Boti!

Rosa lelkesen beszélgetett velem a folyosón a vásárlásról. Lys mellettünk állt néhány lépésnyire, ő azt várta, hogy a táskám elvihesse hozzájuk.
Akkor még semmit sem sejtettem abból, hogy ebből az egész vásárlásból nem lesz semmi, hogy az egész estém teljesen másképp fog alakulni, és hogy zűrzavar keletkezik az életem ezen részében.

Már éppen a szekrényemet akartam bezárni, amikor megszólalt a mobilom. Meglepődve néztem a kijelzőre. Ismeretlen szám?
Felvegyem? Na jó, felveszem.
-Halló? - szóltam bele.
-Amanda! - kiáltott egy ismeretlen hang. - Boti barátja vagyok, John. Emlékszel rám?
-Igen. - jutott el az agyamig az információ. Elmosolyodtam. - Mit szeretnél?
-A bátyádat baleset érte. - mondta. - Be kellett hoznom a kórházba, annyira rossz állapotban volt.
Az arcomról egy szempillantás alatt eltűnt a mosoly. Hogy micsoda?
-T...tessék? - kérdeztem vissza.
-Amanda, Boti irtó rosszul van, érted? - mondta... John? Igen.
-D...de ez hogy lehet? - rémültem meg teljesen.
Lysandernek feltűnt, hogy valami nincs rendben velem. Eddig a falat támasztotta, most viszont ellökte magát onnan, és kérdő tekintettel mellém lépett.
John még mindig vonalban volt.
-Amanda, nekem el kell innen mennem. - mondta. - Dolgom van, tudod... Egyébként lemondtam a nevében a bulit, minden frankó.
-Nem! Semmi nem "frankó"! - akadtam ki.
-Nem úgy értettem. - szabadkozott. - Tudod, hova kell jönni?
-Hol van az a nyomorult kórház? - kérdeztem még mindig sokkolt állapotban.
Lysander kissé elsápadt, de nem szólt semmit. Rosa sem csacsogott a ruhákról mögöttem.
John lediktálta a címet, aztán letette a telefont.
-Hulla sápadt vagy. - állapította meg Lys.
Üres tekintettel néztem fel rá, aztán hirtelen sírhatnékom támadt.
-Hogy történhetett ez? - sóhajtottam. - Pont ma.
-Mi történt? - kérdezte Lys, és átölelte a vállam.
-Boti... Botinak balesete volt. - szipogtam. - Rosszul van. Azonnal oda kell mennem!
-Tudtommal pokolian összevesztetek. - szólt közbe Rosa.
-Kit érdekel, hogy összevesztünk? Ő a tesóm! - tört ki belőlem a sírás. - L...lys?
-Mondjad. - simogatta meg az arcom.
-Hívd fel a bátyádat, hogy kéne egy kis fuvar. - szipogtam. - Ez most nagyon fontos lenne, kérlek...
Előkereste a mobilját (csoda, hogy nála volt), és megbeszélte a bátyjával -szűk mondatokban beszélt, hogy ne fokozza a sírásomat- hogy eljöjjön értem.
-5 perc, azt üzeni. - tette le a telefont.
Bezártam a szekrényem, és Lysandert kézen ragadva kisiettem az udvarra. Rosa már egy kicsivel később elment, mert a vásárlás úgyis befuccsolt.
Türelmetlenül toporogtam a kapu előtt, és Lys kezét szorongattam idegességemben. Az egyik erős szorításomnál felszisszent.
-Bocsi. - mentegetőztem. - Talán jobb lenne, ha nem fognálak. - mondtam, és elengedtem a kezét.
-Ne hülyéskedj. - forgatta a szemét, és visszazárta a kezemet a tenyerébe.
-Ez annyira rossz. - sírtam megint. - Pont ma kellett, hát persze, pont ma! Amikor azt hiszi, hogy soha többé nem akarom látni, mert annyira megsértődtem! A legrosszabb az lenne, ha ezzel a tudattal feküdne most a kórházban.
-Sssh. - nyugtatott Lys, és letörölte a könnyeimet az arcomról. - Nem lesz semmi baj, majd meglátod. Felesleges ennyire aggódnod, a bátyád jó helyen van.
-De ha egyszer fájdalmai vannak! - akadtam ki. - Én ezt nem, nem, nem bírom!
-Nyugi. - vigasztalt, és magához ölelte a fejem.
Szorosan átöleltem, és némán sírtam tovább.
-Ne sírj már. - simogatta meg a hátam Lys.
-Honnan tudod, hogy sírok, ha egyszer nem is látod az arcom? - kérdeztem szaggatottan.
-Érzem a ruhámon. - nevetett, én meg ijedten elkaptam a fejem a mellkasáról.
-Bo...bocsánat. - szipogtam.
Válaszul megcsókolt. Én meg valamennyire megnyugodtam tőle. Egy pár pillanatra megfeledkezhettem a bátyámról, az egész borzalomról. Olyan ez, mint a kábítószer...
Dudálás szakított minket félbe. Leigh kocsija lefékezett mellettünk, Lysander pedig kinyitotta az ajtót. Beszálltam, mellém pedig ő is behuppant.
-Szent Filoména. - mondta a bátyjának, a kocsi pedig elindult.
Szótlanul bámultam ki az ablakon. Ha Botinak valami komolyabb baja van, én esküszöm, depressziós leszek. Vagy emós. Vagy nem tudom.
-El tudsz képzelni emósként? - kérdeztem Lysandertől.
Értetlenül rám nézett,aztán elnevette magát.
-Nem. - rázta a fejét. - Még csak az kéne!
-Komolyan kérdeztem. - legyintettem.
-De miért?
-Hagyjuk.
Tovább nézegettem a várost az ablakon keresztül. Úgy 10 perc múlva az autó lefékezett, Leigh pedig hátrafordult.
-Visszafelé is kell a kocsi? - kérdezte.
-Nem, köszi. Innen már hazatalálok. - mosolyogtam halványan.
-Aha, persze. - bólogatott Lysander unottan. - Mint a zeneiskolából visszafelé.
-Az más volt. - legyintettem, és kiszálltam.
-Vele megyek. - hallottam mögülem Lys hangját. - Majd este jövök... vagy jövünk. Nem tudom.
-Oké, de igyekezz. Castiel átjön ma, jó lenne, ha nem nekem kéne rá figyelnem. - mondta Leigh.
Pár másodpercig csend volt.
-Basszus, tényleg! - hallatszott Lys döbbent hangja.
-Menj már! Amanda már kint toporog.
Lysander kiszállt az autóból, Leigh meg elhajtott. Lys megfogta a kezemet, és behúzott maga után a kórházba.
Az előtér nagy volt és tágas. A pultnál egy fiatal lány ült, kórházi felszerelésben (vagyis fehér ruhában). Amikor beléptünk, kérdőn nézett ránk.
-Miben segíthetek? - kérdezte.
-Vida Botond húga vagyok. - mutatkoztam be. - A bátyámat merre találom?
Útbaigazított, aztán amikor a hátam mögé pillantott, elakadt a lélegzete, ahogy meglátta Lysandert. Áh, csak a szokásos vonzereje, semmi több.
Tüntetően kézen ragadtam, és elindultunk a lift felé.
-Azt mondta, harmadik emelet. - motyogtam, amikor bezáródott az ajtó. - Ugye?
-Nem tudom, nem emlékszem. - vonta meg a vállát Lys.
A szememet forgatva nyomtam egy puszit az arcára.
-Hihetetlen vagy. - mosolyogtam.
-Te még inkább. - megbökött az oldalamnál, persze előtte befogta a számat, hogy tompítsa a sikításomat.
Rosszallóan ránéztem, de csak nevetett rajtam.

A lift megállt, és fájó gyomorral léptem ki rajta. Egy hosszú folyosón találtam magam, mindenhol ajtók. Az ajtók előtt székeken ülve várakoztak az emberek, és vagy olvastak, vagy maguk elé bámultak, vagy minket figyeltek. Hm.
-Merre van a 132-es? - tűnődtem.
-Arra! - mutatott Lysander jobbra.
Elindultunk, és a 132-es ajtó előtt idegesen megálltam.
-Szerintem kopogj. - javasolta Lys.
Bekopogtam, de nem jött válasz. Még egyszer próbálkoztam, erre már reagált egy ápolónő.
Kinyitotta résnyire az ajtót, és rám nézett.
-Miben segíthetek? - kérdezte.
-Tudtommal bent van a bátyám. - bizonytalankodtam. - Bemehetek hozzá?
-Most éppen nincs magánál. Majd ha felébred, kiszólok. - ígérte a nő. - Ilyenkor nem lehet bemenni, mert vizsgálatok folynak. - magyarázta értetlen arcom láttán.
-Rendben. Köszönöm. - motyogtam.
Becsukta az ajtót, én meg kint maradtam. Lysander leült az ajtó melletti székbe, és az ölébe húzott. Úgy ültem rá, hogy az arcunk szemben legyen egymással.
Nagyot sóhajtottam, és a vállába temettem az arcom.
-És most? - kérdeztem.
-Megvárjuk, hogy Boti felébredjen. - jött a logikus válasz.
-De hiszen ha képes egy egész napot aludni...! Mit csinálunk, ha nem ébred fel többet?
-De variáld már túl a helyzetet! - nyugtatott, és megsimogatta a hajamat. - Teljesen jól van, csak elfáradt. Majd felébred.
-Biztos?
-Teljesen biztos.
-A nővér azt mondta, nincs magánál. - megint elragadott a sírás, sajnos. - Ezt hogy értette?
-Úgy, hogy alszik.
-Vagy elájult. - szipogtam. - Annyira bunkó vagyok... annyira érzéketlen... annyira borzalmas!
-Tessék? - hökkent meg. - Amanda, ne beszélj hülyeségeket.
-Borzalmas testvér, kiállhatatlan, meggondolatlan! Minden, ami negatív! - folytattam saját magam ostorozását, és tovább sírtam a vállán.
-Hagyd már abba! - rémült meg kissé.
-Kiismerhetetlen, tisztességtelen, engedetlen... - elcsuklott a hangom a sírásban.
-Amanda!
-Sértődős... könyörtelen... - hüppögtem halkan.
Lysander szorosan átölelte a vállam.
-Ne csináld ezt. - kérte.
-Mit? - kérdezte vissza.
-Semmit. Ne csinálj semmit, csak maradj így, jó?
-Jó... - vettem egy mély lélegzetet.
Rengeteg ideig maradtunk így, ölelkezve. Így utólag kíváncsi vagyok, vajon min gondolkodhatott, de akkor nem tudtam semmi másra sem gondolni, csak hogy a bátyám épségben megússza ezt az egészet. Na meg persze arra, hogy milyen édes illata van Lys ingének... Mindegy.
-Nem vagyok nehéz? - kérdeztem sok-sok idő múlva, és kissé felemeltem a fejemet.
-A te negyvenöt kilóddal hogy lehetnél nehéz? - nevetett Lys.
-Több vagyok, mint negyvenöt. - jegyeztem meg.
-Attól még könnyű vagy. - mosolygott, és csókot adott az arcomra.
Úgy fél óra múlva kinyílt az ajtó, és a nővér nézett ki rajta.
-Most már bejöhetsz. - mondta nekem.
Felálltam, és lenéztem Lysanderre.
-Én is menjek? - kérdezte.
-Nem, ne. Maradj. És mindent köszönök. - tettem hozzá.
Beléptem a kórterembe, és egy viszonylag nagy szobában találtam magam. A helység egyik sarkában állt egy ágy, és rajta Boti ült zavarodott tekintettel. Az ágy háttámlájának döntötte a hátát, és begipszelt kezét nézegette furán.
Aztán amikor a hátam mögött becsukódott az ajtó, felém kapta a fejét, és még inkább összezavarodott. Vajon most ébredt fel először a baleset óta?
Odasiettem hozzá, és könnyes szemmel átöleltem a nyakát.
-Ó, Boti, Boti, ugye jól vagy? - kérdezgettem. - Mondd, hogy valójában semmi bajod, csak a kezed fáj kicsit! Mondd, hogy egész jól vagy, ugye így van?
-Jól vagyok. - mondta kissé rekedten. - De mit keresek itt? És te mit keresel itt?
-Nem emlékszel? - kérdeztem.
-Mire? - nézett furán.
-Baleseted volt... Azt nem tudom, milyen...
Ekkor megszólalt mögöttem az ápolónő.
-Autóbaleset ért, de volt akkora szerencséd, hogy csak a kezedet törted el. - mondta komoly hangon. - Az autó sofőrje is bejött téged megnézni, csak még nem voltál eszméletednél.
-Azta. - bólintott a bátyám elismerően. - Nem semmi.
-Miért veszed ennyire lazán az ügyet? - értetlenkedtem.
-Nem is fáj. - vonta meg a bal vállát, aztán begipszelt kezét fel akarta emelni, és akkor... - Aú! Hogy az a... Q!!$rn%zdr/~&!
Nem sokat hallottam még Botit káromkodni, de most nem nagyon érdekelt, mit zagyvál össze.
-Inkább pihentesd a karodat, szerintem. - javasoltam.
-Amanda, te a legutóbb nem azt akartad, hogy ne létezzek? - vetette fel.
-Nem gondoltam komolyan. - megint sírtam. - Akármit is mondtam, verd ki a fejedből, jó? Nem mondtam semmit! Vagy ha mondtam, akkor se mondtam komolyan...!
-Mi ütött beléd? - értetlenkedett Boti.
-Ne haragudj! Én nem akartam ezt az egészet! Bocsáss meg, hogy valaha bántottalak, hogy annyira kiakadtam reggel!
Átöleltem meglepett bátyámat, és a vállára hajtottam a fejem. Ép kezével megveregette a hátam, és megszólalt.
-Húgi?
-Hm...? - szipogtam.
-Elfelejtettem megetetni Zafírt, mielőtt elmentem volna otthonról.- vallotta be.
Könnyeim között felnevettem, és elengedtem.
-Nem baj. - legyintettem. - Haza megyek, és ellátom.
-Nem mész máshová?
-Miért? - értetlenkedtem. - Nincs otthon senki.
-A többiek mind azt hiszik, hogy buli lesz. - mondta. - Nem?
-Nem. James felhívott, és lemondta a bulit. - meséltem.
-Ki az a James? - nézett furán.
Már másodpercig értetlenül meredtem rá, aztán felnevettem.
-John. - javítottam ki magam.
-Ja, úgy már érthető. - bólogatott.
Megjelent a nővér.
-Kisasszony, a látogatási idő végéhez értünk. - jelentette be. - 6 óra után nem lehet a kórtermekben tartózkodni hozzátartozóknak.
-Majd még eljövök. - ígértem a bátyámnak, és felálltam.
-Hogy jutsz haza? - kérdezte.
-Busszal. - vágtam rá a logikus választ.
Pislogás nélkül meredt rám, aztán megrázta a fejét.
-Szó sincs róla.
-Nyugi, nem egyedül megyek. - nevettem. - Lysander is velem lesz.
-Remélem, eléggé vigyáz rád, és nem üt el autó. - vigyorgott.
-...A reggel pont az ellenkezőjét mondtad. - jegyeztem meg.
-Tudom. - bólintott.
-Szia! - köszöntem, és megindultam az ajtó felé.
-Helló.
Az ápolónő becsukta mögöttem az ajtót, és meglepődve vettem észre, hogy időközben félhomály lett a folyosón. Lysander sehol.
A széken viszont találtam egy kis cetlit.
"Kint várlak. L."
Miért ment ki? Na, mindegy.
A kórházból kiérve körülnéztem a járdán. Lys jobbra tőlem ült egy padon, és mosolyogva magához intett.
Kézen fogtam, és elindultunk az utcán.
-Na, mi újság? - kérdezte.
-Egész jól van. - meséltem. - Csak az egyik karját törte el. Az ápolónő szerint nagy szerencséje volt.
-Ez jó hír, nem?
-De. - mosolyogtam. - Te miért jöttél ki?
-Nem hagyott békén egy szőke takarító lány. Egyfolytában kérdezgetett, úgyhogy eljátszottam, hogy sietnem kell haza. - ásított egy kicsit.
-Jellemző. - forgattam a szemem. - Mellesleg, tényleg sietned kéne, mert Castiel belefárad a várakozásba.
-Nem baj. Kibírja. - vonta meg a vállát. - Te is jössz?
-Nem.
-Hogyhogy? - lepődött meg.
-Haza megyek. A macskához. - emlékeztettem.
-Kár. - sóhajtott.
Haza kísért, és amint kinyitottam az ajtót, már indulni készült.
-Egy kicsit sem maradsz? - kérdeztem.
-Otthon várnak. - mosolygott. - Holnap találkozunk. Szia!
-Várj már! - tartottam vissza, és megfogtam a karját, hogy megállítsam. - El se köszönsz?
-Most köszöntem. - húzta fel a szemöldökét.
-Másképp értettem. - nevettem halkan.
Mosolyogva megcsókolt, és fél kézzel átölelte a derekam. A nyakánál fogva magamhoz húztam, és így álltunk az ajtóban pár percig. Eltelt egy, két, három, talán négy perc is, mire végleg elfogyott a levegőm.
-Köszönök mindent. - suttogtam.
-Igazán nincs mit. - mosolygott halványan, és megfordult. - Szia.
-Szia!
Becsuktam az ajtót, és kettőre zártam.
Felsiettem a szobámba, és megetettem Zafírt, aztán tanultam, leckét írtam, és olvastam.
Mindezek után hulla fáradtan dőltem az ágyamba, és kivételesen megengedtem a macskának, hogy velem együtt aludjon.

Egy kis vita...

Végül tegnap egész hamar haza értünk. A többiek is mind haza mentek, ahogy én is.
Lys megígérte, hogy reggel értem jön, úgyhogy ezzel a tudattal aludtam el.
Reggel (furcsa módon) nem csörgött az ébresztő. Meg szerencse, hogy Boti képben volt, különben nagy valószínűséggel elaludtam volna.
-Amandaaaa!! - ordított fel a bátyám. - Felkeltél mar?!!
-Hát persze... - motyogtam.
Ránéztem az órára, és rá kellett döbbennem, hogy ilyenkor már fent szoktam lenni.
Nyögve feltápászkodtam az ágyamból, aztán kikerestem valami tűrhető kinézetű ruhát. Csak tudnám, hogy Lysander mit szeret rajtam ennyire...!
Felöltöztem, és megetettem Zafírt. Miután ezzel is készen voltam, kapkodva összedobtam pár szendvicset, és csináltam teát.
Boti is megjelent a konyhában úgy 5 perc múlva. Álmos szemekkel leült az asztalhoz, és figyelte, ahogy elé rakom a szendvicsét.
-Kösz. - ásított, és csipegetni kezdte a kaja tetejéről a szezámmagot. - Elárulod, merre jártál az elmúlt pár napban?
-Ó, hát... Pénteken Rosa áthívott magukhoz, hétvégén meg vidéken voltam Lysandernél. - világosítottam fel.
-Ez mind szép és jó, de megkérhetnélek, hogy máskor azért szólj előtte nekem? - ráncolta a szemöldökét.
-Persze, és bocsi... - szabadkoztam.
-Nem baj, csak máskor örülnék,ha legalább megemlítenéd. - vonta meg a vállát.
-Igenis, apu! - bólogattam.
-Oké, túl van tárgyalva.
-Te mit csináltál itthon? - kérdeztem.
-Moziztam, zenéltem, és a macskádat kerestem, de eltűnt.
-Elvittem magammal... - húztam el a szám.
-Igen, egy óra múltán rájöttem én is.
-Oké, máskor tényleg megbeszéljük. - hagytam rá.
-Ma hánykor jössz? - kérdezte Boti.
-3 körül.  - számoltam. - Miért?
-Jó lenne, ha minél később érnél haza. - vigyorgott. - Itt lesz egy párhaverom, meg csajok. Nem neked való...
-Te kitiltasz a saját otthonomból?! - akadtam ki.
-Nem, csupán megjegyzem, hogy nem tennéd jól, ha haza jönnél korán...
-Meddig akartok randalírozni? - kérdeztem sóhajtva.
-Körülbelül úgy éjfélig, de majd még meglátjuk.
-Most viccelsz velem?! - kérdeztem dühösen úgy 5 másodperc hallgatás után.
-Nem. - mondta halál komolyan a bátyám. - Na, akkor mikor jössz?
-Holnap reggel. - vágtam rá dühösen, és elpakoltam az uzsonnámat. - Szia, és érezzétek jól magatokat!
-Ne kapd már fel ennyire a vizet! Te is szoktál buliba menni! Én nem szórakozhatok?!
-Azért akkor sem szép dolog! - fújtattam. - A húgodat kitolni a ház elé!
-Csak azt mondtam, hogy nem ajánlom! - veszekedett.
-Burkolt célzásnak vettem. - grimaszt vágtam, és a konyhaajtóból még visszaszóltam. - Azért Zafírt ne felejtsd el!
-Igazán megérdemelnéd! - vágott vissza mérgesen.
-A kedvesség élő ellentéte vagy!
-Hát, te se mutatsz példát! - kiabált.
-Csak a macskát etesd már meg! Nem kérek túl sokat!
Ekkor kopogtattak a bejárati ajtón. Tényleg... el is felejtettem, hogy Lys ma értem jön.
-Menj iskolába. - fújtatott a bátyám. - Nem bírlak elviselni.
-Annyira utálatos vagy! - kiáltottam. - Miért kell ennyire nemtörődőnek lenned?! Utállak! - nem tehetek róla, kihozott a sodromból. - Bárcsak ne is léteznél!
-Köszi, ez most jól esett. - grimaszolt csúnyán. - Remélem, Lysander nem vigyáz rád eléggé, és elüt egy autó!
-Hogy mondhatsz ilyet?!
-Te hogy mondhatsz ilyet?!
-Köszi! - kiáltottam, és kiviharzottam a konyhából.
Kapkodva felvettem a csizmám, és felkaptam a kabátom. A vállamra vettem a táskám, és az utcára kilépve bevágtam magam mögött az ajtót.
-Mi a baj? - kérdezte Lys, amikor meglátott.
-A bátyám, az baj! - vágtam rá.  - Komolyan mondom, kedvem lenne káromkodni egyet!
-Csak nyugodtan. Castiel barátjaként már elég cifrákat hallottam.
-Huhh...nem. Nyugi van... - sóhajtottam.
-Kicsit sápadtabb vagy, mint általában. - jegyezte meg Lys.
-Képzelem. - forgattam a szemem idegesen. - Ez a gyerek most nagyon, de nagyon kihozott a sodromból!
-Azt látom... - mosolygott féloldalasan.
-Ne mosolyogj már így! - fordítottam el a fejem.
-Hogy? - kérdezett vissza.
-Hagyjuk.
Elindultam a járdán, Lys pedig hamar beért.
-Azért még a kezed megfoghatom? Vagy most annyira rossz a kedved, hogy látni sem akarsz?
Az arcom kicsit megenyhült, és halvány mosolyra húztam a szám.
-Ne haragudj. - kértem bocsánatot, és megfogtam a kezét.
-Nekem is szoktak lenni rossz napjaim. - vonta meg a vállát.
-Ezt ne mondd, úgyse hiszem el. - forgattam a szemem. - Olyan jó neked! Annyira nyugodt tudsz maradni mindig, mindenhol...
-Néha az csak a látszat. - mosolygott.
-De akkor is... Rajtam az is meglátszik, ha amiatt vagyok mérges, hogy Zafír felébresztett. Ha téged egy macska ébresztene, mit szólnál hozzá?
-Engem csak egyetlen macska ébreszthet, úgyhogy valószínűleg örülnék neki. - pöckölte meg az orrom hegyét.
Nevetve elfordítottam a fejem, mert persze közben elpirultam.
-Az lehet, hogy most kivételesen megeshet. - mondtam zavartan, és még inkább elpirultam. - Boti kilakoltatott a házból, úgyhogy jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a híd alatt alszom majd.
-Nálunk van hely. - mondta Lys, és összeborzolta a hajam.
-Na jó. Köszi. - fújtattam, de meg sem próbáltam kicsomózni a hajamban a tincseket. Tudom, hogy szinte lehetetlen...
Egész jó hangulatom lett, mire beértünk az iskolába. Bár a hajam idegesített, Lysander szerint nem volt olyan vészes, úgyhogy próbáltam nem rá gondolni.
És akkor jött az újabb idegesítő tényező... Ugyanis észrevettem, hogy Amber jött iskolába.
Nem sokat törődött velem, felszegett fejjel, tűsarkúban végig tipegett a folyosón, nyomában a csatlósaival. Már nem azért, de baromira nevetséges.
Amber találomra megrohamozott embereket, és vagy terrorizálni próbálta őket, vagy pedig (a felsőbb éves fiúknál) bevetette az "ártatlan kislány vagyok, tetszem neked?" szerepet, ami pedig még az előző esetnél is rosszabb volt. Hogy jutnak ilyenek eszébe...?
Az egyik szünetben összefutottam Nataniellel.
-Szia, Amanda. - köszönt.
-Helló. - intettem. - Te, nem vetted észre, hogy a húgod terrorizálja a diákokat?
-De, sajnos, észrevettem. - sóhajtott.
-Nem tudnál tenni valamit? Azért ez mégis csak felháborító. Vagy nem?
Gondolom, mivel a bátyjáról van szó, nem lehet reménytelen az eset. Ha Boti csinálna ilyeneket, én már rég visszatérítettem volna... Na jó, ez így elméletben kicsit könnyebb.

-Nézd, nem tudom, hogy te mit gondolsz rólam, de ha azt hiszed, hogy nekem annyira könnyű megállítani a húgomat, akkor nagyot tévedsz! - mondta idegesen.
-Ilyet én nem mondtam! - védekeztem. - Csak azt kérdeztem, hogy nem tudsz-e csinálni valamit.
-Nem! Nem tudok! - akadt ki. - Már mindent megpróbáltam, mindent az égen és földön! Mit akarsz még, a csillagokat is hozzam le az égről?!
-Nem. Dehogyis. - sértődtem meg. Mi ez a hangnem? Ma mindenki engem nevez ki a céltábla központjának...? - Mindegy, hagyjuk.
Hátat fordítottam, és el akartam menni, de Nataniel megfogta a csuklómat, és visszatartott.
-Ne haragudj. - mondta, amikor visszafordultam. Az arca már jóval nyugodtabb volt. - Nem rajtad kéne levezetnem az idegességemet... Egy kicsi zűr van egy pár dologban. Sajnálom, ne haragudj.
-Nem haragszom. - mosolyogtam halványan. - Nekem is rossz napom van ma.
-Még egyszer bocs. - zavartan vette észre, hogy még mindig fogja a csuklómat. - Akkor, szia. - köszönt, elengedett, és elment.
-Szia. - szóltam még utána.
Az órák viszonylag nyugisan teltek. Biosz után a mosdóba igyekeztem, amikor összefutottam Rosa-val.
-Szióka! - köszönt. - Mi újság?
-Semmi különös... - vontam meg a vállam.
-Arra gondoltam, hogy egyik délután elmehetnénk vásárolni. - csevegett. - Már jó ideje nem voltam a plázában, és már kéne egy pár ruha. Van kedved hozzá?
-Megbeszéltük - bólogattam vidáman. - Akár ma délután?
-Nincs programom, tökéletes. - bólintott lelkesen. Intett, és elszaladt.
Szuper, ez most jól jött! Legalább nem  fogok egész nap szegény Lys nyakán lógni...
A nap folyamán Kentinnel is sokszor összefutottam. Ő is vidéken töltötte a hétvégét, valahol délen. Majd' kicsattant az energiától, amitől határozottan jobb kedvem lett. Sokat nevettünk és marháskodtunk együtt. A legtöbb szünetben, legalábbis.
Az utolsó óra előtt viszont megint összetűzésbe kerültem. Méghozzá Amberrel...
A szekrényemnél pakolásztam, amikor a karomnál fogva elrángatott.
-Hé! - kiáltottam. - Eressz el, de azonnal!
-Mindjárt. - ígérte gúnyosan Amber. - Már alig várom, hogy elengedhesselek. Alig bírok hozzád érni! Undorító!

-Hová megyünk? Engedj már el!!
Végül egy üres folyosón álltunk meg. Amber a sarokba szorított.
-Mi bajod van már megint? - fújtattam.
-Te vagy a bajom. Leszállnál végre A Kentin-fiúról?
-Hagyjál már ezzel! Csak barátok vagyunk!
-Akár barátok vagytok, akár nem, neked köszönhetően rám sem hederít! - szemei szikrákat szórtak. - Hagyd már abba!
-Mit hagyjak abba? 
-Ezt a viselkedést! Kikészítesz! - ordított Amber. - Ide figyelj, vagy leszállsz róla, és elvagy magadban a felemás szeművel, vagy erőszakhoz kell folyamodnom! - kiáltott.
-Nem félek tőled! És nem dogom miattad tönkretenni a barátságomat Kentinnel! - háborodtam fel.
Mégis mit képzel magáról?
Amber pár másodpercig felháborodva nézett, aztán rántott egyet a karomon.
-Gyere. - sziszegte.
-Aú! Ne! - tiltakoztam. - Ez fáj!
-Csöndben maradnál?!!
-Aú!! Nem! Segítség! Valaki! - sikoltoztam, hátha valaki erre téved.
Amber még erősebben szorított. Elképzelhetetlenül fájt, pont olyan helyet szorított, ami a számomra nagyon érzékeny.
-Ne!

* Lysander szemszöge...
A büfé előtt sétáltunk éppen el, belemerülve a társalgásba.
-És azt is el tudod képzelni? Lehetne valami menő szám a végére, azokat imádják a csajok.- ajánlotta Castiel.
-Lehetne inkább valami lájtos. Azt is szeretik. - vetettem fel.
-Neeeem, valami jó rockos kéne, be fognak tőle őrülni!
-Oké, megbeszéltük. - hagytam rá. Úgy se lenne sok értelme vitatkozni. - Megírtam egy szöveget tegnap este, majd odaadom a kottát. Írd meg a kíséretet.
-Semmi para. - vigyorgott Cast.
-Csak ne túl vadat. - tettem hozzá gyorsan, mire kicsit elhúzta a száját. Leültünk az egyik asztalhoz.
-Pedig azok annyira jól mennek ezekhez a témákhoz. - zsörtölődött.
-De én nem fogok úgy énekelni, ahogy azt te most a fejedben elképzeled. - világosítottam fel.
-Jól van na, felfogtam.
Castiel tovább ötletelt a koncert sorrendjét illetően, én meg a büféasztalhoz könyökölve hallgattam. Egyébként egész jó ötletei voltak, majd leírom... ha nem felejtem el.
-És azután lehetne... - sorolta tovább, és tovább és tovább.
-Azért ugye tudod, hogy nem lehet végtelen hosszú ez az este? - vetettem közbe.
-Persze, hogy tudom. - zökkent ki a monológjából. - Nem lesz több egy óránál.
-Jó. - bólintottam, és tovább vizsgálgattam a suli bejárati ajtaja fölötti képeket. Castiel tovább fantáziált.
-Hé! Eressz el! - hallottam egy ismerős hangot visszhangzani a fejemben. Amanda. Sokszor mondogatta ezt a mondatot a hétvége során. "Engedj."
Mosolyogva kicsit megráztam a fejem.
-Mi van? - értetlenkedett Cast.
-Semmi, csak hallucináltam. - vontam meg a vállam semlegesen.
-Pff. Nem is figyelsz.
-Dehogynem. Folytasd. Ott tartottál, hogy Blue Eyes.  - biztattam.
-Szóval ezután jöhetne a...
Tovább nézegettem a képeket a távolban.
-Hé! Engedj!
Annyira halkan hallom, és annyira tompán... Azt hiszem, nem kéne ennyire egészségtelenül szerelmesnek lennem...
-Engedj el! Ez fáj, aú!
Mi? Ezt eddig még nem hallottam. Soha nem bántottam...
-Ne, ne! - hallottam távolról Anda hangját. - Segítség!
Mi a...?
Még hogy hallucináció?! Teljesen megőrültem.
A felső folyosó...
Nagyon hirtelen felálltam az asztaltól. Kis híján feldöntöttem, az italokkal együtt.
-Hé, ember, állj már le! - rémült meg egy pillanatra Castiel. - Nem tetszik az ötlet?
-Mindjárt jövök. - hadartam, és elfutottam a lépcsőhöz.
-Hová mész?! - hallottam a hátam mögül haverom hangját. Nem jött utánam, az asztaltól kiabált vissza.
Nem válaszoltam. Felfutottam a lépcsőkön, és elindultam a legfelső folyosó felé.
-Segítség! Valaki!
Most már tisztán hallottam kétségbeesett hangját. Még gyorsabban futottam, aztán lefékeztem a folyosó végén.
Ambert láttam, erősen szorította Amanda kezét. Olyannyira, hogy az már elfehéredett. De nem csak a keze, az egész lány fehér volt, mint a fal. Már lassan ijesztő, mennyire világos a bőre.
Amber nagyon igyekezett valahová, valószínűleg a kémia szertár felé.
Hihetetlen, mennyire rivalizálnak ezek egymással...

* Amanda:
Már nem éreztem a kézfejemet... Lassan az egész karom el fog zsibbadni! Vagy egyszerűen csak leszakad a testemtől...
-A kémia szertárban elég sok a mérgező vegyszer. Néha nem tudom megállapítani, melyik veszélyes az emberekre, és melyik nem. - csacsogott Amber, mintha jó barátnők lennénk, és közben a szertár felé húzott. - Szeretném megnézni, nehogy rosszul feleljek.
-Mi? Ne, várj! - rémültem meg.
-Hmm... Az ammónia káros az emberek szervezetére? - tűnődött a szőke lány.
Behunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Hirtelen valami nagyon erős erő kitépte a kezem a szorításból. A mozdulat iszonyatos fájdalommal járt, ugyanis zsibbadt kezem most még nagyobb szorítást kapott.
-Ááááh! - sikítottam.
-Igen, az ammónia mérgező. - hallottam Lysander nyugodt hangját.- Senkinek sem ajánlom. Mellesleg, megtanulhattad volna ezt már nyolcadikban. - tette hozzá ironikusan.
A hátam mögött állt, és védelmezően a karjaiba zárt. Nekidöntöttem a fejem az egyik karjához, és kissé megnyugodva vettem levegőt, végre normálisan.
-Neked muszáj mindig beleszólnod a dolgomba? - háborodott fel Amber.
-Neked muszáj mindig terrorizálni az embereket?! - kiáltott Lys. - Ha még egyszer ilyesmi jut eszedbe, mint hogy megmérgezni egy embert, akkor komolyan mondom, nem állok jót magamért!
-Hová lett a nyugodt természeted? - gúnyolódott Amber, de megéreztem a hangjában a remegést.
-Elment a fenébe! És most te is menj utána!
Furcsa. Még sosem láttam ilyennek. Nem mertem rá felnézni, mert gyanítom, hogy a szemei ijesztő szikrákat szórtak. Ezt tisztán kiolvastam Amber pillanatnyi rémült tekintetéből.
-Menj már! - ismételte Lysander.
Amber elment, a folyosó végéről viszont még visszaszólt.
-Ugye tudod, hogy ha nem jelensz meg, már nem látod többé a barátnődet? - emelte fel az állát...büszkén?
-Még neked áll feljebb? Kotródj már el!!
Amber elfutott, mi pedig magunkra maradtunk az üres folyosón. Pár diák éppen akkor jött be a szekrényekhez, vagy a kémia terembe. Csak lézengtek az emberek.
Lys nagyon a gondolataiba merült, mert nem szólt egy szót sem. Sőt, mi több, meg sem mozdult. Úgy maradt, a hátam mögött állt, és kezeit összefonta a derekamnál.
Egy perc múlva (körülbelül) én mozdultam meg. Fel akartam emelni a kezem, hogy megérintsem az arcát, de félúton megakadtam a mozdulattal. Kellemetlenül felszisszentem, pedig nem akartam feltűnést kelteni.
-Nagyon fáj a kezed? - kérdezte Lys, és szembe fordított magával.
-Nem vészes. Túlélem. - vontam meg a vállam, és őszintén igyekeztem, hogy ne látszódjon az arcomon a fájdalom.
-Nem tudsz jól hazudni. - sóhajtott, és két keze közé fogta a csuklóm. - Sajnálom, de másképp nem nagyon tudtalak volna kimenteni a szorításából. - ismerte be.
-Tényleg nem nagy ügy. - vontam meg a vállam, és azt néztem, ahogyan a kezemet simogatja. - Az ammónia tényleg mérgező?
Értetlenül meredt rám.
-Amanda, hova jártál te nyolcadikban? - kérdezte végül.
-Még az ország másik felébe. De én nem emlékszem az ammóniára... - ismertem be.
-Jellegzetes szúrós szagú, gáz halmazállapotú anyag, ami erősen maró és mérgező. - mondta Lys. - A nitrogén és a hidrogén vegyülete. - tette hozzá kiegészítésül.
-Aha. - motyogtam.
-Most biztosan azon gondolkodsz, hogy valóban kipróbálta volna a hatását. - nézett rám.
-Nem merem megkérdezni, mert még felhúzod magad. - vallottam be félénken.
-Csakugyan egy hajszál választott el attól, hogy utána rohanjak, és sokkal de sokkal jobban beolvassak neki. - ráncolta a szemöldökét.
-Olyat is tudsz? - nevettem halkan.
-Sokat nem tudsz még rólam. - eresztett meg egy halvány mosolyt. ő is. Megfogta az ép kezemet, és elindultunk az osztályterem felé.
-Annyi kérdésem lenne... - sóhajtottam. - Az életben nem végeznék velük.
-Majd este felteszed őket, most nincs türelmem.
-Megbeszéltük. - bólintottam. - Apropó, délutánra elígértem magam Rosa-nak, vásárolni megyünk. Szabad vagy.
-Ezt most úgy mondod, mintha nekem csak nyűg lennél a hátamon.-lepődött meg.
-Azért egyszerűbb az életed, ha nem kavarok be. - mosolyogtam.
-Nagyon tévedsz, de mindegy. - legyintett lemondóan.
-Még 5 kérdéssel bővült a kérdések listája. Csak mondom. - tűnődtem.
-Ráérünk...
Időközben becsöngettek, már egy lélek sem volt a folyosón. A terem ajtaja előtt megálltunk, és Lys benyitott volna, de a kezénél fogva visszatartottam.
-Lys? - szólítottam meg.
Felém fordult.
-Ha tényleg megmérgezett volna... ha ezt te megtudtad volna, mit tettél volna? - kérdeztem félénken.
Hosszú másodpercekig gondolkodva, mélyen a szemembe nézett.
-Valószínűleg bevettem volna egy kis ammóniát, hogy utánad mehessek. Persze előtte rábíztam volna Ambert Castielre. - tette hozzá.
Rémült tekintetemet látva elmosolyodott.
-Ugyan már, Amanda! - sóhajtott. - A világ nem létezik nélküled.
-Aha... - bólintottam bambán. - Szerintem olyan világ nincs, ahol te nem vagy. Akkor ez most hogy van...?
-Menjünk be történelemre. - ragadta meg a kilincset Lys. - Úgyse tudnám elmagyarázni.
-Mintha annyira hülye lennék.
-Nem, csak más a felfogásod. - mondta, és maga után húzva belépett a terembe.

Az utolsó óra is lement, közben egyfolytában agyaltam.
Vajon Amber tényleg képes lett volna megmérgezni? Azért ez mégis csak durván hangzik, de ha még Lys is komolyan vette, akkor ennek a fele sem tréfa...
Rosa lelkesen beszélgetett velem a folyosón a vásárlásról. Lys mellettünk állt néhány lépésnyire, ő azt várta, hogy a táskám elvihesse hozzájuk.
Akkor még semmit sem sejtettem abból, hogy ebből az egész vásárlásból nem lesz semmi, hogy az egész estém teljesen másképp fog alakulni, és hogy zűrzavar keletkezik az életem ezen részében.

Folytatás következik...

Hétvége vidéken /2.

Kukorékolásra ébredtem. Álmosan kinyitottam a szemem, és körülkémleltem az idegen szobában. Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy nem otthon vagyok, hanem Lysander szülőfalujában, vidéken.
Ami Lysandert illeti, ő nem ébredt fel a kukorékolásra. Még csak meg sem mozdult, békésen aludt tovább.
Egy ideig csak eltűnődve bámultam, és nem tudtam betelni szépségével. Tudom, tudom. Nyálasan hangzik, de hát ha egyszer annyira...na jó, hagyjuk.
Felültem az ágyban, és kinyújtóztattam a karjaimat. Erre azért már Lys is felébred. Kinyitotta a szemét, és kissé álmosan nézett rám.
-Reggel van? - ásított.
-Igen, de ne törődj vele. - mondtam csöndesen, és megsimítottam az arcát. - Aludj tovább.
-Lemész? - kérdezte.
-Igen. Nem bírok megmaradni egy helyben.
-Mindjárt megyek én is.
-Nem kell. - mosolyogtam. - Pihend ki magad.
Búcsúzóul enyhe csókot leheltem a szájára, aztán kikászálódtam az ágyból.
Kikerestem a hosszú szárú farmerom és a világoszöld rövid ujjú pólómat.
Elszaladtam a fürdőszobába, és átöltöztem. A szememet csak a szemceruzámmal húztam ki, nem használtam több sminket.
Mivel fogalmam sem volt, mit csináljak, lementem a földszintre. Meglepetésemre ott találtam Lys anyukáját. Hogy is hívják...? Ja igen, Ildikó!
-Csókolom! - köszöntem.
-Ó, szia, Rosalya drága! - örült meg nekem a néni. - Jól aludtál?
-Igen, köszönöm. És egyébként Amanda vagyok. - tettem hozzá.
-Ja, tényleg, persze. - bólogatott.
Leültem az asztalhoz, és keresztbe tettem a lábaimat. Eltűnődve néztem, ahogy a néni mosogatott, aztán bizonytalanul megszólaltam.
-Tessék mondani, Lysander tényleg mesélt rólam itthon? - kérdeztem.
-Ó, igen. - mosolygott a néni. - Amikor legutóbb jöttek, kifaggattam. Tudod, Lysandernek soha nem colt barátnője, vagyis legaábbis sosem mondta. Egy kicsit aggasztott is a dolog, hogy talán kirekesztett egyén, vagy rossz társaságba keveredett és amiatt volt ez.  - mesélte. - De egyszer ugyanígy, mosogatás közben mondta, hogy azt hiszi, szerelmes. Még a legjobb barátjának sem mondta el, tudod ő nem az a mesélgetős típus... ha jól értettem, a lánynak volt barátja, ezért nem közeledett hozzá, sőt, egy héttel később összevesztek. Vagyis ugye összevesztetek. - helyesbített.
-Igen... pedig csak jót akart. - motyogtam.
-Ő is ezt mondta, és hetekig el se jött hozzánk, mert annyira lekötötték a versei. Leigh azt mondta, nem kell érte aggódnunk, mert csak szerelmes. - itt elmosolyodott. - Ismétlem,  Lysander még ezelőtt nem volt szerelmes, ezért még inkább meglepett a dolog. Aztán egy hónappal később újra ellátogatott hozzánk, már valamivel vidámabb volt, de soha egy szóval sem említett téged. Aztán teltek a hetek, és végre bejelentette, hogy most már van barátnője, és hogy ő a legboldogabb ember a világon. - mosolygott. - Lysander nem szokott nyílt lenni, nem szokott velünk társalogni. Akkor viszont úgy láttam, végre megtalálta az igazi társát, akivel jelenleg úgy látom, hogy nagyon boldog. - fejezte be.
-És szerinte rendben van ez így? - kérdeztem. - Vagyis hogy... nincs ellene kifogása?
-Ó, dehogy, drágám. - tiltakozott. - Szerintem ez a legjobb dolog, ami Lysanderrel történhet. Végre nem magányos madár, aki egyedül repül délre. Végre megtalálta a társát.
Mosolyogva bámultam az asztalt, és kiböktem még egy kérdést.
-Miket mondott rólam itthon?
-Ennyire érdekel? - nevetett. - Először csak annyit mondott, hogy új lány jött az osztályba. Nekem már ez is szemet szúrt, mivel eddig nem izgatták az ilyen dolgok. Aztán amikor megkérdeztem, hogy milyen vagy, rávágta, hogy csodálatos és gyönyörű. Aztán persze úgy tett mintha véletlenül csúszott volna ki a száján, de átláttam rajta. Már szinte felnőtt, mégis néha gyerekesen viselkedik.
Nevetve hallgattam a meséjét, és közben gondolkodtam. Tényleg ezt mondta volna? Hogy szép vagyok (vagy gyönyörű, mindegy) és hogy csodálatos? Mégis mit lát bennem? Hiszen nem vagyok egy top modell, még egy menő csaj sem. Csak egy átlagos kislány. Vagy nem?
-Leigh és Rosa rendszeresen jöttek hozzánk. - mesélt tovább. - És az egészben az volt a vicces, hogy főleg inkább ők meséltek rólad, nem pedig Lysander. Ő, ha jött is, mindig hátrament az apjához vagy fölment verset írni. Ha itt is volt, szinte alig láttam.
Lépteket hallottam a lépcső felől, aztán egy tompa puffanást. Lys szaladt le a lépcsőn, aztán az utolsó három lépcsőfokot kihagyta, és ugorva érkezett.
-Jól van, elég a mesedélelőttből. - állt meg mellettem. - Reggeliztél már?
-Nem. Miért? - értetlenkedtem.
-Lejössz, és nem eszel semmit? Beteg vagy. - forgatta a szemét Lys.
-Miért olyan sürgős? - kérdeztem gyanakodva.
-Összesen 6 óránk van, és rengeteg dolgot meg akarok mutatni.
-Gyere, Rosalya, egyél valamit! - noszogatott az anyja is.
-Amanda vagyok.
-Persze, persze, tudom.
Megettem egy szendvicset, aztán még egy kicsit beszélgettem a nénivel, majd felálltam az asztaltól.
-Mehetünk? - fordultam Lysanderhez. Nagy meglepetésemre hűlt helyét találtam. Értetlenül körbefordultam, és hitetlenkedve vettem észre, hogy már az ajtóban állt. De hát pár pillanattal előbb még mellettem ült! Hogy tud ennyire észrevétlenül mozogni?
A szememet forgatva az ajtóhoz siettem, és amint kimentem, még rosszallóan morogtam egyet:
-Gepárd.
-Na, a csigusz ne beszéljen. - tréfálkozott, és viccesen megérintette az orrom hegyét.
A fejemet rázva magam után húztam ki a házból.
-De most tényleg. - csóváltam a fejem még mindig. - Hogy jutottál el két másodperc alatt az ajtóig?
-Nem kettő, hanem legalább 10 másodperc volt az. - nevetett. - Csak annyira belefeledkeztél a beszélgetésbe, hogy nem vetted észre, ahogy felállok.
-Ah, pedig már kezdtem azt hinni, hogy valami szuper erőd van, vagy ilyesmi... - legyintettem lemondóan.
-Pedig nincs. - mosolygott féloldalasan, és megpuszilta az arcom.
-Milyen vidám vagy ma reggel. - jegyeztem meg nevetve.
-Kialudtam magam. - vonta meg a vállát.
-Ennek őszintén örülök. - mosolyogtam. - Hová megyünk?
-Fel, a dombtetőre. - mutatott a lejtő irányába. - Gyönyörű a kilátás onnan. Látnod kell, gyere!
-Jövök, jövök. - nevettem, és megfogtam a kezét.
Felbaktattunk a domb lejtőjén (közben majdnem megbotlottam pár gyökérben, de nem baj), és megálltunk a magasban.
-Erre! - húzott jobbra Lysander.
-Mégis, meddig kanyargunk még? - kérdeztem.
-A legjobb helyet akarom megmutatni. - magyarázta, és tovább húzott maga után, be a fák közé. - De a jó dolgokért mindig meg kell szenvedni.
-Amíg melletted vagyok, nem szenvedek. - jegyeztem meg.
-Részletkérdés. - legyintett, és tovább húzott.
-Phhö, phhö! - köpködtem, mert véletlenül beleakadt egy ág a hajamba, és összegyűjtöttem egy adag levelet.
-Jól vagy? - húzta fel a szemöldökét Lys, és hátra nézett.
-Persze, menj csak tovább. - bólogattam.
Rövidesen eltűntek a fák, és egy kisebb tisztáson találtam magamat. A napfényben alig láttam valamit, úgyhogy meg kellett várnom, hogy kitisztuljon a látásom.
A "híres" kilátás valóban nem volt semmi. Innen mindent lehetett látni, a szőlősöket, a dombokat, a kis házat, az erdőt... A távolban egy kis tó húzódott lustán. Az autópálya (bár nagyon messze volt) alakja  is kirajzolódott, de a hangját nem lehetett hallani. Helyette madarak csiripeltek mindenhol.
Pár percig némán gyönyörködtem a tájban, aztán Lysanderre néztem. Meglepődve vettem észre, hogy mosolyogva figyel.
-Mióta nézel így? - kérdeztem.
-Körülbelül 5 perce. - válaszolta mosolyogva. - Miért?
-Miért nem unod meg? - legyintettem.
-Mindig van benned valami új. - nevetett. - Most például tele vagy sárgás levelekkel. Jól megy a hajadhoz.
-Mi?! - kaptam a fejemhez. És tényleg, volt benne egy pár levél még. Hupszi.
-Ne szedd ki! - kért. - Jól nézel így ki.
Felhúzott szemöldökkel, rosszallóan néztem rá, de csak nevetett tovább.
Sóhajtva leültem a földre, és bogozni kezdtem a hajamat.
-Várj. - szólt Lys, és leült mögém terpeszbe.
Az ölébe másztam, és most ő foglalkozott a hajammal, amíg én tovább bámultam a tájat. Sorra szedegette ki a leveleket a tincseim közül, és néha halkan felnevetett. Alapjában véve mindketten jól elvoltunk.
-Kész. - szólalt meg egyszer csak Lys. - Pedig tényleg jól állt. - tette hozzá.
-Köszi.
Lys hátulról átölelt, és a kezeit összefonta a hasamnlá. A karjaira tettem a kezem, és nekidőltem a hátammal a mellkasának.
Egy ideig hallgattunk, aztán én szólaltam meg.
-Tudtad, hogy pénteken lesz az őszi bál? - kérdeztem.
-Az ofő egyszer már elmondta. Igen, tudom.  - bólintott, aztán elmosolyodott. - Miért?
-Nagyon nem szeretnél elmenni? - körvonalaztam.
-Attól függ. Miért kérded?
-Arra gondoltam, hogy ha hajlandó lennél mégiscsak elmenni...  - kerestem a szavakat. - Akkor... szóval én kíváncsi vagyok erre a bálra, vaty mire.
Halkan felnevetett, és a fülembe súgott.
-Veled bárhova elmegyek.
-Tényleg?
-A világ végére is. - bólintott, és belepuszilt a fülembe.
-Jaj, ne! - tiltakoztam. - Csikis vagyok!
-Tudom. - nevetett Lys, és megbökött az oldalamnál.
-Ne, ne kezdd! - sikítottam nevetve.
-Miért? Annyira aranyos vagy, amikor nevetsz.
-Nevetek én csikizés nélkül is.
A keze vészesen közeledett a derekamhoz, úgyhogy rászóltam.
-Meg ne próbáld... - figyelmeztettem.
De késő volt. Megint megbökte az oldalam, úgyhogy gyorsan felálltam. Ő is így tett, úgyhogy menekülni kezdtem előle, és nevetve futottam a tisztáson.
Sajnos elég hamar utol ért, és irgalmatlanul megcsikizett.
Végigterültem a földön, és sikítozva próbáltam lerázni a kezét. Kis idő múlva sikerült, és nagy levegőt véve kifújtam magam.
- Ilyet... többé... ne csinálj! - sóhajtottam.
-Pedig nem lehet megunni. -Mosolygott Lys, és fölém hajolt. - Mehetünk tovább, vagy még fekszel egy kicsit?
Nevetve felültem a fűben, és megdörzsöltem a szemem.
- Mehetünk.
-Tiszta fű a hajad. - nevetett Lys.
-Na ne már... mindegy, nem érdekel!- legyintettem.
Kicsit megráztam a fejem, hogy azért valamennyire kiszedjem belőle a füvet, de nem sokat ért...mindegy.
Lys kézen fogott, és behúzott az erdőbe. Megint.
Most visszamentünk a kertbe. A ház mögött volt egy kis viskó, leginkább úgy nézett ki, mint egy műhely. iunt később kiderült, nem tévedtem sokat...
-Ez mi? - kérdeztem Lysandert, mert nagyon úgy tűnt, hogy a viskó felé tartunk.
-Nyulak. - mosolygott, és kinyitotta a faház bejárati ajtaját.
Előre engedett, úgyhogy beléptem.
Mindenhol ketrecek álltak, bennük 2-3 nyuszival. A sarokban szalmakazal állt, ami talán a nyulak etetésére szolgál? Nem tudom.
Lys odalépett az egyik ketrechez, és kiemelt belőle egy nyuszit.
Albínó volt, vagyis fehér szőrű és piros szemű nyuszi. A füleit kíváncsian forgatta felém, és orra egyfolytában mozgott.
-Ő Hozet. - mondta Lys. - A család kedvence.
-Neked is ő a kedvenced? - kérdeztek, és megsimogattam a nyuszi fejét.
-Nem... De az én kedvencem már nem él, tudod.
-Ó. - sajnálkoztam.
-Volt egy imádott világosbarna nyuszi. - kezdte Lys. - Még kisebb voltam, de tisztán emlékszem. - mosolygott. - Mindig ugrált, és sose maradt nyugton. Egyfolytában elszökött, a szüleim idegeire ment. Aztán...levágták, mert csak bajt hozott a fejünkre.- fejezte be szomorúan.
-Ez szomorú történet. - húztam el a szám. - Na de van itt még egy csomó nyuszi, és mind imádnivalóak! - lelkendeztem. - Megnéz-hetem őket?
-Hol szeretnéd kezdeni?
-Ott! - mutattam bal oldalra, és egy ugrással ott termettem.

Lys visszatette az albínót a ketrecébe, és odajött hozzám.
Ezzel kezdetét vette a nyuszi-kritika. Mindegyik másmilyen volt. Volt foltos, barna, fekete, fehér, sárgás, és rengeteg árnyalatú még... Voltak öregebbek, fiatalabbak, stb... Mindegyik nagyon aranyos volt, a korától függetlenül.
Már csak egy ketrec volt hátra, úgyhogy arra vettem az irányt.
-Őket annyira ne fogdosd. - ajánlotta Lys. - Még kicsik, és nem nagyon vannak hozzászokva az emberekhez.
-Kicsi nyuszik? - lelkesedtem. - Mutasd meg! Lécci, lécci, lécci!
-Mitől vagy ennyire felpörögve? - értetlenkedett Lys.
-Nem tudom. Egyszerűen csak jól érzem magam. - vontam  meg a vállam.
-Ennek örülök. - mosolygott Lys, és kinyitotta az utolsó ketrecet.
Azt hittem, ott helyben elájulok. 5 kis nyuszika ugrált a ketrecben, ide-oda... Istenem, Istenem, ne aranyosak!
Már nyúltam volna be a ketrecbe, de Lysander még időben elkapta a kezem.
-Mit mondtam? - kérdezte nevetve.
-De hiszen annyira édesek! Miért nem lehet őket megfogni?
-Túl érzékenyek még. - magyarázta. - Inkább hagyjuk őket.
-Jó. - sóhajtottam, és lecsuktam a ketrec fedelét.
-Annyira vicces így a hajad! - nevetett.
-Hagyd már a hajamat! - forgattam a szemem. - Nem tehetek róla, hogy ha letepersz, akkor telemegy levéllel vagy fűvel.
-Akkor is.
Tréfálkozva hátra löktem, egyre hátrébb és hátrébb, egészen addig, amíg el nem veszítette az egyensúlyát, és bele nem esett a szalmakazalba.
Hitetlenkedve nézett fel, és nevetve köpködte a szálakat.
-Haha. - nevetgéltem. - De jó így a hajad!
-Megállj csak!
Ki akartam futni, de elkapta a csuklómat, és visszarántott.
Elvesztettem az egyensúlyom, és sikítva én is a szalma közé érkeztem. Már nem érdekelt a hajam, annak már úgyis mindegy volt. Nevetve az oldalamra fordultam, és lehunytam a szemem.
-Kifejezettem kényelmes. - mondtam.
-Tényleg? - kérdezte Lys, és mellém feküdt.
-Aha. - felnéztem rá, és megint elnevettem magam. - Tényleg jól áll ez a haj. Olyan falusias.
-Bagoly mondja verébnek. - grimaszolt.
-Így hasonlítok rád. - mosolyogtam. - Egyébként, hogy fogom kiszedni?
-Kézzel. - vonta meg a vállát. - Majd megoldod.
-Köszi. - forgattam a szemem.
Lysander nevetve fölém hajolt, és megcsókolt. Átöleltem a nyakát, ő pedig a hátamat, és egészen addig csókolóztunk, amíg el nem fogyott a levegőnk.
Lys mosolyogva felhúzott, én pedig leporoltam a nadrágom. Ki gondolta volna, hogy egy délelőtt alatt ennyire koszos leszek...?
-És most? - kérdeztem.
-Azt hiszem, kénytelenek vagyunk visszamenni ebédelni. Rosa az előbb nagyban integetett felénk, csak nem volt időm rá koncentrálni. - mosolygott.
-Én kérek elnézést. - ráztam a fejem ironikusan.
Kézen fogva visszamentünk a házba, és gyors kézmosás után (harcoltunk egy ideig a szappanért, de mindegy) elsiettünk a konyhába.
A többiek már az asztalnál ültek, és amikor betoppantunk, hitetlen-kedve és rémülten (Leigh) bámultak ránk.
-Hogy néztek ki? - hüledezett Rosa.
-Nem tetszik? - vágtam sértődött képet, és a hajamhoz nyúltam. - Pedig szerintem divatos.
-Ez attól azért elég messze áll. - forgatta a szemét Leigh.
-Hagyjuk. - legyintett Lys, és leült az asztalhoz.
Az ebéd nagyon finom volt. Sült húst ettünk krumplival és rizzsel, saláta is volt hozzá. Nekem nagyon ízlett, és ihletet is adott. Majd egyszer csinálok ilyet otthonra is.
Ebéd után kiültünk a ház elé Lysanderrel, és pihentünk. Én olvastam, ő pedig (gondolom) verset írt.
Pár perc múlva kíváncsian odabújtam hozzá, és belelestem a füzetébe. Majdnem talált. Dalszöveget írt, amiből egy mukkot sem értettem, de mindegy.
-Elkérhetem? - kérdeztem, és a füzetért nyúltam.
-Pillanat. - mutatta fel az ujját, és leírt még pár szót.
Aztán felém nyújtotta a füzetet. Elvettem, és belelapoztam, amíg Lys elbámult a dombok irányába.
Rengeteg verset írt ez alatt a néhány hét alatt. El sem akartam hinni, mennyi minden állt a füzetben.
-Neked hogy van ennyi időd ezeket megírni? - kérdeztem.
-Esténként, reggelenként. - vonta meg a vállát, és még mindig a tájat nézte. - Hajnalban...
Tovább olvasgattam a verseit, és csodálkozva vettem észre, hogy a gyűjteménynek körülbelül a fele szerelmes vers. Mosolyogva elolvastam őket. Az egyik különösen tetszett.

Minden éjjel azt álmodom, hogy mellettem állsz,

szerelmes szavakra s forró csókra vársz.

Simogató pillantásod érzem ajkadon,

olyan ez mint a valóság csak kár hogy álmodom.

Sötét éjjel édes álom hamar tova száll,

felébredek és a szívem vadul kalapál.

Körül nézek és te nem vagy sehol se s ettől szenvedek,

mert szeretném ha velem lennél mindig csak velem!

Mosolyogva felnéztem Lysanderre, de még mindig nem rám figyelt. Valószínűleg magában írta a verseket, mert a tekintete szinte üres volt.

Feladtam, hogy kommunikálni tudjak vele, úgyhogy visszatértem a füzet böngészéséhez. Olvastam egy énekes madárról, aztán megint egy szerelmes verset nézegettem. Persze jött a rengeteg dalszöveg utána, amiket nem értettem, mert a nagyja angolul volt. Talán több dalszöveg volt, mint vers. Akármennyire hihetetlen is...
Végül visszaadtam neki a füzetet. Erre már feleszmélt, és mosolyogva visszavette tőlem.
-Nagyon szépek. - dicsértem meg.
-Kíváncsi vagyok, te milyen verseket írnál, ha írnál. - tűnődött.
-Nem fogok, úgyhogy nyugodtan fantáziálhatsz tovább. - biztattam.
-Meg se próbálod? - próbálkozott.
-Nem. - ráztam a fejem. - Nem szeretném...
-Nem foglak erőltetni. - sóhajtott lemondóan, és felállt. - Gyere, még egy dolgot akartam mutatni.
-Jövök. - nyögtem, és nagy nehezen felálltam.
Hátra sétáltunk a kertbe, közben Lysander magyarázni kezdett.
-Apám sokat foglalkozott a kézművességgel. Van egy úgynevezett "műhelye", ahol kedvére faraghat. - mosolygott. - Kisebb koromban sokat jártam erre a helyre, mert lenyűgözött a sok figura. Szerintem neked is tetszeni fog.
A nyúlól mögött állt egy nagyobb faház. Kicsit talán modernebb volt, mint a többi épület a környéken, de nem sokkal.
Bementünk a házba. Félhomály uralkodott, úgyhogy Lys felkapcsolta a villanyt.
-Á! - kiáltottam, mert elvakított a fény.
-Bocsi. - nevetett mellettem Lys.
Miután kitisztult a látásom, körbe néztem. Elakadt a lélegzetem a csodálattól. A helység tele volt magas polcokkal és asztalokkal. Mindenhol kisebb/nagyobb faragott fafigurák sorakoztak. Fényesen csillogtak, biztos be voltak vonva valamilyen lakkal...
Elindultam a polcok között, és megcsodáltam a műveket. Egytől egyig, mind ki voltak alaposan dolgozva, látszott rajtuk az alapos munka hosszadalmas ideje.
Csaknem 20 percig sétáltam némán, megfigyelve a kis szobrokat.
Akkor csapódott az ajtó, és mindketten odafordultunk. Lys apja jött be, kezében valami furcsa fúrószerszámmal.
-Á, Amanda! - ismert fel. - Hogy tetszenek a szobrok?
-Valami csodálatosak! - lelkendeztem. - Milyen lakkal vannak bevonva, hogy ilyen fényesek?
-Az erdőben a fák nedvéből készítem az anyagot. - magyarázta.
-Valami hihetetlenül szuper. - ismételtem.
-Mutatok még valamit. - szólalt meg a bácsi. - Gyere utánam!
Követtem egy kis ajtón keresztül egy apró helységbe. Hátrafordulva észrevettem, hogy Lys nem követ. Ott maradt a szobroknál, és leült egy székre.
A másik helységben még nagyobb és szebb gyűjtemény állt. Polcok voltak itt is, csak itt nem szobrok sorakoztak, hanem...ékszerek.
-Ezeket is maga csinálta? - kérdeztem ámulva.
-Igen. Ott vannak az értékesebbek. - mutatott jobbra egy polcra.
Végigjártam a polcokat, és megcsodáltam a nyakláncokat. Fából készültek ezek is, de sokkal jobbak voltak, mint a szobrok.
Az "értékesebbek" tényleg értékesek voltak. Tátott szájjal bámultam a nyakláncokat.
-Mindegyikben van valamilyen kristály. - magyarázta a bácsi. - Az erdőben lehet őket találni, de csak bizonyos időszakokban, és nagyon ritkán. Amikor találok valamilyen kristályt, letisztítom, és beledolgozom egy ilyen láncba.
-Ez a legszebb. - mutattam az egyikre. Egy világos fából készült macskát ábrázolt, aminek a két szeme helyén két mélykék kristály volt.
-Ez szinte hihetetlen. - nevetett a bácsi. - Pont azt találtad meg, amit nem én készítettem.
-Hogyhogy? - lepődtem meg. - Bocsánat, nem tudtam. A többi is szép.
-Nem úgy értem. - nevetgélt tovább. - Azt a darabot Lysander csinálta. Egyszer ő járt kint az erdőben, és találta meg ezt a kék kristályt. Ihletet kapott. - vonta meg a vállát. - Azóta itt van. Egyébként nem régi a darab, körülbelül 3 hónapja van csak meg.
-Neked adom. - hallottam a hátam mögül Lysander hangját. Nagyon megijedtem, mert nem vettem észre, hogy bejött.
-Amúgy is te jutottál róla eszembe. - vonta meg a vállát mosolyogva Lys. - Nézd, olyan a szeme, mint a tiéd.
-Nem is. - néztem meg alaposabban.
-Szerintem meg de. - szögezte le, és a kezébe vette a nyakláncot.
Előresimította a hajamat, és feltette a nyakamra a láncot. Mosolyogva ránéztem, aztán megint az apja felé fordultam.
-Ezek tényleg csodálatosak. - mondtam, és egy rózsaszín kristályos láncra mutattam. - Az milyen kristály?
-Nagyon régi. Még...
És elkezdte mesélni a kristályok történetét, külön-külön az összesét. Alapjában véve nagyon érdekes volt, és vicces.
Egy óra múlva már kint voltunk a kertben. Lys sóhajtva kézen fogott, és ketten indultunk vissza a ház felé.
-Tényleg én jutottam róla eszedbe? - faggattam.
-Apám annyi történetet mesélt, mégis ez ragadt meg a fejedben?
-Ez volt a legfontosabb. - mosolyogtam rá.
-Igen. Mint mondta, már volt vagy 3 hónapja, amikor az erdőben sétáltam. Tiszta szerencsém volt, hogy rábukkantam.
A vállár támaszkodtam, és megpusziltam.
-Köszönöm. Tényleg ez volt a legszebb.
Nevetve lerázta magáról a kezem.
-Lassan indulni kell hazafelé. - mondta. - Különben holnapig nem érünk oda.
-Rendben.
Összepakoltunk, aztán mindent berakodtunk a kocsiba. Elköszöntünk mindenkitől (a kutya sajnálta a legjobban, hogy elmegyünk), felkaptam Zafírt a karomba, és beszálltam a hátsó ülésre.
Lys mellém ült, és átvette tőlem a macskát.
Haza felé kevésbé beszélgettem. Rosa és Leigh dumáltak elöl, mi pedig csak bámultunk ki az ablakon. Eléggé fárasztó a pihenés, azt azért meg kell hagyni...