Az élet New Yorkban (Lysander szemszöge)

*Figyelem! Az egész rész Lysander szemszögében van írva!

Csöng a telefon. Már megint ki lehet az?

-Halló!

-Lysander, az ég áldjon már meg! – hallottam Castiel dühös hangját. – Gyere már haza, ne szórakozz!

-Mi van?

-A koncertekről beszélek. Az együttesről! Egyedül nem tudom végig csinálni, és nincs a környéken egy énekes se. – vázolta fel a helyzetet.

-Önző vagy. – állapítottam meg őszintén. – Ne csak magadra gondolj. Meg kell értened, hogy…

-Hogy mi? – szakított félbe. – Értsem meg azt, hogy elköltöztél egy idegen városba egy idegen lány miatt, aki ráadásul nem is hozzád való?!

-Nyugodj már le. – válaszoltam higgadtan. – Nina igenis hozzám való, és ha akarod tudni, itt sokkal több koncertlehetőség van New Yorkban. Inkább te gyere le, ha annyira fontos vagyok az együtteshez.

-Most viccelsz? – kérdezte dühösen. – Nem fogom a példádat követni. Nem fogok itt hagyni mindent! Itt vannak a barátaim, a családom, Démon, és…

-Nincs is sok barátod. – vágtam közbe.

-De, igenis van. Ha akarod tudni, például jóban vagyok Viktorral, Botonddal és Amandával is. Semmi kedvem itt hagyni őket. – mondta Castiel.

Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Az elmúlt két hónapban sokat gondoltam Amandára, hogy vajon mi lehet vele.

-Tényleg, hogy van Amanda? – kérdeztem mintegy mellékesen.

-A lehető legrosszabbul, hála neked. – vágta rá gúnyosan. – Na ne szórakozz, gyere haza, és írj valamit.

-Itt is tudok írni. És még gitárost is tudok szerezni,ha akarok.

-Mit mondtál?!

-Ne hidd, hogy pótolhatatlan vagy. Rengeteg gitáros van itt a városban. – ismételtem meg.

-Veled meg mi történt? – döbbent le.

-Semmi. Az égvilágon semmi.

Pár pillanat múlva megszakadt a vonal.

Letettem a mobilomat az asztalra, és kibámultam az ablakon.

Kint zuhogott az eső már két órája, és el sem állt egy pillanatra sem. Az emberek visszahúzódtak a házakba, és nem mutatkozott senki az utcákon. Szomorú hangulat uralkodott az egész városon.

Ez ihletet adott, és gyorsan leírtam egy öt versszakos verset, ami spontán az eszembe jutott. Miután kész lettem vele, és nem tudtam mit kezdeni magammal, átgondoltam Castiel dührohamát.

Nem tudom, mire célozhat azzal, hogy megváltoztam. Biztos nem jó értelemben gondolta a megállapítást, úgyhogy alaposabban át kell gondolnom a dolgot.

De ez a bezártság egyszerűen nem támogatja az agyamat.

Az életem nagy részét mostanában ebben a szobában töltöm. Verset és főleg dalszöveget írok, zenésítek, zenét hallgatok, stb. Már több mint egy hete ki se mozdultam innen. Persze ez nem csak rajtam múlik.

A fő ok, amiért nem megyek ki a házból illetve a szobából, az Nina. Nem tudom pontosan, hogy miért, de attól tart, hogy a tudta nélkül itt hagyom, és visszamegyek a régi, megszokott hétköznapokba.

Kanyarodjunk vissza az elejére, vagyis hogy ebben a szobában képtelenség gondolkodni.

Lementem a földszintre, a nappaliból nyíló teraszra, és leültem az egyik székre. Egyedül voltam a házban, mert Nina elment a barátnőivel valahova, a nővére meg dolgozott. A térdemre könyököltem, és bámultam az esőt. A mellettem lévő széken ott szuszogott Nina nagy, fekete macskája, összegömbölyödve. Erről eszembe jutott Zafír, a fehér kiscica, ahogy mindig milyen frissen és játékosan fogadott az előszobában.

Megráztam a fejem. Semmi értelme. Nem fogok Amandára gondolni.

Viszont Castielt most alaposan megbántottam. Nem tudja megérteni, hogy nekem itt jó, sok a koncertlehetőség, nagy a műsorválaszték, és mindenem megvan. Miután ezt gondolatban kimondtam, alaposabban elgondolkodtam ennek az igazságán. Tényleg minden olyan jó itt?

Pár perc múlva rádöbbentem, hogy két hónapon keresztül hazudtam magamnak. Sőt, lehet, hogy több ideje már, hogy nem vagyok észnél. Hiszen most is: ahelyett, hogy New York utcáit járnám, itt vagyok egy házban bezárva, mint valami madár, ami szabadulni kíván. Nina tényleg csak jót akar, mint ahogy mindig is mondta, vagy csak önző? Lehet, hogy Amandának és Castielnek van igaza afelől, hogy csak kihasznál?

Felpattantam a székről, és gyorsan felmentem a dolgozószobámba. Egy táskába beleszórtam minden papírt és ceruzát, aztán lesiettem a lépcsőn. Abban a pillanatban, ahogy leértem az előszobába, nyitódott az ajtó.

-Szia, Lys! – nevetett visítva Nina. – Hová indulsz?

-Haza, Wisconsinba. – feleltem rezzenéstelen arccal, és leemeltem a kabátom a fogasról.

-Miért? – lepődött meg.

-Mert úgy döntöttem, hogy haza megyek. Semmi keresnivalóm itt. – határoztam, és megfogtam a kilincset.

-Hé! Nem gondolod, hogy sértő, amit csinálsz?

Ezzel a mondattal elérte, hogy visszanézzek. Ami rossz fordulat volt.

Nina szeme sértődötten villant, ami arra késztetett, hogy még egyszer átgondoljam a dolgot. A testem szinte magától cselekedett. Visszaraktam a kabátot a fogasra.

-Na ugye. – mosolygott Nina.

Értetlenül néztem vissza rá, és hirtelen minden világos lett előttem.

Hiszen Amanda is mondta már! Megpróbált figyelmeztetni, de én nem hittem neki, amikor Nina „varázserejéről” beszélt. Azt hittem, csak a féltékenység szüleménye ez a hallucináció. Hogy nem vettem eddig észre, hogy a döntéseim előtt mindig Nina szemébe kellett néznem, és mindig az ő javára dőlt el a kérdés?

-Felmegyek dalszöveget írni. – mondtam, és szinte futva felsiettem a szobába.

Kulcsra zártam az ajtót, de aztán mégis inkább nyitva hagytam. Kicsit gyanús lenne, ha most csak úgy bezárom.

A léptek zajából arra következtettem, hogy Nina elment a konyhába. Gondoltam egyet, és halkan kinyitottam a szoba ajtaját. Nesztelenül elmentem a bejárati ajtóig, de zárva volt. Elfordítottam a kulcsot, majd halkan kinyitottam.

Megcsapott az eső jellegzetes illata, és hangzavar szűrődött be a házba. Ezt nem terveztem, úgyhogy egy gyors mozdulattal magamhoz vettem a kabátom és a táskát, és futni kezdtem az utcán.

Zuhogott az eső, de nem igazán érdekelt. Élveztem, hogy újra kint vagyok, és a futás is jól esett. Hamar a vonatállomásig is eltaláltam, ahol a legközelebbi gyorsvonatra jegyet váltottam.

Megnyugodtam, amikor a vonat elindult. Három óra, és hazaérek. És akkor újrakezdhetek mindent. Nincs többé Nina, nincs többé bezártság. És minden ugyanúgy lesz, mint régen.

Egy óra vonatút után kialudtak a lámpák, és megállt a vasszerkezet. A hangosbemondóban egy női hang szólalt meg.

-Sajnálattal kell közölnöm, hogy a vihar miatt a vonatok nem közlekedhetnek tovább. Kérem, hogy minden utas hagyja el a szerelvényt. A kellemetlenségért elnézésüket kérjük.

Micsoda? Leáll a vonat?

Talán én voltam az első, aki leugrott a szerelvényről. Egy állomáson voltunk. A jegyárusító épület elhagyatottan állt. Gyorsan besiettem az épületbe, és megkerestem a jegyárust.

-Jó napot! – köszöntem.

-Jó napot. Sajnálom, de a vonatok nem közlekednek. Nincs jegyárusítás. – mondta automatikus hangon a férfi.

-És meddig nem járnak?

-Amíg le nem csendesedik a vihar. – válaszolta.

-Ez most valami vicc?

-Uram, kérem. A vonatban életveszélyes ilyen időben tartózkodni. – felelte a férfi.

Kedvtelenül hagytam ott. Most meg hogy jutok haza?

Leültem az egyik székre, és verset írtam, miközben figyeltem a vonat jelzéseit.

De a vihar nem csillapodott, és kezdtem rosszul érezni magam. Mi lesz, ha Nina utánam jön?