Rántott hús sült krumplival (Amanda szemszöge)

*Figyelem! Az egész epizód Amanda szemszögéből van írva!

Csrrrrrr, Ccccsssrrrrrrrrrrr!!

Hála az égnek! Kicsöngettek!

Megkönnyebbülten dőltem hátra a székemen. Ezen az órán sem szólítottak fel, amit mostanában nagyon nem bántam. A gyakorlás elvett rengeteg időt a mindennapokból, és nemigen jutott időm tanulni is mellette.

Összepakoltam a tankönyveimet, és elindultam a suli kijárata felé. Útközben még belebotlottam Amberbe és kis csapatába.

-Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? – már messziről hallottam elviselhetetlen hangját.

-Szia, Amber. – köszöntem. – Rég beszéltünk.

-Ja. Eltaszít minket a borzalmas hajszíned. – a lányok felvihogtak mögötte. – Jobb színt nem ajánlott a fodrász?

-Nem érdekel a véleményed. – vontam meg a vállam, és tovább mentem.

Kentin is a kijárat felé igyekezett, úgyhogy mellé szegődtem.

-Ugye, hogy nem olyan rossz így a hajam? – kérdeztem félve.

Mosolyogva rám nézett.

-Dehogy rossz. Csak irigykedik, ne törődj vele!

-Nehéz nem törődni vele. – jegyeztem meg.

-Az lehet. Hé, ki az a csávó ott a kapunál? – mutatott a kapu felé.

Én is odanéztem, és felnevettem.

-Viktornak hívják. – mondtam Kentinnek.

-Tényleg? És kit vár? – értetlenkedett még mindig. – Egyáltalán honnan tudod a nevét?

-Onnan tudom, hogy engem vár. – világosítottam föl. – Na szia, holnap találkozunk!

Búcsút intettem, és a kapuhoz siettem. Kentin álmélkodva bámult utánam.

-Helló! – köszöntött Viktor, és kinyitotta a kocsija ajtaját.

-Szia. Kösz!

Beszálltam az autóba, és megvártam, míg ő is beül mellém.

-Ma mégsem jó a mozi. – mondtam sajnálkozva. – Napközben Boti felhívott, hogy napközben nem lesz itthon, és csinálnunk kell valami vacsorát. Valami vendég jön ma este, azt hiszem.

-Igen, nekem is említette. – helyeselt Viktor, és beindította a motort.

-Tényleg? És neked elmondta, hogy ki jön este? – faggatóztam.

-Azt hiszem, a barátnőjét hívta meg, de nem vagyok biztos benne. – vonta meg a vállát közömbösen.

Összeráncoltam a szemöldököm.

-Botinak van barátnője? – kérdeztem óvatosan.

-Igen. Miért, nem tudtad? – lepődött meg őszintén Viktor.

-Szerinted ha tudnék róla, kérdeznék ilyesmit? – feleseltem. – Mióta? És nekem miért nem mondott erről semmit?!

-Már legalább egy hónapja, és fogalmam sincs. – válaszolta meg a kérdéseimet, és leparkolt a lakásunk előtt.

-De ez nem igazság! Eltitkolja előttem a fél életét. – dohogtam tovább, miközben kiszálltunk a kocsiból.

-Lehet, hogy csak nem akart idegesíteni a híreivel, hiszen eléggé súlyos állapotban voltál. – jegyezte meg Viktor.

-Akkor is. – mondtam, csakhogy enyém legyen az utolsó szó.

Amint beengedtem magunkat a házba, ledobtam a cipőmet, és a táskámmal együtt felfutottam a lépcsőn.

-Hé! – szólt utánam Viktor. – Hová mész?

-Gyakorolni! – kiáltottam vissza. – Összesen 17 napom van a versenyig, és még sehol sem tartok!

-És mi lesz a vacsorával? A bátyád rád bízta a kaját. – emlékeztetett.

-Ez igaz. Akkor hívj le úgy egy óra múlva. Köszi! – és már be is csaptam az ajtót.

Elindultam, hogy összerakjam a kottaállványt, amikor észrevettem, hogy Zafír panaszosan nyávog.

-Jaj! Egész napra be voltál zárva? – esett le a tantusz. – Bocsánat. Gyere, menj csak le, és játssz Viktorral.

Kinyitottam neki az ajtót, és Zafír kisompolygott rajta. Elővettem a hegedűmet, felnyitottam a kottát, és neki is láttam.

Alig egy fél oldalt sikerült tűrhetően összekaparnom, kopogtak az ajtón.

-Tessék! – kiáltottam, de egy pillanatra sem engedtem el a vonót.

Viktor benyitott.

-Én a helyedben megcsinálnám a vacsorát, mielőtt a bátyád hazaér. – jegyezte meg.

-Lejárt az egy órám? – gyanakodtam.

-Több volt egy óránál, de nem ez a lényeg. Boti hamarosan végez a munkahelyén.

-Akkor menjünk. – sóhajtottam, és letettem a hangszert az ágyamra. – De mit csináljunk vacsorára?

-Csinálsz. Én aztán bele nem szólok. – védekezett rögtön Viktor.

Felnevettem.

-Hogyne. Neked is segítened kell. – mondtam, miközben a konyha felé igyekeztem. – Csináljunk valami egyszerűt. Amit biztosan mindketten szeretnek.

-Pizzát. – vetett fel az ötletet.

-Az túl sok idő. Csináljunk inkább rántott húst. – határoztam, és elővettem egy adag húst a fagyasztóból. – És készítünk hozzá krumplit.

-Zseniális ötlet. – hagyta rám, és elővette a prézlit meg a lisztet.

Hamar nekiláttunk. Viktor nem is olyan ügyetlen, mint először hittem, sőt, tapasztaltabb volt a főzésben, mint én. Ami azért elég nagy szó.

-Jobban lapítsd ki. – javasolta a panírozásnál. – Ne úgy! Ahh.

Sóhajtva a hátam mögé állt, és úgy irányította a kezemet, ahogy ő jónak gondolta. Végül is nem volt rossz ötlet tőle, és a vacsoránál meg is említettük a jó taktikát.

Viszont baromira zavart, hogy gyakorlatilag két centire állt mögöttem, és mindezt olyan természetesen tette, mintha testvérek lennénk, vagy nem is tudom. Zavarba hozott az is, hogy feltűnően sokáig maradtunk így, bár a mozdulatot már rég eltanultam. De végül a véletlenre fogtam az egészet, és próbáltam nem törődni vele, ami nehéz volt.

A krumpli hámozás közben sokszor lopva oldalra pillantottam, mert nem bírtam megállni, hogy ne bámuljam Viktort. Vonzotta a szememet magára, mint mágnes a vasat. Hiába próbáltam a krumplira koncentrálni, hamar mély sebet vágtam az ujjamba.

-Áááu! – szisszentem fel, és gyorsan a csap alá tartottam a kezem.

Kicsit enyhült a fájdalom, de amint elzártam a csapot, a vágásból elkezdett csöpögni a vér. Na, ezt jól megcsináltam.

-Mi történt? – kérdezte Viktor, és zsebkendőt vett elő. – Megvágtad magad?

-Nagyon úgy tűnik. – feleltem zavartan, és újra vízbe tartottam az ujjam.

-Hozok valami ragtapaszt. – szólt, és már ott sem volt.

Most, hogy végre egyedül lehettem, komolyabban elgondolkoztam az elmúlt pár percen. Mi az, hogy ennyire vonzza magára a tekintetem? Mi az, hogy zavarban vagyok a semmi miatt? Mi ez az egész?

Viktor csakhamar visszatért a konyhába egy doboz ragtapasszal a kezében. Kivett egy darabot a csomagból, és a kezemért nyúlt. Nem ellenkeztem, egyrészt, mert nagyon fájt, másrészt, mert olyannyira zavarba ejtett a törődése, hogy nem tudtam mást tenni, mint engedelmeskedni.

-Így. – mondta, miután bekötötte az ujjamat. – Azt hiszem, jobb, ha a maradék krumplit én csinálom meg.

-Mi? Dehogy, segítek. – ellenkeztem.

-Ilyen ujjal? – nevetett, és visszatolt a székre. – Inkább ne.

Amíg megsütötte a krumplit, én elbabráltam az ujjammal, úgy igazítva a ragtapaszt, hogy ne fájjon. Hogy fogok így hegedülni?

-Kész. – jelentette ki Viktor, amikor az összes krumpli megsült. – Kérsz egyet?

-Kóstolót a mesterszakács remekművéből? – gúnyolódtam viccesen.

-Valahogy úgy. – nevetett, és felém tartotta a tálat.

Kivettem egy krumplit, és mintha főzőműsorban lennénk, körültekintően és nagyon odafigyelve megkóstoltam. Annyira sós volt, hogy köhögni kezdtem.

-Mi az? Nem lett jó?

-Kicsit szerelmes a szakács. – mondtam.

Ezt szokták mondani, amikor a szakács elsózza az ételt. A mondás szerint ha szerelmes a szakács, akkor nem figyel oda, és véletlenül túlsózza az ételt.

-Lehet. – vonta meg a vállát Viktor, és ő is megkóstolta. – Ezt meg mikor sóztam el ennyire?!

-Hogy érted azt, hogy „lehet”? – hüledeztem. – Ez nagyon sós!

-Lehet, hogy tényleg szerelmes vagyok. – mosolygott, és kiindult a konyhából. – Gyere, keressünk valami terítőt az asztalra.

-A nappaliban keresd! – szóltam utána.

A szívem közben erősebben kezdett dobogni. Hogy érti, hogy „lehet, hogy tényleg szerelmes”?

-Ez jó? – kérdezte Viktor, egy piros-zöld terítőt felmutatva.

-Az karácsonyi. – jegyeztem meg.

-Na és?

-Tavasz van. – emlékeztettem rá, hogy jelenleg nincs karácsonyi hangulat. – Inkább a sárgát.

-A sárgát? Tök ronda. – húzta el a száját, és visszatette az említett terítőt.

-Még hogy ronda?! A legszebb terítő! – tiltakoztam.

-Ez? – mutatta fel megint a sárga terítőt.

-Igenis az! A kedvenc terítőm. – mondtam sértődötten.

-Ne viccelj már. Miféle ízlésed van neked? – fintorgott Viktor, de azért elővette a sárga terítőt.

-Ha akarod tudni, sokak szerint jó ízlésem van, és ez a terítő igenis szép! – erősködtem.

-Mustár színű. Undorító. – vitatkozott, miközben leszedte az asztalról a maradék poharat.

-Ez neked mustárszín? – ráncoltam a szemöldököm. – Ez citromsárga.

-Hogy lenne már az? – tiltakozott, és rám nézett. – Hozzak egy citromot?

-Ennyire akarod látni az igazamat?

-Várj.

Viktor elment a kamrába, és kihozott egy citromot. A terítőre tette.

-Na ugye, hogy citrom színe van? – nevettem győzedelmesen.

-Most az egyszer igazad van. – hagyta rám, és visszatette a citromot.

-És igenis szép. – tettem hozzá.

-Az. Nagyon szép. – bólogatott kényszeredetten Viktor.

-Tehát elismered?

-Abba hagynád? Megegyeztünk, hogy citromsárga. Ennyi elég a terítőből. – legyintett lemondóan.

Segítettem neki megteríteni, aztán a főzés által elhasznált edényekhez léptem.

-Majd én elmosogatok. – mondtam, és megnyitottam a csapot.

-Segítek. – ajánlotta föl, és a kezébe vett egy koszos tányért.

-Kösz, de nem kell. – hárítottam el, és kivettem a kezéből a tányért. – Egyedül is menni fog.

-Oké. – vont vállat, és kiment a konyhából.

Hamar kész lettem a mosogatással, úgyhogy megtöröltem a kezem, és elindultam kifelé a konyhából. Meglepődve vettem észre, hogy Viktor a konyha küszöbén állt, és mosolyogva nézett.

-Mi az? – kérdeztem zavartan.

-Semmi. – válaszolt, de nem mozdult onnan.

Hát jó – gondoltam -, akkor csak a cipőjén van ragasztó, és azért nem mozdul onnan.

Elindultam, hogy kimenjek, de Viktor megállított. Amikor el akartam menni mellette, megfogta a vállamat, és visszahúzott. A gesztustól köpni-nyelni nem tudtam. Viktor megfogta az arcomat, a szemembe nézett, aztán teljesen váratlanul megcsókolt.

Annyira ledöbbentem, hogy még a szememet is elfelejtettem becsukni. A korábban olyan jó melegség megint átjárta a testemet, de csak lassan, nagyon lassan. A kis lepkék ébredezni kezdtek a hasamban, de csak vánszorogtak, és elég sok időbe telt, míg repülni kezdtek.

Viszont nagyon boldog voltam, hogy újra érezhetek ilyet, úgyhogy fel sem tűnt, hogy lassú volt a reakció.

Viktor, amikor elengedett, szorosan magához ölelt. Bénán átöleltem a hátát, és közben még mindig sokkos állapotban próbáltam leplezni a zavaromat.

-Ezt meg most miért csináltad? – kérdeztem sok idő múlva.

-Mondtam, hogy nem oktalanul sóztam el a krumplit.

Felnevettem. Haboztam, hogy válaszoljak-e, végül megkockáztattam.

-Én is szeretlek. – mondtam halkan.

Viktor rám nézett, aranybarna szemei ragyogtak.

Abban a pillanatban hallottuk, hogy Boti autója megállt a ház előtt.

-Pont jókor lettünk kész. – állapítottam meg.

-Ja. Aztán a végén még kiderül, hogy csak az egyik haverja miatt csináltunk ilyen nagy felhajtást. – jegyezte meg Viktor, és elengedett.

-Hmm… A krumplit végül megszabadítottad a sok sótól? – kérdeztem.

-Öhm. Nem. – gondolkodott, és besietett a konyhába, hogy rendbe hozza a vacsorát.

Az ajtó kinyitódott, és egy nagyon szép lány jött be rajta. Amikor meglátott engem, örömteli mosoly ragyogott az arcán.

-Amanda! Mintha már ezer éve ismernélek, pedig még sosem találkoztunk! – örvendezett, és megölelt.

-Szia. – köszöntem nevetgélve, és becsuktam mögötte az ajtót. – Boti?

-Éppen most csuktad be előtte az ajtót. – emlékeztetett.

-Hoppá. – behúztam a nyakam, és kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem a bátyámat. – Nem volt szándékos. – mentegetőztem.

-Azt mindjárt gondoltam. – jegyezte meg Boti, és elindult a konyhába, magunkra hagyva minket, lányokat.

-Ó, el is felejtettem bemutatkozni. – kapott a fejéhez a lány. – Az én nevem Angelina, de a barátaim Angel-nek szólítanak. – mosolygott.

-Amanda. – mutatkoztam be.

Vagy egy órát beszélgettünk, mert nagyon jól lehetett Angelinával beszélgetni. Nagyon szép lány, Botinál két évvel fiatalabb. Sötétbarna haja és zöldeskék szeme van, nagyon hasonlít a bátyámra, még ha nem is vagyunk rokonok. A légitársaságnál dolgozik jegyárusítóként, illetve egyéb munkát is szokott végezni néha, amikor szükség van rá.

Botival egy építkezésen találkoztak először, még fél éve (!!!), és három hónapja vannak együtt a tudtomon kívül. Megpróbáltam nem feltűnően fenyegetően nézni a bátyámra, de akkor is bántott, hogy eltitkolja előttem a barátnőjét.

Mindenesetre volt más dolgom is, mint a bátyámat szidni magamban. Egész délután és egész este nem szabadultam Viktor szép szemeitől, de akárhogy is akartam, nem tudtam megfejteni, hogy hogyan jött ez az egész, vagy hogy mi lesz belőle.

De tudom, hogy ki kell várnom a végét, mert sosem lehet tudni, hogy mi jöhet még.