Hegedű

Egyik nap után jött a másik. Az idő fénysebességgel haladt, szinte fel se tűnt, mennyire gyorsan.

Kedden és szerdán is ellátogattam Botihoz a kórházba. Mindig örült nekem (vannak még csodák...), ugyanis nem sok társasága akadt. Kérdőre is vontam Leah ügyéről; ha a barátnője, miért nem jön el meglátogatni?Szerdán jött egy e-mail a zeneiskolától, elküldték az órarendemet. Nagyon örültem neki, bár egy kicsit el is bizonytalanított. Egyáltalán milyen lehet zenélni...? Bonyolultnak tűnik. Na mindegy.
-Nem ér rá. - válaszolta Boti. - Eljönne szívesen, csak a munkája nem engedi.
-Mi fontosabb neki a szerelménél? - értetlenkedtem.
Bár belepirult a szóhasználatba, azért válaszolt.
-Tanárnőnek készül, munkát keres. Te is el lennél foglalva, ha a munkádról lenne szó.
-Csak az a helyzet, hogy a jövőm nem több egy nagy kérdőjelnél. - sóhajtottam. - Boti, te honnan tudtad, hogy házakkal akarsz foglalkozni? - kérdeztem.
-Kipróbáltam, és jött magától. - vonta meg a vállát. - És nem bántam meg.
Így telt el ez a két nap, ahogy most leírtam. A csütörtököt fogom most részletezni, mert az eseménydúsabb.

Egy erdőben járok, körülöttem fák, növények mindenhol. Beszívom a jellegzetes illatot, és tovább megyek a kitaposott ösvényen. Nincs rajtam cipő, mezítláb sétálok a homokban. Az ösvény végén egy alak áll háttal nekem. Mem látom, ki az. Közelebb megyek hozzá, amikor hirtelen megfordul...
-Miáú!
-Ááh! - sikítottam, és ilyedtemben legurultam az ágyról. -Zafír! - kiáltottam. - Ne ijesztgess!
Ránéztem az órára, és hirtelen leesett, mi a helyzet. Fél nyolc volt. Ilyenkor szoktam beérni a suliba...
Ijedten, kapkodva öltöztem fel, közben futólag megdicsértem Zafírt, hogy felkeltett, aztán felkaptam a táskámat, és lefutottam a konyhába.
Villámgyorsasággal összedobtam a szendvicsemet, ittam egy pohár vizet, aztán felvettem a csizmámat és kirohantam a házból.
Csörgött a telefonom, úgyhogy bosszankodva előkerestem. Lysander neve villogott a kijelzőn.
-Szia. - köszöntem, és tovább rohantam.
-Hol vagy? - kérdezte Lys. - Most csöngettek.
-Elaludtam... - sóhajtottam.
-Nem is te lennél. Akkor gyere. - mondta.
-Várj! - kiáltottam.
-Mi az?
-Mondd azt a tanárnak, hogy mosdóban vagyok. - kértem. - Öt perc, és ott vagyok.
-Igenis. - nevetett.
Letettem a telefont, és a zsebembe süllyesztettem. Sietős léptekkel sétáltam tovább az utcán.
Az iskola előtt kis híján elütött egy autó, de még ez sem állított meg az úticélom elérésében.
A folyosók üresek voltak, a büfénél senki. Szokatlan volt ennyire kihaltnak látni a sulit, de emlékeztettem magamat, hogy most éppen minden diák tanul. Engem kivéve.
Gyorsan felsiettem a teremhez, és mielőtt beléptem volna, levettem a kabátom, hogy hihetőnek tűnjön a "mosdóban voltam" sztori. Már ha egyáltalán bent van a tanár.
Vártam pár másodpercet, hogy a lélegzetvételem normálissá váljon, aztán kopogtam, és beléptem a terembe.
Hirtelen minden szempár rám szegeződött, ami kissé zavart.
-Csókolom! - köszöntem.
-Szia. Menj a helyedre. - zavart el Mr. Fraize, és tovább folytatta az ofő órát.
Hátra mentem a padunkhoz, Lys mosolyogva fogadott.
-Huhh. - sóhajtottam, és lehuppantam a székemre.
-Miért rohantál? - kérdezte Lys, és rákönyökölt az asztalra.
-Hogy időben ideérjek. - vágtam rá a szerintem teljesen logikus választ.
-Késhettél volna akár többet is, itt úgy se történik sok minden. - vonta meg a vállát Lys.
-De ha egyszer nekem annyira fontos, hogy időben beérjek.
-Ezt nem értem. - ráncolta a szemöldökét. - A diákok többsége örül neki, ha elkésik, és így lemaradhat. Miért akarsz te beérni? 
-Minél többet vagyok a suliban,  annál többet látlak. - mosolyogtam.
Az égre emelte a tekintetét, aztán a fejét csóválva nézett rám.
-Annyiszor láthatsz, amennyiszer csak akarsz. Reggel, délben, este... Nem elég? - kérdezte.
-Cseppet sem. - nevettem halkan, hogy a tanár ne hallja meg. Közelebb húzódtam Lysanderhez a székemmel, és pajkosan néztem rá.
-Miért, te nem akarsz engem többet látni? - kérdeztem.
Viccesen megcsikizett a vállamnál, amire reflexszerűen behúztam a nyakam. Szerintem tudjátok, milyen ez. Már ha csikisek vagytok.
Az osztályfőnöki hamar lement. Nem tágítottam Amber haragja miatt Kentin mellől, egész szünetben vele lógtam.
-Na és, mi újság a zeneiskolával? - kérdezte az egyik szünetben.
-Hát... Jesszus! - kaptam a fejemhez. - Ma kell mennem, suli után.
És tényleg. Hogy elfelejtettem...!
-Kösz, hogy szólsz. - mondtam.
-Nincs mit. - nevetett.
Hátra nézett a vállam fölött, aztán halkabban megjegyezte:
-Már nem azért, de Amber miért bámul úgy minket, mintha meg akarna ölni?
Lemondóan legyintettem, bár gombóc nőtt a torkomban.
-Ne is törődj vele. Mostanában eléggé berágott rám. - mondtam.
-Eléggé morbid. - grimaszolt Kentin. - Úgy néz ki, mintha valami gyilkos tervet forgatna a fejében.
-Hogy mi? - rémültem meg.
-Mi az? - húzta fel a szemöldökét. - Miért ijedtél meg?
-Nem ijedtem meg. - tagadtam le, és tovább iszogattam az üdítőmet, mintha mi sem történt volna.
Egy pár másodpercig szemrebbenés nélkül bámult, aztán megvonta a vállát.
-Szívesen kipróbálnám egyszer a gondolatolvasást. - jegyezte meg.
-Én is. - bólogattam, és közben arra gondoltam, milyen jó is lenne egyszer Amber fejébe látni...
-Kin próbálnád ki? - kérdezte.
-Nem gyerekes neked ez a téma? - lepődtem meg.
-Kérdeztem valamit.
-Nem tudom.... - haboztam. - Talán Amber fejébe érdekes lenne belelátni... De persze több mindenki is érdekelne. - tettem hozzá. - És te?
-Valószínűleg rajtad. - vonta meg a vállát. - Sose tudom, éppen mit gondolsz, és ez néha nagyon idegesít.
-Jó, akkor majd mindig elmondom, éppen mire gondolok, oké? - nevettem.
-Szuper. - helyeselt.
Iskola után gyorsan belerámoltam a cuccaimat a szekrénybe, aztán felvettem a kabátom, és kifelé igyekeztem. Amikor elhaladtam a terem előtt, Lysander elkapta a karom.
-El se köszönsz? - kérdezte csalódottan.
-A zeneiskola járt a fejemben, ne haragudj. - szabadkoztam.
-Ma kell menned? - lepődött meg. - Miért nem mondtad?
-Kentin megkérdezte, és akkor jöttem rá. - magyaráztam. - De ha most nem engedsz el, akkor nagy valószínűséggel el fogok késni...
-Rendben. - vonta meg a vállát Lys, és elengedte a karomat. - Szia.
-Várj, nem úgy értettem. - mosolyogtam, és ledobtam a táskámat a földre, mellém. Átkaroltam a nyakát, és lábujjhegyre állva, adtam egy puszit az arcára. - Este nincs kedved átjönni?
-Ha egyáltalán hazaérsz. - sóhajtott. - Mi lenne, ha a zeneiskolában találkoznánk?
-Nem igaz, hogy ennyire bénának tartasz! - sértődtem meg. - Haza tudok találni egyedül is!
-Biztos vagy benne? - kérdezte mosolyogva.
-Pff. - fújtattam, és felvettem a táskámat.
Köszönés nélkül haza indultam, útközben becipzároztam a kabátomat. Lysander mosolyogva nézett utánam.
A saroknál még hátrafordultam, és sértődötten kinyújtottam rá a nyelvemet, de csak nevetett. Pff. Fiúk.

Haza érve felsiettem a szobámba.
-Miáú! - nyávogott rám Zafír.
-Miáú, neked is. - üdvözöltem, és megsimogattam. - Most nem maradok itthon, mert órára megyek, de ha haza értem, adok neked enni. Jó?
Dorombolva kért ráadást, de nem volt több időm.
-Most tényleg mennem kell. Még Botinak is megígértem, hogy bemegyek, de szerintem most azt lemondom. - nyúltam a telefonért.
Kikerestem Boti számát, és benyomtam a "hívás" gombot.
-Halló? - hallottam a bátyám hangját.
-Szia, én vagyok. Az a helyzet, hogy ma nem tudok bemenni, mert mint utólag rájöttem, zeneiskolába kell mennem. - hadartam.
-Oké. De holnap meg én mondom, hogy ne gyere, mert a srácok fognak. - mondta.
-Rendben. Jobbulást! - kívántam.
-Köszi. Szia.
Miután elintéztem ezt a telefont, gyorsan összerámoltam a táskámba minden kis hülyeséget (zsebkendő, pénz, mobil, stb), és felvettem a hegedűt.
Még egyszer megcirógattam Zafírt, aztán elhagytam a házat.

Könnyen megtaláltam az utat a zeneiskoláig.
A portás megint csak hümmögött a pult mögül, amikor megkérdeztem, merre van a 120-as hegedűterem. Végül valahogy sikerült eltalálnom odáig (még hogy rossz a tájékozódási képességem?!!). Lysander most igazán befoghatná a száját, ha itt lenne. Tök jó vagyok, nem?
A terem előtt habozva álltam meg. A karórámra néztem, pont 3 óra volt, vagyis elvileg most kezdődik az órám... Nagyot nyeltem, aztán kopogtattam, és benyitottam.
A terem nem éppen egy csodálatos hely volt. Egy rozoga íróasztal állt benne három székkel, kottatartók a sarokban, egy fotel mellett. A régi üvegszekrény tele volt kottapapírokkal, iratokkal.
Egy középkorú férfi ült az asztal mögött. Amikor beléptem, felállt, és felém indult.
-Szia. - köszönt, és a kezét nyújtotta. - Redrecky Zsolt, hegedűtanár. Te meg bizonyára Amanda vagy, igaz?
-Örvendek. - ráztam vele kezet.
Rövid ismerkedés után (úgy 5 perc volt) a tanár úr hirtelen kihúzta magát.
-Na, akkor kezdjük is! - határozott, majd újra felém fordult. - Van valami ismereted a hegedűről?
-Ami azt illeti... - haboztam. - Nincs. Egy kósza ötlet volt, hogy elkezdem megtanulni, hogyan kell...
-Nem számít. Ha már itt tartunk, nagyon meglepett, hogy egyáltalán elhoztad a hangszert. - jegyezte meg. - A legtöbb diák nem szokott olyan lelkes lenni, hogy már az első órára elhozza.
-Hát, engem nagyon érdekel. - mosolyogtam.
-Helyes, nagyon helyes. - bólogatott. - Akkor, szedd elő a hegedűt, és nézzünk pár alapot.
Kivettem a tokból a hangszert, mire elismerően füttyentett.
-Ez nem semmi. Hol szerezted? - kérdezte.
-A barátomtól kaptam. - mondtam. - Születésnapomra.
-Nem kispályás. - jegyezte meg. - Akkor, lássuk.
Vettünk pár alapot, és annyira jól ment (egyszerűen könnyű volt), hogy még egy rövid dallamot is el tudtam a végén játszani. A tanár csak tátott szájjal bámult, amikor a népdal végén levettem a hegedűt a vállamról.
-Ezt meg hogy csináltad? - bámult értetlenül.
-Vonóval. - feleseltem, aztán észbe kaptam, és kijavítottam magam.- Illetve, hogyhogy hogyan csináltam? Úgy, ahogy a tanár úr. - ez logikus, nem?
-A tanítványaim általában egy hónap után szoktak arra a szintre jutni, hogy egyáltalán megértsék, hogy kell az adott hangokat megszólaltatni. - magyarázta. - Te meg... pontosan 36 perc alatt képes voltál egy komplett dallamot eljátszani!
-Ez csak egy kétsoros népdal. - legyintettem.
-Úgy, úgy... persze. - bólogatott döbbenten. - Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt fogsz tudni eljátszani egy Csajkovszkij Hegedűversenyt. - tűnődött.
-Hogy mit? - kérdeztem vissza.
-Azok a legnehezebb hegedűdarabok. Szerintem pár év múlva el fogod tudni játszani, ha így haladsz. Majd hallgasd meg interneten, Csajkovszkij D-dúr hegedűverseny. - ajánlotta.
-Meghallgatom.
Az óra utolsó pár percében még próbálgattam a hegedűn játszani. Egyszerűen csodálatos. A hangja, a formája, a dallamok, amiket kiad. Egyszerűen hihetetlen! Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a hangszert ennyire könnyű lesz megszólaltatni... Amikor mások általában rengeteget szenvednek vele.
Nekem miért megy ennyire könnyen...?
Az órám végén bejött utánam egy másik diák, úgyhogy (mondhatni) száműzve lettem a teremből. :) A tanár nagyon el volt ragadtatva.
Elköszöntem a portástól, és kimentem az utcára. Eléggé fújt a szél, úgyhogy becipzároztam a kabátom, a hegedűt a vállamra vettem, és megindultam a buszmegálló felé.
Megálltam a megállóban (ez tök jó kis szórend, nem?), és vártam a buszt.
Nagyon elgondolkodtam a hegedű nehézségén, ezért a szívbaj jött rám, amikor hirtelen valaki hátulról nekem ugrott. Sikítani akartam, de az illető befogta a számat.
Pár másodperc múlva a szorítás engedett, és a szám is felszabadult. Felnéztem az ijesztgetőre, hevesen dobogó szívvel.
-Lysander! - kiáltottam felháborodottan, amikor megláttam. - Mi a fenét csinálsz? Majdnem elájultam ijedtemben!
-Eljöttem hozzád. Baj? - kérdezte ártatlan szemekkel.

A torkomon akadt a szó, és sóhajtva legyintettem. A szememet forgatva tovább néztem az utcán elhaladó autókat.
-Hahó! - Lys meglengette a kezét a szemem előtt.
-Mi az?
-Miért vagy ennyire harapós kedvedben?
-Nem vagyok harapós kedvemben! - tiltakoztam.
-Nyugi, Amanda. Látom, hogy eltaláltál idáig...ha ez a bajod. - próbálkozott.
-Hagyjál már.
-De nem hagylak! - erősködött. - Mondd már meg, mi a bajod, mert megőrjítesz. Menjek el? Én vagyok a bajod?
-Dehogy. - rémültem meg. Nehogy itt nekem elmenjen. - Semmi bajom, tényleg.
-Akkor miért nem nézel rám? - értetlenkedett.
-Miért nézzek rád? - kérdeztem vissza, és makacsan még mindig az autókat néztem.
-Mert szeretném látni a szemeidet, ha hozzám beszélsz. Ez így olyan, mintha az utcának felelgetnél. - jegyezte meg.
Miután nem válaszoltam, feladta, hogy kommunikálni tudjon velem. Egy kis csend után viszont megszólaltam.
-Egyébként, miért jöttél el? - kérdeztem.
-Emlékszel, mit mondtál nekem reggel? - mosolygott. - Azt mondtad, hogy azért akarsz minden reggel korán beérni, hogy többet láthass. Ez fordítva is igaz. Hiányoltalak.
-Két órája láttál. - forgattam a szemem.
-Nem volt elég. - vonta meg a vállát. - Különben is, nagyon úgy tűnt, hogy megsértődtél.
-Nem sértődtem meg. - mosolyogtam.
-Akkor miért játszottad meg magad?
-Hogy megértsd, hogy nem vagyok annyira kétballábas, mint ahogy te azt gondolod! - ráncoltam a szemöldököm.
-Nem gondollak annak. - ellenkezett. - Viccesen mondtam.
-Nincs humorod.
-Mondod ezt te.
-Azt nem mondtam, hogy nekem van! - emlékeztettem.
-Mindegy is. Milyen volt a hegedűóra? - váltott témát.
-Zseniális. - lelkesedtem be. - A tanár szerint különlegesebb tehetség vagyok, mint a többi diákja.
-Hogyhogy? - lepődött meg.
-El tudtam játszani egy dallamot 36 perc után. - meséltem. - Nem igazán értem, ez miért annyira nagy szám, olyan könnyű...!
-Mondtam én, hogy menni fog. - mosolygott féloldalasan.
-Jön a busz! - figyelmeztettem.
Kis híján megbotlottam a lépcsőn, de Lysander még időben elkapta a kezemet, mielőtt leért volna a földre.
-Nem vagy kétballábas, mi? - nevetett.
-Lysander, kérlek... - sóhajtottam. - Annyira utálom, ha ennyire kisgyereknek néznek!
-Ilyet nem mondtam. - mosolygott, és megpuszilta az arcom.
-Én úgy értelmeztem. - pirultam a gesztustól.
-Ne értelmezd úgy. - vágta rá, és közelebb hajolt.
-Lys, buszon vagyunk... - emlékeztettem. Sajnos jól tudom, hogy ha elkezdi, akkor nem fogok tudni neki ellenállni.
-Na és? - suttogta.
-Ne! - tiltakoztam.
-Miért? - lepődött meg, és kiegyenesedett.
-Úgy értem, de. - változtattam döntést, és a nyakánál fogva közelebb húztam magamhoz.

Haza érve levettem a táskám és a hegedűm a vállamról, és kitártam az ajtót.
-Csak most az egyszer... - vetettem be a bociszemeket, látván, hogy Lys még mindig nem jött be az ajtón.
-Nem tudom. - habozott. - Leigh most nem mondott utasítást.
-Szuper. Ez a jel arra, hogy itt fogsz maradni. - határoztam, és megragadtam a kabátja ujját.
Még mindig nem mozdult, úgyhogy kérve néztem fel felemás szemeibe.
-Naaa, nagyon kérlek! Olyan keveset vagy itt mostanában. - próbálkoztam.
-Lehet, hogy elfelejtettem valami dolgot, amit reggel mondott. - tűnődött.
-Elfejeltetted, hogy azt mondta, most itt maradhatsz. - mosolyogtam. - Ugye, így volt?
-Nem, de ettől függetlenül maradhatok...ha nagyon szeretnéd.
-Annyira szeretném! Annyira, annyira de annyira! - ismételgettem.
-Jó, értem.
-De annyira, de annyira... - befogta a számat, úgyhogy nem mondogattam tovább. Már így is meggyőztem.
Lys levette a kezét a számról, és egy gyors mozdulattal megcsókolt. Egy pár pillatatig a mennyekben szárnyaltam, aztán az emeletről leszűrődött Zafír éhes nyávogása.
Nehéz szívvel, de kissé eltoltam magamtól Lysander arcát, és vérvörös arcomat elfordítva így szóltam:
-Zafír éhes.
-Etesd meg. - ajánlotta logikusan, majd hozzátette: - Most is piros vagy.
-Na, ne mondd. - nyögtem még jobban elpirulva, és megfordultam.
Utálom, hogy szinte minden szavába belepirulok.
Megetettem Zafírt, aztán magunknak is csináltam vacsorát. A macska az egyik fotelben ült (Boti helyén), és összegömbölyödve elaludt. Miután befejeztük a vacsorát, Lysanderrel leültünk filmet nézni. Bevackoltam magam a kanapéra.
-Szerinted, ha holnap azt mondom, hogy nem értettem a házit, akkor nem fog egyest adni a tanár? - kérdeztem.
-Nem tudom. Nem csináltál házit?
-Mégis hogy csinálhattam volna? - kérdeztem vissza.
-Akarod, hogy segítsek? - ajánlotta föl.
-Nem. Úgyse tudnék a számokra figyelni. - mosolyogtam, és bekapcsoltam a tévét.
Körülbelül a felénél elaludtam, mert elkapott a hirtelen álmosság. Ásítva Lys vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem.
-Nem akarsz inkább a szobádban aludni? - kérdezte halkan.
-Úgyse bírnék felmenni. - nyögtem. - Itt jó lesz.
-Csak kényelmetlen.
-Neked kényelmetlen? - kérdeztem.
-Nem. Nekem tökéletes. Te viszont úgy látszol, mintha szenvednél.- jegyezte meg.
-Pedig jól megvagyok. - mosolyogtam, és ásítottam egyet. - El fogsz menni?
-Miért? - kérdezte                                                                               óvatosan.
-Csak hogy reggel csalódottnak kell-e lennem, ha nem vagy itt.
-El. Haza kell mennem. - sóhajtott.
-Biztos? - próbálkoztam.
-Amanda...
-Kérlek!
-Nem. - határozott. - Én is fáradt vagyok, de nem fogok itt aludni, bocs.
-Miért nem?
-Mert nem, és kész. Még meg kell csinálnom a matek házit.
-Ne csináld meg. - javasoltam.
-Amanda, kérlek. - sóhajtott.
-Jól van, na. Csak még élt bennem a remény. - morogtam csalódottan. - Akkor akár már most is mehetsz. Szia.
Elfordultam a fotel másik felébe, és magamra húztam a pokrócot. Lysander felállt, és leguggolt mellém a földre.
-Megsértődtél? - kérdezte halkan.
-Nem. Csak csalódott vagyok. - vallottam be.
-Ne legyél. - mosolygott, és megsimogatta az arcom. - Szép álmokat.
-Neked is. - halvány mosolyra húztam a szám.
Felállt volna, de még időben megfogtam a kabátja ujját.
-Elköszönsz? - kérdeztem.
-Szia. - nevetett.
-Nem úgy. - forgattam a szemem, és felültem a kanapén.
Lys lehajolt, és rövid csókot lehelt a számra.
-Azért ha van erős, menj fel a szobádba. - javasolta suttogva.
-Nincs. - mondtam, és még egy enyhe csókot adtam ajkaira. - Jó éjszakát.
-Neked is.
-Vigyázz hazafelé. - búcsúztam, és visszafeküdtem a kanapéra.
-Vigyázz reggel a lépcsőn.
-Ez most rosszul esett! - méltatlankodtam álmosan.
-Szép álmokat. - mondta, és kilépett az ajtón.
Végül volt annyi erőm, hogy felsétáljak a lépcsőn, és bezuhanjak az ágyamba. Zafír velem jött, és a kosarában kötött ki.
Alig telt bele pár pillanatba, és máris álmodtam.