A hajam

Eltelt egy újabb hónap. Az élet kicsit mintha megállt volna, vagy legalábbis unalmasabbá vált. Semmi nem történt, ezért nem is mesélek sokat.

Viktor még mindig nálunk tartózkodott, mert még nem lett teljesen kész a háza, de már a tetőszerkezetet szerelik, úgyhogy haladnak. Egész jól kijövünk egymással, de mostanában egy árva mosolyt nem sikerül kicsalnia belőlem. Nem csak Viktornak, de senkinek se sikerül megnevettetni, még a saját bátyámnak se, aki máskor pedig elég könnyen röhögőgörcsöt tud okozni.

Az egész idő alatt egy szót sem hallottam Lysanderről, de nem is akartam. Mérhetetlenül megbántódtam amiatt, hogy képes volt Ninával itt hagyni mindent, MINDENT és MINDENKIT, ami és aki itt volt neki. Világosnak láttam, hogy ez a végső elutasítása, a végső döntése. Nem tudom pontosan, hogy mit utálhat rajtam ennyire, de azt is biztosra vettem, hogy egyrészt miattam is költözött el New Yorkba. Mérhetetlenül haragudtam rá, és nem is akartam egy szót se hallani felőle.

Ugyanakkor azt is elismertem magamban, valahol nagyon mélyen, hogy képtelen vagyok túllépni rajta. Képtelen vagyok mindent elfelejteni, hiszen elismerem, hogy nagyon hiányzik. Van néha olyan hangulatom, amikor a szívem nagyon, nagyon fáj, és tudom jól, hogy nem a haragtól. Sokszor rohannak meg emlékek a múltból, amik nagyon szomorúvá tesznek.

Viszont ilyenkor se sírok. A könnyek (úgy tűnik) kiszáradtak belőlem, és nem tudtam sírni. Ha akartam, akkor sem. Csöndben maradtam, nem nevettem, nem sírtam, semmit se tudtam csinálni. Egyedül egy dologhoz értettem, a hegedüléshez, de minden más kitörlődött belőlem.

A visszhangok pedig egyre inkább bántottak. Minden este, minden reggel velük ébredtem, sőt, még álmomban is gyakran megrohantak.

A leggyakrabban ilyenkor szoktam szenvedni, amikor a fejemben, mint egy playback lejátszó, elkezdtek szólni a hangok.

Ezzel együtt élek. Már kezdem megszokni, de a hallucinációs rohamok után mindig úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna.

Így keltem fel egyik szombat reggel is, mint egy zombi. Zafír az ágyamon ugrálva próbált felvidítani, és nyávogott, fújt, sőt, még bukfencezni is próbált.

-Nyugodj le, Zafír. – szidtam le, és letettem a földre. – Egy macskának nincs helye az ágyon.

-Pppfff! – fújt rám, és sértődötten visszafeküdt a kosarába.

Kedvtelenül felöltöztem, és lementem reggelit készíteni. A srácok a tévét bámulták a nappaliban, úgyhogy köszönés nélkül a konyhába mentem rántottát csinálni. Hamar kész lettem vele, így bevittem nekik a kanapéhoz. Siralmasan keveset kommunikáltunk az elmúlt pár napban a bátyámmal, és ez most sem volt másként. Megköszönte, és tovább nézte a filmet.

Azért szerencsére volt még egy valaki, aki nem utált meg nagyon. Ő pedig Viktor volt, aki minden hasztalan próbálkozása ellenére fáradhatatlanul próbált felvidítani. Nagyra becsültem ezért, de nem nagyon tudtam mire vélni. Most is, amikor letettem elé a rántottát, kedvesen megköszönte, és még a tévéről is leemelte a tekintetét, hogy rám nézzen.

-Nem jössz nézni? – kérdezte.

-Nem, köszönöm. – ráztam meg a fejem, és indulni készültem.

-Akkor mit fogsz csinálni?

-Majd… öhm… szerintem kimegyek egyet sétálni a parkba. – rögtönöztem.

-Jó ötlet. – hagyta rám.

Felsiettem a szobámba, és ott töltöttem az egész délelőttöt.

Ebédidőben lementem a földszintre. Boti éppen ebédet készített, és zenét hallgatott.

-Te csinálod az ebédet? – ijedtem meg.

Anélkül, hogy hátranézett volna rám, válaszolt.

-Ja. De szerintem nem lesz olyan borzalmas.

-Ne segítsek? – ajánlottam föl.

-Nem, kösz. – rázta meg a fejét, és rám pillantott.

Annyira meglepődött, hogy szinte magára borította a forró olajas tepsit. Nem értettem, mi baja.

-Mi az? – kérdeztem. – Van valami az arcomon?

-Te befestetted a hajad? – kérdezte döbbenten Boti.

-Mi? – értetlenkedtem, és felemeltem egy tincset a hajamból.

Kétszer is erősen pislogtam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól látok. Nem fehér volt a hajam, hanem világosbarna.

-Mi a… - elakadt a lélegzetem, és ijedten a bátyámra néztem.

Ő is tanácstalanul bámult vissza rám, és nem mondott semmit. Végül megrázta a fejét, és tovább csinálta az ebédet.

-Nem hiszek semmilyen varázslatban. – motyogta. – Befestetted, ugye?

-Nem! – tiltakoztam, és tovább bámultam magam. – Nem csináltam vele semmit, és reggel még fehér volt!

-Te most szórakozol?

-Nem!

Boti kételkedve nézett rám, nem tűnt úgy, mint aki hisz nekem. Érvelni kezdtem.

-Nem is szeretem a barnát. Miért festettem volna be?

-Nem tudom. – felelte kis szünet után, majd vállat vont. – Lehet, hogy csak az új lámpa fénye miatt néz ki így.

-Új a lámpa? – néztem fel a plafonra. – De jó!

-Már legalább egy hete ez van fent, csak mindig a földet bámulod. Nem csoda, hogy nem vetted még észre. – gúnyolódott Boti.

-Hm. Ferdén raktad fel. – jegyeztem meg kötözködve.

Ez egyébként nem volt igaz, de muszáj volt valamit rávágnom a gúnyolódására.

-Csak a szemed ferde. – kérte ki magának.

-Az én szemem ferde? – csattantam föl. – Még a lámpaszereléshez sincs tehetséged!

-Tényleg? Pedig házakat újítok fel, és volt már dolgom lámpákkal is. – sértődött meg a bátyám.

-Szerencsétlenek, akiknek te újítod a házát. – sóhajtottam.

-Na jó, ebből elég! – csattant fel végül. – Inkább menj fel a szobádba!

-Elget voltam már ott! – tiltakoztam. – Inkább hadd csináljam meg az ebédet, mert különben megmérgezel minket.

-Viccelsz? Attól, hogy össze tudsz dobni három féle ételt, ne hidd, hogy te vagy minden idők legjobb szakácsa! – veszekedett.

-Pff. Ma sem fogok rendesen enni. – gúnyolódtam, és mérgesen kiviharzottam a konyhából.

A lépcsőn annyira nem figyeltem, hogy nekimentem Viktornak.

-Neked meg mi történt a hajaddal? – nézett furán.

-Neked meg mi történt a humorérzékeddel? – szóltam vissza dühösen.

-Nem vicc volt. Tényleg más a…

-Tudom! Hagyjál! – kiáltottam, és könnyek nélküli sírva felsiettem a szobámba.

És így ment ez napokon keresztül. Boti szóra se méltatott, kész ideg volt még attól is, ha meglátott. Nem bírta az akkori énemet.

Viktor sem mert igazán hozzám szólni.

A suliban mindenki kérdezősködött, hogy mi történt a hajam színével, de nem voltam hajlandó válaszolni. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mitől ilyen barna!

És eltelt egy újabb hét. Egyre inkább éreztem, hogy Lysander elvitte a szívem egyik felét magával New Yorkba, és engem meg itt hagyott üresen. Fájó szívvel. És ez egyre inkább meghatározta az életmódomat. Nem volt étvágyam, nem néztem filmet, nem buliztam a többiekkel. Otthon ültem, és többnyire hegedültem vagy veszekedtem a bátyámmal.

És a hajam minden ilyen sötét és szerencsétlen nap után egy árnyalattal még sötétebb lett.

Kezdtem azt hinni, hogy a világ tele van valódi, mesékben sem látott csodákkal. Nina szeme kizárt, hogy hallucináció lett volna. Tényleg van valami furcsa ereje... És a hajszínem? Hát mi lenne, ha nem csoda?! Minél rosszabb állapotba kerülök, annál inkább barnább, és nem tehetek semmit. Nem tudom irányítani!

És teltek a napok. Teltek a hetek. Teltek a hónapok…