Reggel minden úgy ment, ahogy szokott. Zafír keltett fel hajnali hatkor, mert éhes volt, úgyhogy elláttam kajával. Boti már előbb elment melóba (visszatért a kedve, hál' Istennek), úgyhogy egyedül voltam a házban.
Csináltam magamnak egy szendvicset, aztán álmosan megindultam az utcán. Kicsit kómás állapotban sétáltam, mert éjjel nemigen tudtam aludni. A szomszédban buliztak, és egész végig villogott a fény, és dübörgött valami "zene". Hát ja.Viszont ahhoz képest, hogy csak 6 órát aludtam (nekem ez már kevésnek számít), egész jól talpon maradtam. A friss levegő meg egy kicsit felébresztett, szerencsére.
Rosa-t az udvaron találtam.
-Szia, Amanda! - köszönt mosolyogva. - Van kedved valamikor mostanában biliárdozni jönni? Rég voltunk már, és Castiel is benne van.
-Lysander? - kérdeztem.
-Nem kérdeztem még meg. - vonta meg a vállát. - De ha te is jössz, akkor ő is tutira, szóval lééééécciii! - könyörgött.
-Majd még meglátjuk. - nevettem. - Még nem tudom.
-Ott jön Lysander. - tekintett hátra a vállam fölött. - Hé! Lysander, Lysander, Lysander, mondd, ugye te akarsz jönni a klubba?! - kiáltott, és elé futott.
Nem hallottam a választ, csak annyit láttam, hogy Lys megvonja a vállát, aztán felém tekint. Rosa megrázta a fejét, mire Lys is így tett, és megindult felém. Rosalya duzzogva továbbállt Irishez.
-Jó reggelt! - köszöntem vidáman, amikor Lysander hozzám ért.
-Szia.
Átölelte a derekam, én meg a nyakát. A fülébe suttogtam.
-Fáradt vagy.
-Ne szólj már bele megint! - sóhajtott.
-Bocsánat. - mentegetőztem fanyarul. - Csak segíteni szeretnék.
-Persze, jó. - hagyta rám, és belepuszilt a hajamba.
Megindultunk a terem felé. Kicsit vonakodtam, hogy megint felhozzam-e a témát, de végül rávettem magam.
-Min dolgozol ennyire? - kérdeztem.
-Mondtam már. Dalszövegen. - mondta.
-De hogyhogy ennyire hirtelen? - értetlenkedtem.-A nyáron lesz valami rendezvény, ahova mostanában kell leadni a jelentkezést. Dalokat kell írni szöveggel, kísérettel, mindennel együtt. - magyarázta.
-Erről én miért nem tudtam? - ráncoltam a szemöldököm.
-Biztos elfelejtettem mondani. - vonta meg a vállát mosolyogva.
Nevetve legyintettem, és bementünk a terembe.
Az órák baromi lassan teltek el. Már szinte öngyilkos akartam lenni matek közepén, annyira elegem lett belőle. Castiel kicsit furán nézett rám, amikor a fejemmel kezdtem ütlegelni a padot, de megnyugtattam, hogy eszemnél vagyok.
A szünetekben kénytelen voltam eltűrni Amber szúrós tekintetét a hátamban, miközben Lysanderrel beszélgettem.
-Szúr a hátam. - húztam el a szám.
-Még mindig fáj? - sóhajtott Lys.
-Nem. Amber néz engem. - motyogtam. - Nagyon erősen.
Lys értetlenül elnézett a vállam felett, aztán meglepődötten vissza rám.
-Te megérzed, ha figyelnek? - kérdezte.
-Általában. - mosolyogtam. - Például, az első napomon itt, éreztem a tekinteted.
Elnézett a terem másik végébe.
-Tényleg?
-Aha. - vigyorogtam. - Olyankor melegem lesz. Amikor viszont Castiel néz rám, akkor általában kiráz a hideg. Nem tudom, miért, sosem akart még rosszat. - vontam meg a vállam.
-Neki a természete olyan...rideg néha. - nevetett Lys. - És Amber?
-Ő annyira szúrósan néz, hogy lyukat fúr a hátamba. Áh, most elfordult. Hála Istennek... - fújtam ki a levegőt.
Szóval így telt el a nap. Átlagosan, esemény nélkül. Mint mindig, semmi különös nem történt.
-Botiii! - kiáltottam még vissza az ajtóból. - Elmentem!! Ne felejtsd el megetetni Zafírt!
-Nem fogom... - hallottam bátyám dünnyögését.
-Szia!! - köszöntem.
-Ne ordítozz már, itt vagyok a nappaliban! - akadt ki. - Helló.
-Zafír nyávog... - tűnődtem. - A kaja ki van készítve a második polcra, és...Boti sóhajtása szakított félbe.
-Amanda, húzzál már kifelé! - szólt rám.
-Oké, jól van. - sértődtem meg.
Hangosan becsaptam az ajtót magam mögött, és kint találtam magam az utcán.
Na, akkor indulás a zeneiskolába...
Nem zavart, hogy a hegedű a vállamon lóg a tokjában, pedig általában még a sulitáskám is szokott idegesíteni. Na mindegy, szoktak velem furcsább dolgok is történni, emiatt nem kell elgondolkoznom fejezeteken át.
A busz elég hamar ledobott a megállóhoz, ami már azért is szerencse, mert általában rengeteg idő, míg odaérek. Általában másfél óra körül szoktam utazni, akkora szokott lenni a forgalom. Most viszont kevesebb, mint egy óra alatt odaértem. Egy csomó időm volt még az óra előtt.
Kicsit sétálgattam a közeli parkban, és azon gondolkodtam, hogy bemenjek-e, vagy inkább maradjak kint. Végül rávettem magam, hogy elinduljak befelé, bár még volt egy bő fél órám.
Beléptem az előtérbe, és megint meghallottam a hangokat, amik megint elvarázsoltak pár pillanatra.
A portás néni köhintett kettőt.
-Csókolom! - köszöntem, észrevevén magamat. - Hegedűórára jöttem Zsolt tanár úrhoz.
-123-as terem. - bólintott.
-Köszönöm.
Mintha nem tudnám. Na mindegy.
Még volt időm, úgyhogy leültem az előtérben az egyik székre. Most alaposabban körbenézhettem.
Az előtérrel szemben volt egy nagyterem, valószínűleg az a koncertterem, ahol a hangversenyeket tartják. Nyílt még innen két folyosó (jobbra és balra) és pár terem is.
Miután kigyönyörködtem magam a falon lévő festményekben, megint a hangokra koncentráltam. Furcsa, hogy alig van zenei ismeretem, és meg tudtam állapítani az összes hangszer hangját, hogy mi micsoda. Legalábbis azt hiszem... Volt gitár, zongora, hárfa (bár ebben nem vagyok biztos), valami klarinétszerű, meg oboa, és furcsálltam, hogy hegedűt nem hallottam. Kár.
Pár perc múlva feleszméltem álmodozásomból, és összekaptam magam. Felsiettem a teremhez, mert időközben eljárt ám az idő rendesen.
A lány maga után nyitva hagyta az ajtót, így könnyen bemehettem.
-Jó napot. - köszöntem.
-Szia. - örült meg láttamon a tanár. - Na, hogy haladsz a darabbal?
-Igazság szerint... - kezdtem. - Otthon gyakoroltam, és újat kezdtem, mert a legutóbbi már túl könnyen ment, és...
-Szuper. - tapsolt kettőt. - Halljuk!
Előszedtem a hegedűt, és eljátszottam a rövid darabot, amit otthon megnéztem. Egész jól ment.
Zsolt bácsi egy kis ideig elgondolkozott.
-Láttad azt a lányt, aki előtted ment ki? - kérdezte.
-Igen. - bólintottam.
-Egy éve hegedül, és most tanulta meg ezt a darabot. - mesélte.
-Ez érdekes... - jöttem zavarba. - Pedig szerintem könnyű...
-Valóban? - csodálkozott. - Akkor játszd el még egyszer, csak most tegyél bele egy kis érzést, dinamikát, hangzást, gesztust. Ha érted, mire gondolok.
Bólintottam, és újra felemeltem a hangszert.
Mielőtt belekezdtem volna, furcsamód Lysander hangját hallottam a fejemben.
"Dehogynem. Amikor legközelebb hegedülsz, gondolkozz el rajta, mit jelent neked."
Vajon hogy értette?
Lehunytam a szemem, és megint eljátszottam a darabot. Most már értem, mire célzott.
A hang (szerintem) sokkal másabb, és sokkal gyönyörűbb, mint akármilyen más hangszeré. Annyira könnyen megy, ami már hihetetlen, és annyira jó rajta játszani, hogy azt el sem lehet mondani. Ezen még sosem gondolkoztam el, de most már világossá vált számomra az, hogy akármit is szeretnék magammal kezdeni az életben, valami kapcsolata biztos lesz a hegedűhöz. Ezt valahogy... megérzi az ember.
Megpróbáltam a legjobbat kihozni magamból. Megpróbáltam minden érzésemet bele tenni ebbe a mini darabba, és a végén a tanár arcát látva (azt hiszem), sikerült megcsinálnom.
-Na, jó. - ocsúdott fel az ámulatból Zsolt tanár úr. - Ezt megtanultad. Akkor most nézzünk bele valami új darabba, jó?
-Rendben. Nem lehetne most valami nehezebbet? - kértem.
-Tudod mit? Keress magadnak. - nyújtotta oda a kottákat.
Neki láttam. A rengeteg papír közül kiválasztottam egy párat, azzal a szándékkal, hogy megtanulom őket.-Ezt két év után szokták eljátszani a diákok. - mutatott az egyik kottára. - Vidd haza! Kíváncsi vagyok, mennyit tudsz belőle megtanulni.
Ránéztem a kottára. Hm. Ez azért nekem egy kicsikét bonyolultnak tűnik...
-Ha már benne van az ujjaidban, egyáltalán nem nehéz. - nyugtatott. - Csak egy kicsit sok a hang.
-Azért kicsit más, nem? Két év, vagy két hét... - jegyeztem meg.
-Nem muszáj, ha nem akarod.
-Dehogynem! - megragadtam a kottát, és észrevettem, hogy a következő tanítvány is belépett a terembe. Lejárt az órám. - Akkor ezeket haza vihetem? - kérdeztem.
-Persze.
Úgyhogy elraktam a kottákat a hegedű mellé, a tokba. Csodák csodájára, elfértek.
Gondolkodva sétáltam le a lépcsőn, és észre se vettem Lysandert magam előtt, úgyhogy neki is mentem.
-Min agyalsz, hogy már észre se veszel? - sértődött meg.
-Észre vettelek... - motyogtam zavaromban.
-Látszik rajtad.
Engesztelésül a nyakába csimpaszkodtam, és mosolyogva felnéztem az arcára. Felemás szemei rosszallóan csillogtak.
-Naaaa. - mosolyogtam. - Csak elbambultam.
-Persze. - hagyta rám, és kézen fogott.
Kimentünk a megállóig, és pont akkor jött a busz, amikor oda értünk. Micsoda szerencse!
Még helyünk is volt, a busz végébe ültünk le. Illetve, Lys leült, én meg az ölébe. Részlet kérdés.
Átkarolta a derekam, én meg letámasztottam a hegedűt a földre.
-Mi volt ma az órán? - kérdezte Lys.
-Elgondolkoztam azon, miközben játszottam, hogy mit jelent nekem a hegedű. - mosolyogtam.
-Nem felejtetted el? - nevetett halkan.
-Nem. Nekem jó a memóriám. - kocogtattam meg a homlokomat.
Nevetve legyintett.
-Na és mire jutottál? - kíváncsiskodott.
-Arra, hogy akármit is kezdek majd magammal az életben, az biztos, hogy köze lesz a hegedűhöz. - mondtam ki.
-Ki gondolta volna.
-Te ezt ennyire tudtad? - csodálkoztam.
-Csak sejtettem. - vonta meg a vállát mosolyogva.
-Honnan?
-Megérzésből.
-Ennyire jók a megérzéseid? - forgattam a szemem.
-Úgy tűnik. - mondta, és nevetve puszit nyomott az arcomra.
A busz hirtelen megindult, aminek a következtében ráborultam Lys vállára. Aú.
-Balszerencsés. - nevetett, de a kezével ott tartotta a fejemet a vállán.
-Csúfolódós. - húztam el a szám, már amennyire tudtam.-Sértődős. - suttogta a fülembe.
Erre már nem tudtam mit mondani, amúgy is eléggé lefoglalt a közelsége. Feléledtek a hasamban a pillangók, és össze-vissza repdestek, logikátlanul. Eléggé zavaró volt...
-Nem vagyok nehéz? - kérdeztem, csak hogy ne kelljen a lepkékre gondolnom.
-Nem unod meg ezt a hülye kérdést? - sóhajtott.
-Nem. Majd azért értesíts, ha meghízom. - nevettem.
-Hajrá. Úgyse fog menni. - hagyta rám.
-A te hibád. Túl erős vagy. - védekeztem.
-Aha. - mosolygott, és megszorított az ölelésével.
-Jaj! - nevettem bele a vállába. - Jó, azért ennyire ne használd ki az erőd...
-Castiel erősebb nálam. - vigyorgott (gondolom, bár nem láttam).
-Ezt már szinte nem hiszem el. - forgattam a szemem.
Pár perc múlva leszálltunk a buszról, és hazafelé vettük az irányt.
-Te menj haza. - javasoltam. - Hogy több időd legyen.
-Szívesebben vagyok inkább veled. - mosolygott rám, amitől majdnem elájultam.
-De csak feltartóztatlak. - pirultam el. - Menj már haza!
-Biztos?
-Igen. - nógattam, és megálltam a kereszteződésnél, ugyanis itt kell más irányba mennünk, ha mindenki haza megy. - Holnap kedd?
-Igen, miért?
-Csak mert elvesztettem az időérzékem. - vontam meg a vállam. - Hány óra?
-Nyolc. - nézett az órájára.
-Hoppá. - szisszentem fel. - Boti már biztos vár.
-Azért ne fuss, mert elesel... - nevetett.
-Ha azt hiszed, hogy vicces vagy, akkor nagyon tévedsz! - vágtam rá sértődötten, és hátat fordítva elindultam haza.
Hátulról visszatartott, a hasamon összefogta a kezét, és belepuszilt a nyakamba.
-Nem úgy értettem. - mosolygott. - Csak vigyázz magadra.
-Te is. - nyögtem erőtlenül, és megfordultam, hogy megcsókolhassam.
A számításaim nem jöttek be, mert mire megfordultam, a szája már az enyémre tapadt, és nem engedett időt gondolkodni. Nem is akartam.
Életem egyik legszebb csókja volt. Az utcán, hidegben, a karjaiban nem fáztam egy cseppet sem. Furcsa érzés, de nagyon jó.
Pár perc múlva kezdett csak elfogyni a levegőm teljesen, úgyhogy abba hagytuk. Nem akartam ránézni, úgyhogy a mellkasához döntöttem a homlokom, és pár pillanatig próbáltam kitisztítani a fejem. Lysander a hajamba temette az arcát, és így álltunk egy percig. Aztán elkezdtem visszakapni az agyamat. Szép fokozatosan.-Most már tényleg mennem kell. - mondtam, amikor végre meg tudtam szólalni.
-Vigyázz az úton.
-Persze, persze. - forgattam a szemem. - Nehogy elkapjanak a csövesek, vagy valami.
-Pontosan.
Kaptam egy enyhe csikizést a nyakamnál, úgyhogy minimum egy métert hátráltam hirtelen.
-Akkor holnap találkozunk! - búcsúztam.
-Szia.
Elindultam, de az utca sarkáról még visszanéztem. Lysander már messze járt, csak a haját láttam az út másik oldalán.
Tovább sétáltam, amíg haza nem értem.
Otthon megcsináltam a vacsorát, és miután elfogyasztottuk, felmentem a szobámba. Zafírral játszottam egy kicsit, mert szeretethiánya volt, aztán ellenőriztem az üzeneteimet a gépen, és olvastam is egy kicsit.
Késő este kinyitottam az ablakot, és elmélázva bámultam a csillagokat.
Az biztos, hogy a hegedű még valamit rejteget a számomra. Hogy mit, az még nekem is kérdőjeles, de hogy valami lesz még ebből, az teljesen biztos. Érzem.
De mást is érzek. Akármennyire is bénán meg talán nyálasan hangzik, én tényleg komolyan gondolom. Azt hiszem, arra is rájövök előbb-utóbb, hogy az életemből Lysander sem fog eltűnni egyik pillanatról a másikra. Valami azt súgja, hogy ez nem csupán egy diákszerelem, ami a gimis években olyan gyakoriak... Hanem valami több. Kár, hogy senkit sem ismerek, aki mondjuk a férjét a gimiben ismerte meg. Hm.
Na jó, azt hiszem, túl sokat gondolkodtam. Ez biztosan hülyeség.
A fejemet megrázva becsuktam az ablakot, és elmentem fürdeni. Vettem egy jó meleg rózsaillatú fürdőt, és aztán pizsamában lefeküdtem az ágyamba. Zafírt is betakargattam, aki már hamarabb elaludt.
Hiába, megint azt kívántam magamban, hogy Lysander aludjon el hamar, és ne írja azokat az átkozott dalokat egész éjjel. Vagy ha ezt teszi, akkor holnap ne jöjjön suliba, akármennyire is bánnám. Nem lehetek önző. Csak tegye, amit tennie kell.
Csak aludjon rendesen.
-Miáú... - hallottam Zafír hangját a kosár felől.
-Mi az? - könyököltem fel az ágyamon. - Nem tudsz aludni?
-Miáú! - nyávogott, és szomorúan felnézett rám a földről.
-Na jó, gyere. - esett meg rajta a szívem, és megragadtam a cicát.
Az ágyamban kényelmesen elhelyezkedett, és hamar mélye álomba merült. Hihi. Nagyon cuki, amikor így fekönyörgi magát az ágyba... Édi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése