Béke vagy harag?

Úgy éreztem, a fejem menthetetlenül felrobban, a szívem meg ezer darabra tört. Elöntött a düh, és akármennyire is fájt, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Vagy megoldjuk a helyzetet, vagy pedig végleg elrontjuk...

Az agyam azt parancsolta, hogy ne válaszoljak, és szökjek ki a fürdőszoba ablakán a kertbe. Ugyanakkor a szívem meg azt súgta, hogy kockáztassak, mert mindenre van megoldás.

-Itt vagy még? - hallottam Lysander hangját az ajtó másik oldaláról.

Haboztam. Válaszoljak?

-Igen. - mondtam végül.

-És meg is hallgatsz?
Gondolkodtam. Erre most mit feleljek?
-Nem tudom... - suttogtam.
-Akkor ezt igennek veszem. Gyere ki, kicsit rossz egy ajtóhoz beszélni.
-Nem megyek! - vágtam rá. - Te menj el. Nincs kedvem most ehhez.
-Amanda, ne csináld már... Nem történt semmi olyasmi tegnap este, amit te most gondolsz. - erősködött Lys. - Csupán Nina jövőjéről volt szó.
-Higgyem is el?
-Azt hittem, ezt már megbeszéltük egyszer. - sóhajtott.
-Valóban? Tényleg rémlik, hogy mondtál valamit a hűségről, ennek ellenére mégis randizol azzal a lánnyal, akit mindketten utálunk! Illetve, utáltunk, mert most már csak én nem szeretem, nem igaz? - javítottam ki magam. - Ennek nincs semmi értelme. A véleményemet pedig inkább megtartom magamnak, nem hiszem, hogy örülnél neki.
-Figyelj... Nem akarok neked semmi rosszat. Szeretlek, Amanda...ezért is kérlek, hogy gyere már ki az ajtó mögül!
-Nem megyek. Hagyj egy kicsit. Gondolkodni szeretnék... nincs szükségem társaságra.
-Min gondolkodsz? - kérdezte.
-Azon, hogy hogyan lehet téged lerázni. - sóhajtottam. - Kérlek szépen, most egyedül szeretnék lenni. Majd valamikor ezt még megbeszéljük.
-Nem jó most?
-Lysander! - kiáltottam, és nagyon erőlködtem, hogy ne kezdjek el menten sírni.
-Jó. Megyek. - hallottam, hogy elengedi a kilincset. - Szia.
Távolodó léptek zaja, aztán ajtócsapódás, és néma csend.
Szomorúan bámultam magam elé. Fogalmam sincs, mi lesz ebből, de nagyon megbántott, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy most nagy gáz van.
Mivel pont hétvége volt, nem kellett suliba mennem. Se szombaton, se vasárnap ki sem mozdultam a szobámból. Próbáltam optimistának tűnni, és azt mondogattam magamnak, hogy "Minden rendben lesz". De hiába, olyan szinten meg voltam sértve, hogy a végén mindig a dühöm győzedelmeskedett, és az ágyamon sírdogálva simogattam Zafírt. Állandóan agyaltam. Most vajon mit csinál? Lehet, hogy éppen Ninával beszélnek? Lehet, hogy eszébe se jutok?
Vagy az is lehet, hogy ő is szomorú. Lehet, hogy megbánta, amit tett, és csak arra vár, hogy a suliban találkozzunk.

Hétfő reggel az a gondolat járt a fejemben felkelés után, hogy megoldok mindent ma. Mindent helyrehozok, és újra olyan boldogok lehetünk, amilyenek voltunk. Hiszen ez minden vágyam, nem igaz?
Mindenre van megoldás... legalábbis egyszer mintha ezt mondta volna nekem valaki. Talán pont Lysander?

Így hát vidáman öltözködtem, és miután mindennel kész lettem, megcsináltam a szendvicseket, elköszöntem a bátyámtól, és már útnak is indultam. Még volt negyed órám kezdésig. Egyáltalán nem volt szükség sietségre, én mégis annyira be voltam sózva, és annyira izgatott voltam, hogy futásnak eredtem. Öt perc alatt simán odaértem a suli kapujához, és vidáman igyekeztem befelé.
Nagy örömömre rögtön észre is vettem Lysandert. De mint egy másodperccel később észrevettem, nem volt egyedül... Ott volt vele NINA (!!!), és éppen beszélgettek valamiről. Vidámaknak tűntek. Boldogok voltak.
Egy pillanat alatt lehervadt az arcomról a mosoly. Hirtelen sírhatnékom támadt, és elöntötték a szememet a könnyek. Olyannyira, hogy már alig láttam.
Úgy döntöttem, jobb lesz, ha itt és most mindennek véget vetek.
Odaszaladtam hozzájuk, és bele is vágtam, rögtön a közepébe, minden előzmény nélkül.
-Te utolsó, hazug, álszent alak! Hogy teheted ezt?
-Ne haragudj, de ha ennyire rossz passzban vagy, egyszerűen semmit sem lehet veled megbeszélni. - vágott rögtön vissza.
-És ezt azt jelenti, hogy rögtön ilyen társaságban kell, hogy találjalak?! Csak hogy tudd - folytattam, és már tényleg csak foltokat láttam -, ma reggel vidáman jöttem suliba, mert az volt a tervem, hogy mindent helyreteszek, mindent kijavítok, és újra boldogok lehetünk! Erre mit kell átélnem? Jövök nagy vidáman, és Ninával látlak a suli kapujában, nagyban csevegve! Látni sem akarlak...!
Nina eközben csendben figyelt, és apró, győzedelmes mosolyra húzta a száját. Ezt már végleg nem bírtam, az arcom elé kaptam a kezem, és sarkon fordulva, elfutottam.
-Várj egy kicsit! - kiáltott utánam Lys, de Nina megállította.
-Hagyd csak. Majd visszajön.
Gondolom, bevetette a furcsa szemváltós-erejét, mert senki sem jött utánam.
Nem gondolkodtam, hogy merre megyek. A központ felé vettem az irányt, mert ha máshol igen, hát itt nem fogok eltévedni...

*Castiel szemszöge
Késésben voltam, de nem igazán érdekelt. Kényelmes tempóban sétáltam a suli felé. Közben azon agyaltam, hogy mégis miként fogom kibírni a biológiaórát. Semmit sem tanultam, és elvileg felelni fogunk.
Vállat vontam. Úgyse nagyon számít az a biosz...
Ahogy így baktattam az utcán, észrevettem egy ismerős alakot, aki éppen felém szaladt. Megszólítottam.
-Hé, Aman! A suli a másik irányba van!
Akkor vettem csak észre, hogy könnyes az egész arca. Amikor elfutott mellettem, még egyszer megpróbálkoztam.
-Gyere vissza! A lógásért büntetés jár...!
Mintha üvegben lenne a feje. Meg sem hallott, vagy csak idegesíteni akar ezzel?
Haboztam. Végül is, nem nagy gond, ha kihagyom a bioszt... és talán még a földrajzról is lemaradhatok. Király!
-Várj, Aman! - kiáltottam, és utána indultam.
Gyorsabban futok, mint ő. Viszont nem akartam utol érni. A házunk előtt elhaladva hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a kaput, és magamhoz hívtam Démont. Régen mozdultunk már ki ketten, úgyhogy ez most pont kapóra jött.
Jólesett futni egy kicsit. A parkba érve megláttam Amandát az egyik padon ücsörögni. A tenyerébe temette az arcát, és rázkódó válla jelezte, hogy éppen sír.
Démon rögtön felismerte, és farkát csóválva odaszaladt hozzá. Nem törődött vele.
Kis idő múlva, amikor láttam, hogy Démon megunta a jópofizást, én is odamentem, és leültem mellé.
-Mi történt? - kérdeztem.
Mintha most sem hallott volna.
-Szórakozol velem? Tényleg nem hallasz, vagy csak ugratsz? - kezdtem elveszíteni a türelmemet.
-Hallak. - mondta nagy nehezen, de nem nézett fel rám.
-Mesélj. Még sosem lógtál. - próbálkoztam.
-Lysander olyan kiállhatatlanul viselkedik! - akadt ki hirtelen, és dühösen felnézett. - Állandóan Ninával lóg, és gondolkodás nélkül csinál dolgokat! Az a lány meg... Észrevetted már, hogy néha színt vált a szeme? Amikor megváltozik, akkor történik valami, és ez a valami képes arra, hogy befolyásolja Lysander gondolatait!
"Ez megőrült" - gondoltam. Az, hogy féltékeny, még oké, de azért varázserőt is tulajdonít Ninának... Aman folytatta.
-Ezzel a képességével mindent el tud érni, és ezért vagyok... ezért vagyunk most ilyen helyzetben! Minden tönkre ment, és már semmi sem régi! Észrevetted már, ugye, ezt a szem-dolgot?
-Nem igazán. - vallottam be. - Figyelj, én megértem, hogy teljesen kivagy már, de azért ne túlozz. Ilyesmi nem létezik.
-Tudtam! Te sem hiszel nekem! - zokogott. - Az égvilágon senki sem hisz nekem, egyedül vagyok!
-Nem ezt mondtam. - nyugtattam, és átkaroltam a vállát. - Biztos vagy ebben a dologban?
-Ez olyan biztos, mint az, hogy... Kék az ég! - bólintott.
Megint sírni kezdett, és átölelte a nyakamat. Hirtelen rám tört egy csomó emlék. Olyan másfél évvel ezelőttiek... Amikor még Amandának vörös volt a haja, és olyan volt, mint én.
Pár perc eltelt, és megéreztem, hogy éhes lettem időközben.
-Kérsz egy hamburgert? - kérdeztem.
-Nem.

-Pizzát?
-Nem.
-Ne csináld már, én éhes vagyok. - jelentettem ki, és felálltam a padról. - Gyere, együnk valamit.
-Nem vagyok éhes... nem tudok enni. - rázta meg a fejét a lány.
-Inkább visszamész a suliba? - hüledeztem.
-Nem. Haza szeretnék menni.
-Nem tenne most jót neked az egyedüllét. - jegyeztem meg. - Na, gyere. Fogadok, még te sem reggeliztél.
-Nincs nálam pénz. - vetette fel az utolsó ötletét.
-Nálam van. - röhögtem, és felhúztam a padról. Nem nevetett.
Elindultunk.
-És Démonnal mi lesz? - kérdezte.
-Oh, tényleg... - kaptam észbe. - Démon! Lábhoz!
A kutya rögtön ott termett.
-Ül! Marad! - parancsoltam, aztán kikerültem, és tovább mentem a központ felé. - Most itt fog várni, amíg vissza nem jövök érte. - mondtam a lánynak.
-Az út közepén? - nevetett föl.
Hoppá. Erre nem is gondoltam. De legalább nevetett egy kicsit.
Átnavigáltam a kutyát egy pad mögé, aztán már tényleg elindultunk enni. Mire elértünk a főtérre, már nagyon éhes voltam...