Viharos verseny

Az elkövetkező 17 napban úgy gyakoroltam, mint egy őrült. Az utolsó egy hétben már éreztem, hogy nagyon szoros ez a határidő, úgyhogy pár napot ki is hagytam még az iskolából is. A verseny előtt három nappal viszont borzalmas fájdalom hasított a bal kezem ujjvégeibe. Az ujjam vége bepirosodott, és annyira fájt, hogy alig bírtam megmozdítani. Ínhüvelygyulladás. Sajnos, elég végzetes betegség, hiszen nagyon fájdalmas, és nem múlik el egyik napról a másikra.

A rossz idő csak tetőzte a rosszkedvemet. Óriási zivatarok ideje köszöntött be, valahonnan keletről jöttek, New York és Washington környékéről. Egy egész hétig úgy zuhogott, hogy ki sem tudtuk tenni a lábunkat a házból. Boti vitt suliba kocsival.

Aztán beköszöntött a tavaszi szünet, bár tavasznak alig lehetett mondani. Legalább egy kis pihenőm lett a verseny előtt.

Ínhüvelygyulladással aligha tudtam hegedülni. Már csak két oldalt kellett volna megtanulnom a darabból, de egyszerűen képtelen voltam rá.

-Mondd le a versenyt. – javasolta Viktor egyik délután. – Nem gáz, ha lemondod.

-De, az. – szomorkodtam, és nem mondtam le a versenyt.

Viktor egyébként időközben egyre több időd töltött velem, és én is nagyon megkedveltem a társaságát. Vicces volt és rámenős, sosem unatkoztam mellette.

-De így akkor sem tudsz játszani. – mutatott a bal kezemre.

-Hát, nem tudom… - bizonytalankodtam. – Azért megpróbálom.

Bár nem tudtam még két oldalt a darabból, nem hátráltam meg. „Jöjjön, aminek jönnie kell” – alapon úgy gondoltam, nem veszíthetek sokat. Én megpróbáltam.

A verseny napján már nagyon korán reggel felkeltem, mert nem tudtam aludni. Csak 10-re kellett a helyszínre érnem, de már hajnali ötkor a nappaliban járkáltam fel s alá. Hatkor sikerült levernem idegességemben egy cserepet a tévé tetejéről, amivel sikeresen felébresztettem Viktort. Boti tovább aludt, ő még az ágyúdörgésre sem kel fel.

-Nem tudsz aludni? – kérdezte Viktor, amikor leül mellém a fotelba.

-Nem igazán. – feleltem feszülten.

Sokáig hallgattunk. Csak az óra ketyegett másodpercenként, jelezve, hogy telik az idő. Elkezdtem számolni a kattanásokat, amíg Viktor meg nem szólalt.

-Tegnap kész lett a ház. – mondta. – Felújították.

-Tényleg? – lepődtem meg. – Miért nem mondtad eddig?

-Túl ideges voltál.

-Most nem vagyok az?

-De. – hagyta rám.

Kicsit megint hallgattunk.

-És akkor most el is mész? – kérdeztem.

-Nagyon úgy tűnik. – bólintott Viktor.

-Nem akarsz még maradni? – ajánlottam fel.

Mosolygott.

-Ennyire akarod?

-Hát… Nem, csak úgy kérdeztem. – hazudtam.

-Hazudsz. – állapította meg.

-Nem is. Csak úgy kérdeztem, hogy akarsz-e még maradni. – mondtam.

-Szívesen maradnék, de nekem is van otthonom. – emlékeztetett.

-Az igaz. – motyogtam csalódottan.

-Nem dől össze a világ. Nem lakom olyan messze. – nevetett Viktor.

-Ez is igaz. – vontam meg a vállam. – De akkor kivel fogok rántott húst csinálni?

Nevetett, és átkarolta a vállam.

-Majd Botival. Remek szakács.

-Az egyszer biztos. Még a mirelit kaját is elrontja. – jegyeztem meg mosolyogva.

-Nem mindenki olyan tehetséges, mint mi. – helyeselt.

Nem is tudom már, hogy melyikünk kezdte, de csakhamar csókolózásba fulladt a beszélgetés. Lassan elöntött a melegség, és erőt adott. Rengeteg időnek tűnt, míg elfogyott a levegőm, és abba hagytam a csókot.

-Sok szerencsét a versenyhez. – suttogta Viktor.

-Köszi… - motyogtam zavartan, és elpirultam. – Eljössz?

-Mennék, de nem tudok. A házamhoz kell mennem a szerződéseket aláírni. – sajnálkozott.

-Nem baj. Foglalkozz csak a házzal. – hagytam rá.

-Kösz. Egyébként azt hiszem, öltöznöd kéne. – jegyezte meg, amikor az órára pillantott.

Nyolc óra volt.

-Már ennyi az idő? – lepődtem meg, és felálltam a kanapéról. – Azt se tudom pontosan, hova kell menni…

-Majd elviszlek. – ajánlotta föl, és ő is felállt. – Ha nincs ellenedre.

-Nincs. – mosolyogtam, és elindultam a lépcső felé. – Majd jövök.

-Oké.

Miután felöltöztem ünneplőbe, bekentem a kezemet kenőccsel, csak hogy reményt adjak magamnak, hátha elmúlik a fájdalom arra a pár percre, amíg a darabot játszom. Vagyis hogy negyed órára… húsz percre…

Nagyon rosszul éreztem magam, amikor beletettem a hegedűmet a tokjába a kottákkal együtt. Elvileg lehet kottából játszani a versenyen, de eredetileg nem úgy terveztem. Fejből akartam játszani az egészet, de sajnos az utolsó két oldalt egyáltalán nem gyakoroltam, úgyhogy muszáj lesz egy kotta. Vagy majd improvizálok valamit.

Amikor beszálltam Viktor mellé az autóba, elfogott a pánik. Miért is megyek én egy versenyre? Ez teljesen abszurd. Fél éve hegedülök, vagy kevesebb, és egy komplett Chajkocszkij hegedűversennyel állítok a színpadra? Ráadásul nem is tudom egészen. És csak egy hónapja kezdtem tanulni. Normális vagyok én?!

-Nyugi. – szólt Viktor út közben, amikor észrevette az arckifejezésemet. A jobb kezét az én beteg bal kezemre tette, és fél kézzel vezetett tovább. Jólesett a törődése. Legalább nem vagyok teljesen reménytelen.

Elértünk a Művészetek Házához, ahol a versenyt tartották. Viktor leállította a kocsit, és rám nézett.

-Menni fog. Csak csináld úgy, ahogy gyakorlásnál. – mondta mosolyogva.

-Ilyen kézzel? – mutattam fel a bal kezemet. Az ujjaim vége vérpirosan izzottak.

-Igen, ilyen kézzel. Még ha nem is tudod az utolsó két oldalt, el fogod varázsolni a közönséget. – kacsintott, és kinyitotta nekem az ajtót. – A végén még elkésel.

-Annak örülnék a legjobban. – motyogtam az orrom alatt.

Kiszálltam az autóból, és néztem, ahogyan távolodik. Akkor még nem sejtettem, hogy a verseny fordulatot jelenthet az életemben.

Amikor beléptem a Művészetek Házába, egy idősödő férfi magához hívott. Egy asztalnál ült, sok papír volt nála. Tollat vett a kezébe.

-A neved? – kérdezte.

-Vida Amanda Ruth. – mondtam. – A versenyre jöttem.

-Résztvevő vagy, vagy néző?

Válaszul felmutattam a hegedűmet.

-Remek. Menj egyenesen, majd az első emeleten a 126-os teremben tudsz felkészülni. Sok szerencsét! – szólt a férfi, és egy szórólapot adott a kezembe.

-Köszönöm… - motyogtam, és elindultam a 126-os terem felé, ahogy mondta.

Csakhamar meg is találtam. Icipici terem volt, csupán egy zongora és egy íróasztal volt benne. Emlékeztetett a zeneiskolai hegedűteremre, de gondolni sem akartam rá. Ledobtam a táskámat az íróasztalszékre, a hegedűmet pedig óvatosan a zongora tetejére raktam. Hogy fogom én ezt túlélni…?

A kezemben szorongatott szórólapot kezdtem el tanulmányozni. A verseny szórólapja volt, amiket az utcákon is kifüggesztettek pár helyen, például a főtéren is. Rajta volt a logó, illetve egy rövid szöveg a versenyről.

Kaptam hozzá egy sima, A4-es fehér lapot is, amire a sorrendet nyomtatták. A sorrend a jelentkezés sorrendjétől függött, én pont a közepe felé voltam. Nem olyan rossz hely – gondoltam -, de akkor lennék a legboldogabb, ha nem is lennék rajta a listán.

Levettem a kabátomat, és kivettem a hegedűmet a tokjából. Elővettem a kottámat, és fellapoztam az utolsó két oldalnál. Nem fogtam le a húrokat, hogy ne kínozzam tovább az ujjamat, csak szemmel kísértem végig a hangjegyeket, és memorizáltam.

Nekem nem tűnt sok időnek, amikor bemondták a hangszóróban, hogy a versenyt tíz perc múlva megkezdik. Mintha valaki gyomorszájon vágott volna, úgy éreztem magam. Megigazítottam most már csak nem fekete hajamat, felvettem a hegedűmet és a kottát, aztán elindultam az előadóterem felé.

Nem számítottam rá, hogy sok lesz a közönség. Amikor beléptem a terembe, szinte rosszul lettem a tömegtől. Idősek és fiatalok, hozzátartozók és idegenek egyaránt rengetegen voltak. Megijedtem, hogy ezek mind végig fogják nézni az ügyetlenkedésemet, de aztán elindultam a versenyzők csoportja felé. Kleopátra már várt, közeledésemkor magabiztosan mosolygott.

-Na, hogy megy a darab? – kérdezte.

-Egész jól, kösz. – feleltem hidegen.

-Tényleg? – vágott meglepődött képet. – Csakhogy az az „egész jó” nem lesz elég a győzelemhez.

-Nem is akarok győzni. – világosítottam fel. – Csak azt akarom, hogy megmutassam, fél év hegedülés után igenis lehetséges egy egész hegedűversenyt előadni!

Erre már többen is odafordultak a versenyzők közül. Egy részük haragosan, egy részük meglepetten néztek rám. Kleopátra sértődötten elvonult. Egy olyan 13-14 éves fiú odajött hozzám. Szőke haja volt, és kék szeme. Kicsit bátortalanul, de kitartóan közeledett.

-Tényleg csak fél éve hegedülsz? – kérdezte.

-Igen. – bólintottam kedvesen. – És te?

-Én 14 éve, szinte születésem óta. – mondta szomorúan. – De nem igazán szeretem, csak a szüleim miatt csinálom.

-Oh. – bólogattam sajnálkozva. – Hát… szerintem ne hallgass rájuk. Inkább a szívedre hallgass. – javasoltam.

-Hogy érted? – lepődött meg a fiú. Gondolom, még életében nem hallotta ezt a kifejezést.

-Hát úgy, hogy azt kell csinálnod, amit te akarsz. – magyaráztam. – És ne törődj azzal, amit neked mondanak. Tarts ki az akaratod mellett, és csináld azt, amit szeretnél. Én is így kerültem erre a versenyre. – mondtam. – Miért, mit szeretnél csinálni inkább, mint hegedülni?

-Vonz az építészet. – csillant fel a szeme. – Építészmérnök akarok lenni, épület tervező. Kalandos lenne, kreatív munka, és szerintem pont nekem való. Tök izgi az egész!

Magamban nevettem. Boti is mindig így áradozott kiskorában.

-A bátyám is építészmérnök. – meséltem. – És ő is olyan tájt kezdett érdeklődni a munkája után, mint most te vagy.

-Tényleg? De jó! – örült meg a fiú. – Ha ennek a versenynek vége, örökre leteszem a hegedűt!

Nevettem, és bólintottam.

-Ha úgy tetszik. – vontam meg a vállam. – Mi a neved?

-Michael. És téged hogy hívnak? – kérdezte.

-Amanda vagyok. – mutatkoztam be, és kezet ráztunk. – Hányadik vagy a versenyen?

-Tizenkettedik. Jó hosszú lesz. – nyavalygott.

-Nyugi, én később leszek. – legyintettem. – Vagyunk vagy negyvenen.

-Szerintem többen is.

A színpadra kiállt egy középkorú nő, és a felhangzó taps után beszélni kezdett.

-Hát végre elérkezett a nagy nap, amire mindannyian vártunk! – jelentette be lelkendezve. – Ma nem csak dalműveket hallhatnak, hanem a fiatal zseniket is, akik ezeket mind előadják! Mivel a résztvevők száma nagyon nagy, két csoportra osztottuk őket. Az első csoportba a tizenöt éven aluliak kerülnek, míg a másodikba a tizenhat éven felüliek. Mindkét csoportnak lesz egy győztese! – e mondat után felviharzott a taps. A nő tovább folytatta. – A zsűri öt tagból áll, mindegyikük 10-10 pontot adhat a versenyzőnek. A verseny végén a zsűri a legjobb szereplőket is megvitatja egymás között, hogy eldöntsék a három legügyesebb helyezettet! A zsűri tagok pedig…

Elkezdte sorolni a neveket, és mindegyik személyhez egy kis életrajzot is mondott. Nagy nevek voltak ezek, híres zenészek. Volt köztük egy karmester, egy zongorista, egy operaénekes és két hegedűművész. Mindannyian barátságosnak tűntek, bár ha rájuk néztem, ütést éreztem a gyomromban.

A színpad hátuljában állították föl a kis létszámú zenekart. Eszembe jutott, hogy még sosem játszottam zenekarral, de emiatt már egyáltalán nem aggódtam. Van nekem elég bajom is a zenekar nélkül!

Alighogy elkezdődött a verseny, éles fájdalom hasított a bal kezembe. Felszisszenve az ujjaimhoz nyúltam, amit Michael is észrevett, aki mellettem ült.

-Fáj a kezed? – kérdezte.

-Ínhüvelygyulladás. – motyogtam.

Sajnálkozva megrázta a fejét.

-Az gáz.

-Az egyszer biztos. – helyeseltem.

Tovább hallgattuk a fellépőket. Majdnem mindenkitől kérdezett az egyik zsűri valamit, hogy egy kicsit feloldják a versenyzőkben a stresszt. Jó ötlet volt, elég sokan kicsit fel tudtak engedni, mielőtt nekiláttak a játéknak.

Talán mondanom sem kell, hogy mindenki profi volt. Legalábbis én annak éreztem. Michael is előbb-utóbb sorra került, és elámultam a játékán. Látszik rajta, hogy tényleg nagyon-nagyon régóta van birtokában a hangszere.

Csupán hárman igényelték a zenekart. Ők voltak a zsenik. Ugyanúgy hegedűversenyeket játszottak, mint én, de nem ugyanazt. Olyan könnyedén fogták a kezükben a hangszert, olyan könnyedén siklottak végig a futamokon, hogy kezdtem magam baromi rosszul érezni.

Előttem Kleopátra lépett fel. Tőle is kérdezett a zsűri.

-Hogy hívnak? – kérdezték barátságosan.

-Kleopatra Black a nevem. – mutatkozott be.

-Szép neved van.

-Köszönöm, mondták már. – mondta büszkén a lány.

A nézőtéren páran nevetgéltek, az egyik zsűri viszont kicsit elkedvtelenedett. Azt hiszem, a zongorista.

-Na akkor, lássuk hát. – szólította fel Kleopátrát, aki intett a zenekarnak, hogy kezdhetik. A hegedűjét nem is ellenőrizte le előtte, hogy hamis-e.

Talán ez lehetett az oka annak, hogy már az első akkord hamisan csengett. Bár fejből játszotta a darabot, hamis volt végig, mert nem egyeztettek a zenekarral. Kleopátra végig szenvedte a darabot, majd gyors meghajlás után rögtön elhagyta a színpadot.

-Harminckettes! – mondták be a bemondóba.

Ajjaj. Az én lennék.

Még szerencse, hogy Michael megbökött, különben simán ott maradtam volna inkább. Felsiettem a színpadra a hegedűvel a jobb kezemben, a kottáimat pedig a sebes balban tartottam. Szinte fel sem tűnt, mennyire fájt.

-Szia. – köszöntött az egyik nő. – Hogy hívnak?

-A nevem Vida Amanda Ruth. – mutatkoztam be.

-Hány éve hegedülsz? – kérdezte barátságosan a zongorista férfi.

-Fél. – válaszoltam.

Mind az öten összenéztek.

-És mit fogsz játszani? – kérdezte az egyik hegedűművész.

-Chajkovszkij D-dúr hegedűversenyét. – válaszoltam higgadtan.

-Az egészet? – kérdezett vissza.

-Igen… azt hiszem. – tettem hozzá.

A közönségből nevettek páran. A zenekar előkészült, a karmester hozott magának is, és nekem is egy kottaállványt.

Kissé remegve, de magabiztosan kihelyeztem a kottámat az állványra úgy, hogy tudjak majd lapozni kétoldalanként. Miközben behangoltam, hogy jól szóljon a hegedűm a zenekarral, éreztem a rengeteg rám tapadó tekintetet. Néha kifejezetten rossz, ha megérzem az ilyesmit.

A bejárati ajtó is kinyitódott, de csak én vettem észre, senki más nem. Egy ismerős alak lépett be rajta, majd megállt a fal mellett. A szívem akkorát dobbant, hogy utána alig bírtam levegőt venni.

Lysander?!

A karmester megköszörülte a torkát. Ránéztem, aztán bólintottam, hogy indulhatunk. Nem fogok most a közönséggel törődni. Most csakis a versennyel törődhetek, semmi mással.

Kizártam magam körül a világot, mint gyakorlásnál. A zsűri is eltűnt a hallókörömből, csak a zenekart „hagytam bent”, és a hegedűmet. Nagy levegőt vettem, és bólintottam a karmesternek.

Alig játszottam el négy oldalt a tizenhatból, az ujjam elviselhetetlenül fájni kezdett. Most nem törődtem vele. Beleadtam mindent, ami csak tőlem tellett, és a mostanáig olyan nehezen begyakorolt futamok elképzelhetetlenül pontosan és könnyen követték egymást. A nehéz darabban szinte nem is éreztem a nehezet.

Végül elérkeztem az utolsó két oldalhoz. Megpróbáltam kottából, elsőre eljátszani. Már annyira belejöttem a darabba, hogy egyáltalán nem esett nehezemre eljátszani, csak az utolsó nagy futam volt állati nehéz.

Az utolsó hang is egy pillanat alatt elszállt, a vonómat magasra emelve fejeztem be a darabot.

Csak pár pillanat múlva tört ki a taps, miután a visszhang is elszállt. Nem dicsekvésből mondom, de ez volt eddig a legnagyobb taps, amit a versenyen hallani lehetett.

Automatikusan hátra néztem a bejárat felé, de Lysander nem volt ott. Csak képzelődtem volna…?

Kezet fogtam a karmesterrel, aztán (ahogy illik) a zsűritagokkal, és lementem a színpadról. A taps nem akart szűnni, úgyhogy még egyszer visszamentem meghajolni, de aztán a kezem tűrhetetlenül fájni kezdett, és kiszaladtam a termemhez. Még megvártam, míg páran a versenyzők közül gratulálnak, de utána ahogy csak tudtam, elsiettem a teremből.

A kezem úgy sajgott, mint még soha. A jobb kezemmel szorongattam, de csak rosszabb lett. Megpróbáltam kinyújtani, de nem ment. A folyosón a terem felé sietve arra koncentráltam, hogy nehogy sírva fakadjak.

Bementem a kis terembe, és rögtön bekentem a kezemet kenőccsel. A fájdalom nem enyhült, viszont elhitettem magammal, hogy enyhülni fog, ha türelmesen várok. A hegedűmet a fellépő teremben hagytam Michael társaságában, úgyhogy legalább azzal nem kellett bajlódnom.

Kis idő múlva kopogtak az ajtón.

-Szabad! – kiáltottam ki, és tovább kenegettem a kezem.

A belépő fiú magas, ezüst hajú és felemás szemű volt.

-Szia. – köszönt.

-Mit gondolsz, azok után, amit tettél, csak úgy beállíthatsz hozzám?! – öntött el a méreg, ami már régóta lakozott bennem. A harag úgy tört rám, mint a láz.

-Te mondtad, hogy szabad.

-Mert nem tudtam, hogy te jössz be. – jelentettem ki. – De most tényleg, egyáltalán miért jöttél vissza Wisconsinba? Nina szabadságot adott neked?

-Nem. Nina egyáltalán nem is tudott róla, hogy eljöttem. – mondta halkan Lysander.

-Tessék? Hogyhogy? – lepődtem meg.

-Ő nem akarta, hogy kitegyem a lábam abból az átkozott lakásból. – mesélte. – Úgy jöttem el, hogy nem szóltam senkinek.

-Akkor sem érdekelsz! – vágtam rá, és tovább ápoltam a kezemet. – Menj vissza inkább.

-Amanda… igazad volt Ninával kapcsolatban. – mondta halkan.

-Tessék?

-Igazad volt Ninával kapcsolatban! – ismételte meg hangosabban.

-Jó ezt hallottam, csak nem értem. – mondtam.

-Azért jöttem vissza, hogy ezt elmondhassam neked. Sajnálom, amit veled tettem, teljes szívemből, és…

-Neked nincs is szíved. – szóltam közbe. Ezt a megállapítást már nagyon régen fogalmaztam meg magamban.

-De van. Csak az elmúlt hónapokban nem annak adtam, akinek kellett volna.

-Akkor sem értelek. – mondtam keserűen. – Mi vett rá, hogy itt hagyd ezt a várost?! Hát nem gondoltál arra, hogy még minden rendbe jöhetett volna, hogy minden megint szép lett volna és mindenki boldog is lehetett volna?!

-Mi ez a sok „lett volna”? – kérdezte gyanakodva Lysander.

-Ne várd, hogy megbocsájtsak ám neked! Haragszom rád úgy, ahogy vagy, és ez sohasem lesz másképp! – kiabáltam, és tehetetlenül sírni kezdtem.

Három hónap után először sírtam. A könnyeim úgy folytak le az arcomon, mint a folyó, aminek felhúzták a gátját, és így kiömölhetett.

Észre se vettem, hogy Lysander leguggolt elém, és megfogta a kezemet. Kirántottam a kezemet az övéből.

-Mi történt a hajaddal? – kérdezte szomorúan.

-Te tetted ilyenné. – szóltam vádlón, könnyek között. – Nem festék.

Szótlanul nézte, ahogy sírok, és nem tett semmit. Csak hosszú idő után szólalt meg.

-Tényleg szebb volt a hajad fehéren.

-Viktor szerint a fekete sokkal jobban áll nekem. - vágtam rá megsértve, és a könnyeim is apadni kezdtek.

Lysander erre felkapta a fejét.

-Milyen Viktor? Amelyikkel a tengerparti bulin barátkoztál össze?

-Igen. – bólintottam, és letöröltem a könnyeimet.

-Miatta mondtad annyiszor, hogy „lett volna”, ugye? Találtál magadnak mást, egyáltalán nem is vártál vissza! – kezdett dühbe gurulni.

-Hát persze, hogy vártalak. – szomorodtam el, és megint sírni kezdtem. – Két egész hónapon át vártalak, de nem jöttél, és új barátokat szereztem. És tudod, mit? Örülök, hogy így lett!

Akaratomon kívül megint elöntött a méreg, és felálltam a székről.

-Most meg hová mész? – kérdezte Lys.

-Nem tudom, de tőled minél messzebb. – mondtam haragosan, és az ajtó felé mentem.

Lysander az utolsó pillanatban állta el az utamat.

-Hát nem érted, hogy én mindent megbántam? – kérdezte halkan. – Minden, amit Nináról mondtál, igaz. Elismerem, én is rájöttem úgy egy héttel ezelőtt, hogy minden valóságos. A szeme is. A szándéka is. A személyisége is. Higgy nekem, Amanda! Ez az egyetlen, amit tőled kérek.

Először néztem bele a szemébe. Olyan régen láttam, és mégis, cseppet sem változott. A szemei most csillogtak, és olyan szépek voltak, hogy úgy éreztem, menten hanyatt esek.

-Nem akarok többet rajtad gondolkodni. – mondtam. – Elég fájdalmat okoztál már.

-Nem gondolod, hogy az az igaz szerelem, amelyik néha fáj? – kérdezte.

-Nem. Hagyj elmenni, vissza kell mennem a versenyre. – kértem, és kifelé indultam a teremből.

-Biztos, hogy nem adsz még egy esélyt? Mindent elmagyarázok.

-Nem. – válaszoltam magabiztosan. – Már csak Viktor miatt sem.

Elindultam a folyosón. Lysander még utánam szólt.

-Nem is az én hibám az egész! Nina volt, ő okozta mindezt!

-Hallgatnod kellett volna rám először is! – kiáltottam, és visszamentem hozzá. – Hallgatnod kellett volna rám, és minden jóra fordult volna! De te mindig csak a saját fejed után mész, és sosem figyeltél rám igazán!

Mindezt nagyon jól esett kimondani, mert tényleg így gondoltam.

Lys megsemmisülten fordított nekem hátat, és elindult a folyosó másik irányába.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most csak egy csel, hogy utána menjek, vagy tényleg elege van az egészből. Haboztam egy ideig, aztán arra gondoltam, amit Michaelnek mondtam két órával ezelőtt.

Hallgass a szívedre!

Álldogálltam még fél percig, aztán tétován Lysander után indultam, bár fogalmam sem volt, merre ment.

Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam. Az egyik folyosón ült, a hátát a falnak támasztotta, és gondolataiba meredt. Szinte észre se vette, hogy leültem mellé.

-Tudtad, hogy helyetted én írtam dalszöveget Castielnek? – kérdeztem hosszú csönd után.

Lysander meglepődve rám nézett.

-Tényleg?

-Igen. Eléggé vicces volt rímeket kitalálni… Nem az én műfajom. – tettem hozzá.

-New Yorkban rengeteg számot írtam. Tetszeni fognak. – mosolygott.

-Duettet énekeltetek? – kérdeztem félve.

-Kivel? – értetlenkedett.

-Ninával.

Rövid hallgatás után válaszolt csak.

-Arra sosem vitt rá a lélek.

Nevettem. Jólesett végre együtt nevetni.

-Miért mondtad azt, hogy már csak Viktor miatt sem próbáljuk meg újra? – kérdezte feszülten.

Össze kellett szednem a gondolataimat, mielőtt válaszoltam.

-Viktor mentett meg a depressziótól. Sokat köszönhetek neki, és nem mellékesen szeretem is. – mondtam habozva.

-Szereted? – kérdezte fájdalmasan.

Nem válaszoltam. Erre inkább jobb nem válaszolni.

-Nem értem, miért nem hagysz itt inkább. – vallottam be. – Én annyira borzalmas és elviselhetetlen vagyok, csak veszekedni tudok, és mégis itt vagy most a Művészetek Házában.

-Szerintem te vagy a legcsodálatosabb ember a földön. – válaszolta lassan Lys, és nem nézett rám. – Nem értem, hogy láthattam benned ördögöt.

Egymásra néztünk, hosszan, gondolkozva. Szinte észre sem vettem, hogy mennyire közel van már az arcunk egymáshoz, csak akkor, amikor megszólalt a hangosbemondó.

-A verseny eredményhirdetéséig 5 perc van hátra.

Sóhajtottam, és felálltam. Lysander is felállt, és együtt indultunk vissza a nagyterembe.

-Szuper voltál. – jutott eszébe a versenyen való szereplésem. – Hogy tudtad ilyen rövid idő alatt megtanulni?

-Így. – mutattam fel a bal kezemet. Mostanra már egészen bedagadt.

-Mi történt? – kérdezte Lys, és a kezébe fogta a bal kezemet.

-Ínhüvelygyulladás… volt. Most már nem tudom, mi ez a daganat. – vallottam be őszintén.

-Így nyomtad végig ezt a húsz percet? – bólintott elismerően. – Szép. Egyébként meg, tudom, milyen cuccot kell kenned rá.

-Én is.

-Nem azt, ami az asztalon volt abban a kis teremben. – legyintett Lys. – Egyszer régen nekem is volt ilyen, a sok írástól.

-Tényleg? – lepődtem meg. – És mivel kented?

-Majd megmutatom. Most inkább siessünk. – javasolta, és gyorsabban kezdett lépkedni.

Út közben megigazítottam a hajamat, és mielőtt beléptünk volna a terembe, még feltettem egy őszinte kérdést.

-Szerinted tényleg rossz így a hajam?

Lysander mosolygott, szinte nevetett.

-Nem mondtam, hogy rossz. Csak hogy nekem az előző szín jobban tetszett.

Utána pedig a fülembe súgott.

-Egyébként már nem fekete, hanem inkább középbarna.

Meglepődötten néztem meg egy tincset.

-Valóban. – vontam meg a vállam. – Jól néz ki.

-Mindenhogy jól néz ki. – emlékeztetett komolyan, aztán kinyitotta az ajtót. – Csak utánad.

-Kösz. – motyogtam zavartan, és beléptem a nagyterembe.

A zsűri éppen felsorakozott a színpadon, a versenyzők előtt. Gyorsan odasiettem Michael mellé, és átvettem tőle a hegedűmet. Mosolyogva fogadott, és a kezemről érdeklődött. Bólintással jeneztem, hogy rendben lesz.

Az eredményhirdetés elkezdődött. Az első csoport győztese Michael lett (ki más), amivel teljesen egyet értettem, mert tényleg ő volt a legjobb.

-A második csoport harmadik helyezettje… George Swatt lett, gratulálunk neki!

A közönség ujjongott, és mi is lelkesen tapsoltunk a tizennyolc éves fiúnak, aki csakugyan eredményesen szerepelt ma.

-A második helyezett… Klaudia Watt lett, nagy tapsot neki! – mondta a bemondó, és megint tapsvihar tört ki. Klaudia is örömteli arccal kiment a színpadra, és átvette a neki járó jutalmat.

Kicsit elszomorodtam. Maximum a második helyre számítottam, úgyhogy most eléggé le voltam lombozódva, hogy na tessék, mégsem sikerült.

-A második csoport nyertese pedig Vida Amanda Ruth lett, Chajkovszkij D-dúr hegedűversenyével!!! – még alig fejezte be a mondatot, a közönség már tapsolni kezdett.

Alig bírtam elhinni. Hogy mi?! Én? Én, megnyerni egy hegedű versenyt? Mi van ma, karácsony?!

A mellettem ülő lány ébresztett fel a sokkos állapotomból. Kicsit meglengette előttem a kezét, mire észbe kaptam, és gyorsan felsiettem a színpadra én is. Mindenki tapsolt, én meg állatira boldog voltam, hogy életem első sikerét ilyen szépen ünnepli mindenki.

A bemondó néni (ahogy én neveztem) átadta a kis, ámde nagyon szép kupát, oklevelet, és a kétmillió forint utalványát is. Mint később kiderült, a különdíjat is én nyertem (mert miért ne?), úgyhogy összesen hárommillióval lettem gazdagabb, de nem is a pénz számított igazán, hanem a siker. Annyira tapsoltak, hogy megfordult a fejemben, hogy még egyszer előadom a darabot, de mire a gondolatot kimondtam magamban, belenyilallt a kezembe a fájdalom.

Sokáig álltunk a színpadon, amíg elkészültek a fotók, a jutalmak kiosztása, stb.

Végül lemehettünk a nézőtérre, de ott sem kaptam még levegőt. Rengeteg ismeretlen ember jött oda hozzám gratulálni, legalább egy órán keresztül kellett mosolyogva mindenkivel kezet ráznom.

Miután kiürült a nézőtér, az egyik hegedűművész (a zsűri egyik tagja) jött oda hozzám.

-Szia… Amanda, ugye? – szólított meg.

-Igen, jó napot. – álltam föl a helyemről, mert időközben leültem pihenni.

-Nyugodtan ülj csak le. – nyugtatott meg mosolyogva a férfi, és ő is leült mellém. – Nem volt semmi, amit ma alakítottál. Komolyan mondtad, hogy csak fél éve kezdted a hegedűtanulást?

-Igen. Talán még nincs is fél éve… - gondolkodtam el ezen egy kicsit.

-Mi vett rá, hogy indulj a versenyen? – faggatott az úr. – És hogy sikerült mindezt végig csinálnod?

Haboztam a válasz előtt.

-Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy fél év után igenis lehetséges megtanulni és eljátszani egy egész hegedűversenyt. Olvastam több helyen is, hogy ez a harmadik legnehezebb hegedűdarab, amit Chajkovszkij írt, ezért elmentem a zeneiskola könyvtárába, és kikölcsönöztem. – meséltem őszintén. – A darab lenyűgözött. Húsz nappal a verseny előtt kezdtem el gyakorolni, és itt is, az utolsó két oldalt valójában már a kottából játszottam rögtön. Azt még nem gyakoroltam eddig. – vallottam be.

-Húsz nap alatt? Most viccelsz? – nevetett a férfi.

-Nem, egyáltalán nem viccelek. És az elmúlt két napban nem gyakoroltam semmit, a kezem miatt. – felmutattam a bal kezemet, ami már teljesen be volt dagadva.

-Így játszottad el a darabot? – hüledezett.

-Így. Megmutattam, hogy igenis lehetséges. És úgy gondolom, sikerrel jártam.

-Az egyszer biztos. Ha így folytatod, nagyszabású jövő vár rád. Itt a névjegykártyám. – adta nekem a kis cetlit. – Keress fel, ha van kedved koncertet adni itt, a Művészetek Házában. Itt én vagyok az igazgató.

Mosolygott, kezet fogtunk, és elment.

Ámulva néztem a kezemben a névjegykártyát.

-Mit kaptál? – ült le mellém Lysander, és mosolygott.

-Áh, csak egy világhírű művész névjegykártyája. – legyintettem. – Semmi érdekes.

-Mehetünk? – kérdezte, és felállt.

-Mi ez a többes szám? Én megyek, és te mész. Olyan nincs, hogy megyünk. – emlékeztettem.

-De van. Na gyere, még menjünk fel a cuccodért. – intett Lys, és elindult a folyosón.

Nem tehettem mást, utánamentem. Most a legkevésbé sem volt kedvem veszekedni.

Miután felszedtük a táskámat és a hegedűt is rendbe tettem, megindultunk az épület kijárata felé. Kint esett, sőt, inkább zuhogott az eső, úgyhogy megálltunk az eresz alatt.

-Busszal mész? – kérdezte Lys.

-Nem. Jönnek értem. – válaszoltam, és körülnéztem, hátha látom Viktor kocsiját.

-Gratulálok a versenyhez. – mondta, és mosolygott.

-Honnan tudtad, hogy egyáltalán itt vagyok? – kíváncsiskodtam.

-Castiel útbaigazított. – vonta meg a vállát Lysander. – Ő mondta, hogy ma van a versenyed.

-És megérte eljönnöd? – kérdeztem mintegy mellékesen.

-Szerintem megérte. És szerinted?

Bizonytalanul rámosolyogtam, és cseppet sem magabiztosan, de azt feleltem:

-Szerintem is.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, amikor Lysander felém hajolt, hogy megcsókoljon. Habozni sem volt időm, annyira gyorsan történt, és bevallom én is, hogy nem volt ellenemre.

Abban a pillanatban, amint megéreztem a nagyon régen átélt pillanatot, mintha villám csapott volna belém, úgy futott végig a hátamon a hideg. A gyomrom rögtön görcsbe rándult, és annyira más volt ez, mint Viktorral… ezt muszáj volt elismernem.

Annyira megrohant a sok emlék egyszerre, a rengeteg jó és rossz érzés egyaránt, hogy nem gondolkodtam. Be kellett látnom, hogy Lysander már nagyon hiányzott az életemből, és hogy ezt bebizonyítsam, mindkét kezemmel átkaroltam a nyakát. Mint később rájöttem, elég nagy hiba volt, mert ettől felbátorodott, és ő is átölelt.

Olyan, mintha a múltban lennénk – gondoltam -, mintha nem lenne semmi baj, nem lenne harag, nem történt volna semmi. Nem lenne Viktor, és…

Ekkor elöntött a bűntudat. Milyen hálátlan vagyok! Annyi mindenen mentünk keresztül Viktorral, milyen szép jövő várna vele! Megérdemelné, hogy legalább egy kicsit tiszteljem annyira, hogy hűséges maradjak hozzá, erre most itt állok a Művészetek Háza előtt, és nem mással csókolózok, mint az exemmel! Hová fajul a világ?!

Dudálás hallatára tértem magamhoz. Észre se vettem, hogy egész idő alatt csak a gondolatok zavartak, de ez rajtam abszolút nem látszott külsőre. Egy pillanat alatt a helyére állt az agyam, és irtózatos lelkiismeret furdalás tört rám.

Lysander magához ölelt, és a fülembe suttogott.

-Szeretlek, Amanda. Kérlek, gyere vissza hozzám…

A szívem akkorákat dobbant, és olyan hangosan, hogy még magam is megijedtem. Rákvörös lett az arcom, és megköszörültem a torkom.

-Öhm… már nem azért, de mennem kéne a kocsihoz, még a végén…

Megint dudáltak. Te jó ég, mit kapok én még ma!

-Bocs. – kapott észbe Lysander is. – Nem akartam.

-Semmi baj, csak… illetve dehogyisnem baj! – kaptam észbe.

Dudáltak.

-Na jó, akkor… szia! – köszöntem bénán, és a kocsihoz siettem.

Lys csak intett, de nem mondott semmit.

Beszálltam az autóba, és amikor megláttam Botit a volán mögött, állatira megkönnyebbültem.

-Bocs, hogy megzavartam a love-feelinget, de tilosban parkoltam, és itt köröz valahol egy rendőr. – mentegetőzött a bátyám.

-Hála az Istennek, hogy csak te vagy az. – fújtam ki a levegőt egy szuszra.

-Miért, mi lett volna, ha Viktor jön érted? – értetlenkedett. Ő nem tudott a mi szoros kapcsolatunkról.

-Semmi… csak amit most láttál, kérlek, ne add tovább neki. – könyörögtem.

-Jó, de miért?

-Azért, mert…

-Kapcsold be az öved! Gyorsan! Itt a rendőr. – figyelmeztetett Boti.

-Oké. – sóhajtottam fellélegezve.

Ezzel szerencsére vége lett a magyarázkodásomnak, mert Boti hirtelen el lett foglalva a rendőrökkel. Amikor kiértünk a környékről, megkönnyebbült, hogy sehol se állították meg.

-Miért aggódsz annyira? – kérdeztem.

-Nem is vetted észre? Ez nem az én kocsim, hanem Viktoré. – motyogta a bátyám.

Körülbelül 5 perc csendes utazás után eszébe jutott, hogy miért is jött értem.

-Megnyerted a versenyt? – kérdezte.

-Meg én! – büszkélkedtem viccesen. – Viccen kívül, tényleg megnyertem.

Boti akkorát fékezett, hogy nyikorgott a kerék gumija.

-Most viccelsz velem? – kérdezte.

-Nem. Mindig azt hiszed, hogy viccelek, pedig nem. – mosolyogtam boldogan, és elővettem a zsebemből a névjegykártyát. – És egy híres hegedűművész is odaadta a névjegykártyáját azzal, hogy keressem fel, ha van kedvem koncertet adni a Művészetek Házában!

-Nem semmi. – bólintott elismerően Boti, és újraindította az autót. – Ügyes vagy.

-Kösz.

-Bár nem értem, hogy azzal a nyikorgással hogy lehet egyáltalán helyezést kapni… - tette hozzá utólag, mire majdnem nyakon vágtam. – Jó, jó, csak vicc volt, nyugi!

-Nagyon jót nevettem. – gúnyolódtam, és kibámultam az ablakon.

Csakhamar hazaértünk. Meglepő volt, hogy két hónap után most nem lógott a fogason Viktor kabátja, és feltűnő csend volt a házban.

-Miért is az ő autójával jöttél értem? – kérdeztem.

-Mert neki volt szüksége az enyémre. Tudod, annak nagy a csomagtartója az építkezések miatt. – magyarázta Boti, és elemezte még volna a kocsiját, de leintettem. Nem igazán érdekelt az autója.

-Eszünk egy rántottát? – kérdeztem.

-Naná. Csináljam meg? – ajánlotta föl a bátyám.

Hüledezve bámultam rá.

-Most viccelsz velem? – utánoztam a hanglejtését.

Nem csoda, hogy a maradék utat futva kellett megtennem a konyháig, nehogy kapjak egy nyaklevest…