A lényeg, hogy nem láttam sehol, ami még jobb kedvre derített. A buli a tetőfokára hágott, egyre többen lettünk a parketten. A diákok egyre csak jöttek, jöttek és jöttek. A végén már alig fértünk el... Úgyhogy inkább büfézni kezdtünk.
-Mit kérsz? - fordult hátra Castiel, és nekem célozta a kérdést.
-Melegszendvicset és egy gyümölcslevet. - vontam meg a vállam, és random mondtam, mit kérek. A lényeg az, hogy ehető legyen...
-Milyet?
-Tök mindegy. - legyintettem.
Castiel leadta a rendelést (kivételesen most nem flörtölt a büféssel, mert Deborah is mellette volt), aztán leültünk az egyik asztalhoz. Kisvártatva Rosalya és Leigh is csatlakozott hozzánk, aztán jött Iris is és még Armin is megjelent. Vannak még csodák...
-Szerinted? - fordult felém Iris.
-Mi? - ébredtem fel.
-Szerinted Amber nagyon megsértődött Castielre? - vigyorgott Armin. - Nem látjuk sehol.
-Ja, háááát nem tudom. - vontam meg a vállam.
-Lysander?
-Nem tudok semmit. - Lys elnézett a terem másik végébe, csak hogy ne kelljen látnia fürkésző szemeimet.
-Kár. - sajnálkozott Rosa. - Egyébként, Castiel, hogyhogy nem rögtön Deborah-val jöttél? Minek kellett a szőke?
-Hosszú. - legyintett flegmán Cast.
-Nem baj, bőven van időnk. - nógattam én is.
-Naa, nem lehet olyan titkos. - vigyorgott Iris is.
Feltűnt, hogy Lys válla egy kicsit megmerevedett, de nem tettem szóvá, nehogy a végén még felhúzza magát.
Castiel nem felelt, inkább elnézett a parkett felé. Elindult egy szám, mire Cast megragadt Deborah karját.
-Gyere, Deb, ez a kedvenc számod! - mosolygott. - Csörögjünk egyet! - és már el is kezdte húzni a lányt a tánctérre.
Deborah értetlenül nézett, ugyanis tuti, hogy nem ez a kedvenc száma, de azért követte.
Nekem ez így nem tetszik.
-Minden rendben, Lysander? - ráncolta a szemöldökét Leigh. - Mintha kicsit sápadt lennél.
-Biztos, csak a világítás miatt. - vonta meg a vállát.
Ránéztem, és kicsit megijedtem. Soha nem volt még ennyire fehér az arca. Szinte beleolvadt a hajába.
-Jól vagy? - érintettem meg az arcát.
-Semmi bajom. - tiltakozott. - Tényleg csak a fények lehetnek.
Erre már nem tudott mit mondani, inkább elfordította a fejét, hogy ne bámuljam annyira.
Rossz előérzetem van.
-Ott van Amber! - mutatott a parkett felé Iris. - Mégsem tűnt el, úgy látszik.
És tényleg. A szőke lány a táncolók mögött állt, és karba tett kézzel, szúrósan nézett...rám. Mi?!
A többiek ezt nem vették észre, tovább csevegtek.
Lysander viszont még jobban elsápadt.
-Fáradt vagy? - kérdezte hirtelen tőlem, megragadta a kezem, és felhúzott az asztaltól. - Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elalszik.
-Mi? - értetlenkedtem. A többiek sem nagyon értették.
Leigh viszont bólogatott.
-Igen, egy kicsit tényleg lefárasztott téged ez az este, Amanda. - helyeselt, és lopva az öccsére pillantott. - Majd a ruhát vidd vissza a butikba, kérlek.
-De hát én nem... - kezdtem tiltakozni.
Lysander türelmetlenül a parkett felé nézett, aztán vissza rám. Mi baja van? Lehet, hogy rosszul érzi magát?
Hiába bizonygattam, hogy teljesen jól vagyok, Lys húzni kezdett a kijárat felé. Félúton viszont megmakacsoltam magam, és megálltam. Ő is megállt, és visszajött hozzám.
-Nem jössz? - kérdezte.
-Hulla sápadt vagy. Elmondanád, mi bajod? - türelmetlenkedtem.- Azért az mégis csak sok nekem, hogy először úgy nézel ki, mint aki mindjárt meghal, aztán hirtelen megőrülsz, és haza akarsz vinni!
Nem tehetek róla, a viselkedése feldühített.
-Amanda, gyere utánam, kérlek. - sóhajtott, és megint megfogta a kezem. Jéghideg volt az érintése.
-Mondd már meg, mi bajod... - rimánkodtam. - Beteg vagy? Fáj valamid?
-Mondtam már, hogy semmi bajom! - ellenkezett. - Gyere, majd otthon elmondom.
-De ez akkor sem jó így! - akadtam ki. - Nem értem ezt, nem, nem és nem! Elegem van, hogy mozgatsz, mint egy bábut! Most vagy tényleg megőrültél, vagy részeg vagy, vagy mit tudom én! De ez nem az én Lysanderem, az egyszer biztos. - megmakacsoltam magam, és nem mozdultam.Még folytattam volna, de egy csókkal belém fojtotta a szót.
Megpróbáltam mindent beleadni. A sok kérdést, a keserűséget, a szeretetet, az aggódást, mindent meg akartam mutatni ebben a csókban. Sürgetően átkaroltam a nyakát, hogy még közelebb húzzam magamhoz, de eltolta az arcomat.
-Kérlek. Csak most az egyszer hallgass rám. - suttogta. - Na, gyere.
Megfogta a kezem, és a kijárathoz húzott. Nem ellenkeztem.
Az ajtónál megállt, és szembe fordított magával.
-Mindjárt jövök, hozom a kabátod. - mondta. - Történjék bármi, ne mozdulj innen, jó?
-Jó. - bólintottam, és nekidőltem a falnak.
Lysander elsietett, én meg magamra maradtam.
Ezt én egyszerűen nem bírom! Most fog kiderülni, hogy valami halálos beteg (mert úgy néz ki), vagy drogos? Vagy engem rendőrök köröznek, és azért kell elmennünk, mert jönnek a zsaruk? Mi baja van? Neki, Castielnek, és talán még Leigh-nek is. A fiúk megőrültek. Valami nem stimmel.
-Jé, micsoda szerencse, hogy találkozunk, Amanda! - hallottam egy ismerős hangot mellőlem.
-Szia, Amber. - motyogtam unottan.
-Helló. Mit csinálsz itt egyedül?
-Lysandert várom. - vágtam rá.
-Már most elmentek? - húzta fel a szemöldökét a szőke csaj. - Kár.
-Mégis, téged ez miben érint? - értetlenkedtem.
-Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Szeretem, ha látok néhány osztálytársat magam körül.
-Te mit ittál? - rémültem meg. - Valami nincs rendben a fejeddel.
-Minden oké. - bólintott vigyorogva.
Egy lépést hátráltam. Nem tetszik nekem ez az arckifejezés... Egy kicsit (na jó, nagyon) ijesztő. Wáá.
Csak egy pillanaton múlt az egész. Nem kellett volna elnéznem a lelátó irányába, mert csak erre várt. Mégpedig ezt tettem.
Kíváncsi voltam, hol tart Lysander, és még meg is pillantottam. Éppen visszafelé indult, és amikor meglátott, hirtelen megtorpant. Ilyen messziről nem nagyon láttam, de mintha megrémült volna.
Amber nem is akart többet, csak hogy ne rá figyeljek. Hirtelen megragadta a karom, és valaki más pedig befogta a szám. Ijedten sikítani akartam, de egy hang nem jött ki a torkomon.Egy lökéssel kint voltam az udvaron, az ajtó hangos csapódással zárult be mögöttünk. Kulcscsörgés, aztán egy kattanás, és a bejárat bezárult. Nem tudnak utánam jönni... Jézusom!
Kint ragadtunk a sötétben.
A tornaterem ajtaján belülről puffanás hallatszott, ahogy valaki elkezdte ütögetni.
-Nyissátok ki! - hallottam Lysander tompa hangját.
-Oké, pár óra, és kinyitom! - kiabált vissza Amber. - Addig várjatok egy kicsit!
-Francokat! Azonnal nyisd ki! - kiabált Lys.
A számat még mindig fogták, úgyhogy nem tudtam kiáltani. Csak egy nyögésre futotta, de ezért is kaptam egy ütést a lábamra.
-Aztán ne felejts el valami jó kis sírfeliratot írni! - kiáltotta még Amber. - Úgy tudom, értesz az ilyesmihez.
-Tessék? - sikítottam. Kiszabadultam egy pillanatra a kéz szorításából, de jól meg is jártam, mert egy erős valaki hátra fogta a kezeimet, és csavart rajtuk egyet. Fájdalmamban felkiáltottam.
Nem sokáig tartott, mert már megint nem tudtam megszólalni, a két kéz még erősebben tapadt rá a számra.
Aztán még hallottam valami kiabálást a tornaterem felől, de a látásom elhomályosult, és a lábaim felmondták a szolgálatot...
*Lysander szemszöge (kicsit korábban indul)
Végre megvan a kabát.
Visszafordultam, és szememmel Amandát kerestem, amikor megfagyott ereimben a vér. Amber állt mellette, beszélgettek. Nem vette észre, hogy mögötte pedig egy nála jóval magasabb fiú áll, olyan négy évvel idősebb nála. Ugrani készült.
Megpróbáltam neki jelezni, hogy fusson, de pont, amikor fel akartam emelni a kezemet, Amber megragadta a karját, az ismeretlen pedig befogta a száját.
Elkezdtem lefelé futni a lépcsőn, de hiába. Pár pillanattal később már kint voltak.
Nekimentem az ajtónak, de nem nyílt ki. A fenébe! Bezárták!
Elkezdtem ütlegelni az ajtót.
-Nyissátok ki! - ordítottam.
-Oké, pár óra, és kinyitom! - hallottam Amber gonosz hangját.
-Francokat! Azonnal nyisd ki az ajtót! - kiabáltam.
-Ne felejtsd el valami jó kis sírfeliratot írni! - viháncolt. - Úgy tudom, az jól megy neked.
Éreztem, hogy a maradék szín is kimegy az arcomból. Csak viccel. Ugye csak viccel? Ugye csak VICCEL?!
-Tessék?! - sikított valaki. Sajnos jól tudom, hogy ki. Egy puffanást hallottam, aztán egy kiáltást, és néma csöndet...
-Azonnal hagyd abba! - kiáltottam. - Mit gondolsz magadról, milyen bűnös lélek vagy te?! Az ilyeneket börtönbe teszik!
-Hagyd már, apám a rendőrséggel jóba van. - vihogott Amber az ajtó túloldaláról. - Na, szia, szépfiú, aztán ne ess depresszióba!
Nem szoktam káromkodni. Most viszont nem esett nehezemre.
Kétségbeesetten körbenéztem. Hol tudnék kimenni? Sehol egy ablak. Semmi.
Castiel tűnt elő a tömegből.
-Na mi van? - kérdezte vigyorogva. - Öregem, ha tudnád mennyire fehér az arcod! Rosszabb, mint Amandáé. Hogy sikerült?
Elborult aggyal az ajtóra mutattam, aztán tanácstalanul kitártam a karom.
-Tudsz még beszélni is? - értetlenkedett.
Rövid tőmondatokban leírtam neki a helyzetet. A szája helyett már csak vékonyka vonalat láttam, annyira összepréselte őket.
Castiel hirtelen csettintett egyet, és felkiáltott.
-Az öltöző!
Egyszerre indultunk el futva az öltöző felé. Ott van ablak...
*
*
Amikor kinyitottam a szemem, az első gondolatom ez volt:
Sötét van.
De tényleg. Nem olyan sötét, mint kint az udvaron, éjjel. Inkább mintha bent lennék egy helységben, ahol nincsenek ajtók, ablakok.
Hunyorogva próbáltam hozzászoktatni a szemem a láthatatlan semmiséghez, de nem ment.
Aztán rájöttem, hogy miért.
A szemem be volt kötve valami kendővel, a kezeimet is hátra fogták, szintén valami ilyesmivel. Bár szorított, nem ez volt a legnagyobb gondom.Hol vagyok?
Egyedül vagyok?
Lysander hol van? Jól van, ugye...?
Kuncogást hallottam mögülem, mire összerezzentem.
-Felébredtél? - vihogott Amber.
-Nem vagy vicces. Engedj el! - követeltem. Kicsit zavart, hogy nem látok semmit.
-Eszemben sincs. - tiltakozott. - Ha már eddig eljutottam, minek fordulnék vissza?
-Nem értelek.
-A múltkor megállított a barátod. Most nem sikerült neki. - mondta kárörvendően. - Túl tudok járni az eszén.
-Mit akarsz csinálni? - kérdeztem élesen.
-Nem mondta neked? - lepődött meg.
-Nem árult el semmit! Miért jöttél Castiellel a bálra?! Van akármi köze ennek hozzám?! - kiáltottam.
Hallgatott, aztán megszólalt.
-Ezek szerint tényleg nem tudsz semmit.
-Hát persze, hogy nem! Mondd el, most! - követeltem.
-Ez az utolsó kívánságod?
-Ha így vesszük. - fújtattam.
-Az egész ott kezdődött, hogy Lisával beszéltem meg a tervemet, vagyis éppen arról csevegtünk, hogy a bálon majd elkaplak, és végre meg tudlak leckéztetni. - kezdte. - Az egészet jó részletesen leírtam Lisának, kár volt érte. Castiel és Lysander éppen akkor mentek el mellettünk, de nem vettem őket észre. - dohogott mérgesen. - Először Lisa figyelmeztetett, hogy van mögöttem valaki... Castiel hátulról megfogta a hajam, és a tekintete enyhén szólva szikrákat szórt. Akkor azt mondtam, hogy csak vicceltem, és semmi ilyesmit nem gondoltam komolyan. Nem hittek nekem. Nem üthettek meg, mert volt körülöttünk egy csomó ember, aki szemtanú lett volna. - vihogott. - Castiel azzal próbált lenyugtatni, hogy ha nem bántalak, elmegy velem a bálra. És azt is mondta, hogy nem fog cikizni egész este. És hogy majd táncol velem, úgy fog viselkedni, mint a barátnőjével. Érted már?! Az a vörös démon mindent elhitetett velem, és még meg is csinálta volna, mert úgy látom, tényleg nem akarta, hogy meggyilkoljalak! - kiabált. - Csak elkövetett egy hibát. Odahívta a barátnőjét, az estét félbeszakította, amiből arra következtettem, hogy igazából neki tök mindegy, hogy mit csinálok, csak hagyjam békén! Így hát, megsértődtem, és végrehajtom az eredeti tervemet! - vészjósló lett a hangja. - Úgyse hiányoznál sok mindenkinek, maximum a bátyádnak.
-Ez nem igaz! - tiltakoztam, bár a hangom remegett.
-Miért? Gondolkozz már kicsit. A barátaid ellennének nélküled, Lysander írna egy halom szomorú verset, de aztán kiírja magából a bánatot egy hét alatt. A szüleid úgysem élnek veletek, Kentin végre elfelejt, ahogy az a Viktor is, és ennyi! - ecsetelte a tervét.
-Hol vagyunk? - vágtam közbe.
-A kémia szertárban. Szeretem ezt a helyet. - viháncolt.
Szóval ezért volt annyira fura Lysander az este folyamán... Mert hallotta Ambert ilyenekről beszélni, és attól félt, hogy megjelenik, vagy a tervük Castiellel félresikerül. Mint ahogy történt.
Azért volt olyannyira sápadt, mert meglátta, hogy Amber megjelent akkor a bálon, és azért lett a végére annyira halott színe, mert féltett. Azt hiszem.
-Abba hagynád a hallgatást? - türelmetlenkedett Amber. - Miért nem menekülsz?
-Mert nem tudok. - válaszoltam logikusan, bár berekedt a hangom.
-Hát jó. Akarod látni, hogy mit eszel, vagy legyen inkább zsákba macska? - kérdezte.
-Normális vagy?! - hüledeztem.
-Teljesen. De akkor ezt nemnek veszem... Kár. Na mindegy. Tudod, a kénsav milyen színű? - kérdezte.
-Nehogy eszedbe jusson megetetni velem! - kiáltottam rémülten.
-Miért? Az ammóniának jobba örülnél?
Nem válaszoltam. Ezt úgysem lehet igaz. Az ébresztőórám mindjárt csörögi kezd, és felébredek. Ugye? Ugye így lesz...?
-Akkor maradok a kénsavnál. - határozott Amber, és megragadta az arcom. - Nyisd ki a szád!
Nem engedelmeskedtem.
-Azt mondtam, nyisd ki a szád! - kiáltott rám hangosabban.
Összeszorítottam a számat.-Oké. Akkor kénytelen leszek segítséget kérni. - sóhajtott Amber. - Kérlek, Thomas, segítenél?
Valaki (biztos ez a férfi...) megmozdult kicsit mellettem, és elém lépett. Felpofozott egyszer, kétszer, háromszor, de ellenálltam. Nem nyitottam ki a szám.
Az arcom nagyon fájt, de nem ér meg annyit, hogy kinyissam.
Ekkor a hátamhoz lépett, és a térdével a lapockám közé rúgott, ami elviselhetetlennek tűnt. Felkiáltottam.
Ez nem volt jó ötlet. A cucc már bent volt a számban. Kiköptem, és segítségért kiáltottam, de akkor megint megpofoztak.
A kénsav már a torkomat kaparta. Egyébként elvileg nem mérgező, csak különösen kellemetlen. Amit most már tapasztalhattam is. Aú!
-Ne, ne, ne! - tiltakoztam, de már nem bírtam normális hangot kiadni. Teljesen berekedtem, a kénsav pedig égette a torkom és a szám.
-Amanda! - hallottam egy ismerős hangot. - Hol vagy?
Befogták a számat, és síri csend lett a szertárban.
Castiel tovább kiáltozott.
-Amanda!!! Hol vagy?!
Hallottam a lépteit, ahogy közeledett.
-Francba. - suttogta Amber.
-Amanda? - nyitódott az ajtó, és Castiel benyitott (gondolom, mivel még mindig nem láttam semmit.)
-Itt vagy? - kérdezte, és megindult az ellenkező irányba. Aztán megfordult, és hirtelen megállt. Észrevett?
-Lysander! - kiáltotta ki a folyosóra. - Lysander!
Amber és társa hirtelen eltűntek mellőlem. Már nem éreztem a szorítást se a hátamban, se a számon.
-Castiel... - suttogtam rekedten, de moccanni sem bírtam.
-Ezt nem ússzátok meg szárazon! - hallottam dühös hangját. - Ne félj, Amber, megemlítem az apádnak!
-Castiel...
-Ja, és üzenem a bátyádnak, hogy most az egyszer muszáj lesz együttműködnie velem! Ez most nem vicc! - fenyegetőzött.
-Castiel... - próbálkoztam, de már teljesen elment a hangom.
-Amanda! - kiáltott rám. - Mégis mi a fenét képzeltél?!
Nem bírtam beszélni, elsírtam magam.
-A fenébe is, ne bőgj! - kiáltott Cast, és letérdelt elém. A szememen lévő kendő eltűnt, és hunyorogva néztem körül. - Van valami bajod? - kérdezte, és megrázta a vállam. - Fáj valamid?
Megráztam a fejem.
-Haragszol rám? - kérdeztem félve, rekedten.
-Nem. Vagyis de, de csak azért, mert nem tudom másképp levezetni a dühömet. Bocs. - óvatos félmosolyra húzta a száját, aztán átölelt.
-Sajnálom. - mondta. - Nem kellett volna otthagynom Ambert a parkett közepén.
Megráztam a fejem, és újból sírva fakadtam.
-Csak ezt ne. - forgatta a szemét, és letörölte a könnyeimet az arcomról. - Gyere. Nem tudom, hogy hol van Lysander, de megkeressük.
-Nem fog menni. - suttogtam, és megpróbáltam felállni. Nem ment. A lábam nem engedelmeskedett nekem.
-Várj, megkeresem. - mondta Cast, és felállt. - Mindjárt jövök.
Bólintottam, és visszahuppantam a földre.
Castiel kiment. Pár perc múlva az ajtó újból kinyílt, és Lysander lépett be rajta. Körülnézett, aztán észrevett.
-Amanda! - kiáltott megkönnyebbülten, és hozzám sietett. - Mi történt?
A kezemet a számra tettem, aztán megráztam a fejem.
-Nem tudsz beszélni? - találgatott.
Újból megráztam a fejem.
Az arcom a két keze közé fogta, és sóhajtva letörölte a könnyeimet.
-Ha tudnád, mennyire sajnálom! - mondta. - Ha kicsit gyorsabb vagyok, vagy figyelmesebb, ez az egész nem történt volna meg.
Tiltakozóan megráztam a fejem, de tovább folytatta.
-Kihasználom, hogy nem tudsz beszélni. - határozott. - Hogy mi történhetett veled, azt elképzelni sem tudom. Fáj valamid? Csinált veled valamit? Hozzád ért egy ujjal is? Mindenesetre életben vagy, ami a legfontosabb. - mosolygott félénken. - Haza viszlek, jó?
Kinyújtottam felé a kezem, és átkaroltam a vállát. Szorosan magamhoz öleltem, amennyire csak tudtam. Bár én is éreztem, hogy ennyire még sosem voltam gyenge.
Lysander valamelyest megnyugodva sóhajtott, és viszonozta az ölelésem. Nem szorított nagyon, viszont annál inkább kedvesen. Azon gondolkodtam, hogy vajon neki is a legutóbbi csókunk járt-e a fejében. Mert nekem igen. Mielőtt még Amber elvitt... Vajon ő is emlékszik?
Mindenesetre nem tette szóvá, akármire is gondolt. Megfogta a kezem, és óvatosan fel kezdett húzni a földről, de csakhamar észrevette, hogy nekem ez nagyon nem megy. Úgyhogy a térdhajlatom alá nyúlt, és felkapott a karjába.Most az egyszer nem tiltakoztam. A mellkasának döntöttem a fejem, és küzdöttem a sírás ellen. Annyi volt egyszerre a megkönnyebbülés, hogy az már szinte fájt.
A hátam egyébként sajgott, ahogy vitt, de egy hangot sem adtam ki, nehogy észrevegye. Még csak az kéne, hogy duplán aggódjon...
-Lysander! - hallottam Castiel hangját. - Hát megtaláltad? Égen-földön téged kerestelek!
-Akkor már nem számít. Menj vissza a bálra. - mondta Lys. - Leigh tudhat a dologról, de ne mondd el másnak!
-Oké. Te nem jössz?
Lys nagyon csúnyán nézhetett rá, mert Castiel védekezően mondta:
-Jó, csak egy kérdés volt...
Kiértünk az udvarra, hirtelen hűvös lett. Erről eszembe jutott a kabátom.
Lysander kicsit szorosabban ölelt, és már nem is fáztam.
Haza értünk, és leültünk a kanapéra.
Zafír az egyik fotelben hancúrozott, és ment a tévé.
Egy fél óra múlva már rávettem magam, hogy rendesen felálljak, úgyhogy feltápászkodtam, és kimentem a konyhába. Lys csak a szemével követett.
Kerestem a gyógyszeres dobozban fájdalomcsillapítót, aztán valami torok-gyógyszert, és mindkettőt bevettem.
Már elmúlt éjfél, amikor meg tudtam szólalni.
-A többiek meddig buliznak? - kérdeztem.
-Sokáig. - válaszolt Lys, és szemlátomást örült, hogy hallja a hangom.
-Akartál volna ott maradni?
-Ahol Amber nem létezik, ott mindenhol szívesen vagyok. - mosolygott féloldalasan.
-Visszatért a színed. - érintettem meg az arcát. És tényleg, már nem volt annyira sápadt.
-Visszatért a hangod. - tette a kezét a torkomra.
Rátettem a tenyerem a kezére, és közelebb húzódtam hozzá.
-Lysander...?
-Hmm.
-Köszönöm. - leheltem.
-Én köszönöm, hogy kitartottál. - mosolygott. - Ha későn érünk oda, minden elveszett.
-Amber szerint, ha nem lennék, egy hétig depressziós verseket írnál, aztán túltennéd magad rajtam. - mondtam gombóccal a torkomban.
-De te ilyeneket nem hiszel el, mert van agyad. - fejezte be helyettem.
-Nem pont ezt akartam mondani...
-Ne csináld már. - simogatta meg a hajam.
-Jó. Nem csinálom. - fogadtam szót.
-Hová lett a makacsságod? - lepődött meg.
-Mostantól inkább hallgatok rád. - mosolyogtam. - Mint a bálon, kifelé menet. Különben minden rosszul sül el.
Nevetve közel hajolt, annyira közel, hogy az orrunk összeért. Behunytam a szemem, és kinyitottam a szám, mire megcsókolt.
Nem volt senki és semmi, ami megszakíthatott volna bennünket, végre-valahára. Lysander rendíthetetlen nyugodságot sugárzott, mint mindig. Pedig azért az agya bizonyára zaklatott volt. Olyan jó neki, hogy le tudja rejteni az érzéseit...
Én egy kicsit remegtem, részben az átéltek miatt, részben meg a csók hatása váltotta ezt ki belőlem. A mennyországban jártam, most már tényleg elmondhatom.
-Szeretlek. - suttogtam, amikor elváltak ajkaink.
Válaszul újabb csókot kaptam, ami többet ért minden szónál. Hajnali kettőkor aludtam el, a kanapén, Lysanderrel. Nem szoktam ülve aludni, de most ez sem zavart igazán. Félig ülve, félig fekve elnyomott az álom, Lysander feje az ölemben nyugodott.
Nem álmodtam semmi rosszat, pedig egy ilyen este után ez igazán normális lett volna.
De a közelemben volt valaki, aki olyan hatással volt rám, hogy az szinte már lehetetlen. Már annyi is elég, hogy a közelemben legyen, teljesen megnyugszom, és szabadon tudok lélegezni. Na jó, néha, amikor rám néz, akkor nem veszem normálisan a levegőt, de ez részletkérdés. Megnyugtat, hogy itt van, hogy mellettem van, hogy mindig is itt lesz. Tiszta szívemből szeretem, és őszintén remélem, hogy ez kölcsönös. Amikor itt van velem, nem félek, nem agyalok Amber ügyén, nem esek kétségbe. Na igen, ilyen hatással van rám ez a valaki.
Természetesen nem Zafírról van szó, oké?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése