Castiellel eléggé vicces volt reggelizni. Bevallom, el is fejeltettem Lysandert erre a két órára. Hamburgert ettünk, aztán a parkban kutyával játszottunk, elvoltunk. Nem szoktam gyors kaját enni, főleg nem reggelire, de szerencsére nem lett belőle semmi baj.
Olyan dél körül már elérkezettnek láttam az időt, hogy haza menjek. Elköszöntem Castieltől, és elindultam.
Nem akartam a suli előtt elmenni, ezért gondolkodtam azon is, hogy menjek-e inkább a hosszabb kerülőúton. De hát már ismerem magamat annyira, hogy tudjam, eltévednék. Ezért kénytelen voltam az iskola épülete felé venni az irányt.
Nem néztem az udvar felé, nehogy véletlenül felismerjen valaki. Amikor elmentem a kapu előtt, pont akkor csöngettek ki, és az udvar megtelt diákokkal. Kicsit sietősebb tempóban mentem tovább.
-Várj! - hallottam egy ismerős hangot.
Nem fordultam hátra, még csak oda sem néztem. Futni kezdtem, és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam az utcán. Nem akartam, hogy Lysander utol érjen.
Amint beértem az utcánkba, már kerestem a kulcsot a zsebemben, így mire az ajtóhoz értem, rögtön ki tudtam nyitni. Gyorsan bementem, és be akartam csukni az ajtót, de hirtelen Lysander megállította a lábával, és megakadályozta, hogy becsapódhasson.
-Ne! - kiáltottam. - Nem akarom!
-Mit? - kérdezett vissza.
-Téged! Miért jöttél ide? - kérdeztem félve.
-Bizonyítani. - felelte egyszerűen, és elkapta a csuklómat.
Ki akartam tépni magam a kezéből, de olyan erősen szorított, hogy belefájdult a karom. Felszisszentem, és dühösen szikrázó szemekkel újra be akartam csukni az ajtót.
Akkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Lys előrelépett, és pár pillanat múlva már azon kaptam magam, hogy a szánk összeér, és a kezemen oldódik a szorítás.
Kicsit megenyhültem, és már majdnem átöleltem, amikor az agyamban villogni kezdett egy gondolat. Hiszen könnyen lehet, hogy ezt nem csak velem csinálja, hanem Ninával is...
Kezdett elegem lenni ebből az egészből. A kezem közben szinte teljesen kiszabadult, úgyhogy ellöktem magamtól, minden erőmet beleadva.
-Ezt meg hogy... hogy merted tenni azután, ami történt? - akadtam ki teljesen.
-Én csak...
-Tudom, mindig csak "te csak". - bólogattam.
-Tudod mit? - kezdte, már ő is dühösen. - Kiállhatatlanul viselkedsz! Csak mondod a magadét, és meg sem hallgatod senki véleményét! Ha legalább egy kicsit megpróbálnál megértő lenni, az lenne a legjobb.
Rám nézett egy pillanatra, ami éppen elég volt, hogy teljesen lefagyjak a megsemmisítő pillantásától.
-Nem is értem, hogy láthattam benned a szépet. - szólalt meg, és lemondóan legyintett.
-Jól van! Kösz. Nincs is rám szükséged. Menj csak Ninához, fogadni mernék, hogy most az a terved! Menj csak! Menj el vele New Yorkba is! Mit érdekel?
-Meg fogod bánni. - figyelmeztetett, és mérgesen elhagyta a házat.
Karba tett kézzel álltam még egy darabig. Aztán fújtatva felsiettem a szobámba, ahol a széken ülve rádöbbentem, mi is történt most.
Akkor viszont már nem nagyon érdekelt más, minthogy valójában mekkora hülyeséget csinálunk... csináltunk.
Estefelé hallottam, hogy csapódik az ajtó.
-Amanda! - kiáltott föl Boti. - Gyere le egy kicsit!
-Miért?!
-Vendégünk jött! - felelte.
Sóhajtva felálltam az ágyamról. Mielőtt lementem volna, még kinéztem az ablakon az utcára. Boti autója mellett egy fekete BMW parkolt. Furcsa... Ismerős nekem ez a kocsi.
Csak nem...?
Belenéztem a tükörbe. Bár ne tettem volna...! A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, és látszott rajtam a sírásnak nyomai. Már nem volt időm, hogy helyre hozzam. A külsőmmel mit sem törődve lementem a lépcsőn.
Amikor megláttam a "vendégünket", először megfagyott körülöttem a levegő.
-Viktor? - lepődtem meg. - Mit keresel itt?
-Átjöttem egy kis időre, amíg felújítják a lakást. - válaszolta mosolyogva. Aranybarna szemei ragyogtak. - A bátyádat nem zavarom, remélem, téged sem.
-De...dehogy. - dadogtam zavartan.
Boti is megszólalt.
-Ma nem kell vacsorát csinálnod, hoztam.
-Kösz. - bólintottam még mindig zavarban. Haboztam, aztán visszaindultam a szobámba.
-Jut eszembe, ma felhívott Castiel. - tette hozzá. - Hol voltál egész nap?
Megállt bennem az ütő.
-Mit mondott Castiel?? - fordultam vissza.
-Azt, hogy nem voltál suliban. - Boti karba tett kézzel nézett rám.
-Hoppá, csak nem lógtál? - röhögött Viktor. - De rossz kislány lett belőled!
Megsértődtem a beszólásán. Még hogy én?
-Ha akarod tudni, ma Castiel sem volt suliban! - mondtam.
-Tényleg? Tudtommal már rég nem jártok. - lepődött meg Viktor.Idegesen sóhajtottam, és megráztam a fejem.
-Életemben először történt meg, és egyben utoljára, hogy nem mentem be az órákra. - mondtam sértődötten.
-Mindegy, nem érdekes. - legyintett Boti. - Lent leszünk, ha kellünk.
-Pompás. - bólintottam, és felmentem a szobámba.
Furcsa. Mintha fel sem tűnt volna nekik a borzasztó ábrázatom.
Mindenesetre amint felértem, feldobtam annyi alapozót magamra, hogy eltakarja a karikákat. De nem vittem túlzásba. Úgy is tudom, hogy hiába pazarolok annyit, este majd úgyis lesírom az egészet.
Vacsorázni végül mégsem mentem le, akárhogy hívtak a fiúk. Nem voltam éhes, és ahhoz sem vettem a fáradságot, hogy lemenjek a lépcsőn.
Úgy döntöttem, a legjobb, ha minél előbb lefekszem aludni, és ezt be is tartottam. Zafír egy kicsit mérgesen nézett rám, amikor már félig aludtam, de nem nagyon törődtem vele.
Egy erdőben járok. Sötét van, nem látok szinte semmit. A levegőben kis szentjánosbogarak repkednek. Mutatják nekem a kiutat. Nem tudom, hogy kövessem-e őket, de végül győz rajtam az elkeseredettség, és elindulok a kis világító bogarak után.
Már teljesen besötétedett, az orrom hegyéig sem látok, de nem adom fel. Tudom, hogy valaki valaki vár rám az ösvény végén. Azt nem tudom, ki az, de érzem, hogy sietnem kell, különben elmegy.
Már úgy gondolom, hogy nem vagyok messze. Sietve megyek a bogarak után, amikor hirtelen...
Bbbbbrrrrzzzzz! Bbbbrrrrzzzzz!!!
-Miáu!
A szememet csak nehezen tudtam kinyitni, annyira világos volt.
-Átkozott reggelek! - morogtam a párnámba, és kikászálódtam az ágyamból.
Miután felöltöztem, megpróbálkoztam a sminkeléssel. Most rosszabbul néztem ki, mint tegnap este. Nem volt könnyű eltüntetni a táskákat a szemem alól, de végül nagy nehezen sikerült.
Amikor lementem reggelizni, nem kellett magányosnak lennem, ugyanis Viktor már lent volt a konyhában.
-Jó reggelt - köszöntem kedvtelenül.
-Szia. - felnézett az újságból, amit olvasott. - Csinos vagy.
Értetlenül néztem végig magamon. Egyszerű zöld tavaszi ruhát vettem ma föl.
-Köszi. - vontam meg a vállam végül, és közben fegyelmeztem magamat. Erről eszembe jutott, hogy Lysander nem gyakran szokott megjegyzést tenni a ruháimra.
-Hogy sikerült leszedni a karikákat a szemed alól? Tegnap este még úgy néztél ki, mint egy zombi. - jegyezte meg Viktor.
-Ez csak smink. - legyintettem. Lehet, hogy mégiscsak észrevették, csak nem tették szóvá?
-Úgy látszik, van hozzá tehetséged.
-Aha. - motyogtam.
Elkezdtem pirítóst csinálni.
-Azt megkérdezhetem, hogy miért sírtál annyit? - kíváncsiskodott tovább.
-Nem érdekes. - ráztam meg a fejem, és leültem az egyik székre.
-De engem érdekel.
-De ne érdekeljen!
Jobbnak láttam, ha minél gyorsabban megeszem a pirítóst. Viktor elgondolkozva nézett.
-Sokat változtál ezalatt a pár hónap alatt. - jegyezte meg végül.
-Ühüm. - dünnyögtem, és gyorsan elkezdtem mosogatni.
-Hogy van a barátod? - kérdezte.
Na, ezzel megfogott.
-Izé... nem tudom, nem beszéltem vele már egy ideje. - feleltem végül, és sietve megtöröltem a kezemet.
-Miért?
-Szia, Viktor! - intettem, és kisiettem a konyhából.
Gyorsan felvettem a cipőmet, a táskámat a vállamra vettem, és kinyitottam az ajtót. Botiba ütköztem teljes sebességgel.
-Mi a... - lepődtem meg. - Hát te? Mit keresel itt kint?
-Boltban voltam. És te meg miért rohansz így el? - vont kérdőre ő is. - Mintha menekülnél.
Nevetett.
-Ja, körülbelül ez a helyzet. - mondtam szúrósan. - A barátod elől menekülök.
-Mi? - lepődött meg.
-Szia! - köszöntem, és elindultam a járdán.
*Boti szemszöge
Nem értem. Mintha teljesen kicserélték volna. Nem eszik rendesen, állandóan visszaszól, és mostanában nem is gyakorolt. Amit persze nem bánok, de azért mégis...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése