Végjáték

Reggel már hatkor felkeltem, pedig tavaszi szünet volt, és nem kellett suliba mennem. Magamtól keltem, nem is ébresztőre. Mégis annyira éber voltam, mintha napokat aludtam volna át.

Egy órán keresztül feküdtem az ágyamban, és a tegnap estén gondolkodtam. Még mindig nem értettem, mi üthetett Lysanderbe, de nem tudtam, mitévő legyek. Végül vállat vontam az ügyre. Kizárt, hogy nem fogom látni még.

Reggel hétkor Boti is felébredt, mert munkába indult.

-Nem tudod véletlenül, hogy Viktor átnéz-e ma délelőtt? – kérdeztem tőle. – Azt hiszem, moziba mennénk, de nem tudom, mikor jön.

-Én úgy tudom, ma nem fog jönni, mert a parkba kell mennie. – vont vállat a bátyám. – De kérdezd meg tőle.

A parkba? Mikor volt Viktornak dolga a parkban?

Rosszat sejtettem. Felvettem a cipőm és a kabátom, aztán elindultam Castiel háza felé.

Castiel még valószínűleg aludt, mert amikor elkezdtem nyomkodni a kapucsengőt, úgy jött ki, mint egy zombi.

-Lenyugodnál?! – kiáltott rám. – Mi a francot akarsz már megint?

-Bocs, Castiel. – sajnálkoztam. – Elvihetném magammal egy kicsit Démont?

-Mi ütött beléd? – gyanakodott rosszkedvűen. – Még sosem voltál kutyával sétálni.

-Kérlek! – kértem. – Nemsokára visszahozom. Csak gondoltam, egy kicsit megsétáltatom helyetted.

-Arra akarsz célozni, hogy nem sétálok vele eleget?! – gurult méregbe.

-Ó, dehogy. – tiltakoztam. – Kérlek, Cast. Majd később megmagyarázom…

Castiel tetőtől talpig végigmért, de aztán magához hívta Démont, és elengedte velem sétálni.

-Köszi. – mosolyogtam, és megöleltem. – Ja, és bocs, hogy fölébresztettelek.

-Azért ne csinálj rendszert a dologból. – javasolta morgósan.

-Egyszeri alkalom volt. – nyugtattam, és már el is indultam a parkba a kutyájával.

Szegény Castiel úgy nézett, mint borjú az új kapura. Nem értette, hogy mi ütött belém, és mit akarok a kutyájával.

Ami azt illeti, én se tudtam, de jónak éreztem, ha van mellettem valaki, és nem tud idegesíteni a beszédével.

Démonnal elindultam a park felé, mert volt egy olyan érzésem, hogy oda kell mennem.

-Nem érzed, mintha itt járt volna Lysander? – kérdeztem a kutyától. – Őt kéne megkeresni, ha itt járt valahol.

Démon rám nézett, aztán szaglászni kezdett a fűben. Majdnem negyed óráig járkáltunk össze-vissza, amikor egyszer csak megmerevedett.

-Találtál valamit? – kérdeztem félig nevetve, annyira vicces volt a tartása.

Ugatott, és elkezdett futni a régi városrész felé.

-Hé, Démon! Várj meg! – szaladtam utána.

Kisvártatva a város régi részébe értünk. Itt a házak ablakai be voltak törve, emeletes épületek magasodtak fölém. Kis sikátorokon lehetett közlekedni, ahol gusztustalan hulladékok hevertek. A hideg is kirázott, főleg, hogy hűvös volt a magas falak között. Démon eltűnt a szemem elől, én pedig félni kezdtem, annyira barátságtalan volt a hely.

-Démon! Lábhoz! – szólítottam.

A kutya hamarosan újra felbukkant, és aprót vakkantott. Követtem egy még keskenyebb sikátorba, aztán egy még kisebbe. Nem sokkal később hangokat hallottam. Démon megállt, és ő is hallgatózott, úgy, mint én.

-Nem is tudod, mekkora bajba keveredtél. – hallottam egy gúnyos hangot.

-Én keveredtem bajba? Te nagyobb gázban vagy. – sziszegte egy másik. – Ha akármit is csinálsz most velem, rajtad fogják számon kérni.

-Rajtam ugyan ki kérné számon? – nevetett Viktor. – Maximum Amanda, de ő amúgy is csak örülne, ha te nem lennél.

-Honnan veszed? Alig ismered.

-Ha valóban tudni akarod, én tudom csak igazán, hogy miket élt át akkor, amikor te New Yorkban voltál. Szó szerint hallani sem akart felőled, és neked köszönhetően mindent elvesztett, többek között a barátait. Kapóra jött a rossz hangulata, legalább segítettél nekem ebben. – nevetett. – Könnyű volt megszerezni a bizalmát. Csak az a kár, hogy akkor este ott felejtetted nála a kulcsodat.

A szám elé kaptam a kezem, nehogy sikítsak. Ezzel meg mire akart célozni?

Ahogy kimondta Viktor ezt a mondatot, ütés zaja hallatszott, aztán dulakodás. Meg sem bírtam mozdulni, annyira megrémültem, pedig tudtam, hogy ennek csak rossz lehet a vége. Szerencsére Démon cselekedett helyettem, és előrefutott a kis udvarhelyiségbe, ahonnan a hangok hallatszódtak. Ugatott, de sokáig hallottam még a dulakodás zaját.

Én is előre indultam megkeresni őket. Csakhamar meg is találtam.

Sajnos annyira rémült állapotban voltam, hogy alig bírtam mozogni. Amikor megláttam őket, nem tudtam, mitévő legyek. Viktor nekem háttal állt, és ellenfele fejét ütötte a falba.

Észhez tértem.

-Hé! Elég legyen! – kiáltottam, és befutottam az udvarhelyiségbe.

Viktor elengedte Lysandert, aki a falnak dőlve lecsúszott a földre. Még egy utolsót rúgott bele, aztán engem ellökve elhagyta a helyet.

-Te meg mit képzelsz?! – futottam utána. – Úgy gondolod, jogodban áll más embereket kínozni?!

-Ő kezdte. – sziszegett Viktor, és villámló szemekkel nézett rám. Az orrából folyt a vég, és az arcán lila folt éktelenkedett.

-Ehhez akkor sincs jogod! Máskor kétszer is gondold végig, hogy mit csinálsz, és hogy hogyan! – folytattam. – És talán mondanom sem kell, hogy látni sem akarlak többet! Érted?! Látni se!!!

Teljesen váratlanul lekevert nekem egy pofont, de akkorát, hogy szédülni kezdtem tőle. Viktor haragosan elment, ökölbe szorított kézzel.

Vissza futottam az udvarhelyiségbe, amint csak képes voltam rá. Amikor megláttam Lysandert, rögtön előkerestem a mobilomat.

-Haló, mentők? – szóltam bele sokkos állapotban. – Jöjjenek, gyorsan!

Amilyen gyorsan csak tudtam, megnéztem a házszámot, és leírtam a körülményeket. A férfi, akivel beszéltem, azt tanácsolta, hogy tartsam eszméleténél az illetőt, és hamarosan ideérnek.

Eldobtam a mobilt, és Lysanderhez siettem. Le sem tudom írni, mennyire szörnyű látvány volt. Na jó, azért megpróbálom.

A sarokban ült, a feje felső részéből folyt a vér. A falon ott volt a nyoma, ahogy lecsúszott a földre, és a keze nyoma is, ahogy megtámaszkodott. Sírva fakadtam, és leguggoltam elé.

-Lysander! Mi ütött beléd? – kérdeztem.

Rám nézett.

-Amanda… felpofozott? – szemei aggódva csillantak meg.

-Áh, semmiség. – ráztam meg a fejem. – Mi történt? Hogy érzed magad?

Nem válaszolt. Szemei kezdtek lecsukódni.

-Ne ijesztgess, Lys! Hallasz engem? – ijedtem meg.

A kezembe vettem az arcát, és kisimítottam pár tincset az arcából. Tiszta vér volt az egész. Nem válaszolt.

-Lysander, ne csináld ezt velem… - sírtam. – Nem hagyhatsz itt már megint, hallod? Szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak! – kiáltottam, hogy biztosan meghallja.

A szeme teljesen lecsukódott, de a szája mosolyra húzódott. Aztán az a mosoly is lassan eltűnt.

Rémülten néztem az arcát. Lehet, hogy tényleg nem látom többet a szemeit? Kicsit megráztam a vállát. Semmi. Jaj, ne!

A zsebemben volt egy zsebkendő, azzal megpróbáltam elállítani a vérzést. A homlokán volt a seb jobb oldalt. Mély seb volt, és úgy ömlött belőle a vér, hogy a fél arcát elborította. Csak nagyon kicsit lélegzett, ami nagyon megijesztett.

Hamarosan meghallottam a mentők szirénáit. Kimentem a sikátorba, hogy utat mutassak nekik. Három férfi jött, és hamar bejutottak, pedig az autó nagy volt, az utca pedig szűk. De ügyesek voltak, és körülbelül tíz perc múlva elállították a vérzést, és rögtön beemelték Lysandert a kocsiba. Én nem szállhattam be, mert veszélyesnek tartották, úgyhogy ott hagytak Démonnal a sikátor közepén.

Teljesen kétségbe estem. Démon félve követte a szemével a távolodó autót, aztán visszaindult a park felé. Követtem, bár eléggé ellenemre volt a keskeny sikátorokban mászkálni.

A könnyeimtől aligha láttam, de közeledtünk a park felé. Kicsit lemaradtam, mert elgyengültek a lábaim, Démon meg előrefutott. Nem baj – gondoltam -, innen már úgyis visszatalálok.

Ebben a pillanatban egy erős kéz megragadta a karomat, és behúzott két ház közé. Sikítani akartam, de nem tudtam, mert a számat befogták, és moccanni sem tudtam, annyira kicsi volt a hely. Felnéztem, és Viktort láttam magam előtt.

-Nyugi, kislány. – csitított. – Nem fogsz látni többet, csak hadd tegyem azt, amit szeretnék.

-Mire gondolsz? – kérdeztem barátságtalanul.

-Pár nappal ezelőtt megzavartak minket valamiben. – mosolygott. – Jó lenne, ha búcsúzóul legalább ezt befejezhetnénk.

-Mi? Ne! – rémültem meg. – Segítség! Valaki segí…

Befogta a számat, úgy, hogy alig kaptam levegőt. Pár pillanattal később ugatást hallottam, aztán hirtelen nekünk jött valami, és a földre estem. Viktor felkiáltott, Démon csaholt. Nem sokkal később, amikor felnéztem, már egyedül voltam a kis sikátorban.

Minden ízemben reszketve feltápászkodtam, és leporoltam a szoknyámat. Arra nem is mertem gondolni, hogy tovább maradok. Ahogy csak bírtam, futni kezdtem a park felé, könnyekkel küszködve.

Démon is hamar utolért. Kicsit megnyalogatta a térdemet, amit sikeresen felhorzsoltam esés közben. Most már alig bírtam járni, annyira csípett, de a kutya ötlete jól végződött, mert kicsit enyhült a fájdalom. Ahogy csak tudtam, gyorsan visszavittem Démont a gazdijához.

Talán mondanom sem kell, hogy Castiel, amikor meglátott, annyira sokkot kapott, hogy azt se tudta, mit csináljon.

-Veled meg mi történt? – kérdezte, és a karomnál fogva beráncigált a házába.

Nem tudtam válaszolni, annyira ki voltam merülve. Csak ennyit mondtam:

-Haza akarok menni. Engedj el!

-Eszemben sincs.

-Kérlek, Cast. – könyörögtem sírva. – Haza kell mennem átöltözni.

-Elkísérlek.

Ezt már tényleg nem utasíthattam vissza. Castiellel hazamentem, útközben viszont hiába faggatott, nem tudott kihúzni belőlem egy szót sem. Boti nem volt otthon, úgyhogy nem lehetett szó arról, hogy kocsival megyek be a kórházba.

Lemostam a térdem, bár nem sikerült jól kitisztítani. A seb nagyon rosszul nézett ki, de nem érdekelt. Gyorsan átöltöztem, magamhoz vettem az irataimat, némi pénzt és telefont, aztán el akartam indulni a kórházba. De Castiel kicsit útban volt, ugyanis még mindig a nappaliban várta, hogy megmagyarázzam a dolgot.

Hiába – gondoltam -, nem tudom másképpen lerázni.

Leültem mellé a kanapéra, és mindent elmeséltem. Na jó, a történet legvégét „lefelejtettem”, mert nem akartam annyira őszinte lenni, hogy még Viktor utolsó próbálkozását is elmeséljem neki, amiből Démon mentett meg. Egyszóval megmagyaráztam neki a történetet.

-Elvihetlek motorral. – ajánlotta Castiel. – Az úgy még mindig gyorsabb.

-Kösz, nem. Elég volt ennyi izgalom mára. – utasítottam vissza.

-A motorozás neked izgalom?

-Inkább életveszély. – javítottam ki. – És most ha lehet, elindulnék. Haza mész?

-Azt hiszem, igen. – tűnődött. – Szólj rám, ha kellenék. Ja, és ha alkalmad van rá, kívánj jobbulást a nevemben Lysandernek.

Már ha életben van – tettem hozzá magamban, és összeszorult a szívem.

Így történt, hogy elindultam a kórházba. Többször is útbaigazítást kellett kérnem a járókelőktől, hogy ne veszítsem el az útvonalat, hiszen képes vagyok rá. Úgy egy óra buszozás után elértem a kórház épületét.

A recepciónál útbaigazítottak, hogy merre kell mennem. Mondjuk, háromszor fordultam rossz irányba, de ez nem lényeg. A fő, hogy nemsokára a kórterem előtt álltam, és nem mertem benyitni.

Hosszú percekig álltam egy helyben, az ajtó előtt. Nem mertem benyitni. Hogy miért? Mert nem tudtam elképzelni, hogy esetleg feleslegesen tettem meg ezt a hosszú utat idáig, és mert elviselhetetlenül izgultam. A hegedűverseny előadása előtt kevesebb izgalom járt át!

Végül rávettem magam, hogy kopogjak.

Amikor bementem, nem találtam bent sok orvost, csupán egy nővért, aki papírokat rendezett éppen. Amikor meglátott, barátságosan közeledett felém.

-Szia. Látogatóba jöttél? – kérdezte a fiatal lány.

-Igen… - nyögtem. – Lehetne, hogy egyedül maradjak pár percre?

-Természetesen. – bólintott, és kiment az ajtón.

A betegágyhoz közeledtem, és félve néztem oda.

Lysander nem volt eszméleténél, legalábbis nem úgy nézett ki. A vérzés a fején elállt, egy kötéssel szorították el. Hála Istennek, rendesen lélegzett, viszont fehér volt, mint a fal. Mégis megnyugodtam, hogy legalább él. Él, és ez a tudat felélesztette az agyamat, boldogság fogott el, és hirtelen optimizmussal láttam az egész életet.

Óvatosan megérintettem az arcát. Hideg volt. A kezemmel hátrasimítottam gyönyörű szép haját, és mosolyogva bámultam. Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy kettesben maradjon Viktorral? Hiszen öt évvel fiatalabb annál a srácnál.

Titkolt kárörömmel gondoltam az aranybarna szemű fiúra. Hiába erősebb, ő is kapott jó pár ütést az arcára!

Megfogtam Lysander jéghideg kezét, és közben nagyon messze járt az eszem. Egy rövidke dallam úgy futott át az agyamon, mintha mellettem szólna. Egy hegedűdallam volt, de nem ismertem, csupán hirtelen az agyamba ötlött, és memorizáltam. Többször eldúdoltam magamnak, és elterveztem, hogy majd ha egyszer innen hazamegyek, lekottázom. Nagyon tetszett a kis dallam, és örültem, hogy nem kottából olvastam ki, hanem a tulajdon fejemből.

Lysander keze megmozdult. Belefontam az ujjaimat az övéibe, és elgondolkodva fürkésztem az arcát. Felébred? Tovább alszik?

Az utóbbi nyert. Nem ébredt fel, viszont a kezünk egymásba fonódva maradt hosszú percekig. Egészen addig, amíg távoznom kellet az ágy közeléből, hogy helyet adjak az orvosoknak.