A régen várt mosoly

Két napja haza se mentem. A kórházban maradtam, és csak ritkán mozdultam el Lysander ágya mellől; amikor mosdóba kellett mennem, vagy amikor muszáj volt levegőhöz jutnom.

Lys továbbra sem ébredt fel. Két napja minden egyes percben csak várok, várok, és várok. Boti egyszer bejött hozzám, hogy hazavigyen, de nem hallgattam rá. Leigh is meglátogatta egyszer az öccsét, de jobbnak látta, ha nem marad sokáig, mert látta, hogy úgyis itt maradok még.

Nem értettem, hogy miért nem ébred fel. Lélegzett, de tovább aludt, vagy még mindig nem ébrest fel az ájulásból?

Nem aludtam sokat, és a kórház konyhájáról is csak egyszer kértem egy levest, mert egyszerűen nem maradt időm. A nap 21 órájában, amikor ébren voltam, a teremben üldögéltem, néha az orvosokkal beszéltem pár szót, de egyszerűen akkor sem volt időm enni, vagy inni, aludni. A térdemet a fiatal nővér bekötötte, mert elég fertőzőnek találta a sebet. Úgyhogy valójában mindkét nap mindössze annyi történt, hogy:

Semmi.

Viszont két ilyen nap után végre megvilágosodott előttem, hogy nem hasztalanul vártam olyan sokat. Éppen egy újságot olvasgattam, amikor az éppen belépő nővérek egyike megszólított:

-Nézd a kijelzőt! – mutatott a gépre. – Már nemsokára felébred.

Nem tudom, hogy ezt hogyan olvasta ki a sok hullámos vonalból, de felpattantam, hogy az ágyhoz menjek. A nővérek tapintatosan kihátráltak az ajtón, bár eredetileg az lett volna a feladatuk, hogy ellenőrizzék az infúziót.

Több percen keresztül vártam. Megfogtam Lysander jéghideg kezét, és a könyökömre támaszkodva ültem az ágy mellett. A végén már azt hittem, csak átvertek, amikor megint megmozdult a keze.

-Lysander! – szólítottam. – Nézz rám, kérlek.

Először semmi nem történt, majd ujjaink egymásba fonódtak. Magamban elmosolyodtam, hiszen nem én mozdultam meg, hogy ez történjen.

Lys szája mosolyra görbült, majd kinyitotta a szemét, és rám nézett. A fény zavarhatta a szemét, de annyira boldog voltam, hogy mosolyogni látom, hogy nem jutott eszembe lekapcsolni a villanyt. Örömömben sírva fakadtam, és megcsókoltam az arcát. Annyi mindent akartam egyszerre mondani, hogy semmi se jött ki a számon.

-Amanda… ezüst a hajad. – suttogott Lys, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa a hajam.

És csakugyan. Olyan volt, mint régen.

-Mi ütött beléd? – kérdeztem, ami már régen foglalkoztatott. – Mi ütött beléd, hogy képes voltál elmenni a régi városrészbe teljesen egyedül?!

-Nem voltam egyedül. – emlékeztetett.

-Az orvosok nem tudták megállapítani, hogy mi történt a fejeddel. – folytattam felhevülten, de boldogan. – Egy ember nem tud ilyen sebet ejteni puszta kézzel, azt mondták.

-Azt hiszem, a téglát nem ismerik a modern orvosok. – jegyezte meg viccesen.

Nem lett tőle jobb kedvem, inkább csak megrémültem.

-Nyugi. – mosolyodott el Lysander. – Jól vagyok.

-Hogy lennél már jól? – hüledeztem. – Észrevetted, hogy kórházi ágyban fekszel?

-Rajtad kívül még semmit nem vettem észre. – sóhajtott, és körülnézett. – Wow, még sosem voltam kórházban ezelőtt.

-Ne örülj neki, hogy most ott vagy. – vágtam rá szemrehányóan.

-Mondod ezt te. Az elmúlt évben többször is be kellett ide hozni. – emlékeztetett.

-Ez igaz. – ismertem el.

Bejött a terembe a főorvos. Kiküldött, hogy a kezelések idejére maradjak a termen kívül, amúgy is túl sokat időztem itt.

-Miért, mennyi ideig voltál bent? – kérdezte Lys halkan, mielőtt elengedte a kezemet.

-Csak két napig. – legyintettem, és savanyú fejjel elhagytam a termet. Mi az, hogy csak így kiküldenek?

A folyosón alighogy leültem, ismerős alakok jöttek felém. Hamar felismertem Leigh-t és Rosát. Az elmúlt pár hónapban nem sokat beszéltem régi legjobb barátnőmmel, gyakorlatilag a féldepressziós korszakom kezdete óta.

Mindketten intettek. Rosa leült mellém, Leigh pedig halkan bekopogott a kórterem ajtaján, és amikor benyitott, rögtön rákiáltottak.

-Kifelé!!

Leigh gyorsan becsukta az ajtót, és értetlenül ült le a másik oldalamra. Alig bírtam visszatartani a nevetésemet.

-Na mi az, kiküldtek? – kuncogtam.

-Úgy tűnik. – vonta meg a vállát még mindig megrendülten. – Mit csinálnak?

-Mi tudom én, valami kezelés. – tártam szét a karom. – Lysander felébredt, úgyhogy most biztosan kifaggatják.

-Mikor ébredt fel? – kérdezte Rosa halkan, aki eddig most szólalt meg először.

-Úgy tíz perce. Alig tudtunk beszélni. – tettem hozzá sértődötten.

-Nyugi, az orvosok csak azt teszik, amit kell. – legyintett Leigh. – Bőven lesz még időtök beszélgetni.

Rosalia kérlelve nézett barátjára, aki megértette a célzást, és valami üzleti ügyre hivatkozva haza indult. Amint elment, Rosa megfogta a karom.

-Tök jó a hajad. Mikor festetted vissza? – kérdezte.

-Öhm… Tegnap előtt. – hazudtam. Azért inkább nem mondom, hogy a hajam is varázslat, és magától váltotta a színeket.

-Az szuper. Figyi, arra gondoltam, hogy valamikor elmehetnénk vásárolni, amit már olyan sokszor elhalasztottunk. – csevegett. – Mostanában nem sokat beszéltünk, és szeretném, ha ez nem jelentene problémát. Benne vagy?

Mosolyogva bólintottam.

-Naná. Van mit mesélnem. – kacsintottam.

-Nekem is, rengeteg mindent! – ujjongott.

Még beszélgettünk pár percet, amikor a nővér az orvossal együtt elhagyta a termet, szabad utat engedve nekünk.

-Menj be te előbb. – javasolta Rosa. – Én még megvárom Leigh-t.

-Hát nem munkába ment? – tettettem a csodálkozást.

-Szerintem hamarosan itt lesz. – tért ki a válasszal, és ülve maradt a széken.

Magamban nevetve hagytam ott a folyosón, és bementem a terembe.