Robbanás és lehetetlen

Castiellel megbeszéltem, hogy egy hétig majd fedez azzal, hogy beteg vagyok és ezért nem tudok iskolába menni. Boti csak húzta a száját a lógásomra, de nem mert igazán rám szólni, mert láthatta rajtam, hogy nincs minden rendben. Viktor továbbra sem tágított, mert még nem fejezték be az építkezést náluk, úgyhogy nálunk maradt, és minden este Botival focit néztek.

Én az elkövetkezendő egy hétben egy kicsit pihentem, és nagyon sokat sírtam. Nem is értem, hogy mire jó ez az egész, ha én csak itthon bőgök egész végig, közben meg Lysander egy cseppet sem szomorú, legalábbis nem tűnik annak. Éppen ezért megfogadtam Castiel tanácsát, és elterveztem, hogy hétfőn olyan vidáman és lazán fogok bemenni a suliba, mint eddig még soha.

Egyik osztálytársamnak sem szóltam, hogy mi van velem. Csak Castiel tudott az otthoni „pihenésemről”, más nem is. Még Rosának sem szóltam, mert tartottam attól, hogy esetleg tovább adja Leigh-nek, aztán ő meg az öccsének. Inkább mindenki tudta nélkül elbújtam a szobámban.

De sajnos elérkezett a hétfő is. Nem tartott sokáig ez az itthon töltött hét.

Reggel korán felkeltem, hogy legyen időm elkészülni úgy, ahogy szerettem volna. Mivel eléggé meleg volt, kiválasztottam egy kék, lenge ruhát, hozzá pedig ugyanolyan kék szandált. Nagyon sok sminket kellett elhasználnom, hogy az arcomat rendbe hozzam, de végül a sok alapozó megtette hatását, és egész jól néztem ki fél óra ügyetlenkedés után. Egy kis fekete szemceruzával kiemeltem a szememet, hogy látszódjon a kék színe. Végül bepakoltam mindent a táskámba, és ismerkedtem a „vidám kislány” szerepemmel.

Amikor lementem a konyhába, Viktor felém nyújtott egy cetlit.

-Tessék, az igazolásod. Egy orvos ismerősömtől szereztem. – mondta.

Teljesen meglepődtem.

-Wow. – bólintottam elismerően, és elvettem a papírt. – Köszi szépen.

-Nincs mit.

Gyorsan megcsináltam a reggelit, és miután kissé kapkodva elcsomagoltam, elindultam suliba.

Szokatlan volt egy hét után megint erre járni, és furcsamód most nem szép, hanem rossz emlékek rohantak meg, amikor elindultam a járdán. Kicsit késésben voltam, de nem nagyon törődtem vele, nyugodtan sétáltam tovább, amíg el nem értem a gimi épületét. Amikor beléptem az aulába, pont akkor csöngettek be, és a folyosók kiürültek. Egy mukkanás sem hallatszott, csak a szandálom kopogása.

A termünk előtt megálltam, és nagy levegőket vettem. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, és megfontoltam a dolgot, hogy most rögtön visszafordulok és inkább haza megyek. De aztán inkább kihúztam magam, és visszatartott lélegzettel bekopogtam a terem ajtaján.

Amikor beléptem, meglepődtem, hogy még a tanár előtt érkeztem. Az osztálytársaim eddig halkan beszélgettek, most viszont mindenki az ajtó felé nézett, én meg hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Egy héten keresztül azért nem jöttem, mert magammal törődtem önző módon, ők meg végig azt remélhették, hogy egyszer majd betoppanok. Legalábbis a tekintetükből ezt tudtam kiolvasni.

-Sziasztok. – köszöntem mosolyogva.

Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Alexy odaszaladt hozzám, és megölelt, én meg visszatartott nevetéssel próbáltam kiszabadulni.

-Hol voltál? – kérdezte a kék hajú fiú. – Nem láttunk téged már másfél hete.-

-Beteg voltam… - hazudtam.

-Tényleg? Mi volt a bajod?

Kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam.

-Hasfájás… meg hányinger, szóval ilyen influenza-szerű. – rögtönöztem.

-Oh, az gáz. – bólogatott Alexy, és még akart valamit kérdezni, de Rosalya arrébb lökte.

-Te meg mi a fenét csináltál? – szidott le rögtön. – Legalább harminc nem fogadott hívásod van tőlem. Észre se vetted, hogy kerestünk?

-Nem… - tettettem a meglepődöttséget. – Nem vettem észre.

Ebben a pillanatban benyitott a tanár, úgyhogy villámgyorsan hátraszaladtam a helyemre, és vigyázzba álltam.

Mindenre számítottam, csak arra nem, amit akkor vettem észre. A pad üres volt, nem ült mellettem senki.

Amikor a tanár leültetett minket, körbenéztem a teremben. Hol van Lysander? A teremben nincs. Azt még értettem volna, ha átül más mellé. Ezt viszont nem értem.

Sosem láttam még, hogy beteg lenne. Nem hiszem, hogy most ez lenne a hiányzásának oka. Akkor lehet, hogy lóg? Nem, nem hiszem. Egyetlenegyszer történt ilyesmi, amikor a klubban segített a színpadot rendezni Castiellel. Szóval ez is kizárva.

Magamon is meglepődtem. Miért foglalkozom én ezzel? Hiszen most utálnom kéne. Mégis, egy kicsit szomorú voltam, hogy nem látom, akármilyen furcsa is ez. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és elkezdtem jegyzetelni az irodalmat.

Eltelt egy hét, és Lysander még mindig nem mutatkozott. Úgy döntöttem, most már csakazért is kiderítem, hogy miért nem jön suliba. Reggel, amikor beértem az osztályba, megkerestem Rosát, hogy kifaggassam. Ha más nem is, de ő biztos tud valamit.

Azon sokat gondolkoztam, mégis hogyan hozzam fel a témát? Kérdezzem meg csak simán? Vagy írjam körül? Kérdezzek inkább Leigh kapcsán? Végül rögtönöznöm kellett.

Rosa az egyik első padnál beszélgetett Iris, Alexy és Kim társaságában. Odamentem hozzájuk, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe.

-Szia! – köszöntek, amikor társultam hozzájuk.

-Sziasztok. – mosolyogtam, és Rosa felé fordultam. – Figyelj, kérdezni szeretnék tőled valamit…

-Csak nyugodtan. – bólogatott.

Úgy döntöttem, nincs abban semmi rossz, ha a kérdésemet Alexy és Kim is hallja, különben sem olyan ciki, hogy érdekel az osztálytársam hogyléte.

-Lysander miért nem jár iskolába? – böktem ki a kérdést.

Hirtelen nem csak az asztalunknál lett csend, hanem szinte az egész osztályban. Csak néhányan suttogtak még hátul, akik nem voltak hozzánk közel, például Amber csoportja.

Rosán látszott, hogy nagyon töri a fejét. Alexy habozva összenézett Kimmel, de végül egyikük se mondott semmit. Rosa megszólalt.

-Nem tudom. – mondta bátortalanul.

-Naa, látom rajtad, hogy tudod. – erősködtem.

Bevallom, egy kicsit meg is ijedtem. Mi ez az egész? Csak nem esett valami baja?

-Rosszul van? – találgattam.

-Nem, teljesen egészséges. – tiltakozott rögtön Rosalya.

-Akkor miért nincs itt? – próbáltam nyugodt maradni.

Ekkor Castiel odajött hozzánk, és ezt mondta:

-Nem kell mitől tartanod. Koncert készülődik a városban, amire minket is meghívtak, és… egyikünknek el kellett menni szervezni. Azért nem én mentem, mert siralmasan rosszak a jegyeim, és be kell hoznom a lemaradást. – magyarázta.

-Tényleg? – gyanakodtam.

-Igen. – bólintott Castiel, és az arca (mint valami kő) rezzenéstelen maradt.

Jó – gondoltam -, semmi gond. Végül is biztos csak véletlenül lett olyan nagy csönd pont akkor, amikor feltettem a kérdést.

Mégis, ez a szituáció nem hagyott nyugodni. Egész nap ki sem ment a fejemből az a gondolat, hogy igazat mondtak-e a többiek? Miért nézett össze úgy Alexy és Kim? Biztos, hogy csak koncertszervezésről van szó?

Egyik szünetben a padomnál ültem, és gondolkoztam, amikor Kentin mellém ült, és a vállamra tette a kezét.

-Hogyha bizonytalan vagy – kezdte -, akkor menj el hozzájuk, és keresd meg.

-Olyan érzésem van, mintha nem mondanátok el az igazat. – szomorkodtam, és a könnyeim ellen küzdöttem. – Castiel igazat mondott?

Kentin gyanúsan hallgatott. Megismételtem a kérdést.

-Castiel igazat mondott a koncertről??

-Figyelj, Amanda, én őszinte leszek. – sütötte le a szemét Kentin. – Lehet, hogy Castiel túlzott egy kicsit az imént…

-Mi történt? – faggattam.

-Nem szeretném elmondani. – habozott Kentin. – Azt beszéltük meg a többiekkel, hogy nem mondjuk el neked. De én azt mondom, hogy menj el hozzájuk, és derítsd ki.

-De… de… én nem fogok oda többé elmenni! – kezdtem kétségbe esni.

-Elkísérlek. - ajánlotta föl Kentin, bár eléggé savanyúan. – Ha szeretnék, elkísérlek.

Így hát órák után elhatároztam, hogy elmegyek Lysanderhez, megnézni, hogy jól van-e. Azt még nem tudtam, hogy mit fogok neki mondani, hogy mi lesz a beállításom oka, de végül elindultam. Kentin nem jött velem, mert egyedül akartam lenni inkább.

Út közben még az is megfordult egy pillanatig a fejemben, hogy bocsánatot kérek Lysndertől az összes hülyeségem miatt. Ha kell, én is szemet hunyok a Ninával történt dolog fölött, csak viszontláthassam őt, mint barátot. Nem mint szerelmet, de talán barátot…

 Ház előtt megtorpantam. Tényleg nem tudtam, hogy mit fogok majd mondani, de végül bementem a kapun, és csengettem az ajtónál. A szívem úgy dobogott, mint talán még soha, amikor léptek zajából kivettem, hogy közeledik valaki az ajtó felé.

Amikor kinyílt az ajtó, az ájulás kerülgetett, de aztán összeszedtem.

-Szia, Leigh. – köszöntem.

Leigh mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta az ajtót.

-Szia. Hát te? – kérdezte.

-Lysander itthon van? – tettem fel az első kérdésemet.

Habozott.

-Ami azt illeti… nem, nem hiszem. – rázta meg a fejét. – De nézz föl, várd meg a szobájában. – mondta végül.

Látszott rajta, hogy titkol valamit, de nem faggattam. Felmentem a lépcsőn, és bizonytalanul Lysander szobája felé vettem az irányt.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki. Amikor beléptem, csaknem tényleg rosszul lettem, akkorát dobbant a szívem, aztán pár ütemet kihagyott.

A szoba üres volt. De ahogy mondom: ÜRES! Csak az ágy és a szekrény állt benne úgy, ahogy volt. Az asztalról eltűnt a rengeteg papír, az ágyon nem volt ágynemű, a szekrény ajtaja tárva-nyitva, benne egy darab ruha se. Az ablakról lekerült a függöny, a falról lekerültek a felragasztott lapok.

Az íróasztalhoz siettem, és kihúztam a felső fiókot. Semmit. Üres.

Sorra kihúztam az összeset, de egy darab lapot nem találtam bennük. Az egész szoba üres volt, elhagyatott, és sötét.

Még mindig sokkos állapotban kisiettem a szobából, és lefutottam a lépcsőn.

Leigh ott állt, ahol hagytam.

-Hol van az öcséd?! – kiáltottam.

Leigh szomorúan megvonta a vállát.

-Elment. – mondta.

-De hová? – kérdeztem remegve.

-Azt hiszem, New Yorkot említette, amikor itt hagyta a házat. – válaszolt Leigh, és sóhajtott. – Nem akarlak elkeseríteni, de…

-New York? Azt mondtad, New York?! – hüledeztem. – Komolyan elment New Yorkba Ninával?

-Úgy tudom, igen. – bólintott Leigh, és nem nézett rám.

Mintha egy egész tenger zúdult volna rám hirtelen, úgy éreztem magam. A szívem nehéz lett, és fájt, amikor dobogott, a fejem fájni kezdett. Eddig is elájulni készültem, most viszont az arcomból a maradék csepp vér is kifutott, és gyorsan leültem a lépcsőre, hogy ne essek nagyot. A korlátnak döntöttem a fejemet, és sírva fakadtam.