Castiel - időszak

Miután a bátyámat olyan elegánsan otthagytam a ház küszöbén, elindultam suliba. Sietősre vettem a tempót, hogy Boti látóköréből kiérjek.
Miután bekanyarodtam a sarkon, lassú vánszorgás-szerű tempóban mentem tovább. Nem siettem, hiszen volt még egy csomó időm becsengetés előtt.
Gondoltam egyet, és tettem egy kis kitérőt a park irányába. A madarak zajongtak állandóan. Az ösvényen haladva alig láttam pár embert, üres volt a park. Egy kutyát sétáltató fiún és egy vidáman ugráló kislányon kívül szinte senkit se láttam.
Egyszer csak egy nagy kutya ugrott ki elém a bokorból.
-Ááááá! - sikítottam.
Aztán észbe kaptam valamennyire.
-Démon, halálra ijesztettél! - szidtam le. - Rossz kutya!
Nyüszítve leült előttem, és nagy szemeivel belebámult az arcomba, megbocsájtásért könyörögve.
-Jól van, elég. - legyintettem. - Hol a gazdid?
Ugatott.
-Sajnálom, de ezt nem értem.
Most kétszer ugatott egymás után.
-Jó, hagyjuk. - vontam meg a vállam. - Én nem értek kutyául.
Tovább akartam menni, de pimaszul elállta az utamat. A farkát csóválva ugatott.
-Most nincs kedvem játszani. Inkább keresd meg Castielt. - mondtam, és a kutyát kikerülve elindultam a belváros felé.
Az egyik zebránál vártaméppen, amikor megdöbbentő dolgot láttam.
Nina és Lysander a téren álltak kézen fogva, és beszélgettek. Ennél már nem is akartam többet látni, hátat akartam fordítani. De éppen még mielőtt megfordulTam volna, sokkoló felfedezést tettem.
Csókolóztak.

Két pillanattal később már bent jártam a park fái között. Azt se néztem, merre megyek, csak az érdekelt, hogy a tér közeléből elkerüljek.
Nagy sietségemben több embernek is nekimentem, amit nem nagyon díjaztak. Úgy þ perc múlva megint Démonnal találkoztam.
-Hagyjál. - szögeztem le, és tovább indultam. Csaknem rögtön nekimentem Castielnek is.
-Te nem mész suliba? - kérdezte meglepődve.
-Majd a bátyám igazolja. - vontam meg a vállam rosszkedvűen.
Nem kérdezősködött. Szerintem ő is járt a tér felé.
-Eljössz hozzánk? - kérdezte Cast. - Kéne a segítséged.
-Miről van szó? - gyanakodtam.
-Megmutatom. Gyere!
Így hát elindultunk Castiel lakása felé, persze előbb a kutyáját is összeszedtük.
Út közben azon agyaltam, helyesen cselekszem-e? Jó döntés egyáltalán elmenekülni az iskolából, kerülni a barátaimat? Meddig fogok még lógni az iskolából, mikor merek majd újra a helyemre ülni a padban? Nem csinálhatom ezt örökké...! De előbb vagy utóbb kénytelen leszek bemenni az osztályba.
Nem telt bele sok időbe, és már Castiel szobájában találtam magam. Nagyon régen voltam már ott, talánlegutóbb akkor, amikor még volt köztünk több dolog, mint barátság.

Castiel valamit keresni kezdett az íróasztalán lévő papírok között. Messziről úgy láttam, kották között keresgél, de nem tudtam biztosra megmondani. Amíg nem volt semmi dolgom, körbenéztem a szobában. Egészen meglepett, hogy egész rendben van tartva. Nem voltak szétdobálva ruhák, és nem a padló volt kukának használva, mint Boti szobájában. Persze azért nem kell azt hinni, hogy Castiel szobája patyolat tiszta. De azért nem annyira vészes, mint a fiúké általában.

-Megvan! – kiáltott fel egy kis idő múlva Castiel.

-Mit kerestél? – kérdeztem, és odaléptem az asztalhoz.

-Lehet, hogy nem fog tetszeni neked az ötlet… - kezdte. – De úgy egy hónapja már, hogy a zenéinkkel teljesen lemaradtunk.

Gyanakodni kezdtem, de nem mondtam semmit. Castiel folytatta.

-Tudod, egy ideje Lysander nem nagyon veszi komolyan a dalszövegírást, mert sok dolga van, és… és másokat korrepetál éppen azt hiszem, ami szerintem egyébként hülyeség. Szóval…

-Arra azért nem fogsz rávenni, hogy helyette írjak. – vágtam közbe.

-Kérlek! Ez az együttes lehet, hogy előbb-utóbb a foglalkozásom lesz. Ha nincs új szám, nincs új dal, akkor a nézők meg fognak unni, aztán idővel el is felejthetnek.

-Nem is tudok dalszöveget írni. Még csak verset sem. – ráztam meg a fejem makacsul.

-Ugyan már. Én még annyira se tudok, mint te.

-Nem. – határoztam, és karba tett kézzel megráztam a fejem. – Semmi kedvem ehhez. Nem hallottad, mi történt?

-Ennek semmi köze nincs most a ti kapcsolatotokhoz. – erősködött tovább. – Kérlek, Aman. Tönkremegyünk, ha most nem segítesz.

-De hiszen Lysander szebbeket tud írni. – szomorodtam el hirtelen. – És amúgy is, ha rájön, hogy én írtam helyette dalokat, nem fog neki örülni.

-Meglátjuk. – hagyta rám Castiel. – Na, benne vagy?

Gondolkodtam. Miért segítenék én Lysandernek? Hiszen az imént még nagyban szórakozott a téren Ninával.

Hirtelen gombóc nőtt a torkomban, és a sírás kerülgetett. Csodáltam is, hogy előbb nem ragadott el a hisztiroham, mint általában. Amikor Castiel nem figyelt, lopva letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, és nagyon igyekeztem nem sírni.

-Persze. – mondtam végül. – Megpróbálok írni egy verset…

-Komolyan? – csodálkozott Cast.

-Igen… - szipogtam. – Mi legyen a témája…?

-Ha lehet, ne a gyászról szóljon. – gyanúsan végigmért. – Hé. Tiszta piros az arcod. Te sírsz?

-Nem. – tiltakoztam, de egy pillanattal később már a tenyerembe zokogtam.

Szerintem Castiel nem igazán értette, hogy mi a fene bajom lehet, de végül odajött hozzám, és megveregette a vállam.

-Hé. – szólított meg. – Nem dőlt össze a világ. Az élet tartogathat még meglepetéseket. Jókat is, és rosszakat is. Jó lenne például, ha holnap már vidáman mennél suliba, és olyan lennél, mint régen.

-Ho…holnap? Ne…nem fog menni. – ráztam meg a fejem.

-Hm. Adok neked egy hetet. – viccelődött. – De addigra rendben legyél.

-Oké… - szipogtam, és megtöröltem az arcom. – Jártál ma a tér felé?

Castiel gondolkodott.

-Nem. Csak a parkban sétáltattam Démont. – felelte. – Miért?

-Lysander és Nina a tér közepén csókolóztak. – mondtam, és megint kitört rajtam egy síró roham.

Láttam, hogy Castiel mondani akar valamit, vigasztalni, vagy akármit tenni, de egyszerűen nem tudta, hogy mit. Egy ideig habozott, aztán a karomnál fogva kivezetet a szobájából.

-Kérsz valamit inni? – kérdezte.

-Nem. – nyögtem nagy nehezen.

-Enni? Éhes vagy?

-Nem.

-Ugyan már! – nevetett, és a konyhába navigált. – Tegnap vásároltam be. Az egész hűtő tele van kajával.

-Nem vagyok éhes. – ismételtem meg magamat.

-Viszont most enni fogsz.

-Nem fogok. Kihánynám rögtön. – tiltakoztam.

-Közel van a mosdó.

-Castiel! Nem kérek! – kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-Jó. Akkor majd nézed, ahogy Démon meg én megebédelünk. – vont vállat.

-Nem is tudsz főzni. – jegyeztem meg.

-Én? Hogy ne tudnék? – kérte ki magának Castiel.

Miután ezt kimondta, elővett egy tányért, és csaknem le is ejtette. Szerencsére még időben elkapta.

-Segítek. – sóhajtottam, és elkezdtünk rántott húst készíteni.

Szerencsétlen Castiel, még erre sem képes egyedül…