Aprókat ásítva felöltöztem, aztán enyhén sminkeltem. Felvettem a táskám, megcirógattam Zafírt, aztán pedig lementem a földszintre.Boti már a konyhában volt, éppen szendvicset készített. Ehhez legalább ért is valamelyest, úgyhogy nem szóltam rá.
Fáradtan leültem az egyik székre, és megittam a kakaót, amit kikészített nekem. Finom volt.
-Szólj, ha felébredtél, és lehet veled beszélni. - szólalt meg a bátyám.
-Mondjad. Figyelek. - dörzsöltem meg a szemem.
-Csupán csak tudni akartam, hogy hánykor vagy képes hazavonszolni magadat. - vonta meg a vállát.
-Hát, még én sem tudom. - gondolkodtam. - Ma beiratkozom egy zeneiskolába, úgyhogy valószínűleg olyan 5 óra körül leszek itthon.
-Oké. - bólintott. - Én négykor jövök, úgyhogy már itthon leszek.
-Szuper. - dörmögtem, és kiittam a maradék csokit a kakaós bögrém aljáról. - És a barátnőd?
-Ő is négykor jön. - ásított. - Arra gondoltam, hogy ha ennyire elfoglalt leszel, nem szükséges főznöd. Nyugodtan rendelhetünk egy pizzát is.
-Kettőt, mert nekem is kell egy. - helyesbítettem.
-Megbeszéltük. - mutatta fel a hüvelykujját Boti, aztán felállt az asztaltól. - Na, én megyek. Ma korábban kell bemennem, hogy 3-kor leléphessek. Szia.
-Chiao! - intettem, és én is készülődni kezdtem.
Miután mindent elpakoltam, felhúztam a csizmámat (már kell, mert eléggé lehűlt a levegő), aztán becipzároztam a kabátomat, és kiléptem az utcára.
Zenét hallgattam séta közben, és dúdolgatva értem be a suli udvarára. Összefutottam Irissel, és elbeszélgettük a maradék időt csengetésig. Mivel Lysander nem volt a suliban, egyedül ültem végig három órát, aztán tesire mentem.
Miután kellően kifárasztottam magam a kosarazással, hulla fáradtan hagytam el a tornaépületet. Illetve, elhagytam volna, ha nem mentem volna neki Lysandernek.
-Szia. - köszönt, és puszit nyomott az arcomra.
-Aha. Castiel úgy döntött, inkább ellógja a maradék három órát, mert "az már annyira nem számít!". - mondta.
-Akkor nem jön be?
-Nem. Baj?
-Nem. Sőt, örülök neki. - vigyorogtam, aztán hozzátettem. - Na jó, nem örülök neki, de nem fog annyira hiányozni. - legyintettem.
-Megyünk? - kérdezte, és megfogta a kezem.
-Aha. Kémia lesz?
-Igen. Felelünk. - ásított.
-Hogy mi?! - ijedtem meg, aztán felé fordultam egész testemmel. -Felelünk kémiából?
-Igen. - húzta fel a szemöldökét. - Nem tudtad? Pedig az előző órán a tanár háromszor is elmondta.
Köhöm. Na hát igen. A múlt óra tényleg érdekes volt, de nem a kémiával és a kísérletekkel foglalkoztam, bevallom.
-Hátööö... - kerestem a szavakat. - Dehogynem. Csak kiment a fejemből, úgy látszik...
Azért azt nem fogom mondani, hogy "bocs, de egész órán téged figyeltelek"... Kicsit morbid lenne. Vagy nem?
-Mit csináltatok törin? - kérdezte, miután beértünk az aulába.
-Szorgalmasan jegyzeteltem. - mondtam büszkén. Ilyen is régen volt már... - A keresztény vallást részleteztük.
-Érdekes. - mosolygott a lelkesedésem láttán. - És matekon?
-Castiel meghalhat. - fújtattam. - Nem volt ott, és elrontottam az egész feladatot! Az ő hibája!
-Persze, hogy az övé. - bólogatott jókedvűen.
A kémia terem még zárva volt, az osztály nagy része már az ajtó előtt várakozott. Kisebb csoportokban beszélgettek, és nagyon hangosak voltak. Mi is megálltunk nem messze tőlük, és végre szembe fordulhattam Lysanderrel.
-Jó színed van. - mosolygott, miközben az egyik hajtincsemmel játszott.
-Tesi volt. - vontam meg a vállam.
-Sosem szoktál kipirulni. - jegyezte meg. - Mit csináltatok?
-Kosaraztunk. Éééés, három pontot is szereztem. - kacsintottam.
-Hát gratulálok. - dicsért meg.
-Köszönöm. - vigyorogtam, és lábujjhegyre álltam, hogy átfoghassam a nyakát.
Szorosan magához ölelt, aztán hirtelen a derekamnál fogva felemelt, és úgy tartott.-Ááá. - nevettem. - Tegyél le!
-Miért is?
-Hogy vagy ennyire erős? - hitetlenkedtem.
-Hogy vagy ennyire könnyű? - értetlenkedett, és lerakott a földre.
-Tudod, nincs normál izomzatom. - mondtam. - És ezért könnyű vagyok.
-Vagy vékony. - tette hozzá.
-Hé! Bajod van az alakommal? - sértődtem meg.
-Dehogyis. - mosolyogva megint magához húzott, és összeborzolta a hajam. Miért imádja mindenki ezt csinálni? Kikészít. - Te minden szempontból nézve tökéletes vagy.
-Jaja. - dörmögtem. - Te meg még nem néztél tükörbe, mert nem tudod magadról, hogy ezerszer jobb vagy nálam.
-Meddig fogod még ezt mondogatni? - sóhajtott.
-Amíg fel nem fogod. - határoztam el, és a fejét koppintgattam az ujjammal. - Ha vagy agyad, akkor előbb vagy utóbb rájössz, hogy igazából minimálisan sem illünk össze. Mármint külsőleg.
-Az meg kit érdekel?
-Nem tudom. - vontam meg a vállam. - Valószínűleg a sulis lányok felét, minimum.
-És az engem hol érdekel? - rázta meg a fejét.
-Ne várd, hogy olvassak a gondolataidban. Fogalmam sincs.
-Segítek. Sehol nem érdekel, hogy mit mond a többi lány. - vonta meg a vállát, és még mindig mosolygott. - Illetve, egyetlen kivétellel, de ő meg éppen most adott elő egy kiselőadást az össze nem illő párokról. Illetve rólunk. És szerintem ezzel egyes-egyedül vagy, már megbocsájts. - tette hozzá.
-Hagyjuk. - legyintettem, és észrevettem, hogy közeleg a kémiatanár. Lassan már ideje volt, ugyanis 10 perce becsöngettek.
Túléltem a kémiát, illetve utána egy drámát és egy irodalmat is. Mindezek után gyorsan összerámoltam a cuccaimat, és felkaptam a kabátomat, ugyanis a beiratkozásra sietnem kellett. Csak találjam el a megfelelő buszt...!
Már a teremből akartam kimenni, amikor valaki megragadta a karom, és visszatartott. Sóhajtva megfordultam, és szembetaláltam magam Lys felemás szemeivel. Jézusom! Szegény szívem.
-Hová sietsz? - kérdezte Lys.
-Beiratkozásra. Jó lenne időben odaérnem. - feleltem, és csókot nyomtam a szájára. - Majd találkozunk, szi...
-Ne menjek veled? - ajánlotta fel. - Nem hiszem, hogy egyedül eltalálnál a zeneiskoláig.
-Hé! - méltatlankodtam.
Egy pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán halványan elmosolyodtam.
-Nem kell, köszi. Eléggé alaposan megnéztem, merre kell mennem.
-Te tudod. - vonta meg a vállát nevetve. - Csak ne tévedj el.
-Nem fogok. - ígértem, és adtam még neki egy puszit.Ő jobbra ment, én pedig balra. A suliból kiérve a központi buszmegálló felé vettem az irányt, és sikeresen el is találtam odáig. Hurrá. Eddig jók vagyunk.
Felszálltam a 188-as buszra, ami elvitt egészen a külvárosig. Ott voltam olyan ügyes, hogy jó megállónál szálltam le, éljen! Onnan már gyerekjáték volt eltalálni a zeneiskoláig (na jó, ez túlzás).
Elég nagy épület. Amikor beléptem, mindenfelől jöttek hangok; sok sok teremből szűrődött ki valamilyen hang. Először éneket hallottam, aztán zongorát, majd ez keveredett valami fúvós hangszerrel (trombita, vagy vadászkürt lehetett talán)... Mindenfelől körbevett valami zene. Varázslatos volt, és egyben jóleső érzés. Kihallottam a sok közül valami élesebbet, hangosabbat. Hegedű?
Elmélkedésemnek a portás vetett véget.
-Miben segíthetek? - kérdezte a vörös hajú, középkorú nő.
-Öhm, jó napot! - köszöntem, és felé fordultam. - A beiratkozásra jöttem.
-Harminckettes terem. Tudja, merre van?
-Ami azt illeti, nem. - vallottam be.
-Végigmegy ezen a folyosón. - mutatott balra. - Aztán fel a lépcsőn, és a feles szinten balra lesz. Ki lesz az ajtóra írva.
-Köszönöm.
Elindultam, amerre mutatott, és a folyosó végén felmentem a lépcsőn. Sikeresen megtaláltam a termet, és mély lélegzetet véve kopogtattam. Kiszűrődött egy tompa "tessék", úgyhogy benyitottam.
A nagy íróasztal mögött egy szemöveges, göndör szőke, idősödő nő ült, és papírokat rendezgetett. Más nem tartózkodott a teremben. A falon poszterek voltak felaggatva, mindenféle kotta és kép.
A nő rám nézett vékony szemüvege mögül, és tetőtől talpig végig mért. Aztán mosolyogva magához intett.
-Gyere csak. Mit szeretnél? - kérdezte.
-Jó napot. - köszöntem, és megálltam az asztal előtt. - Új vagyok itt, és a beiratkozásom miatt jöttem.
-Áh, igen, persze. - bólogatott, aztán felállt, és kezet nyújtott. - Én Gabriella Tonkin vagyok, a zeneiskola igazgatónője. - mutatkozott be.-Vida Amanda Ruth. - ráztam vele kezet, aztán mindketten leültünk.
-Akkor, lássuk csak... - mondta, és elővett egy kitöltendő lapot. - A neved Vida...
-...Amanda Ruth. - segítettem ki. - T-h-val a végén.
-Rendben. - leírta a nevemet, és újra felnézett. - Gondolkoztál már azon, hogy milyen hangszeren szeretnél játszani?
-Igen... Születésnapomra kaptam egy hegedűt. - mondtam. - Szeretném kipróbálni.
-Rendben. És azt tudod, hogy milyen gyakran tudnál bejönni az óráidra?
-Szinte minden nap ráérek, 4-től már itt tudok lenni.
-Rendben. - bólogatott, és odanyújtotta a lapot. - Ezeket az adatokat gyorsan töltsd ki, én addig írok egy csekket.
Kitöltöttem a lapot (személyes adatokat kérdeztek), aztán visszanyújtottam.
-Szuper. Akkor, azt hiszem, ennyi is lenne. - mosolygott. - Emailben majd tájékoztatunk, hogy mikor gyere be. És hogy hova.
-Köszönöm szépen. - felálltam a helyemről, és az ajtóhoz sétáltam.-Viszont látásra.
-Szia.
Ezzel nagyon hamar kész is lettem. Hm. azt hittem, több ideig fog tartani. Na, mindegy.
A buszmegállóban sokat kellett várnom. Éppen a járda szélén álltam, és a körmömet nézegettem, amikor megállt előttem egy busz. 188-as. Szuper.
Felszálltam, és elvegyültem a tömegben. Nagyon sokan szálltak fel ennél a megállónál.
Gyanúsan sokáig mentünk. Úgy emlékeztem, hogy viszonylag rövidek voltak a megállók, ezért kinéztem az ablakon.
Tök ismeretlen környék.
Megdöbbentem.
Ránéztem a busz kijelzőjére. Csakugyan 188-as. Csakhogy nem 188, hanem 188-E!!! Mi a...?
Elolvastam az útvonaltervet. Hogy az a... Mégis mi...
E. Vagyis express. Ami az jelenti, hogy hosszabb távokat tesz meg a busz, megállás nélkül. Ez éppen egy másik városba megy. Ó, hogy az a jó Isten. Ajjaj. Viccet félretéve, most mit csináljak?!Úgy döntöttem, megoldom. Leszálltam a kisvárosban, ahol végre valahára megállta a busz. Aztán átsétáltam az út túloldalára, és megálltam a buszmegállóban, hogy az majd visszavisz.
Sokáig álltam.
Megnéztem a menetrendet, és magamban káromkodva vettem észre, hogy már az utolsó járat is elment. Ma már nem megy be a városba több.
Most komolyan. Mit kell ilyenkor csinálni?!
Hogy jutok haza...?!
Előkaptam a mobilom, és felhívtam Botit. Csak a harmadik hívásra vette fel, és sietve szólt bele.
-Mondjad gyorsan.
-A busz elhozott egy másik városba! - mondtam. - Segíts, hogy jutok ki?!
-Hogy micsoda? Amanda, hívj fel valaki mást, nekem muszáj most letennem. - hadarta idegesen.
-Bocsi. Kit hívjak?
-Akárkit. Lysandert. Most tényleg nem tudok segíteni. Bocsi.
-Semmi gond. - nyeltem egy nagyot. - Szia.
-Helló. Kitartás.
Letette a telefont, én pedig sóhajtva kerestem ki Lys számát. Nem esett nehezemre, mivel az elsők között szerepelt.
Kétszer kicsengett, aztán felvette. De nem Lys, hanem Leigh.
-Szia, Amanda. - köszönt a bátyja. - Az öcsém jelenleg éppen valahol máshol van. Fogalmam sincs, hol, de valahova elment. Mit szeretnél?
-Legih! - örültem meg neki. - Segítenél?
-Attól függ. - adott kitérő választ.
-Nagy baj történt. - sóhajtottam idegesen. - A zeneiskolából visszafelé rossz buszra szálltam, ami elhozott egy másik városba, és most fogalmam sincs, hol vagyok! Nem tudok hazajutni, mert az utolsó busz is elment már. Mit csináljak?!
-Most már értem, miért mondja folyton Lys, hogy sokkal bonyolultabb lány vagy, mint a többi. - motyogta visszatartott nevetéssel. Úgy hasonlítanak...!
-Hogy...hogy mit mondott? - jöttem zavarba.
-Hagyjuk. Melyik busszal keveredtél el odáig?
-A 188-E a bűnös. - feleltem.
-Akkor Madison-ban lehetsz. - mondta. - Várj, 10 perc és ott vagyok.
-Életmentő vagy, Leigh. - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Köszi.-Semmiség. Várj meg.
Letette a telefont, én pedig valamennyire megnyugodva kifújtam a levegőt. Közben pedig mosolyogtam. Jellemző. Lys otthon hagyta a telefonját. Hihi. Viszont hová ment otthonról?
Negyed óra múlva csakugyan megláttam a fekete autót, és állatira megkönnyebbültem. Huhhhh.
Beszálltam a kocsiba, és fáradtan hátradöntöttem a fejem az ülésen.
-Jézusom. - nyögtem. - Azt hittem, itt ragadok. Köszi, Leigh.
-Nincs mit, tényleg. - nevetett. - Hogy sikerült felszállnod erre a buszra?
-Nem láttam az E betűt a szám mellett. - ráncoltam a szemöldököm.
-Tipikus. - bólintott.
-Mit csináltál éppen, amikor hívtalak...illetve, amikor hívtam Lysandert? - javítottam ki magam.
-Akkor értem haza. - vonta meg a vállát. - A lépcsőn még összefutottam az öcsémmel, de valahova nagyon sietett. Amikor kilépett az ajtón, akkor csörgött a mobilja, de amikor utána akartam szólni, már nem volt ott. Úgyhogy én vettem fel.
-Nem tudod, hova ment? - kíváncsiskodtam.
-Nem mondott semmit, csak bocsánatot kért, amiért majdnem nekem jött. - tűnődött Leigh. - A lényeg, hogy nincs otthon, és valahova elsietett. Mostanában valami koncertet szerveznek, biztos amiatt kellett elmennie. A telefonját pedig ugye otthon hagyta.
Nevetve bámultam ki az ablakon, és közben hallgattam a zenét, ami a rádióban ment.
Hamar haza értünk. Leigh kirakott a házunk előtt, és lehúzta az ablakot.
-Köszi, még egyszer. - integettem.
-Elégszer megköszönted már. - nyugtázta. - Tényleg nem állt semmiből.
-Oké. Akkor szia! És köszönöm!
Lemondóan legyintett, aztán felhúzta az ablakot, és elhajtott.
Én meg bementem a házba, és levettem a cipőmet. Fújtatva lerúgtam a cipőmet, és letettem a táskámat.
Nevetést hallottam a konyhából. Női hang? Mégis mi folyik itt?Aztán rá kellett döbbennem, hogy Boti nem egyedül van itthon, hanem a "barátnőjével". Úgyhogy elindultam a konyha felé.
Megint elfogott a kíváncsiság.
Magam elé képzeltem a képzeletbeli szőke lányt, és mosolyogva léptem be a konyha ajtaján.
-Ó, Amanda! - Boti észrevett. - Amanda, bemutatom Leah-t. Leah, ő itt Amanda, a húgom.
.
.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése