Boti lelkivilága

Eltelt egy nap, aztán még egy, és még egy... Egy egész hét elrepült, és újabb hétvége indult. Egyik napot követte a másik, szinte fénysebességgel.
Rövid beszámoló (úgyse történt sok minden):
Hétfőn iskolába mentem, aztán a zeneiskolában megismerkedtem egy pár újabb, már bonyolultabb alaptudással. A tanár megint totál odavolt, és lelkendezve tanított. Minden csodás. A hegedű óra után Lysanderhez átmentem, mert Boti továbbra sem dugja ki az orrát a szobájából. Nem tudom, mi baja. Mindenesetre jól elvoltam az este, többnyire Lys szobájában csókolóztam vagy a pincében hallgattam a próbájukat. Köhömm.
Kedden nem történt semmi különös. A bátyámat csak vacsoránál láttam, de akkor is csak pár percre, mert nem volt éhes. Nem értem. Beszélni sem akar semmiről, hiába faggatom.
A szerda ugyanez volt. Délután rávettem magam, és gyakoroltam a zenét a szobámban, de Botit még ez sem zavarta.
A csütörtök ugyanúgy nézett ki, mint a hétfő. Iskola, zeneiskola, Lysander, aztán otthon vacsora. Boti nulla.
Pénteken már kezdett felmenni bennem a pumpa, hogy ennyire elszigetelődik tőlem.
Szombaton legyintettem rá, és elmentem a lányokkal shoppingolni, vettem egy téli csizmát. Meg Botinak is egy melegebb pulcsit (nem szeret kabátot hordani még télen sem), de még ez sem hatotta meg.
Na, és akkor a vasárnap...

Reggel meglepően korán fel tudtam kelni. Hiába volt vasárnap, valahogy sikerült reggel hatkor kikelnem az ágyamból, és elkezdenem tanulni.
Bepótoltam a nyelvtan és a biosz házit, aztán unalmamban már nem tudtam mit kezdeni magammal.
Rávettem magam, hogy valami programot szervezzek. Előkerestem a mobilom, és felhívtam Lysandert.
Nem kellett sokat várnom, hogy felvegye.
-Szia. - köszönt bele a telefonba. Meglepődtem, hogy egyáltalán ébren van. - Mit szeretnél reggel hétkor, vasárnap?
-Nem alszol? - döbbentem le.
-Azért hívtál, hogy felébressz? - nevetett.
-Nem, csak meglepődtem. - megvontam a vállam. - Mit csinálsz?
-Verset írok. Illetve veled beszélek. - tette hozzá. - Elárulod, miért hívtál?
-Nagyon zavarlak, ugye? - kuncogtam. - Hallom a hangodon.
-Esküszöm, nem értelek. - sóhajtott. - Lefárasztasz. Kiböknéd végre? Egyébként meg egyáltalán nem zavarsz.
-Azért hívtalak, hogy nincs-e kedved sétálni egyet? - kérdeztem.
-Mozgáshiányod van? - nevetett.
-Igazából csak nem akarok itthon ülni. - helyesbítettem. - Akkor, nem akarsz lejönni?
Felszisszent.
-Az a helyzet, hogy... ma nem jó. - mondta.
-Mi dolgod van vasárnap? - értetlenkedtem.
Talán randija van? 
Na jó, inkább leállítom az agyam, mert a végén még teljesen kiakasztom magam.
-Mára megbeszéltem egy egész napos próbát. - magyarázta. - Ha nem lennék amúgy is ideges, azt mondanám, hogy gyere át, de mivel most jelenleg nem vagyok jó állapotban, inkább maradj ott, ahol vagy. - javasolta. - Vagy hívd el Rosa-t.
-Mitől húztad fel magad? - sóhajtottam.
-Ez a dalszöveg egyszerűen nem rímel semmire! Hihetetlen, mennyire béna vagyok. - hallottam, hogy valami csattant. Talán a jegyzetfüzetét dobta le az asztalára.
-Ne mondj ilyet. - ráztam a fejem. - Mióta vagy fent?
-Ne akard tudni.

-Lysander, ne terheld már túl magad! - mondtam. - Eleve késő estig itt voltál nálam. Aludj többet! Rád fér.
-De ha egyszer későn érek haza, attól még van egy csomó dolgom.
-Akkor ne maradj itt. Menj haza rögtön suli után. - javasoltam. El sem hiszem, hogy bírtam ilyesmit kimondani.
-Nem mondtad komolyan. Hallom a hangodon. - jegyezte meg Lys.
-A fenébe is, ne csináld már! - sóhajtottam. - Ma ne gyere át, úgy se foglak beengedni.
-Kizársz?
-Muszáj lesz. Kérlek, próbálj meg időben lefeküdni. - kértem.
-Könnyen beszélsz. - sóhajtott.
-Na, lécci. Amúgy is ki leszel már borulva estére.
-Az lehet.
-Na akkor szia. Jó próbát. - kívántam.
-Kit hívsz el? - kérdezte Lys.
-Nem tudom még... Lehet, hogy Kentin örülne a sétának. - tűnődtem. - Rosa most azt hiszem, a butikban dolgozik.
Lysander hallgatott.
-Itt vagy még? - szóltam.
-Kentinnel fogod tölteni a napodat? - kérdezte óvatosan.
-Miért? Kifogásod ellene? - értetlenkedtem.
-Semmi. - megköszörülte a torkát, és visszatért a normális nyugodtsága. - Akkor jó szórakozást.
-Köszi. Szia! - búcsúzkodtam.
-Ne csinálj hülyeséget... - motyogta.
-Hé!
Már nem hallotta, mert kinyomta a telefont. Pff.
Újabb számot kerestem, és megnyomtam a "hívás" gombot. Kentin kicsit később vette fel, de végül sikerült neki.
-Igen? - szólt bele lihegve.
-Szia... hol voltál? - értetlenkedtem zihálása hallatán.
-Az emeleten. Épphogy meghallottam, hogy szól a telefon. - fújtatott. - Hallgatlak.
-Á, igazából csak azt szeretném kérdezni, hogy van-e kedved lejönni velem sétálni. Nem akarok itthon ülni.
-Ma nem jó, de holnap szívesen. - mondta.
-Akkor hagyjuk. - sóhajtottam. - Miért, mit csinálsz ma?
-Katonai továbbképzés. Apám nem hagy békén. - magyarázta.
-Áh, értem. Jó bunyózást. - kívántam.
-Inkább lövöldözés, de mindegy. - javított ki.
Lövöldözés?!!
-Próbálj meg nem meghalni. - ijedtem meg.
-Nem olyan lövöldözés...
-Mindegy is. Szia, és azért köszi. - búcsúztam.
-Helló. - köszönt ő is.

Úgyhogy mindkettejük kikosarazott, én meg lusta voltam a többieket is végigkérdezni. Addigra már úgyis elment a kedvem a sétától...
Viszont amíg a konyhában tettem-vettem mindenfélét, eszembe jutott, hogy meg kéne már kérdezni Botit: mi baja?
Sosem látom sehol. A szobájában zenét hallgat, tévézik, vagy egyszerűen semmit sem csinál. Munkába se ment. Gyanítom, hogy elkapott valami vírust, de azért jó lenne kideríteni, valójában mi a gond vele. Nem ismerek rá.
És bár feltűnt, hogy Leah az utóbbi egy hétben nem jött át, arra fogtam a dolgot, hogy biztos nem akarja elkapni Botitól a vírust.
Oké na, lehet, hogy hülye vagyok...
De azért rávettem magam, hogy kifaggassam. Abba hagytam a mosogatást, és megindultam a bátyám szobája felé.
Az ajtó előtt még haboztam egy kicsit, hiszen ha nincs beszélgetős kedvében, akkor kifejezetten durva is tud lenni. De egy kockázatot azért megér...
Bekopogtam, de nem jött válasz.
Próbálkoztam még egyszer, de akkor se szólt ki.
-Boti, bent vagy? - kiabáltam.
-Igen.
Tétováztam egy kicsit, de aztán halkan benyitottam.
Az ágyán ült törökülésben, és a kezére támaszkodva bámulta a tévét. Egy pillanatra rám nézett, de aztán megint a film kötötte le.
Csodás. Jól kezdődik.
-Mi az? - kérdezte.
-Ezt én szeretném kérdezni tőled. - mondtam. - Mi történt?
-Semmi. - vágta rá.
Mellé másztam az ágyára, és én is leültem.
-Na ne mondd már. Látom, hogy nincs valami rendben. - erősködtem.
-Miből gondolod?
-Egész nap nem látlak, még vacsorára se jössz ki. - soroltam. - Azt már inkább meg sem említem, hogy úgy látom, még a karodat is elhanyagoltad...
És valóban. Begipszelt kezén látszott, hogy már jó régóta nem törődött vele.
Nem felelt, tovább nézte a filmet. Azért folytattam, mert úgy vettem észre, hogy azért fél füllel figyel.
-És semmit sem tudok. - tettem hozzá. - Elkaptál valami betegséget? Leah azért nem jön, mert...
-Ne mondd ki a nevét. - szólt rám, és arcizmai megfeszültek.
Aha. Most már értem. Azt hiszem.
-Szakítottál vele? - faggattam gombóccal a torkomban.
-Fordítva történt. - helyesbített, és végre rám nézett. A szemei villámokat szórtak.
Megijedtem. Jézusom!
Tekintete végig perzselte a bőrömet, úgyhogy elfordítottam a fejem. Vajon az én arcom is így néz ki, amikor mérges vagyok...? Anya szerint sok mindenben hasonlítunk a bátyámmal. Legalábbis külsőleg. Lehet, hogy én is ennyire ijesztő vagyok. Vagy csak nem nézek elég horrort, és nem vagyok hozzászokva.
-Ahá... - nyögtem. - Értem.
Nem szólt semmit, úgyhogy kénytelen voltam megint megtörni a csendet.
-És... hogyhogy nem úgy reagálsz rá, ahogy én? - kérdeztem.
-Úgy, hogy én most inkább dühös vagyok, mint szomorú! - vágta rá. - Te meg inkább összetörtél, de mondjuk ez jellemző.
-Hé! - méltatlankodtam. - Oké, hogy megvan rólam a véleményed, de inkább tartsd meg magadnak. Egyébként is, te is szét vagy esve!
-Ez más. - legyintett.
-Miben más? - erőltettem.
-A te esetedben... Te dobtad ki Lysandert. Már ha rövid időre is. - tette hozzá. - Itt fordítva történt.
-Figyelek... - nógattam.
-A fenébe is, miért nem hagysz békén?! - kiáltott fel.

-Te meg miért nem vagy képes elviselni?! - sértődtem meg. - Én csak segíteni akarnék, de még ez is lehetetlen?!
-Oké...huh...mindegy. - rázta meg a fejét, és megpróbált lenyugodni.
Egy kicsit vártam, hogy kitisztuljon a feje.
-Na és...Boti? Miért szakított veled... Leah? - kérdeztem.
Újra dühbe gurult.
-Hogy miért?! Azért, mert "már mást szeret", és hogy sosem gondolta ő ezt komolyan! Csak a szexre hajtott, mind minden más, idióta lány! - öntudatlan állapota megrémített. Nem szokott így beszélni... eléggé szókimondó. - Úgy, ahogy van, egy nagy k*rva! A büdös életbe...! És én meg nem ismertem fel elég hamar. Hanem simán bele mentem a játékba. - megint inkább depressziósnak nézett ki, mint vulkánnak. - Annyira hülye vagyok...!
A tenyerébe temette az arcát. De nem sírt. Ne már, a fiúk tényleg nem szoktak sírni...? Vagy csak ő nem. Ő inkább ordibál a húgával, és úgy megijeszti, hogy utána az meg nem tud mit mondani...
Aztán végre összekaptam magam, és megsimítottam a karját.
-Ugyan már. - vigasztaltam. - Nem vagy te hülye, csak egy kicsit... kicsit naiv.
-Épp ez a bajom nekem is! - vágta rá.
-De ez nem teljesen rossz tulajdonság... - tettem hozzá. - Inkább azt mondd, hogy ő volt nagyképű, és ő a hülye. Mert veled tényleg nem egyszerű kikezdeni, neki mégis sikerült. Ha jól értettem, akkor nem igazi szerelemért jött össze veled...
-Hát nem. - fújtatott.
-Akkor meg? Nem veled van a baj, hanem vele. Ez ilyen egyszerű!
-Lehet, hogy te egyszerűnek látod, de nem az. Én tényleg szerettem Leah-t. - mondta Boti. - Csak ő nem szeretett engem. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. És nekem még az sem tűnt fel, hogy akkor állt velem először szóba, amikor levettem a pólómat a munka miatt! - sóhajtott.
-Hogy mi? - hüledeztem. - Te levetted a pólódat? Mikor?!
-Nyugi már. - mosolyodott el halványan. - Ez már a huszonévesek világa, tudod... Egyébként meg éppen egy építészeten voltam, és olyan rohadt meleg lett, hogy nem bírtuk már pólóban.
-Jó, mondjuk a fiúknál ez még érthető. - higgadtam le. - Jut eszembe, tényleg nem tetszik az új pulcsid? Tudod, amit még tegnap hoztam a shoppingolás után... - magyaráztam.
-De, tök jó. - bólintott vigyorogva. - De még nincs olyan hideg, hogy hordjam.
-Lassan már eljön a tél. Én már fáztam a héten. - jegyeztem meg.
-Elromlott a fűtés, biztos, azt érezted. - motyogott. - Majd megjavítom, csak kell egy pár alkatrész.
-Szuper. Mert éjjel jéggé fogok fagyni. - megdörzsöltem a karom.
-Menj át Lysanderhez. - mondta. - Ha tényleg nagyon fázol.
-Nem ér rá. Különben sem akarok a nyakán lógni. - tettem hozzá.
-Mi dolga van vasárnap este? - értetlenkedett a bátyám.
-Egész nap próbálnak, aztán meg a lelkére kötöttem, hogy menjen időben lefeküdni. Úgyhogy nem jön át. - vontam meg a vállam.
-Aha.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.
-Nem ér rá, mi? - nevetett Boti.
-Lehet, hogy más jött... mondjuk Castiel.
-A-aa, barátnőhiánya van. - legyintett. - Nem fog jönni, csajozik valahol.
-Argh. - legyintettem, és kisiettem az előszobába.

Csakugyan Lys jött.
-Nem mondtam elég világosan? - sóhajtottam, amikor megláttam.
Boti ajtaja csapódott, és újra bezárkózott a szobájába. Most már viszont valamivel jobb hangulatban volt.
-Mit mondtál? Nem emlékszem. - kacsintott Lysander.
-Nem is igaz. - forgattam a szemem.
-Hát persze, hogy nem. - mosolygott, és a derekamnál fogva felemelt. - De hiányoltalak, úgyhogy átjöttem. Nagy baj?
-Igen. - motyogtam, de azért szorosan átöleltem. - Nagy baj, de nem bánom...
-Gondoltam.
Hosszú csók után végre letett a földre. Felmentünk a szobámba, és leültem az ágyra.
-Mennyire vagy fáradt? - kérdeztem.
-Most már cseppet sem. - mosolygott féloldalasan.
-Szuper... - forgattam a szemem. - Mennyire voltál fáradt a próba után? - tettem fel újra a kérdést.
-Nem emlékszem. - adott kitérő választ.
-Jaj, Istenem. - sóhajtottam. - Ugye tudod, hogy ha így folytatod, akkor hamarosan tönkre teszed magad?
-Hogy érted? - kérdezett vissza unottan.
-Úgy, hogy ha napi két órát alszol, ...
-Hármat. - javított ki.
-... akkor nem lesz elég energiád, nem leszel elég aktív, hamar elfáradsz, és nem fog semmi sem sikerülni. - fejeztem be.
-De hát ha egyszer itt vagy, belőled energiát gyűjtök. - mondta, és közelebb hajolt. - A csókjaidtól mindig visszatér az energiám...
-Tényleg? - pirultam el. - Szükséged van most rá?
-Nem tudom. Ez csak tőled függ. - nevetett.
Nem haboztam sokáig, közelebb húzódtam hozzá.
Inkább kihagyom most a csók részletezését, úgyis biztos, már unjátok őket. :)
-Legalább akkor aludj itt. - ajánlottam. - Különben még egy fél órát elvesztesz az éjszakából.
-Nem biztos, hogy jó ötlet. - mosolygott.
-Miért?
-Nem mindig tudok melletted normálisan aludni. - jegyezte meg.
-Hát, ez igazán megnyugtató. - forgattam a szemem. - Akkor viszont rossz hírem van, menj haza!
-Nem szeretnék. - suttogta, és megint közelebb hajolt.
Nagy szenvedés árán, de visszatoltam az arcát.
-Lysander, kérlek... Azt szeretném, ha úgy élnél, mint minden normális ember... Nem vagy még annyira felnőtt, hogy túldolgozd az agyad.
-Ezt most vegyem sértésnek?
-Ne! - tiltakoztam. - De már sötét van, és már én is elfáradtam.
-Akkor megyek. - adta fel, és csókot nyomott az arcomra. - Azért azt az egy csókot még igazán engedhetted volna. - tette még hozzá halkan.
Nevetve átkaroltam a nyakát, és szenvedélyes csókcsata vette kezdetét. Fantasztikus érzés volt, tisztára kábítószer...
-Te csókfüggő... - nevettem halkan.
-Még hogy én? - értetlenkedett, és megbökött az oldalamnál. - Te kezdted.
-Te kérted. - sikítottam.
Még egyszer, utoljára átölelt, aztán elengedett.
-Szia. Holnap találkozunk. - köszönt.
-Aludj rendesen. - figyelmeztettem.
-Abba hagynád? - sóhajtott.
-Nem. Majd reggel meglátjuk, mennyire leszel fáradt, és akkor kiderül, hány órát aludtál. - kacsintottam.
-Meglátjuk. - hagyta rám, és elhagyta a házat.

Az este további része egyszerűen telt: megvacsoráztunk, aztán letusoltam, megetettem Zafírt, lefeküdtem, és hamar elaludtam.
Remélem, Lysander is követi a példámat, különben tényleg annyira nyúzott lesz, hogy rossz lesz ránézni...