Viktor beindul

Reggel épphogy csak felébredtem és felöltöztem, kopogtak a szobám ajtaján.

-Mi az, Boti? – kérdeztem.

Benyitott. De nem a bátyám volt, hanem Lysander.

-Te meg mit keresel itt?! – kérdeztem felháborodva. – Nem jöhetsz be ide csak úgy!

-Kopogtam. – emlékeztetett. – Nyugi, beletörődtem már, hogy nem kellek neked, csak a dalszövegeket hoztam.

Ez szíven ütött. Még hogy nem kell nekem?

Mondjuk, tényleg nem kell.

Vagy mégis.

Vagy mégsem?

-Milyen dalszövegeket? – kérdeztem gyanakodva.

-Amiket te írtál helyettem. – mutatta fel a pár papírt. – Adnék egy pár tippet.
-Nem csináld már. Mondtam, hogy nem az én műfajom! Nem érdekel. – tiltakoztam.

-De attól még meg szeretném mutatni. Na, kérlek. Nekem is jó lenne, ha magyarázhatnék valakinek. – kérlelt.

Haboztam. Olyan szépen tud nézni, és már megint hogy dobog a szívem! Nem mondhatom azt, hogy nem…

-Oké. – vontam vállat. – Taníts meg dalszöveget írni.

-Na ugye. – mosolygott rám féloldalasan, és letette az asztalomra a sok papírt.

-Nem tudok írni. – mondtam.

-Nem jobb kezes vagy? – kérdezte furán.

-De, viszont már a jobb kezem is kezd dagadni. Egyébként azt mondtad, hogy tudsz hozni valami krémet. – emlékeztettem.

Lysander a homlokára csapott.

-Elfelejtettem. – vallotta be.

-A memóriád még mindig kifogástalan. – dicsértem meg viccesen, és leültem az asztalhoz. – Na szóval?

Két órán keresztül cikiztük a dalszövegeimet, amik igazából jogosak voltak, belátom. Megpróbáltam a végén még egyet írni, de már a második sornál elakadtam, és feladtam.

-Ugyan már! – próbálkozott Lys. – Ez csak egy rím.

-Könnyen beszélsz, te költő és író is vagy egyben. – legyintettem, és végleg abba hagytam az írást. Elég volt ez a két óra szenvedés.

-Így sosem lesz belőled jó író. – jegyezte meg viccesen.

-Nem is akarok az lenni. – tiltakoztam hevesen, és felvettem az ölembe Zafírt. – Jaj, de nehéz vagy…

Igen, a macska tényleg megnőtt az idő elteltével, és már egész karizomgyakorlat volt őt fölemelni.

Kopogtak az ajtón.

-Csináljam az ebédet? – kiáltottam ki.

-Nem. Csak meglátogatlak. – szólt be Viktor.

Mint a villám, úgy csapott belém a lelkiismeret-furdalás. Mit mondjak szegény Viktornak?

-Ami azt illeti… - kezdtem. - …most nem igazán alkalmas. Gyere vissza délután!

Ezzel nem sikerült leráznom. Kinyitotta az ajtót, és bejött a szobába. Amikor meglátott minket, furán nézett először, de aztán kérdőn rám nézett.

-Éppen a dalszövegírást gyakorlom. – magyaráztam.

-A macskával a kezedben? – kérdezte kételkedően.

-Oh. Hát, Zafír is szereti a költészetet, és felugrott az ölembe, hogy ő legyen a cenzúra. Ami nem tetszik neki, azt széttépi. – egészen belejöttem a mesélésbe, de sajnos a lelkiismeretem cserben hagyott, és fájt a szívem. – Na jó, igazából Zafír csak simogatásért jött ide. – tettem hozzá. – De lehetnél költő macska is, nem gondolod? – néztem Zafírra. Dorombolva bújt a sebes kezemhez.

-Hagyd, Amanda. – legyintett Lysander. – Úgyse akartam mást.

Összeszedte a lapokat, és miközben szedelőzködött, Viktornak volt ideje alaposan végig mérni. El akartam süllyedni szégyenemben, ugyanakkor nem akartam, hogy Lysander elmenjen, mert igazán jó volt bénázni a verseimmel.

Lys anélkül, hogy rám, vagy Viktorra nézett volna, elhagyta a szobát, és nem sokkal utána a bejárati ajtó is becsukódott. Zavartan simogattam tovább Zafírt.

-Ki volt ez a gyerek? – kérdezte megvetően Viktor, és még mindig az ajtóban állt.

-Gyereknek aligha mondhatod. Betöltötte már a tizennyolcat. – feleseltem.

-Nem válaszoltál a kérdésemre. – emlékeztetett.

-Lysandernek hívják. Ő, izé… szóval a volt barátom. – vallottam be, és kicsit vakargatni kezdtem Zafír füle tövét. A cica együttműködően dorombolt.

-Tényleg? – kérdezte gúnyosan.

-Igen, tényleg. – bólintottam, de nem mertem ránézni.

Viktor közelebb jött hozzám, úgyhogy kénytelen voltam a szemébe nézni.

-Nem gondolod, hogy csak egy kicsivel is több hálával tartozhatnál nekem, éppen csak annyival, hogy figyelembe veszel?! – kiáltott. – El sem tudod képzelni, milyen érzés ez. Segítettem neked, kihúztalak a bajból. Aztán elmondtam, hogy szeretlek, és te azt hazudtad, hogy kölcsönös! Erre azt kell hogy lássam, hogy a volt barátoddal találkozol?! El sem tudod képzelni, hogy…

-De, igenis el tudom képzelni. – szakítottam félbe könnyezve. – És nem akarok neked fájdalmat okozni.

-Tényleg? Pedig sikerült. – mondta kicsit enyhébben Viktor.

-Nem volt szándékos. – mosolyogtam, felálltam, és átöleltem. Visszaölelt, bár most úgy éreztem, hogy inkább nem szeretetteljes az ölelése, hanem olyan elsajátító.

Viktor háttal állt az ajtónak, úgyhogy a lábával csukta be, miközben ölelt. Az ölelést nagyon hamar követte a csók, követelően és ellentmondást nem tűrően. Nem is fogtam föl, mi történik, hamar viszont azt vettem észre, hogy Viktorról lekerült az ing, és már majdnem teljesen kigombolta a pólóm hátulját. A felismerés úgy csapott belém, mint egy villám. Lysander jutott eszembe, az ő szép szemei és az, hogy mit szólna ehhez. Rögtön tiltakozni kezdtem.

-Hé, elég! – kiáltottam, és megpróbáltam eltaszítani magamtól. – Viktor, állj le!

De sokkal erősebb volt nálam, nemhogy elengedett volna, de még jobban ölelt.

-Boti! – kiáltottam, ahogy csak tudtam. – Boti, gyere fel!

-Nincs itthon. – suttogta Viktor a fülembe. – Elment munkába.

A hátamon végigfutott a hideg, ahogy rágondoltam, hogy egyedül vagyunk az egész lakásban.

-Kérlek szépen, Viktor. – próbálkoztam, de mintha meg sem hallott volna.

Egy rántással szó szerint leszakította rólam a pólómat. Hiába, neki nem lehet megálljt parancsolni, ő nem Lysander. Jaj, Lysander…

Mindent beleadtam, hogy védjem magam.

-Ne! Elég! – sikítottam, amikor lelökött az ágyra.

Abban a pillanatban kivágódott az ajtó.

-Mit képzelsz?! – kiáltotta Lys, és Viktor már nem tapadt rám a következő pillanatban.

-Nem szokás az ember magánéletébe pofátlankodni. – morogta Viktor haragosan, és villámló szemekkel rám nézett.

Láttam rajta, hogy még mondani akart valamit, de kisvártatva elhagyta a szobát. Kis idő múlva hallottam, hogy egy kocsi elindul a házunk elől.

Lysander hozzám sietett.

-Minden oké? – kérdezte, és visszaadta a pólómat. Látszott rajta, hogy legszívesebben Viktor után menne, és olyat tenne, mint még soha: verekedne.

-Én megpróbáltam. – suttogtam. – Hidd el, hogy megpróbáltam megszökni.

Lys mosolygott.

-Elhiszem. Nekem is mindig ezt csináltad. – a kezembe nyomta a pólóm. – Vedd fel.

-Elszakadt. – állapítottam meg, amikor a kezembe vettem a pólót. Érdekes módon most nem szégyelltem nagyon magam Lys előtt, pedig nem volt rajtam más a szoknyámon kívül, mint egy melltartó. – Keresek másikat.

Mielőtt feltápászkodtam volna az ágyról, Lysander felé fordultam.

-Köszönöm. – mondtam.

-Ugyan. – vonta meg a vállát.

-Egyáltalán hogy lehet, hogy itt jártál? – kérdeztem.

-Itt hagytam a lakáskulcsot. – mutatott az íróasztal felé. – Amikor hazaértem, nem tudtam bemenni.

Felnevettem. Jellemző.

Felkeltem az ágyról, és a szekrényemben matattam egy ideig. Lassan észhez tértem, hogy melltartóban mászkálok a szobámban, úgyhogy sietve kerestem ki egy pólót. Meg se néztem, milyen. Valami zöld volt, azt hiszem…

-Amanda, kérdezhetek valamit? – szólalt meg Lys, amikor felvettem a pólót.

Rosszat sejtettem, de bólintottam.

-Mi tartott vissza attól, hogy Viktor azt tegye, amit akar? Hiszen szereted, nem?

Most csapdába estem. Mit feleljek? Azt, hogy „mert rád gondoltam”, vagy csak vonjam meg a vállam, vagy kezdjek el hazudozni…?

Végül beláttam, hogy a legjobb őszintének lenni. Lysander is mindig (Ninát kivéve) őszinte volt hozzám.

Leültem mellé, az ágy szélére, és félénken a szemébe néztem.

-Ezzel arra akarsz majd kilyukadni, hogy téged miért utasítottalak vissza olyan sokszor. – állapítottam meg. Lys elfordította a fejét, én folytattam. – Téged azért, mert még nem láttam elérkezettnek az időt, és annyira szerettelek, hogy valahogy nem is tartottam helyesnek az egészet. Viktort meg azért, mert… mert… azért, mert rád gondoltam. – vallottam be. – És az, hogy rád gondoltam, világosan kiváltotta belőlem az ellenkezést.

Nem szóltunk. Nagyon sokáig nem. Csak Zafír oldotta a feszültséget, mert felugrott az ágyra, és Lysander ölébe kérezkedett. Kapott egy kis simogatást, de Zafír többet akart, és átugrott az én ölembe.

Már azt hittem, nem is fog válaszolni, de végül rám nézett. Mosolygott.

-Te tényleg rám gondoltál? – kérdezte.

-Hát… - haboztam vérvörös fejjel. – Valahogy úgy.

Visszhangzottak a fejemben Viktor szavai. „Elképzelni sem tudod, milyen érzés!”

A torkomban gombóc nőtt, ahogy rá gondoltam. Hirtelen sírhatnékom támadt, de nem akartam kimutatni, mennyire megenyhültem.

Jobbnak láttam, ha megtöröm a csendet. Ami kérdést feltettem, valóban érdekelt, és bár fájdalmas szívvel gondoltam rá, megkockáztattam.

-New Yorkban volt ilyen kapcsolatod Ninával? – kérdeztem félve.

Tudom, hogy magánéletbe nem illik így behatolni. De ha már itt tartottunk, miért ne?

Lysander rám nézett, de nem válaszolt. Rosszat sejtettem.

-Igen? – találgattam.

Megrázta a fejét. Mosolygott.

Akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem még ő is hallotta a dobbanását.

-Megnémultál? – kérdeztem én is mosolyogva. Megrázta a fejét.

Nevettem, és tovább simogattam Zafírt.