láttak. Van kedved velünk jönni?
-Hát...nem is tudom. - tűnődtem. - Végül is, miért ne? Mikor akarsz menni?
-8 körül. - vonta meg a vállát.
-Kik lesznek ott? Ismerek valakit? - kíváncsiskodtam tovább.
-Nem hiszem, hogy bárkit is ismernél közülük. - vigyorgott. - De majd ma este összehaverkodtok, ebben biztos vagyok.
-Miért is vagy ennyire biztos ebben? - gyanakodtam.
Legyintett.
-A magamfajta fiúk minden olyan lánnyal jól kijönnek, akik jól néznek ki. Úgyhogy nem lesz gond.
-Hogy MIT MONDTÁL?! - kiáltottam. - Lehet, hogy inkább el se megyek.
-Mert?
-Nincs kedvem. - vontam meg a vállam. - Hagyjuk.
-Naaa, gyere el! - kérlelt. - Nem lesz semmi gond. Jó fejek, és a többségük nem is fog rád szállni, ebben biztos vagyok.
Hüledezve meredtem rá, mire elnevette magát.
-Akkor 8-kor.
-Persze. - nyögtem.
Végül is, ha Lys a hátam mögött randizgat, akkor én miért nem mehetnék el a bátyám barátaival diszkóba?

A cél érdekében az egész délutánt szándékosan átaludtam. Úgy gondolkodtam, hogy ha valóban bulizni megyek, akkor nem fogok egyhamar haza keveredni. Éppen ezért aludtam fél kettőtől egészen fél nyolcig. Megállás nélkül.
Aztán fél nyolckor felkeltem, és frissen, kialudt állapotban öltöztem fel. Egy fekete ruhát választottam: a combomig ér, és a kivágása is éppen megfelelő. Nagy a kivágás, de még éppenhogy elég visszafogott. Elvégre buliba megyek...
Fekete sminket használtam, ez a szín jól kiemeli a szememet. Hófehér bőrömhöz amúgy is megy a fekete, most meg pláne, a ruhával együtt. Elégedetten néztem a tükörbe, és a kistáskámat felkapva leviharzottam a lépcsőn.
-Mehetünk? - kérdezte Boti.
-Akármikor. - bólintottam, és felvettem a kabátom.
Az utcára kilépve megütött a friss esti levegő. Feldobta a hangulatomat. Még akkor is mosolyogtam, ha éppen a fejembe hasított Lysander és a vörös hajú lány képe.
Pontban 8-ra értünk a klub elé. Leadtam a kabátom és a táskám (el ne veszítsem), és bementünk a parkettre.
Már állt a buli. Az egész hely a feje tetején forgott, és a hangos zene kissé bántotta a fülemet.
Odamentünk az egyik bokszhoz, ahol Boti barátai üldögéltek.
Szerencsére nem én voltam egyedül lány. Ott volt még egy szőke, rövid hajú kiscsaj is, és egy fekete hajú, barna bőrű lány is. Huh.
Körbenéztem, és senkit se láttam ismerősnek. Sorra néztem végig a 7 fiú arcán. Nem, nem, nem, nem, nem, és nem, és... várjunk csak!
-Amanda! - szólalt meg az ismerős arc meglepődötten. - Hát te?
-Viktor? - szaladt fel a szemöldököm.
-Ismeritek egymást? - kérdezte Boti.
-Aha. A partiról a strandon találkoztam a húgoddal. Csak azt nem tudtam, hogy a húgod. - röhögött Viktor.
Így, hogy csak őt ismertem, Viktor mellé ültem, pedig a többiek mellett is volt hely. A srácok sorra bemutatkoztak, de nem nagyon jegyeztem meg a nevüket...
Egy egész óráig beszélgettünk és röhögtünk. A társaság tényleg nagyon jó volt, és a témák is eléggé érdekesek.
Amikor valamilyen CD-re terelődött a szó, körbenéztem a klub többi részében. Mivel az asztal legszélén ültem, ez könnyedén ment. A parketten legalább ötszáz ember táncolt, a pultnál félrészeg állatok hablatyoltak össze-vissza. Az emberek folyamatosan érkeztek, mindegyik percben nyitódott az ajtó.
-Kit keresel? - kérdezte tőlem a mellettem ülő Viktor, és ő is kiszállt a CD-kritika beszélgetésből.
-Senkit. - feleltem. - Egyre több az ember.
-Így szokott lenni. Tudod, a fiatalok a legtöbb estéjüket itt töltik.
-Én nem. - vontam meg a vállam.
-Azt észrevettem. Nem láttalak még itt. - mosolygott.
-Te gyakran jársz ide? - belenéztem aranybarna szemeibe.
-Eléggé. Mostanában főleg. - felelte. - Ha kevesebb a munka, ide szoktam jönni.

-Hm.
Visszafordultam a parkett felé, és megakadt bennem a levegő. Az ott most tényleg Lysander, vagy csak képzelődöm...?!
Mintha egy pillanatra láttam volna a szemeit.
Áh, butaság. Csak hallucinálok.
Vissza akartam fordulni az asztalnál ülőkhöz, de akkor megint láttam valami furcsát.
Tényleg ő az! Látom felemás szemeit és szürke haját! Ott van! Ott!
Vidáman integetni akartam neki, de a kezem megállt a levegőben, és a mosolygás az arcomra fagyott.
Lysander nem egyedül volt. A vörös hajú lány alkarját fogta, és éppen maga után húzta ki a tömegből. 
Ezek szerint tényleg. Mit csinálnak?!
Elmentek a bár felé, de nem álltak meg, hanem Lys tovább húzta a csajt egy mellékhelyiségbe. Az ajtó bezárult mögöttük.
Jézus! Mit csinálnak?!
-Jól vagy? - kérdezte Viktor, amikor meglátta, hogy a kezemet továbbra sem mozdítom.
Pislogtam kettőt, aztán óriási lendülettel felpattantam az asztaltól, és hadarni kezdtem.
-Én hazamegyek. - szóltam Botinak. - Otthon találkozunk.
-Valami baj van? - ráncolta a szemöldökét a bátyám.
-Igen! Nagyon nagy baj van! - kiáltottam, és bocsánat kérően Viktorra néztem. - Majd hívlak egyszer. Sziasztok.
Értetlenül bámultak utánam, de nem vártam be őket. Kiviharzottam a klubból, és gyorsan visszakértem a cuccaimat. Felvettem a kabátom, magamra akasztottam a táskám, és futni kezdtem. Közben pedig elfogott a sírás.
Csak rohantam és rohantam, nem is nagyon figyeltem, hogy merre. A parkon keresztül mentem, és a kijárati kapunál nagy hávvel belementem valakibe. Tovább akartam futni, de az illető elkapta a karomat, és visszatartott.
-Amanda, te vagy az? - kérdezte egy ismerős hang.
Felnéztem, és Kentin állt előttem.
-Jól vagy? - rémült meg. - Miért sírsz? Bántott valaki?
Nem bírtam felelni.
-K...kentin. - nyögtem, és a nyakába borultam.
Szorosan átölelt, és vigasztalt. Én pedig nem tudtam mit csinálni, a könnyeim magától hullottak. Még mindig láttam magam előtt a klubban történteket, és ez még jobban rásegített a zokogásra.
-Elmondod? - kérdezte halkan Kentin.
-M...majd i...i..igen...n. - hüppögtem. - Most n...nem tu...dom.
Miután kissé észbe kaptam, kiszabadítottam magam a karjából, és bocsánatkérően néztem rá.
-B...bocsánat. Nem akartam.
-Semmi baj. - mosolygott kedvesen.
-Gyere velem! - kértem könnyes szemekkel. - Hová indultál?
-Sétálni. - vonta meg a vállát.
-Gyere! Lécci.
-Mégis merre? - értetlenkedett.
-Haza. - szipogtam.
-Nem tudom, merre laktok.
-Én tudom. - mosolyodtam el halványan. Igaz, nehezemre esett.
Haza sétáltunk, meg se szólaltunk egész út alatt. Én néha halkan szipogtam, mert folyt az orrom, Kentin pedig percenként gyanúsan végig mért. Valószínűleg azt találgatta, mi bajom lehet.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és felvezettem a szobámba. Leültem az ágyra, és ő is így tett.
-Jé! - lepődött meg. - Van macskád?
-Castieltől kaptam. - mondtam.
Zafír nyávogva körözött Kentin lába körül, és az arcát a fiúhoz dörgölte. Ken felvette, és az ölében simogatta tovább.
-Van neve? - kérdezte.
-Zafír. - feleltem, és megsimogattam a cicámat. - Képzeld, Zafírka, mi történt ma este... A klubban voltam a bátyámmal és a haverjaival, tudod. - meséltem. - Egész jókat beszélgettünk, és tényleg jó fejek voltak. Aztán tudod, kit láttam? Tudod, kit te kis csacska macska?! - megint könny gyűlt a szemeimet. - Hát Lysandert! A klubban volt a vörös hajú lánnyal, azzal, aki miatt nem tudtam aludni. Emlékszel? Azzal a lánnyal láttam. Ezért jöttem haza, és közben belementem ebbe a bácsiba. - mutattam Kentinre. - Aki hazakísért.
-Azért annyira öreg még nem vagyok. - sértődött meg Ken. - Bácsinak ne szólíts.
Erőltetetten felnevettem.
-Ez nem lényeg. - legyintettem, és megint a cicához fordultam. - Érted már, Zafírkám? Érted, hogy miért vagyok ennyire összetörve?
Mivel a macskák nem tudnak beszélni, nem válaszolt. Helyette viszont közbekotyogott Kentin.
-Szóval ennyi? Megláttad a barátodat egy másik lánnyal?
-Hogy mondhatsz olyat, hogy CSAK ENNYI?! - akadtam ki. - Ez egyáltalán nem olyan egyszerű, ahogy látod! Igenis komoly probléma, ami már régóta szívja az agyamat! Elegem van!
-Nyugi! - szabadkozott. - Nem úgy értettem. Hanem azt hittem, hogy mondjuk valaki bántott hazafelé menet. Ez annál egy fokkal jobb, azért.
-Nem. - ráztam a fejem, és hanyatt dőltem az ágyon. Sóhajtva nézegettem a plafont, amíg Kentin a macskával játszadozott.
-Elvagy? - kérdeztem úgy 10 perc múlva.
-Aha. - vigyorgott. - Nagyon aranyos ez a... Zafír?
-Igen. - mosolyogtam én is egy kicsit. - Hogy bírsz ennyire laza lenni? - kérdeztem.
-Így. - mutatott magára. - És te hogy bírsz ennyire merev lenni? Lazíts a köteleken! Nem lesz semmi baj, nekem elhiheted.
-De ha egyszer láttam valami olyasmit a buliban... amit nem kellett volna! Most azon gondolkodom, hogy... most mit csinálnak? Lehet, sót valószínű, hogy Lys éppen megcsal!
-Nem hiszem. - rázta a fejét. - Vagy legalábbis nem olyan durván, ahogy te most elképzeled.
-Akkor is. - dünnyögtem, és felálltam. - Kérsz vacsorát?
-Már ettem.
-Akkor is kapsz. - legyintettem, és intettem, hogy kövessen. - A cicát is hozd, kérlek. Még nem tud egyedül lemenni a lépcsőn.
Lementünk a konyhába, és Kentin leült a konyhaasztalhoz, az asztal lapjára pedig a macskát is letette. Csináltam egy pizzát, és ketten megettük, aztán pedig macskáztunk.
-Most már mennem kéne. - mondta Kentin. - Apám kiakad, ha nem érek haza időben.
-Rendben. - sóhajtottam. - Köszönöm, hogy eljöttél. Ha nem vagy itt, akkor valószínűleg egész éjjel az ágyamban sírnék.
-Akkor inkább máskor is eljövök. - ijedt meg.
-Haza találsz?
-Ne magadból indulj ki. - legyintett. - Sima ügy.
-Oké. Szia! - mosolyogtam, és visszamentem a szobámba Zafírral a kezemben.
Miután Kentin elment, csend telepedett a házra, egészen addig, amíg megjött Boti. Azonnal felfelé vette az irányt, és egyenesen a szobámba jött.
-Húgi! - kiáltott ijedten, és benyitott. - Mi a baj?
-Csak láttam a klubban Lysandert egy vörös hajú lánnyal. - meséltem. - Ki vagyok akadva.
-Ja. - könnyebbült meg kissé. - Próbálj meg ne ezen agyalni. Aludj inkább.
-Köszi. Szia. - kizártam a szobámból, és megfogadtam a tanácsát. Lefeküdtem az ágyamba, és kivételesen megengedtem Zafírnak, hogy mellettem aludjon. Csak nem fogja kikaparni a lepedőt...
-Ó, Istenem. - suttogtam magam elé. - Mondd, miért? Felelj, kérlek. Ezt az egyet szeretném tudni csupán. Hogy miért? Miért pont én vagyok ennyire szerencsétlen? Miért pont Őt vésted bele a szívembe, hogy semmiképp se tudjak szabadulni tőle? Miért ő jár mindig a fejemben, miért, miért, miért... Ha holnap eljön, mit mondjak? Mit csináljak? Segíts. - fohászkodtam. - Nem tudom, mihez kezdjek. Szeretem... és egyben utálom. Hogy fér meg ez a két érzés egyszerre egymás mellett? Segítség...!
Kár, hogy csak Zafír hallotta. Jó lenne, ha most történne valami csoda... Mondjuk, vissza mehetnék az időben, és teljesen másképp csinálnék mindent. Nem hagynám őket kettesben az osztályteremben, órák után. Nem mennék el a klubba. Lysanderrel lennék itthon, kettesben.
Olyan kár, hogy mindez csak feltételes mód...! Pedig legszívesebben örök életemben mellette maradnék.
Valami mégis azt súgja, hogy most ez tényleg megbocsájthatatlan.
Vagy mégsem? Lehet, hogy meg tudnék neki bocsátani? Vajon hogy adja majd elő a történetet?