Írói megjegyzés

Írói megjegyzés következik!

Sziasztok!

Csak tudtotokra szeretném adni, hogy tervezek egy másik ilyen Csábításból Jeles történetet írni, új szereplőkkel, új (de hasonló) történettel. Ha érdekel titeket, akkor írjatok kommentben, vagy a CsJ-n, esetleg e-mailben.

Majd ha elkészül pár rész a másik történetből, fel fogom ide rakni a címét.

További jó nyaralást, és sok élményt kívánok!!!

Ahol írhattok, ha véleményt akartok küldeni:

-kommentben

-Csábításból Jeles: Amanda0116

-e-mail: vida.amanda.ruth@gmail.com

Köszönök minden véleményt! :)

Írói megjegyzés

Írói megjegyzés következik!

Sziasztok, kedves Olvasók! :)

Bárcsak tudnátok, mekkora örömöt szereztetek nekem azzal, hogy idáig eljutottatok az olvasásban! Legnagyobb vágyaim szerint megszerettétek Amandát, Botit, és a Csábításból Jeles többi szereplője is közelebb került hozzátok!

Én most szabadjára engedem a történetet, a fantáziátokra bízom, hogy mi történik a karakterekkel ezután. Rengetegféleképpen folytathatnám a történetet, de úgy érzem, csak ugyanazok következnének egymás után, mint eddig, és unalmassá válna. Egy ilyet nem lehet örökké folytatni. :)

Remélem, tetszett nektek ez a blog, és még egyszer köszönök nektek mindent!!! Sok puszit, ölelést, és mosolyt küldök nektek!

Minden jó, ha…

Két hosszú hét telt el, míg Lysandert kiengedték a kórházból. Én nem maradhattam bent végig, mert iskolába kellett mennem, és nem mellesleg az ínhüvelygyulladásom is enyhült, úgyhogy kis szünet után újra tudtam hegedülni.

Szóval két hét után, egy szerdai napon nem mentem suliba, mert sokkal fontosabb dolgom volt, mint egy pár kémia kísérlet.

-Egy héttel előbb is simán kiengedhettek volna. – jegyezte meg Lys, amikor kiléptünk a kórházból. – Nem értem, mit aggódnak annyit ezek az orvosok.

-Egy téglával akartak agyon verni, és még csodálkozol, hogy aggódnak? – kérdeztem vissza szemrehányóan.

-Most mi ez a hangnem? – védekezett rögtön. – Különben is, ha nem jártál volna ott, valószínűleg egy órán belül meghaltam volna.

-Csak tudnám, hogy tudsz te ilyeneket ennyire nyugodtan kijelenteni… - sóhajtottam, és végigfutott a hátamon a hideg.

Lys átkarolta a vállam, és így mentünk tovább a járdán.

-Tényleg, még nem is mesélted el, hogyan jártál arrafelé éppen. – vetette fel a témát.

Őszintén szólva, nem akartam erről beszélni, de előbb-utóbb úgyis megkérdezte volna. Úgyhogy erőt vettem magamon.

-Megérzés. – feleltem röviden.

-Kiszagoltad, hogy arra jártam? – nevetett.

-Nem én, hanem Démon. De én kértem meg rá, hogy vezessen el hozzád. – meséltem. – Én hívtam a mentőket, és küldtem el Viktort a fenébe.

-Na látod. A vesztesek is lehetnek győztesek. – állapította meg Lysander.

Ezzel arra célzott, hogy bár kórházba került, mégsem Viktorral élem tovább az életem.

-Igen. – helyeseltem, és nem mondtam mást. Haboztam, hogy megemlítsem-e az ezek után történteket, de végül nem tartottam helyesnek. – És miután kijöttek a mentők, …elmentem én is veled a kórházba. Démon meg hazatalált.

Csendben sétáltunk tovább.

-Nem így volt. – mondta Lys. – Hallom a hangodon, hogy nem így volt.

-Pedig de.

-Nem úgy volt, hogy őszinték vagyunk egymással? – kérdezte szúrósan.

Keserű képet vágtam.

-De nem akarom, hogy megtudd. – próbálkoztam.

-Ez nem kifogás…

Sóhajtottam.

-Viktor még megpróbált rám mászni az egyik sikátorban, de Démon megakadályozta. – hadartam halkan, és Lysander arckifejezését lestem.

Hirtelen megállt, és elöntötte a méreg.

-Hogy mit csinált?!

-Mondtam, hogy nem akarod tudni. – vontam meg a vállam, és a karjánál fogva húzni kezdtem, hogy haladjunk.

Szótlanul mentünk tovább.

-Akkor estél el? – kérdezte Lys, és a még mindig bekötött térdemre pillantott.

-Aha, valahogy úgy. – vontam meg a vállam semmitmondóan.

Pár perc csendes séta után megint megszólaltam.

-Viktor azt mondta, te kezdted az egészet.

Lysander szemei elsötétültek.

-Nem tehetek róla. Olyanokat mondott rólad, hogy muszáj volt orrba ütnöm.

-Ennyit a nyugodt természetedről. – nevetgéltem, hogy feloldjam a feszültséget.

Sikerült, mert a rácok kisimultak a homlokán.

-Nehogy azt hidd, hogy mindig nyugodt vagyok.

-Eddig ezt bizonyítottad. – emlékeztettem.

Szótlanul mentünk tovább, ki-ki a saját gondolataiba meredt. Egy idő után elértük a buszmegállót, de csaknem 20 percet kellett volna várni a buszra, úgyhogy elsétáltunk a következő megállóig.

Régóta nem éreztem magam ilyen jól. Öröm volt újra kettesben lenni, távol az orvosoktól, akik egyfolytában sürögtek-forogtak mindenhol az elmúlt két hétben. Távol Viktortól, és egyben minden bajtól, ami eddig fenyegetett.

A buszról a parknál szálltunk le, hogy hazamenetel előtt még sétáljunk egy kicsit. Leültünk egy padra, és verset írtunk, mert mint kiderült, egész jó hobbi az írás, és még szórakoztató is volt. Elég sok időt töltöttünk a költészettel, bár sokszor nem értettünk egyet. Éppen egy jó rímen gondolkodtam, és elnéztem a park vége felé, amikor kihagyott pár ütemet a szívverésem.

-Jön Nina. – suttogtam Lysandernek.

-Ez nem jó rím. És nem is passzol a témához. – nézett rám furán.

-Nem! Jön Nina. – estem kétségbe, és a fejemmel a park végébe böktem.

Végre megértette, hogy mit akartam mondani az elejétől fogva.

-Nyugi. – csitított, miközben a közeledő lányt nézte. – Elintézem.

-Ja, mint a múltkor. – motyogtam összeszorított fogakkal.

-Nem. – mondta mérgesen. – Csak fogd meg a kezem, és maradj csnedben.

-Mi? – értetlenkedtem, de több beszélgetésre nem jutott időnk, ugyanis Nina odaért hozzánk.

-Sziasztok! – köszönt. – Nem zavarok?

-Dehogy. – mondta Lys. – Mit szeretnél?

Felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy megfoghassam. Nem értettem, mi lehet a célja, de és is felálltam, és úgy tettem, ahogy kérte.

-Csak éppen annyit, hogy megtudjam, miért vagy itt. – mosolygott Nina. – És arra szeretnélek kérni, hogy gyere vissza New Yorkba. Sokkal jobb helyed lenne ott.

-Igen? – kételkedett Lysander.

-Naná. – mosolygott győzedelmesen a lány, és feltette a kérdést. – Visszajössz hozzám New Yorkba?

Lysander kicsit megszorította a kezem, de egyáltalán nem fájt. Ijedten néztem Ninára, akinek szürkéből lila lett a szeme.

Nem történt semmi. Lys nem engedte el a kezem.

Nina értetlen arcot vágott egy pillanatig, majd megismételte a kérdését, haragosabban, és már rózsaszín színű szemmel.

-Visszajössz velem New Yorkba?!

Rózsaszín szeme szikrákat szólt, amikor észrevette, hogy Lysander rezzenéstelen arccal figyeli.

-Visszajössz velem New Yorkba??!! – kérdezte csaknem kiáltva, és szeme vörös színű lett.

Lysander most egy kicsit jobban szorította a kezemet. Pár pillanat múlva elmosolyodott.

-Jó nekem itt. – felelte egyszerűen.

Nina értetlenül és megsemmisülten bámult maga elé, majd haragosan rám nézett. Igazi düh volt a szemében.

-Rendben. – szólt végül. – Akkor nem is akarok mást. Viszlát!

Még egyszer rám pillantott, aztán elfutott.

Körülbelül én is annyira megrendülve éreztem magam, mint ő. Mi volt ez?

-Ezt meg hogy csináltad? – ámultam, és visszaültem a padra.

Lysander gondolkodott, és ő is leült.

-Nem tudom. – felelte őszintén.

-Láttad, hogy vörös volt a szeme? – kezdtem magamhoz térni. – Te is láttad?

-Igen. – bólintott.

-Ezek szerint nem hallucinálok. – jelentettem ki örömmel.

-Ezek szerint tényleg nem. – mosolygott rám.

Kicsit hallgattunk, aztán boldogan elmosolyodtam.

-Tényleg úgy gondolod, hogy jó neked itt? – kérdeztem. – Meddig tart még ez a véleményed?

Válaszul megcsókolt, ami nagyon jólesett. A hideg végigfutott a hátamon, és elöntött a melegség. Lysander elengedett, és csak kis idő után válaszolt.

-Örökké.

A régen várt mosoly

Két napja haza se mentem. A kórházban maradtam, és csak ritkán mozdultam el Lysander ágya mellől; amikor mosdóba kellett mennem, vagy amikor muszáj volt levegőhöz jutnom.

Lys továbbra sem ébredt fel. Két napja minden egyes percben csak várok, várok, és várok. Boti egyszer bejött hozzám, hogy hazavigyen, de nem hallgattam rá. Leigh is meglátogatta egyszer az öccsét, de jobbnak látta, ha nem marad sokáig, mert látta, hogy úgyis itt maradok még.

Nem értettem, hogy miért nem ébred fel. Lélegzett, de tovább aludt, vagy még mindig nem ébrest fel az ájulásból?

Nem aludtam sokat, és a kórház konyhájáról is csak egyszer kértem egy levest, mert egyszerűen nem maradt időm. A nap 21 órájában, amikor ébren voltam, a teremben üldögéltem, néha az orvosokkal beszéltem pár szót, de egyszerűen akkor sem volt időm enni, vagy inni, aludni. A térdemet a fiatal nővér bekötötte, mert elég fertőzőnek találta a sebet. Úgyhogy valójában mindkét nap mindössze annyi történt, hogy:

Semmi.

Viszont két ilyen nap után végre megvilágosodott előttem, hogy nem hasztalanul vártam olyan sokat. Éppen egy újságot olvasgattam, amikor az éppen belépő nővérek egyike megszólított:

-Nézd a kijelzőt! – mutatott a gépre. – Már nemsokára felébred.

Nem tudom, hogy ezt hogyan olvasta ki a sok hullámos vonalból, de felpattantam, hogy az ágyhoz menjek. A nővérek tapintatosan kihátráltak az ajtón, bár eredetileg az lett volna a feladatuk, hogy ellenőrizzék az infúziót.

Több percen keresztül vártam. Megfogtam Lysander jéghideg kezét, és a könyökömre támaszkodva ültem az ágy mellett. A végén már azt hittem, csak átvertek, amikor megint megmozdult a keze.

-Lysander! – szólítottam. – Nézz rám, kérlek.

Először semmi nem történt, majd ujjaink egymásba fonódtak. Magamban elmosolyodtam, hiszen nem én mozdultam meg, hogy ez történjen.

Lys szája mosolyra görbült, majd kinyitotta a szemét, és rám nézett. A fény zavarhatta a szemét, de annyira boldog voltam, hogy mosolyogni látom, hogy nem jutott eszembe lekapcsolni a villanyt. Örömömben sírva fakadtam, és megcsókoltam az arcát. Annyi mindent akartam egyszerre mondani, hogy semmi se jött ki a számon.

-Amanda… ezüst a hajad. – suttogott Lys, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa a hajam.

És csakugyan. Olyan volt, mint régen.

-Mi ütött beléd? – kérdeztem, ami már régen foglalkoztatott. – Mi ütött beléd, hogy képes voltál elmenni a régi városrészbe teljesen egyedül?!

-Nem voltam egyedül. – emlékeztetett.

-Az orvosok nem tudták megállapítani, hogy mi történt a fejeddel. – folytattam felhevülten, de boldogan. – Egy ember nem tud ilyen sebet ejteni puszta kézzel, azt mondták.

-Azt hiszem, a téglát nem ismerik a modern orvosok. – jegyezte meg viccesen.

Nem lett tőle jobb kedvem, inkább csak megrémültem.

-Nyugi. – mosolyodott el Lysander. – Jól vagyok.

-Hogy lennél már jól? – hüledeztem. – Észrevetted, hogy kórházi ágyban fekszel?

-Rajtad kívül még semmit nem vettem észre. – sóhajtott, és körülnézett. – Wow, még sosem voltam kórházban ezelőtt.

-Ne örülj neki, hogy most ott vagy. – vágtam rá szemrehányóan.

-Mondod ezt te. Az elmúlt évben többször is be kellett ide hozni. – emlékeztetett.

-Ez igaz. – ismertem el.

Bejött a terembe a főorvos. Kiküldött, hogy a kezelések idejére maradjak a termen kívül, amúgy is túl sokat időztem itt.

-Miért, mennyi ideig voltál bent? – kérdezte Lys halkan, mielőtt elengedte a kezemet.

-Csak két napig. – legyintettem, és savanyú fejjel elhagytam a termet. Mi az, hogy csak így kiküldenek?

A folyosón alighogy leültem, ismerős alakok jöttek felém. Hamar felismertem Leigh-t és Rosát. Az elmúlt pár hónapban nem sokat beszéltem régi legjobb barátnőmmel, gyakorlatilag a féldepressziós korszakom kezdete óta.

Mindketten intettek. Rosa leült mellém, Leigh pedig halkan bekopogott a kórterem ajtaján, és amikor benyitott, rögtön rákiáltottak.

-Kifelé!!

Leigh gyorsan becsukta az ajtót, és értetlenül ült le a másik oldalamra. Alig bírtam visszatartani a nevetésemet.

-Na mi az, kiküldtek? – kuncogtam.

-Úgy tűnik. – vonta meg a vállát még mindig megrendülten. – Mit csinálnak?

-Mi tudom én, valami kezelés. – tártam szét a karom. – Lysander felébredt, úgyhogy most biztosan kifaggatják.

-Mikor ébredt fel? – kérdezte Rosa halkan, aki eddig most szólalt meg először.

-Úgy tíz perce. Alig tudtunk beszélni. – tettem hozzá sértődötten.

-Nyugi, az orvosok csak azt teszik, amit kell. – legyintett Leigh. – Bőven lesz még időtök beszélgetni.

Rosalia kérlelve nézett barátjára, aki megértette a célzást, és valami üzleti ügyre hivatkozva haza indult. Amint elment, Rosa megfogta a karom.

-Tök jó a hajad. Mikor festetted vissza? – kérdezte.

-Öhm… Tegnap előtt. – hazudtam. Azért inkább nem mondom, hogy a hajam is varázslat, és magától váltotta a színeket.

-Az szuper. Figyi, arra gondoltam, hogy valamikor elmehetnénk vásárolni, amit már olyan sokszor elhalasztottunk. – csevegett. – Mostanában nem sokat beszéltünk, és szeretném, ha ez nem jelentene problémát. Benne vagy?

Mosolyogva bólintottam.

-Naná. Van mit mesélnem. – kacsintottam.

-Nekem is, rengeteg mindent! – ujjongott.

Még beszélgettünk pár percet, amikor a nővér az orvossal együtt elhagyta a termet, szabad utat engedve nekünk.

-Menj be te előbb. – javasolta Rosa. – Én még megvárom Leigh-t.

-Hát nem munkába ment? – tettettem a csodálkozást.

-Szerintem hamarosan itt lesz. – tért ki a válasszal, és ülve maradt a széken.

Magamban nevetve hagytam ott a folyosón, és bementem a terembe.

Végjáték

Reggel már hatkor felkeltem, pedig tavaszi szünet volt, és nem kellett suliba mennem. Magamtól keltem, nem is ébresztőre. Mégis annyira éber voltam, mintha napokat aludtam volna át.

Egy órán keresztül feküdtem az ágyamban, és a tegnap estén gondolkodtam. Még mindig nem értettem, mi üthetett Lysanderbe, de nem tudtam, mitévő legyek. Végül vállat vontam az ügyre. Kizárt, hogy nem fogom látni még.

Reggel hétkor Boti is felébredt, mert munkába indult.

-Nem tudod véletlenül, hogy Viktor átnéz-e ma délelőtt? – kérdeztem tőle. – Azt hiszem, moziba mennénk, de nem tudom, mikor jön.

-Én úgy tudom, ma nem fog jönni, mert a parkba kell mennie. – vont vállat a bátyám. – De kérdezd meg tőle.

A parkba? Mikor volt Viktornak dolga a parkban?

Rosszat sejtettem. Felvettem a cipőm és a kabátom, aztán elindultam Castiel háza felé.

Castiel még valószínűleg aludt, mert amikor elkezdtem nyomkodni a kapucsengőt, úgy jött ki, mint egy zombi.

-Lenyugodnál?! – kiáltott rám. – Mi a francot akarsz már megint?

-Bocs, Castiel. – sajnálkoztam. – Elvihetném magammal egy kicsit Démont?

-Mi ütött beléd? – gyanakodott rosszkedvűen. – Még sosem voltál kutyával sétálni.

-Kérlek! – kértem. – Nemsokára visszahozom. Csak gondoltam, egy kicsit megsétáltatom helyetted.

-Arra akarsz célozni, hogy nem sétálok vele eleget?! – gurult méregbe.

-Ó, dehogy. – tiltakoztam. – Kérlek, Cast. Majd később megmagyarázom…

Castiel tetőtől talpig végigmért, de aztán magához hívta Démont, és elengedte velem sétálni.

-Köszi. – mosolyogtam, és megöleltem. – Ja, és bocs, hogy fölébresztettelek.

-Azért ne csinálj rendszert a dologból. – javasolta morgósan.

-Egyszeri alkalom volt. – nyugtattam, és már el is indultam a parkba a kutyájával.

Szegény Castiel úgy nézett, mint borjú az új kapura. Nem értette, hogy mi ütött belém, és mit akarok a kutyájával.

Ami azt illeti, én se tudtam, de jónak éreztem, ha van mellettem valaki, és nem tud idegesíteni a beszédével.

Démonnal elindultam a park felé, mert volt egy olyan érzésem, hogy oda kell mennem.

-Nem érzed, mintha itt járt volna Lysander? – kérdeztem a kutyától. – Őt kéne megkeresni, ha itt járt valahol.

Démon rám nézett, aztán szaglászni kezdett a fűben. Majdnem negyed óráig járkáltunk össze-vissza, amikor egyszer csak megmerevedett.

-Találtál valamit? – kérdeztem félig nevetve, annyira vicces volt a tartása.

Ugatott, és elkezdett futni a régi városrész felé.

-Hé, Démon! Várj meg! – szaladtam utána.

Kisvártatva a város régi részébe értünk. Itt a házak ablakai be voltak törve, emeletes épületek magasodtak fölém. Kis sikátorokon lehetett közlekedni, ahol gusztustalan hulladékok hevertek. A hideg is kirázott, főleg, hogy hűvös volt a magas falak között. Démon eltűnt a szemem elől, én pedig félni kezdtem, annyira barátságtalan volt a hely.

-Démon! Lábhoz! – szólítottam.

A kutya hamarosan újra felbukkant, és aprót vakkantott. Követtem egy még keskenyebb sikátorba, aztán egy még kisebbe. Nem sokkal később hangokat hallottam. Démon megállt, és ő is hallgatózott, úgy, mint én.

-Nem is tudod, mekkora bajba keveredtél. – hallottam egy gúnyos hangot.

-Én keveredtem bajba? Te nagyobb gázban vagy. – sziszegte egy másik. – Ha akármit is csinálsz most velem, rajtad fogják számon kérni.

-Rajtam ugyan ki kérné számon? – nevetett Viktor. – Maximum Amanda, de ő amúgy is csak örülne, ha te nem lennél.

-Honnan veszed? Alig ismered.

-Ha valóban tudni akarod, én tudom csak igazán, hogy miket élt át akkor, amikor te New Yorkban voltál. Szó szerint hallani sem akart felőled, és neked köszönhetően mindent elvesztett, többek között a barátait. Kapóra jött a rossz hangulata, legalább segítettél nekem ebben. – nevetett. – Könnyű volt megszerezni a bizalmát. Csak az a kár, hogy akkor este ott felejtetted nála a kulcsodat.

A szám elé kaptam a kezem, nehogy sikítsak. Ezzel meg mire akart célozni?

Ahogy kimondta Viktor ezt a mondatot, ütés zaja hallatszott, aztán dulakodás. Meg sem bírtam mozdulni, annyira megrémültem, pedig tudtam, hogy ennek csak rossz lehet a vége. Szerencsére Démon cselekedett helyettem, és előrefutott a kis udvarhelyiségbe, ahonnan a hangok hallatszódtak. Ugatott, de sokáig hallottam még a dulakodás zaját.

Én is előre indultam megkeresni őket. Csakhamar meg is találtam.

Sajnos annyira rémült állapotban voltam, hogy alig bírtam mozogni. Amikor megláttam őket, nem tudtam, mitévő legyek. Viktor nekem háttal állt, és ellenfele fejét ütötte a falba.

Észhez tértem.

-Hé! Elég legyen! – kiáltottam, és befutottam az udvarhelyiségbe.

Viktor elengedte Lysandert, aki a falnak dőlve lecsúszott a földre. Még egy utolsót rúgott bele, aztán engem ellökve elhagyta a helyet.

-Te meg mit képzelsz?! – futottam utána. – Úgy gondolod, jogodban áll más embereket kínozni?!

-Ő kezdte. – sziszegett Viktor, és villámló szemekkel nézett rám. Az orrából folyt a vég, és az arcán lila folt éktelenkedett.

-Ehhez akkor sincs jogod! Máskor kétszer is gondold végig, hogy mit csinálsz, és hogy hogyan! – folytattam. – És talán mondanom sem kell, hogy látni sem akarlak többet! Érted?! Látni se!!!

Teljesen váratlanul lekevert nekem egy pofont, de akkorát, hogy szédülni kezdtem tőle. Viktor haragosan elment, ökölbe szorított kézzel.

Vissza futottam az udvarhelyiségbe, amint csak képes voltam rá. Amikor megláttam Lysandert, rögtön előkerestem a mobilomat.

-Haló, mentők? – szóltam bele sokkos állapotban. – Jöjjenek, gyorsan!

Amilyen gyorsan csak tudtam, megnéztem a házszámot, és leírtam a körülményeket. A férfi, akivel beszéltem, azt tanácsolta, hogy tartsam eszméleténél az illetőt, és hamarosan ideérnek.

Eldobtam a mobilt, és Lysanderhez siettem. Le sem tudom írni, mennyire szörnyű látvány volt. Na jó, azért megpróbálom.

A sarokban ült, a feje felső részéből folyt a vér. A falon ott volt a nyoma, ahogy lecsúszott a földre, és a keze nyoma is, ahogy megtámaszkodott. Sírva fakadtam, és leguggoltam elé.

-Lysander! Mi ütött beléd? – kérdeztem.

Rám nézett.

-Amanda… felpofozott? – szemei aggódva csillantak meg.

-Áh, semmiség. – ráztam meg a fejem. – Mi történt? Hogy érzed magad?

Nem válaszolt. Szemei kezdtek lecsukódni.

-Ne ijesztgess, Lys! Hallasz engem? – ijedtem meg.

A kezembe vettem az arcát, és kisimítottam pár tincset az arcából. Tiszta vér volt az egész. Nem válaszolt.

-Lysander, ne csináld ezt velem… - sírtam. – Nem hagyhatsz itt már megint, hallod? Szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak! – kiáltottam, hogy biztosan meghallja.

A szeme teljesen lecsukódott, de a szája mosolyra húzódott. Aztán az a mosoly is lassan eltűnt.

Rémülten néztem az arcát. Lehet, hogy tényleg nem látom többet a szemeit? Kicsit megráztam a vállát. Semmi. Jaj, ne!

A zsebemben volt egy zsebkendő, azzal megpróbáltam elállítani a vérzést. A homlokán volt a seb jobb oldalt. Mély seb volt, és úgy ömlött belőle a vér, hogy a fél arcát elborította. Csak nagyon kicsit lélegzett, ami nagyon megijesztett.

Hamarosan meghallottam a mentők szirénáit. Kimentem a sikátorba, hogy utat mutassak nekik. Három férfi jött, és hamar bejutottak, pedig az autó nagy volt, az utca pedig szűk. De ügyesek voltak, és körülbelül tíz perc múlva elállították a vérzést, és rögtön beemelték Lysandert a kocsiba. Én nem szállhattam be, mert veszélyesnek tartották, úgyhogy ott hagytak Démonnal a sikátor közepén.

Teljesen kétségbe estem. Démon félve követte a szemével a távolodó autót, aztán visszaindult a park felé. Követtem, bár eléggé ellenemre volt a keskeny sikátorokban mászkálni.

A könnyeimtől aligha láttam, de közeledtünk a park felé. Kicsit lemaradtam, mert elgyengültek a lábaim, Démon meg előrefutott. Nem baj – gondoltam -, innen már úgyis visszatalálok.

Ebben a pillanatban egy erős kéz megragadta a karomat, és behúzott két ház közé. Sikítani akartam, de nem tudtam, mert a számat befogták, és moccanni sem tudtam, annyira kicsi volt a hely. Felnéztem, és Viktort láttam magam előtt.

-Nyugi, kislány. – csitított. – Nem fogsz látni többet, csak hadd tegyem azt, amit szeretnék.

-Mire gondolsz? – kérdeztem barátságtalanul.

-Pár nappal ezelőtt megzavartak minket valamiben. – mosolygott. – Jó lenne, ha búcsúzóul legalább ezt befejezhetnénk.

-Mi? Ne! – rémültem meg. – Segítség! Valaki segí…

Befogta a számat, úgy, hogy alig kaptam levegőt. Pár pillanattal később ugatást hallottam, aztán hirtelen nekünk jött valami, és a földre estem. Viktor felkiáltott, Démon csaholt. Nem sokkal később, amikor felnéztem, már egyedül voltam a kis sikátorban.

Minden ízemben reszketve feltápászkodtam, és leporoltam a szoknyámat. Arra nem is mertem gondolni, hogy tovább maradok. Ahogy csak bírtam, futni kezdtem a park felé, könnyekkel küszködve.

Démon is hamar utolért. Kicsit megnyalogatta a térdemet, amit sikeresen felhorzsoltam esés közben. Most már alig bírtam járni, annyira csípett, de a kutya ötlete jól végződött, mert kicsit enyhült a fájdalom. Ahogy csak tudtam, gyorsan visszavittem Démont a gazdijához.

Talán mondanom sem kell, hogy Castiel, amikor meglátott, annyira sokkot kapott, hogy azt se tudta, mit csináljon.

-Veled meg mi történt? – kérdezte, és a karomnál fogva beráncigált a házába.

Nem tudtam válaszolni, annyira ki voltam merülve. Csak ennyit mondtam:

-Haza akarok menni. Engedj el!

-Eszemben sincs.

-Kérlek, Cast. – könyörögtem sírva. – Haza kell mennem átöltözni.

-Elkísérlek.

Ezt már tényleg nem utasíthattam vissza. Castiellel hazamentem, útközben viszont hiába faggatott, nem tudott kihúzni belőlem egy szót sem. Boti nem volt otthon, úgyhogy nem lehetett szó arról, hogy kocsival megyek be a kórházba.

Lemostam a térdem, bár nem sikerült jól kitisztítani. A seb nagyon rosszul nézett ki, de nem érdekelt. Gyorsan átöltöztem, magamhoz vettem az irataimat, némi pénzt és telefont, aztán el akartam indulni a kórházba. De Castiel kicsit útban volt, ugyanis még mindig a nappaliban várta, hogy megmagyarázzam a dolgot.

Hiába – gondoltam -, nem tudom másképpen lerázni.

Leültem mellé a kanapéra, és mindent elmeséltem. Na jó, a történet legvégét „lefelejtettem”, mert nem akartam annyira őszinte lenni, hogy még Viktor utolsó próbálkozását is elmeséljem neki, amiből Démon mentett meg. Egyszóval megmagyaráztam neki a történetet.

-Elvihetlek motorral. – ajánlotta Castiel. – Az úgy még mindig gyorsabb.

-Kösz, nem. Elég volt ennyi izgalom mára. – utasítottam vissza.

-A motorozás neked izgalom?

-Inkább életveszély. – javítottam ki. – És most ha lehet, elindulnék. Haza mész?

-Azt hiszem, igen. – tűnődött. – Szólj rám, ha kellenék. Ja, és ha alkalmad van rá, kívánj jobbulást a nevemben Lysandernek.

Már ha életben van – tettem hozzá magamban, és összeszorult a szívem.

Így történt, hogy elindultam a kórházba. Többször is útbaigazítást kellett kérnem a járókelőktől, hogy ne veszítsem el az útvonalat, hiszen képes vagyok rá. Úgy egy óra buszozás után elértem a kórház épületét.

A recepciónál útbaigazítottak, hogy merre kell mennem. Mondjuk, háromszor fordultam rossz irányba, de ez nem lényeg. A fő, hogy nemsokára a kórterem előtt álltam, és nem mertem benyitni.

Hosszú percekig álltam egy helyben, az ajtó előtt. Nem mertem benyitni. Hogy miért? Mert nem tudtam elképzelni, hogy esetleg feleslegesen tettem meg ezt a hosszú utat idáig, és mert elviselhetetlenül izgultam. A hegedűverseny előadása előtt kevesebb izgalom járt át!

Végül rávettem magam, hogy kopogjak.

Amikor bementem, nem találtam bent sok orvost, csupán egy nővért, aki papírokat rendezett éppen. Amikor meglátott, barátságosan közeledett felém.

-Szia. Látogatóba jöttél? – kérdezte a fiatal lány.

-Igen… - nyögtem. – Lehetne, hogy egyedül maradjak pár percre?

-Természetesen. – bólintott, és kiment az ajtón.

A betegágyhoz közeledtem, és félve néztem oda.

Lysander nem volt eszméleténél, legalábbis nem úgy nézett ki. A vérzés a fején elállt, egy kötéssel szorították el. Hála Istennek, rendesen lélegzett, viszont fehér volt, mint a fal. Mégis megnyugodtam, hogy legalább él. Él, és ez a tudat felélesztette az agyamat, boldogság fogott el, és hirtelen optimizmussal láttam az egész életet.

Óvatosan megérintettem az arcát. Hideg volt. A kezemmel hátrasimítottam gyönyörű szép haját, és mosolyogva bámultam. Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy kettesben maradjon Viktorral? Hiszen öt évvel fiatalabb annál a srácnál.

Titkolt kárörömmel gondoltam az aranybarna szemű fiúra. Hiába erősebb, ő is kapott jó pár ütést az arcára!

Megfogtam Lysander jéghideg kezét, és közben nagyon messze járt az eszem. Egy rövidke dallam úgy futott át az agyamon, mintha mellettem szólna. Egy hegedűdallam volt, de nem ismertem, csupán hirtelen az agyamba ötlött, és memorizáltam. Többször eldúdoltam magamnak, és elterveztem, hogy majd ha egyszer innen hazamegyek, lekottázom. Nagyon tetszett a kis dallam, és örültem, hogy nem kottából olvastam ki, hanem a tulajdon fejemből.

Lysander keze megmozdult. Belefontam az ujjaimat az övéibe, és elgondolkodva fürkésztem az arcát. Felébred? Tovább alszik?

Az utóbbi nyert. Nem ébredt fel, viszont a kezünk egymásba fonódva maradt hosszú percekig. Egészen addig, amíg távoznom kellet az ágy közeléből, hogy helyet adjak az orvosoknak.

Ellenfelek

De ez a nap sem segített sokat a döntésben. Bár Lysander nagyon sokat tett az érdekemben, és a szívem mélyén még mindig szerettem, Viktor helyzete nagyon bántott. Megbánta, amit akkor tett, és megpróbálta jóvá tenni a tettét. Elhívott moziba, vacsorázni, különböző programokat szerveztünk együtt. Ennek szöges ellentéteképpen Lysanderrel alig találkoztunk, és nem mentünk messzire; csak a parkba, főtérre beszélgetni, verset írni, énekelni. Nem csókolóztunk, egyszer se, amíg Viktor alig hagyott nekem szabad teret ilyen nézetben.

Borzalmas választás előtt álltam. Szorongtam, ha csak rá kellett gondolnom, hogy ez így nem mehet tovább örökké. Lysanderre még mindig haragudtam valamelyest, amiért itt hagyott és olyan rosszul döntött. Ugyanakkor megbocsájthatnám neki az egészet. Viszont Viktort pedig a legszebb szívű embernek találtam akkor a világon, és eszembe sem volt őt úgy elhagyni, mint ahogy Lysander tette ezt velem. Az esténkénti kínokat nem enyhítette Zafír sem, mert akkor sem hagyott elaludni, amikor már majdnem sikerült két óra forgolódás után.

Egyik nap Viktorral voltam a szobámban, és éppen moziműsort néztünk az interneten, amikor kopogtak az ajtón.

-Gyere! – kiáltottam ki.

Lysander jött be az ajtón, habár Botira számítottam.

Viktor alig hallhatóan felmordult, és végig mérte a váratlan vendéget.

-Mit keresel itt? – kérdezte.

Lysander villámló pillantása nem kerülte el a figyelmemet, habár utána ugyanolyan nyugodtan válaszolt, mint mindig.

-Elhoztam egy könyvet, ígéretem szerint. – rám nézett, és átnyújtotta a könyvet. Shakespeare dráma volt, a Vihar legújabb kiadása.

-Kösz. – mosolyogtam kényszeredetten, és átvettem a könyvet.

Nagyon kevésszer tartózkodott Lysander és Viktor egy légkörben, de nem kerülte el a figyelmemet a feszült levegő. Amint Lys elment, oldódott a feszültség, de nem múlt el egész délután.

És ez a feszültség egyre inkább fokozódott. Minden alkalommal elviselhetetlenebbé vált, egyszer már azt hittem, szétrobban tőle a fejem. Minél többet látták egymást, annál mélyebb lett köztük a szakadék, és jobban utálták egymást. Ezt mindenki a saját módján adta tudtomra.

Lysandernek mindig elborult a tekintete, amikor megemlítettem Viktort, de nem szólt semmit, csak magában mondott egyet s mást.

Viktor, ha a fülébe jutott Lysander neve, ütni s ölni tudott volna, de rajtam sosem vezette le az idegességét.

Nem tudtam, mitévő legyek. Félő volt, hogy egyszer összeugranak.

Egyik nap hárman voltunk a parkban, Castiel, Lysander és én. Rá akartak venni, hogy énekeljek el velük egy számot, mert a szöveg úgy kívánja, hogy az egyik versszakot lány énekelje. Úgyhogy az egyik padon ülve vitatkoztunk, mert nekem nem nagyon tetszett a szöveg stílusa. Lysander ellenkezett, Castiel pedig más rímeken gondolkodott, de ő sem valami jó költő, akárcsak én.

Már úgy fél órája vitatkoztunk, amikor Viktor teljesen véletlenül arra sétált. Amikor meglátott minket, elfogta a számomra már olyan jól ismert düh, és felénk jött.

-Volna egy perced? – kérdezte Lysandert.

Amikor egymásra néztek, azt hittem, menten összekapnak. De Lysander csodálatos nyugalma megmentette a verekedéstől.

-Persze. – mondta, és felállt.

Alig mentek egy kicsit messzebb, máris szinte verekedtek. Castiel jobbnak látta, ha közéjük áll, mert ő mindkettőjüknek a barátja. Megmentette a helyzetet, és kis idő múlva már újra a dalszövegen veszekedtünk.

De hát ez bizonyítja, hogy az ellentét egyre nagyobb és veszélyesebb.

Ezután a nap után körülbelül 3 újabb nap telt el. Az este a Shakespeare drámát olvastam az ágyamban, amikor zajra lettem figyelmes. Valaki halkan kopogott a szobám ajtaján, aztán be is lépett.

-Lysander? – vágtam értetlen képet. – Mit keresel itt ilyen későn?

Nem válaszolt, csak az ágyamhoz lépett. Kisöpört a szememből pár tincset, és komolyan nézett rám. Egy ideig így ült, aztán megfogta a kezem, és a szájához érintette.

-Szeretlek. – mondta halkan. – Ha nem látnál már többet, erre emlékezz.

Kis híján sokkot kaptam. Ez volt a legfurcsább dolog, ami mostanában történt velem.

-Hogy érted ezt? – kérdeztem. – Visszamész New Yorkba?

Megrázta a fejét, és elengedte a kezemet. Úgy ment ki a szobából, hogy nem is mondott semmi egyebet.

-Hé, várj! – kiáltottam utána, és felugrottam az ágyamból. Mivel túl hamar álltam fel, szédülni kezdtem, és kénytelen voltam leülni pár pillanatig.

Lesiettem a lépcsőn, de már nem volt a házban. Kinyitottam az ajtót, de hűlt helyét találtam. Megsemmisülten bámultam magam elé, és nem értve a helyzetet, visszaballagtam a szobámba.

Mit jelentsen ez? Hogy érti, hogy „ha nem látnám többet”? Ez hülyeség, biztos, csak a klubban voltak, és elszédült az agya. Csak az a bökkenő, hogy ilyen eddig még sosem fordult elő, vagyis valószínűtlen.

Nem sokat aludtam az éjjel. Pörgött az agyam, magyarázatot kerestem. Éjfél körül előkaptam a mobilom, és felhívtam Lysandert.

Nem vette fel. Biztos, a kabátja zsebében hagyta.

Akkor Castielt kezdtem hívni, ő is csak sokadik csengésre vette fel.

-Mi a jó bánatot akarsz te hajnali fél egykor?! – hallottam álmos hangját.

-Castiel, segíts. – könyörögtem. – Mondott neked valamit Lysander, hogy megy-e valahova mostanában? Visszamegy New Yorkba?

-Amanda, csak rosszat álmodtál. – nyögött. – Hagyj aludni, oké? Lysander sehova se készül.

-De…

-Ne haragudj, de kicsit rosszkor hívsz. Még Démont is felébresztetted.

-Bocsánat. – motyogtam szomorúan. – Jó éjszakát.

-Kösz.

Ezzel vége szakadt az egyetlen reményemmel való beszélgetés. Egy ideig gondoltam még arra is, hogy tovább hívogatom Lysandert, aztán elhessegettem az ötletet. Bizonytalanul aludtam el. Összesen három órát tudtam pihenni.

Viktor beindul

Reggel épphogy csak felébredtem és felöltöztem, kopogtak a szobám ajtaján.

-Mi az, Boti? – kérdeztem.

Benyitott. De nem a bátyám volt, hanem Lysander.

-Te meg mit keresel itt?! – kérdeztem felháborodva. – Nem jöhetsz be ide csak úgy!

-Kopogtam. – emlékeztetett. – Nyugi, beletörődtem már, hogy nem kellek neked, csak a dalszövegeket hoztam.

Ez szíven ütött. Még hogy nem kell nekem?

Mondjuk, tényleg nem kell.

Vagy mégis.

Vagy mégsem?

-Milyen dalszövegeket? – kérdeztem gyanakodva.

-Amiket te írtál helyettem. – mutatta fel a pár papírt. – Adnék egy pár tippet.
-Nem csináld már. Mondtam, hogy nem az én műfajom! Nem érdekel. – tiltakoztam.

-De attól még meg szeretném mutatni. Na, kérlek. Nekem is jó lenne, ha magyarázhatnék valakinek. – kérlelt.

Haboztam. Olyan szépen tud nézni, és már megint hogy dobog a szívem! Nem mondhatom azt, hogy nem…

-Oké. – vontam vállat. – Taníts meg dalszöveget írni.

-Na ugye. – mosolygott rám féloldalasan, és letette az asztalomra a sok papírt.

-Nem tudok írni. – mondtam.

-Nem jobb kezes vagy? – kérdezte furán.

-De, viszont már a jobb kezem is kezd dagadni. Egyébként azt mondtad, hogy tudsz hozni valami krémet. – emlékeztettem.

Lysander a homlokára csapott.

-Elfelejtettem. – vallotta be.

-A memóriád még mindig kifogástalan. – dicsértem meg viccesen, és leültem az asztalhoz. – Na szóval?

Két órán keresztül cikiztük a dalszövegeimet, amik igazából jogosak voltak, belátom. Megpróbáltam a végén még egyet írni, de már a második sornál elakadtam, és feladtam.

-Ugyan már! – próbálkozott Lys. – Ez csak egy rím.

-Könnyen beszélsz, te költő és író is vagy egyben. – legyintettem, és végleg abba hagytam az írást. Elég volt ez a két óra szenvedés.

-Így sosem lesz belőled jó író. – jegyezte meg viccesen.

-Nem is akarok az lenni. – tiltakoztam hevesen, és felvettem az ölembe Zafírt. – Jaj, de nehéz vagy…

Igen, a macska tényleg megnőtt az idő elteltével, és már egész karizomgyakorlat volt őt fölemelni.

Kopogtak az ajtón.

-Csináljam az ebédet? – kiáltottam ki.

-Nem. Csak meglátogatlak. – szólt be Viktor.

Mint a villám, úgy csapott belém a lelkiismeret-furdalás. Mit mondjak szegény Viktornak?

-Ami azt illeti… - kezdtem. - …most nem igazán alkalmas. Gyere vissza délután!

Ezzel nem sikerült leráznom. Kinyitotta az ajtót, és bejött a szobába. Amikor meglátott minket, furán nézett először, de aztán kérdőn rám nézett.

-Éppen a dalszövegírást gyakorlom. – magyaráztam.

-A macskával a kezedben? – kérdezte kételkedően.

-Oh. Hát, Zafír is szereti a költészetet, és felugrott az ölembe, hogy ő legyen a cenzúra. Ami nem tetszik neki, azt széttépi. – egészen belejöttem a mesélésbe, de sajnos a lelkiismeretem cserben hagyott, és fájt a szívem. – Na jó, igazából Zafír csak simogatásért jött ide. – tettem hozzá. – De lehetnél költő macska is, nem gondolod? – néztem Zafírra. Dorombolva bújt a sebes kezemhez.

-Hagyd, Amanda. – legyintett Lysander. – Úgyse akartam mást.

Összeszedte a lapokat, és miközben szedelőzködött, Viktornak volt ideje alaposan végig mérni. El akartam süllyedni szégyenemben, ugyanakkor nem akartam, hogy Lysander elmenjen, mert igazán jó volt bénázni a verseimmel.

Lys anélkül, hogy rám, vagy Viktorra nézett volna, elhagyta a szobát, és nem sokkal utána a bejárati ajtó is becsukódott. Zavartan simogattam tovább Zafírt.

-Ki volt ez a gyerek? – kérdezte megvetően Viktor, és még mindig az ajtóban állt.

-Gyereknek aligha mondhatod. Betöltötte már a tizennyolcat. – feleseltem.

-Nem válaszoltál a kérdésemre. – emlékeztetett.

-Lysandernek hívják. Ő, izé… szóval a volt barátom. – vallottam be, és kicsit vakargatni kezdtem Zafír füle tövét. A cica együttműködően dorombolt.

-Tényleg? – kérdezte gúnyosan.

-Igen, tényleg. – bólintottam, de nem mertem ránézni.

Viktor közelebb jött hozzám, úgyhogy kénytelen voltam a szemébe nézni.

-Nem gondolod, hogy csak egy kicsivel is több hálával tartozhatnál nekem, éppen csak annyival, hogy figyelembe veszel?! – kiáltott. – El sem tudod képzelni, milyen érzés ez. Segítettem neked, kihúztalak a bajból. Aztán elmondtam, hogy szeretlek, és te azt hazudtad, hogy kölcsönös! Erre azt kell hogy lássam, hogy a volt barátoddal találkozol?! El sem tudod képzelni, hogy…

-De, igenis el tudom képzelni. – szakítottam félbe könnyezve. – És nem akarok neked fájdalmat okozni.

-Tényleg? Pedig sikerült. – mondta kicsit enyhébben Viktor.

-Nem volt szándékos. – mosolyogtam, felálltam, és átöleltem. Visszaölelt, bár most úgy éreztem, hogy inkább nem szeretetteljes az ölelése, hanem olyan elsajátító.

Viktor háttal állt az ajtónak, úgyhogy a lábával csukta be, miközben ölelt. Az ölelést nagyon hamar követte a csók, követelően és ellentmondást nem tűrően. Nem is fogtam föl, mi történik, hamar viszont azt vettem észre, hogy Viktorról lekerült az ing, és már majdnem teljesen kigombolta a pólóm hátulját. A felismerés úgy csapott belém, mint egy villám. Lysander jutott eszembe, az ő szép szemei és az, hogy mit szólna ehhez. Rögtön tiltakozni kezdtem.

-Hé, elég! – kiáltottam, és megpróbáltam eltaszítani magamtól. – Viktor, állj le!

De sokkal erősebb volt nálam, nemhogy elengedett volna, de még jobban ölelt.

-Boti! – kiáltottam, ahogy csak tudtam. – Boti, gyere fel!

-Nincs itthon. – suttogta Viktor a fülembe. – Elment munkába.

A hátamon végigfutott a hideg, ahogy rágondoltam, hogy egyedül vagyunk az egész lakásban.

-Kérlek szépen, Viktor. – próbálkoztam, de mintha meg sem hallott volna.

Egy rántással szó szerint leszakította rólam a pólómat. Hiába, neki nem lehet megálljt parancsolni, ő nem Lysander. Jaj, Lysander…

Mindent beleadtam, hogy védjem magam.

-Ne! Elég! – sikítottam, amikor lelökött az ágyra.

Abban a pillanatban kivágódott az ajtó.

-Mit képzelsz?! – kiáltotta Lys, és Viktor már nem tapadt rám a következő pillanatban.

-Nem szokás az ember magánéletébe pofátlankodni. – morogta Viktor haragosan, és villámló szemekkel rám nézett.

Láttam rajta, hogy még mondani akart valamit, de kisvártatva elhagyta a szobát. Kis idő múlva hallottam, hogy egy kocsi elindul a házunk elől.

Lysander hozzám sietett.

-Minden oké? – kérdezte, és visszaadta a pólómat. Látszott rajta, hogy legszívesebben Viktor után menne, és olyat tenne, mint még soha: verekedne.

-Én megpróbáltam. – suttogtam. – Hidd el, hogy megpróbáltam megszökni.

Lys mosolygott.

-Elhiszem. Nekem is mindig ezt csináltad. – a kezembe nyomta a pólóm. – Vedd fel.

-Elszakadt. – állapítottam meg, amikor a kezembe vettem a pólót. Érdekes módon most nem szégyelltem nagyon magam Lys előtt, pedig nem volt rajtam más a szoknyámon kívül, mint egy melltartó. – Keresek másikat.

Mielőtt feltápászkodtam volna az ágyról, Lysander felé fordultam.

-Köszönöm. – mondtam.

-Ugyan. – vonta meg a vállát.

-Egyáltalán hogy lehet, hogy itt jártál? – kérdeztem.

-Itt hagytam a lakáskulcsot. – mutatott az íróasztal felé. – Amikor hazaértem, nem tudtam bemenni.

Felnevettem. Jellemző.

Felkeltem az ágyról, és a szekrényemben matattam egy ideig. Lassan észhez tértem, hogy melltartóban mászkálok a szobámban, úgyhogy sietve kerestem ki egy pólót. Meg se néztem, milyen. Valami zöld volt, azt hiszem…

-Amanda, kérdezhetek valamit? – szólalt meg Lys, amikor felvettem a pólót.

Rosszat sejtettem, de bólintottam.

-Mi tartott vissza attól, hogy Viktor azt tegye, amit akar? Hiszen szereted, nem?

Most csapdába estem. Mit feleljek? Azt, hogy „mert rád gondoltam”, vagy csak vonjam meg a vállam, vagy kezdjek el hazudozni…?

Végül beláttam, hogy a legjobb őszintének lenni. Lysander is mindig (Ninát kivéve) őszinte volt hozzám.

Leültem mellé, az ágy szélére, és félénken a szemébe néztem.

-Ezzel arra akarsz majd kilyukadni, hogy téged miért utasítottalak vissza olyan sokszor. – állapítottam meg. Lys elfordította a fejét, én folytattam. – Téged azért, mert még nem láttam elérkezettnek az időt, és annyira szerettelek, hogy valahogy nem is tartottam helyesnek az egészet. Viktort meg azért, mert… mert… azért, mert rád gondoltam. – vallottam be. – És az, hogy rád gondoltam, világosan kiváltotta belőlem az ellenkezést.

Nem szóltunk. Nagyon sokáig nem. Csak Zafír oldotta a feszültséget, mert felugrott az ágyra, és Lysander ölébe kérezkedett. Kapott egy kis simogatást, de Zafír többet akart, és átugrott az én ölembe.

Már azt hittem, nem is fog válaszolni, de végül rám nézett. Mosolygott.

-Te tényleg rám gondoltál? – kérdezte.

-Hát… - haboztam vérvörös fejjel. – Valahogy úgy.

Visszhangzottak a fejemben Viktor szavai. „Elképzelni sem tudod, milyen érzés!”

A torkomban gombóc nőtt, ahogy rá gondoltam. Hirtelen sírhatnékom támadt, de nem akartam kimutatni, mennyire megenyhültem.

Jobbnak láttam, ha megtöröm a csendet. Ami kérdést feltettem, valóban érdekelt, és bár fájdalmas szívvel gondoltam rá, megkockáztattam.

-New Yorkban volt ilyen kapcsolatod Ninával? – kérdeztem félve.

Tudom, hogy magánéletbe nem illik így behatolni. De ha már itt tartottunk, miért ne?

Lysander rám nézett, de nem válaszolt. Rosszat sejtettem.

-Igen? – találgattam.

Megrázta a fejét. Mosolygott.

Akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem még ő is hallotta a dobbanását.

-Megnémultál? – kérdeztem én is mosolyogva. Megrázta a fejét.

Nevettem, és tovább simogattam Zafírt.

Viharos verseny

Az elkövetkező 17 napban úgy gyakoroltam, mint egy őrült. Az utolsó egy hétben már éreztem, hogy nagyon szoros ez a határidő, úgyhogy pár napot ki is hagytam még az iskolából is. A verseny előtt három nappal viszont borzalmas fájdalom hasított a bal kezem ujjvégeibe. Az ujjam vége bepirosodott, és annyira fájt, hogy alig bírtam megmozdítani. Ínhüvelygyulladás. Sajnos, elég végzetes betegség, hiszen nagyon fájdalmas, és nem múlik el egyik napról a másikra.

A rossz idő csak tetőzte a rosszkedvemet. Óriási zivatarok ideje köszöntött be, valahonnan keletről jöttek, New York és Washington környékéről. Egy egész hétig úgy zuhogott, hogy ki sem tudtuk tenni a lábunkat a házból. Boti vitt suliba kocsival.

Aztán beköszöntött a tavaszi szünet, bár tavasznak alig lehetett mondani. Legalább egy kis pihenőm lett a verseny előtt.

Ínhüvelygyulladással aligha tudtam hegedülni. Már csak két oldalt kellett volna megtanulnom a darabból, de egyszerűen képtelen voltam rá.

-Mondd le a versenyt. – javasolta Viktor egyik délután. – Nem gáz, ha lemondod.

-De, az. – szomorkodtam, és nem mondtam le a versenyt.

Viktor egyébként időközben egyre több időd töltött velem, és én is nagyon megkedveltem a társaságát. Vicces volt és rámenős, sosem unatkoztam mellette.

-De így akkor sem tudsz játszani. – mutatott a bal kezemre.

-Hát, nem tudom… - bizonytalankodtam. – Azért megpróbálom.

Bár nem tudtam még két oldalt a darabból, nem hátráltam meg. „Jöjjön, aminek jönnie kell” – alapon úgy gondoltam, nem veszíthetek sokat. Én megpróbáltam.

A verseny napján már nagyon korán reggel felkeltem, mert nem tudtam aludni. Csak 10-re kellett a helyszínre érnem, de már hajnali ötkor a nappaliban járkáltam fel s alá. Hatkor sikerült levernem idegességemben egy cserepet a tévé tetejéről, amivel sikeresen felébresztettem Viktort. Boti tovább aludt, ő még az ágyúdörgésre sem kel fel.

-Nem tudsz aludni? – kérdezte Viktor, amikor leül mellém a fotelba.

-Nem igazán. – feleltem feszülten.

Sokáig hallgattunk. Csak az óra ketyegett másodpercenként, jelezve, hogy telik az idő. Elkezdtem számolni a kattanásokat, amíg Viktor meg nem szólalt.

-Tegnap kész lett a ház. – mondta. – Felújították.

-Tényleg? – lepődtem meg. – Miért nem mondtad eddig?

-Túl ideges voltál.

-Most nem vagyok az?

-De. – hagyta rám.

Kicsit megint hallgattunk.

-És akkor most el is mész? – kérdeztem.

-Nagyon úgy tűnik. – bólintott Viktor.

-Nem akarsz még maradni? – ajánlottam fel.

Mosolygott.

-Ennyire akarod?

-Hát… Nem, csak úgy kérdeztem. – hazudtam.

-Hazudsz. – állapította meg.

-Nem is. Csak úgy kérdeztem, hogy akarsz-e még maradni. – mondtam.

-Szívesen maradnék, de nekem is van otthonom. – emlékeztetett.

-Az igaz. – motyogtam csalódottan.

-Nem dől össze a világ. Nem lakom olyan messze. – nevetett Viktor.

-Ez is igaz. – vontam meg a vállam. – De akkor kivel fogok rántott húst csinálni?

Nevetett, és átkarolta a vállam.

-Majd Botival. Remek szakács.

-Az egyszer biztos. Még a mirelit kaját is elrontja. – jegyeztem meg mosolyogva.

-Nem mindenki olyan tehetséges, mint mi. – helyeselt.

Nem is tudom már, hogy melyikünk kezdte, de csakhamar csókolózásba fulladt a beszélgetés. Lassan elöntött a melegség, és erőt adott. Rengeteg időnek tűnt, míg elfogyott a levegőm, és abba hagytam a csókot.

-Sok szerencsét a versenyhez. – suttogta Viktor.

-Köszi… - motyogtam zavartan, és elpirultam. – Eljössz?

-Mennék, de nem tudok. A házamhoz kell mennem a szerződéseket aláírni. – sajnálkozott.

-Nem baj. Foglalkozz csak a házzal. – hagytam rá.

-Kösz. Egyébként azt hiszem, öltöznöd kéne. – jegyezte meg, amikor az órára pillantott.

Nyolc óra volt.

-Már ennyi az idő? – lepődtem meg, és felálltam a kanapéról. – Azt se tudom pontosan, hova kell menni…

-Majd elviszlek. – ajánlotta föl, és ő is felállt. – Ha nincs ellenedre.

-Nincs. – mosolyogtam, és elindultam a lépcső felé. – Majd jövök.

-Oké.

Miután felöltöztem ünneplőbe, bekentem a kezemet kenőccsel, csak hogy reményt adjak magamnak, hátha elmúlik a fájdalom arra a pár percre, amíg a darabot játszom. Vagyis hogy negyed órára… húsz percre…

Nagyon rosszul éreztem magam, amikor beletettem a hegedűmet a tokjába a kottákkal együtt. Elvileg lehet kottából játszani a versenyen, de eredetileg nem úgy terveztem. Fejből akartam játszani az egészet, de sajnos az utolsó két oldalt egyáltalán nem gyakoroltam, úgyhogy muszáj lesz egy kotta. Vagy majd improvizálok valamit.

Amikor beszálltam Viktor mellé az autóba, elfogott a pánik. Miért is megyek én egy versenyre? Ez teljesen abszurd. Fél éve hegedülök, vagy kevesebb, és egy komplett Chajkocszkij hegedűversennyel állítok a színpadra? Ráadásul nem is tudom egészen. És csak egy hónapja kezdtem tanulni. Normális vagyok én?!

-Nyugi. – szólt Viktor út közben, amikor észrevette az arckifejezésemet. A jobb kezét az én beteg bal kezemre tette, és fél kézzel vezetett tovább. Jólesett a törődése. Legalább nem vagyok teljesen reménytelen.

Elértünk a Művészetek Házához, ahol a versenyt tartották. Viktor leállította a kocsit, és rám nézett.

-Menni fog. Csak csináld úgy, ahogy gyakorlásnál. – mondta mosolyogva.

-Ilyen kézzel? – mutattam fel a bal kezemet. Az ujjaim vége vérpirosan izzottak.

-Igen, ilyen kézzel. Még ha nem is tudod az utolsó két oldalt, el fogod varázsolni a közönséget. – kacsintott, és kinyitotta nekem az ajtót. – A végén még elkésel.

-Annak örülnék a legjobban. – motyogtam az orrom alatt.

Kiszálltam az autóból, és néztem, ahogyan távolodik. Akkor még nem sejtettem, hogy a verseny fordulatot jelenthet az életemben.

Amikor beléptem a Művészetek Házába, egy idősödő férfi magához hívott. Egy asztalnál ült, sok papír volt nála. Tollat vett a kezébe.

-A neved? – kérdezte.

-Vida Amanda Ruth. – mondtam. – A versenyre jöttem.

-Résztvevő vagy, vagy néző?

Válaszul felmutattam a hegedűmet.

-Remek. Menj egyenesen, majd az első emeleten a 126-os teremben tudsz felkészülni. Sok szerencsét! – szólt a férfi, és egy szórólapot adott a kezembe.

-Köszönöm… - motyogtam, és elindultam a 126-os terem felé, ahogy mondta.

Csakhamar meg is találtam. Icipici terem volt, csupán egy zongora és egy íróasztal volt benne. Emlékeztetett a zeneiskolai hegedűteremre, de gondolni sem akartam rá. Ledobtam a táskámat az íróasztalszékre, a hegedűmet pedig óvatosan a zongora tetejére raktam. Hogy fogom én ezt túlélni…?

A kezemben szorongatott szórólapot kezdtem el tanulmányozni. A verseny szórólapja volt, amiket az utcákon is kifüggesztettek pár helyen, például a főtéren is. Rajta volt a logó, illetve egy rövid szöveg a versenyről.

Kaptam hozzá egy sima, A4-es fehér lapot is, amire a sorrendet nyomtatták. A sorrend a jelentkezés sorrendjétől függött, én pont a közepe felé voltam. Nem olyan rossz hely – gondoltam -, de akkor lennék a legboldogabb, ha nem is lennék rajta a listán.

Levettem a kabátomat, és kivettem a hegedűmet a tokjából. Elővettem a kottámat, és fellapoztam az utolsó két oldalnál. Nem fogtam le a húrokat, hogy ne kínozzam tovább az ujjamat, csak szemmel kísértem végig a hangjegyeket, és memorizáltam.

Nekem nem tűnt sok időnek, amikor bemondták a hangszóróban, hogy a versenyt tíz perc múlva megkezdik. Mintha valaki gyomorszájon vágott volna, úgy éreztem magam. Megigazítottam most már csak nem fekete hajamat, felvettem a hegedűmet és a kottát, aztán elindultam az előadóterem felé.

Nem számítottam rá, hogy sok lesz a közönség. Amikor beléptem a terembe, szinte rosszul lettem a tömegtől. Idősek és fiatalok, hozzátartozók és idegenek egyaránt rengetegen voltak. Megijedtem, hogy ezek mind végig fogják nézni az ügyetlenkedésemet, de aztán elindultam a versenyzők csoportja felé. Kleopátra már várt, közeledésemkor magabiztosan mosolygott.

-Na, hogy megy a darab? – kérdezte.

-Egész jól, kösz. – feleltem hidegen.

-Tényleg? – vágott meglepődött képet. – Csakhogy az az „egész jó” nem lesz elég a győzelemhez.

-Nem is akarok győzni. – világosítottam fel. – Csak azt akarom, hogy megmutassam, fél év hegedülés után igenis lehetséges egy egész hegedűversenyt előadni!

Erre már többen is odafordultak a versenyzők közül. Egy részük haragosan, egy részük meglepetten néztek rám. Kleopátra sértődötten elvonult. Egy olyan 13-14 éves fiú odajött hozzám. Szőke haja volt, és kék szeme. Kicsit bátortalanul, de kitartóan közeledett.

-Tényleg csak fél éve hegedülsz? – kérdezte.

-Igen. – bólintottam kedvesen. – És te?

-Én 14 éve, szinte születésem óta. – mondta szomorúan. – De nem igazán szeretem, csak a szüleim miatt csinálom.

-Oh. – bólogattam sajnálkozva. – Hát… szerintem ne hallgass rájuk. Inkább a szívedre hallgass. – javasoltam.

-Hogy érted? – lepődött meg a fiú. Gondolom, még életében nem hallotta ezt a kifejezést.

-Hát úgy, hogy azt kell csinálnod, amit te akarsz. – magyaráztam. – És ne törődj azzal, amit neked mondanak. Tarts ki az akaratod mellett, és csináld azt, amit szeretnél. Én is így kerültem erre a versenyre. – mondtam. – Miért, mit szeretnél csinálni inkább, mint hegedülni?

-Vonz az építészet. – csillant fel a szeme. – Építészmérnök akarok lenni, épület tervező. Kalandos lenne, kreatív munka, és szerintem pont nekem való. Tök izgi az egész!

Magamban nevettem. Boti is mindig így áradozott kiskorában.

-A bátyám is építészmérnök. – meséltem. – És ő is olyan tájt kezdett érdeklődni a munkája után, mint most te vagy.

-Tényleg? De jó! – örült meg a fiú. – Ha ennek a versenynek vége, örökre leteszem a hegedűt!

Nevettem, és bólintottam.

-Ha úgy tetszik. – vontam meg a vállam. – Mi a neved?

-Michael. És téged hogy hívnak? – kérdezte.

-Amanda vagyok. – mutatkoztam be, és kezet ráztunk. – Hányadik vagy a versenyen?

-Tizenkettedik. Jó hosszú lesz. – nyavalygott.

-Nyugi, én később leszek. – legyintettem. – Vagyunk vagy negyvenen.

-Szerintem többen is.

A színpadra kiállt egy középkorú nő, és a felhangzó taps után beszélni kezdett.

-Hát végre elérkezett a nagy nap, amire mindannyian vártunk! – jelentette be lelkendezve. – Ma nem csak dalműveket hallhatnak, hanem a fiatal zseniket is, akik ezeket mind előadják! Mivel a résztvevők száma nagyon nagy, két csoportra osztottuk őket. Az első csoportba a tizenöt éven aluliak kerülnek, míg a másodikba a tizenhat éven felüliek. Mindkét csoportnak lesz egy győztese! – e mondat után felviharzott a taps. A nő tovább folytatta. – A zsűri öt tagból áll, mindegyikük 10-10 pontot adhat a versenyzőnek. A verseny végén a zsűri a legjobb szereplőket is megvitatja egymás között, hogy eldöntsék a három legügyesebb helyezettet! A zsűri tagok pedig…

Elkezdte sorolni a neveket, és mindegyik személyhez egy kis életrajzot is mondott. Nagy nevek voltak ezek, híres zenészek. Volt köztük egy karmester, egy zongorista, egy operaénekes és két hegedűművész. Mindannyian barátságosnak tűntek, bár ha rájuk néztem, ütést éreztem a gyomromban.

A színpad hátuljában állították föl a kis létszámú zenekart. Eszembe jutott, hogy még sosem játszottam zenekarral, de emiatt már egyáltalán nem aggódtam. Van nekem elég bajom is a zenekar nélkül!

Alighogy elkezdődött a verseny, éles fájdalom hasított a bal kezembe. Felszisszenve az ujjaimhoz nyúltam, amit Michael is észrevett, aki mellettem ült.

-Fáj a kezed? – kérdezte.

-Ínhüvelygyulladás. – motyogtam.

Sajnálkozva megrázta a fejét.

-Az gáz.

-Az egyszer biztos. – helyeseltem.

Tovább hallgattuk a fellépőket. Majdnem mindenkitől kérdezett az egyik zsűri valamit, hogy egy kicsit feloldják a versenyzőkben a stresszt. Jó ötlet volt, elég sokan kicsit fel tudtak engedni, mielőtt nekiláttak a játéknak.

Talán mondanom sem kell, hogy mindenki profi volt. Legalábbis én annak éreztem. Michael is előbb-utóbb sorra került, és elámultam a játékán. Látszik rajta, hogy tényleg nagyon-nagyon régóta van birtokában a hangszere.

Csupán hárman igényelték a zenekart. Ők voltak a zsenik. Ugyanúgy hegedűversenyeket játszottak, mint én, de nem ugyanazt. Olyan könnyedén fogták a kezükben a hangszert, olyan könnyedén siklottak végig a futamokon, hogy kezdtem magam baromi rosszul érezni.

Előttem Kleopátra lépett fel. Tőle is kérdezett a zsűri.

-Hogy hívnak? – kérdezték barátságosan.

-Kleopatra Black a nevem. – mutatkozott be.

-Szép neved van.

-Köszönöm, mondták már. – mondta büszkén a lány.

A nézőtéren páran nevetgéltek, az egyik zsűri viszont kicsit elkedvtelenedett. Azt hiszem, a zongorista.

-Na akkor, lássuk hát. – szólította fel Kleopátrát, aki intett a zenekarnak, hogy kezdhetik. A hegedűjét nem is ellenőrizte le előtte, hogy hamis-e.

Talán ez lehetett az oka annak, hogy már az első akkord hamisan csengett. Bár fejből játszotta a darabot, hamis volt végig, mert nem egyeztettek a zenekarral. Kleopátra végig szenvedte a darabot, majd gyors meghajlás után rögtön elhagyta a színpadot.

-Harminckettes! – mondták be a bemondóba.

Ajjaj. Az én lennék.

Még szerencse, hogy Michael megbökött, különben simán ott maradtam volna inkább. Felsiettem a színpadra a hegedűvel a jobb kezemben, a kottáimat pedig a sebes balban tartottam. Szinte fel sem tűnt, mennyire fájt.

-Szia. – köszöntött az egyik nő. – Hogy hívnak?

-A nevem Vida Amanda Ruth. – mutatkoztam be.

-Hány éve hegedülsz? – kérdezte barátságosan a zongorista férfi.

-Fél. – válaszoltam.

Mind az öten összenéztek.

-És mit fogsz játszani? – kérdezte az egyik hegedűművész.

-Chajkovszkij D-dúr hegedűversenyét. – válaszoltam higgadtan.

-Az egészet? – kérdezett vissza.

-Igen… azt hiszem. – tettem hozzá.

A közönségből nevettek páran. A zenekar előkészült, a karmester hozott magának is, és nekem is egy kottaállványt.

Kissé remegve, de magabiztosan kihelyeztem a kottámat az állványra úgy, hogy tudjak majd lapozni kétoldalanként. Miközben behangoltam, hogy jól szóljon a hegedűm a zenekarral, éreztem a rengeteg rám tapadó tekintetet. Néha kifejezetten rossz, ha megérzem az ilyesmit.

A bejárati ajtó is kinyitódott, de csak én vettem észre, senki más nem. Egy ismerős alak lépett be rajta, majd megállt a fal mellett. A szívem akkorát dobbant, hogy utána alig bírtam levegőt venni.

Lysander?!

A karmester megköszörülte a torkát. Ránéztem, aztán bólintottam, hogy indulhatunk. Nem fogok most a közönséggel törődni. Most csakis a versennyel törődhetek, semmi mással.

Kizártam magam körül a világot, mint gyakorlásnál. A zsűri is eltűnt a hallókörömből, csak a zenekart „hagytam bent”, és a hegedűmet. Nagy levegőt vettem, és bólintottam a karmesternek.

Alig játszottam el négy oldalt a tizenhatból, az ujjam elviselhetetlenül fájni kezdett. Most nem törődtem vele. Beleadtam mindent, ami csak tőlem tellett, és a mostanáig olyan nehezen begyakorolt futamok elképzelhetetlenül pontosan és könnyen követték egymást. A nehéz darabban szinte nem is éreztem a nehezet.

Végül elérkeztem az utolsó két oldalhoz. Megpróbáltam kottából, elsőre eljátszani. Már annyira belejöttem a darabba, hogy egyáltalán nem esett nehezemre eljátszani, csak az utolsó nagy futam volt állati nehéz.

Az utolsó hang is egy pillanat alatt elszállt, a vonómat magasra emelve fejeztem be a darabot.

Csak pár pillanat múlva tört ki a taps, miután a visszhang is elszállt. Nem dicsekvésből mondom, de ez volt eddig a legnagyobb taps, amit a versenyen hallani lehetett.

Automatikusan hátra néztem a bejárat felé, de Lysander nem volt ott. Csak képzelődtem volna…?

Kezet fogtam a karmesterrel, aztán (ahogy illik) a zsűritagokkal, és lementem a színpadról. A taps nem akart szűnni, úgyhogy még egyszer visszamentem meghajolni, de aztán a kezem tűrhetetlenül fájni kezdett, és kiszaladtam a termemhez. Még megvártam, míg páran a versenyzők közül gratulálnak, de utána ahogy csak tudtam, elsiettem a teremből.

A kezem úgy sajgott, mint még soha. A jobb kezemmel szorongattam, de csak rosszabb lett. Megpróbáltam kinyújtani, de nem ment. A folyosón a terem felé sietve arra koncentráltam, hogy nehogy sírva fakadjak.

Bementem a kis terembe, és rögtön bekentem a kezemet kenőccsel. A fájdalom nem enyhült, viszont elhitettem magammal, hogy enyhülni fog, ha türelmesen várok. A hegedűmet a fellépő teremben hagytam Michael társaságában, úgyhogy legalább azzal nem kellett bajlódnom.

Kis idő múlva kopogtak az ajtón.

-Szabad! – kiáltottam ki, és tovább kenegettem a kezem.

A belépő fiú magas, ezüst hajú és felemás szemű volt.

-Szia. – köszönt.

-Mit gondolsz, azok után, amit tettél, csak úgy beállíthatsz hozzám?! – öntött el a méreg, ami már régóta lakozott bennem. A harag úgy tört rám, mint a láz.

-Te mondtad, hogy szabad.

-Mert nem tudtam, hogy te jössz be. – jelentettem ki. – De most tényleg, egyáltalán miért jöttél vissza Wisconsinba? Nina szabadságot adott neked?

-Nem. Nina egyáltalán nem is tudott róla, hogy eljöttem. – mondta halkan Lysander.

-Tessék? Hogyhogy? – lepődtem meg.

-Ő nem akarta, hogy kitegyem a lábam abból az átkozott lakásból. – mesélte. – Úgy jöttem el, hogy nem szóltam senkinek.

-Akkor sem érdekelsz! – vágtam rá, és tovább ápoltam a kezemet. – Menj vissza inkább.

-Amanda… igazad volt Ninával kapcsolatban. – mondta halkan.

-Tessék?

-Igazad volt Ninával kapcsolatban! – ismételte meg hangosabban.

-Jó ezt hallottam, csak nem értem. – mondtam.

-Azért jöttem vissza, hogy ezt elmondhassam neked. Sajnálom, amit veled tettem, teljes szívemből, és…

-Neked nincs is szíved. – szóltam közbe. Ezt a megállapítást már nagyon régen fogalmaztam meg magamban.

-De van. Csak az elmúlt hónapokban nem annak adtam, akinek kellett volna.

-Akkor sem értelek. – mondtam keserűen. – Mi vett rá, hogy itt hagyd ezt a várost?! Hát nem gondoltál arra, hogy még minden rendbe jöhetett volna, hogy minden megint szép lett volna és mindenki boldog is lehetett volna?!

-Mi ez a sok „lett volna”? – kérdezte gyanakodva Lysander.

-Ne várd, hogy megbocsájtsak ám neked! Haragszom rád úgy, ahogy vagy, és ez sohasem lesz másképp! – kiabáltam, és tehetetlenül sírni kezdtem.

Három hónap után először sírtam. A könnyeim úgy folytak le az arcomon, mint a folyó, aminek felhúzták a gátját, és így kiömölhetett.

Észre se vettem, hogy Lysander leguggolt elém, és megfogta a kezemet. Kirántottam a kezemet az övéből.

-Mi történt a hajaddal? – kérdezte szomorúan.

-Te tetted ilyenné. – szóltam vádlón, könnyek között. – Nem festék.

Szótlanul nézte, ahogy sírok, és nem tett semmit. Csak hosszú idő után szólalt meg.

-Tényleg szebb volt a hajad fehéren.

-Viktor szerint a fekete sokkal jobban áll nekem. - vágtam rá megsértve, és a könnyeim is apadni kezdtek.

Lysander erre felkapta a fejét.

-Milyen Viktor? Amelyikkel a tengerparti bulin barátkoztál össze?

-Igen. – bólintottam, és letöröltem a könnyeimet.

-Miatta mondtad annyiszor, hogy „lett volna”, ugye? Találtál magadnak mást, egyáltalán nem is vártál vissza! – kezdett dühbe gurulni.

-Hát persze, hogy vártalak. – szomorodtam el, és megint sírni kezdtem. – Két egész hónapon át vártalak, de nem jöttél, és új barátokat szereztem. És tudod, mit? Örülök, hogy így lett!

Akaratomon kívül megint elöntött a méreg, és felálltam a székről.

-Most meg hová mész? – kérdezte Lys.

-Nem tudom, de tőled minél messzebb. – mondtam haragosan, és az ajtó felé mentem.

Lysander az utolsó pillanatban állta el az utamat.

-Hát nem érted, hogy én mindent megbántam? – kérdezte halkan. – Minden, amit Nináról mondtál, igaz. Elismerem, én is rájöttem úgy egy héttel ezelőtt, hogy minden valóságos. A szeme is. A szándéka is. A személyisége is. Higgy nekem, Amanda! Ez az egyetlen, amit tőled kérek.

Először néztem bele a szemébe. Olyan régen láttam, és mégis, cseppet sem változott. A szemei most csillogtak, és olyan szépek voltak, hogy úgy éreztem, menten hanyatt esek.

-Nem akarok többet rajtad gondolkodni. – mondtam. – Elég fájdalmat okoztál már.

-Nem gondolod, hogy az az igaz szerelem, amelyik néha fáj? – kérdezte.

-Nem. Hagyj elmenni, vissza kell mennem a versenyre. – kértem, és kifelé indultam a teremből.

-Biztos, hogy nem adsz még egy esélyt? Mindent elmagyarázok.

-Nem. – válaszoltam magabiztosan. – Már csak Viktor miatt sem.

Elindultam a folyosón. Lysander még utánam szólt.

-Nem is az én hibám az egész! Nina volt, ő okozta mindezt!

-Hallgatnod kellett volna rám először is! – kiáltottam, és visszamentem hozzá. – Hallgatnod kellett volna rám, és minden jóra fordult volna! De te mindig csak a saját fejed után mész, és sosem figyeltél rám igazán!

Mindezt nagyon jól esett kimondani, mert tényleg így gondoltam.

Lys megsemmisülten fordított nekem hátat, és elindult a folyosó másik irányába.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most csak egy csel, hogy utána menjek, vagy tényleg elege van az egészből. Haboztam egy ideig, aztán arra gondoltam, amit Michaelnek mondtam két órával ezelőtt.

Hallgass a szívedre!

Álldogálltam még fél percig, aztán tétován Lysander után indultam, bár fogalmam sem volt, merre ment.

Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam. Az egyik folyosón ült, a hátát a falnak támasztotta, és gondolataiba meredt. Szinte észre se vette, hogy leültem mellé.

-Tudtad, hogy helyetted én írtam dalszöveget Castielnek? – kérdeztem hosszú csönd után.

Lysander meglepődve rám nézett.

-Tényleg?

-Igen. Eléggé vicces volt rímeket kitalálni… Nem az én műfajom. – tettem hozzá.

-New Yorkban rengeteg számot írtam. Tetszeni fognak. – mosolygott.

-Duettet énekeltetek? – kérdeztem félve.

-Kivel? – értetlenkedett.

-Ninával.

Rövid hallgatás után válaszolt csak.

-Arra sosem vitt rá a lélek.

Nevettem. Jólesett végre együtt nevetni.

-Miért mondtad azt, hogy már csak Viktor miatt sem próbáljuk meg újra? – kérdezte feszülten.

Össze kellett szednem a gondolataimat, mielőtt válaszoltam.

-Viktor mentett meg a depressziótól. Sokat köszönhetek neki, és nem mellékesen szeretem is. – mondtam habozva.

-Szereted? – kérdezte fájdalmasan.

Nem válaszoltam. Erre inkább jobb nem válaszolni.

-Nem értem, miért nem hagysz itt inkább. – vallottam be. – Én annyira borzalmas és elviselhetetlen vagyok, csak veszekedni tudok, és mégis itt vagy most a Művészetek Házában.

-Szerintem te vagy a legcsodálatosabb ember a földön. – válaszolta lassan Lys, és nem nézett rám. – Nem értem, hogy láthattam benned ördögöt.

Egymásra néztünk, hosszan, gondolkozva. Szinte észre sem vettem, hogy mennyire közel van már az arcunk egymáshoz, csak akkor, amikor megszólalt a hangosbemondó.

-A verseny eredményhirdetéséig 5 perc van hátra.

Sóhajtottam, és felálltam. Lysander is felállt, és együtt indultunk vissza a nagyterembe.

-Szuper voltál. – jutott eszébe a versenyen való szereplésem. – Hogy tudtad ilyen rövid idő alatt megtanulni?

-Így. – mutattam fel a bal kezemet. Mostanra már egészen bedagadt.

-Mi történt? – kérdezte Lys, és a kezébe fogta a bal kezemet.

-Ínhüvelygyulladás… volt. Most már nem tudom, mi ez a daganat. – vallottam be őszintén.

-Így nyomtad végig ezt a húsz percet? – bólintott elismerően. – Szép. Egyébként meg, tudom, milyen cuccot kell kenned rá.

-Én is.

-Nem azt, ami az asztalon volt abban a kis teremben. – legyintett Lys. – Egyszer régen nekem is volt ilyen, a sok írástól.

-Tényleg? – lepődtem meg. – És mivel kented?

-Majd megmutatom. Most inkább siessünk. – javasolta, és gyorsabban kezdett lépkedni.

Út közben megigazítottam a hajamat, és mielőtt beléptünk volna a terembe, még feltettem egy őszinte kérdést.

-Szerinted tényleg rossz így a hajam?

Lysander mosolygott, szinte nevetett.

-Nem mondtam, hogy rossz. Csak hogy nekem az előző szín jobban tetszett.

Utána pedig a fülembe súgott.

-Egyébként már nem fekete, hanem inkább középbarna.

Meglepődötten néztem meg egy tincset.

-Valóban. – vontam meg a vállam. – Jól néz ki.

-Mindenhogy jól néz ki. – emlékeztetett komolyan, aztán kinyitotta az ajtót. – Csak utánad.

-Kösz. – motyogtam zavartan, és beléptem a nagyterembe.

A zsűri éppen felsorakozott a színpadon, a versenyzők előtt. Gyorsan odasiettem Michael mellé, és átvettem tőle a hegedűmet. Mosolyogva fogadott, és a kezemről érdeklődött. Bólintással jeneztem, hogy rendben lesz.

Az eredményhirdetés elkezdődött. Az első csoport győztese Michael lett (ki más), amivel teljesen egyet értettem, mert tényleg ő volt a legjobb.

-A második csoport harmadik helyezettje… George Swatt lett, gratulálunk neki!

A közönség ujjongott, és mi is lelkesen tapsoltunk a tizennyolc éves fiúnak, aki csakugyan eredményesen szerepelt ma.

-A második helyezett… Klaudia Watt lett, nagy tapsot neki! – mondta a bemondó, és megint tapsvihar tört ki. Klaudia is örömteli arccal kiment a színpadra, és átvette a neki járó jutalmat.

Kicsit elszomorodtam. Maximum a második helyre számítottam, úgyhogy most eléggé le voltam lombozódva, hogy na tessék, mégsem sikerült.

-A második csoport nyertese pedig Vida Amanda Ruth lett, Chajkovszkij D-dúr hegedűversenyével!!! – még alig fejezte be a mondatot, a közönség már tapsolni kezdett.

Alig bírtam elhinni. Hogy mi?! Én? Én, megnyerni egy hegedű versenyt? Mi van ma, karácsony?!

A mellettem ülő lány ébresztett fel a sokkos állapotomból. Kicsit meglengette előttem a kezét, mire észbe kaptam, és gyorsan felsiettem a színpadra én is. Mindenki tapsolt, én meg állatira boldog voltam, hogy életem első sikerét ilyen szépen ünnepli mindenki.

A bemondó néni (ahogy én neveztem) átadta a kis, ámde nagyon szép kupát, oklevelet, és a kétmillió forint utalványát is. Mint később kiderült, a különdíjat is én nyertem (mert miért ne?), úgyhogy összesen hárommillióval lettem gazdagabb, de nem is a pénz számított igazán, hanem a siker. Annyira tapsoltak, hogy megfordult a fejemben, hogy még egyszer előadom a darabot, de mire a gondolatot kimondtam magamban, belenyilallt a kezembe a fájdalom.

Sokáig álltunk a színpadon, amíg elkészültek a fotók, a jutalmak kiosztása, stb.

Végül lemehettünk a nézőtérre, de ott sem kaptam még levegőt. Rengeteg ismeretlen ember jött oda hozzám gratulálni, legalább egy órán keresztül kellett mosolyogva mindenkivel kezet ráznom.

Miután kiürült a nézőtér, az egyik hegedűművész (a zsűri egyik tagja) jött oda hozzám.

-Szia… Amanda, ugye? – szólított meg.

-Igen, jó napot. – álltam föl a helyemről, mert időközben leültem pihenni.

-Nyugodtan ülj csak le. – nyugtatott meg mosolyogva a férfi, és ő is leült mellém. – Nem volt semmi, amit ma alakítottál. Komolyan mondtad, hogy csak fél éve kezdted a hegedűtanulást?

-Igen. Talán még nincs is fél éve… - gondolkodtam el ezen egy kicsit.

-Mi vett rá, hogy indulj a versenyen? – faggatott az úr. – És hogy sikerült mindezt végig csinálnod?

Haboztam a válasz előtt.

-Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy fél év után igenis lehetséges megtanulni és eljátszani egy egész hegedűversenyt. Olvastam több helyen is, hogy ez a harmadik legnehezebb hegedűdarab, amit Chajkovszkij írt, ezért elmentem a zeneiskola könyvtárába, és kikölcsönöztem. – meséltem őszintén. – A darab lenyűgözött. Húsz nappal a verseny előtt kezdtem el gyakorolni, és itt is, az utolsó két oldalt valójában már a kottából játszottam rögtön. Azt még nem gyakoroltam eddig. – vallottam be.

-Húsz nap alatt? Most viccelsz? – nevetett a férfi.

-Nem, egyáltalán nem viccelek. És az elmúlt két napban nem gyakoroltam semmit, a kezem miatt. – felmutattam a bal kezemet, ami már teljesen be volt dagadva.

-Így játszottad el a darabot? – hüledezett.

-Így. Megmutattam, hogy igenis lehetséges. És úgy gondolom, sikerrel jártam.

-Az egyszer biztos. Ha így folytatod, nagyszabású jövő vár rád. Itt a névjegykártyám. – adta nekem a kis cetlit. – Keress fel, ha van kedved koncertet adni itt, a Művészetek Házában. Itt én vagyok az igazgató.

Mosolygott, kezet fogtunk, és elment.

Ámulva néztem a kezemben a névjegykártyát.

-Mit kaptál? – ült le mellém Lysander, és mosolygott.

-Áh, csak egy világhírű művész névjegykártyája. – legyintettem. – Semmi érdekes.

-Mehetünk? – kérdezte, és felállt.

-Mi ez a többes szám? Én megyek, és te mész. Olyan nincs, hogy megyünk. – emlékeztettem.

-De van. Na gyere, még menjünk fel a cuccodért. – intett Lys, és elindult a folyosón.

Nem tehettem mást, utánamentem. Most a legkevésbé sem volt kedvem veszekedni.

Miután felszedtük a táskámat és a hegedűt is rendbe tettem, megindultunk az épület kijárata felé. Kint esett, sőt, inkább zuhogott az eső, úgyhogy megálltunk az eresz alatt.

-Busszal mész? – kérdezte Lys.

-Nem. Jönnek értem. – válaszoltam, és körülnéztem, hátha látom Viktor kocsiját.

-Gratulálok a versenyhez. – mondta, és mosolygott.

-Honnan tudtad, hogy egyáltalán itt vagyok? – kíváncsiskodtam.

-Castiel útbaigazított. – vonta meg a vállát Lysander. – Ő mondta, hogy ma van a versenyed.

-És megérte eljönnöd? – kérdeztem mintegy mellékesen.

-Szerintem megérte. És szerinted?

Bizonytalanul rámosolyogtam, és cseppet sem magabiztosan, de azt feleltem:

-Szerintem is.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, amikor Lysander felém hajolt, hogy megcsókoljon. Habozni sem volt időm, annyira gyorsan történt, és bevallom én is, hogy nem volt ellenemre.

Abban a pillanatban, amint megéreztem a nagyon régen átélt pillanatot, mintha villám csapott volna belém, úgy futott végig a hátamon a hideg. A gyomrom rögtön görcsbe rándult, és annyira más volt ez, mint Viktorral… ezt muszáj volt elismernem.

Annyira megrohant a sok emlék egyszerre, a rengeteg jó és rossz érzés egyaránt, hogy nem gondolkodtam. Be kellett látnom, hogy Lysander már nagyon hiányzott az életemből, és hogy ezt bebizonyítsam, mindkét kezemmel átkaroltam a nyakát. Mint később rájöttem, elég nagy hiba volt, mert ettől felbátorodott, és ő is átölelt.

Olyan, mintha a múltban lennénk – gondoltam -, mintha nem lenne semmi baj, nem lenne harag, nem történt volna semmi. Nem lenne Viktor, és…

Ekkor elöntött a bűntudat. Milyen hálátlan vagyok! Annyi mindenen mentünk keresztül Viktorral, milyen szép jövő várna vele! Megérdemelné, hogy legalább egy kicsit tiszteljem annyira, hogy hűséges maradjak hozzá, erre most itt állok a Művészetek Háza előtt, és nem mással csókolózok, mint az exemmel! Hová fajul a világ?!

Dudálás hallatára tértem magamhoz. Észre se vettem, hogy egész idő alatt csak a gondolatok zavartak, de ez rajtam abszolút nem látszott külsőre. Egy pillanat alatt a helyére állt az agyam, és irtózatos lelkiismeret furdalás tört rám.

Lysander magához ölelt, és a fülembe suttogott.

-Szeretlek, Amanda. Kérlek, gyere vissza hozzám…

A szívem akkorákat dobbant, és olyan hangosan, hogy még magam is megijedtem. Rákvörös lett az arcom, és megköszörültem a torkom.

-Öhm… már nem azért, de mennem kéne a kocsihoz, még a végén…

Megint dudáltak. Te jó ég, mit kapok én még ma!

-Bocs. – kapott észbe Lysander is. – Nem akartam.

-Semmi baj, csak… illetve dehogyisnem baj! – kaptam észbe.

Dudáltak.

-Na jó, akkor… szia! – köszöntem bénán, és a kocsihoz siettem.

Lys csak intett, de nem mondott semmit.

Beszálltam az autóba, és amikor megláttam Botit a volán mögött, állatira megkönnyebbültem.

-Bocs, hogy megzavartam a love-feelinget, de tilosban parkoltam, és itt köröz valahol egy rendőr. – mentegetőzött a bátyám.

-Hála az Istennek, hogy csak te vagy az. – fújtam ki a levegőt egy szuszra.

-Miért, mi lett volna, ha Viktor jön érted? – értetlenkedett. Ő nem tudott a mi szoros kapcsolatunkról.

-Semmi… csak amit most láttál, kérlek, ne add tovább neki. – könyörögtem.

-Jó, de miért?

-Azért, mert…

-Kapcsold be az öved! Gyorsan! Itt a rendőr. – figyelmeztetett Boti.

-Oké. – sóhajtottam fellélegezve.

Ezzel szerencsére vége lett a magyarázkodásomnak, mert Boti hirtelen el lett foglalva a rendőrökkel. Amikor kiértünk a környékről, megkönnyebbült, hogy sehol se állították meg.

-Miért aggódsz annyira? – kérdeztem.

-Nem is vetted észre? Ez nem az én kocsim, hanem Viktoré. – motyogta a bátyám.

Körülbelül 5 perc csendes utazás után eszébe jutott, hogy miért is jött értem.

-Megnyerted a versenyt? – kérdezte.

-Meg én! – büszkélkedtem viccesen. – Viccen kívül, tényleg megnyertem.

Boti akkorát fékezett, hogy nyikorgott a kerék gumija.

-Most viccelsz velem? – kérdezte.

-Nem. Mindig azt hiszed, hogy viccelek, pedig nem. – mosolyogtam boldogan, és elővettem a zsebemből a névjegykártyát. – És egy híres hegedűművész is odaadta a névjegykártyáját azzal, hogy keressem fel, ha van kedvem koncertet adni a Művészetek Házában!

-Nem semmi. – bólintott elismerően Boti, és újraindította az autót. – Ügyes vagy.

-Kösz.

-Bár nem értem, hogy azzal a nyikorgással hogy lehet egyáltalán helyezést kapni… - tette hozzá utólag, mire majdnem nyakon vágtam. – Jó, jó, csak vicc volt, nyugi!

-Nagyon jót nevettem. – gúnyolódtam, és kibámultam az ablakon.

Csakhamar hazaértünk. Meglepő volt, hogy két hónap után most nem lógott a fogason Viktor kabátja, és feltűnő csend volt a házban.

-Miért is az ő autójával jöttél értem? – kérdeztem.

-Mert neki volt szüksége az enyémre. Tudod, annak nagy a csomagtartója az építkezések miatt. – magyarázta Boti, és elemezte még volna a kocsiját, de leintettem. Nem igazán érdekelt az autója.

-Eszünk egy rántottát? – kérdeztem.

-Naná. Csináljam meg? – ajánlotta föl a bátyám.

Hüledezve bámultam rá.

-Most viccelsz velem? – utánoztam a hanglejtését.

Nem csoda, hogy a maradék utat futva kellett megtennem a konyháig, nehogy kapjak egy nyaklevest…