Amber újra beindul...

Másnap reggel nagyon megijedtem, ugyanis nem az ébresztő keltett, hanem valami sokkal ijesztőbb.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valami szúrja a karom. Vagy kaparássza. Aztán már fájni is kezdett.
-Miáú!
Kétségbeesetten próbáltam a szép álomra koncentrálni, de a karom már nagyon szúrt.
-Áááááh! - riadtam föl.
Zafír is megijedt tőlem, és ugrott egyet az ágyon. Aztán mérgesen fújt egyet.
Ránéztem az órára. Még csak 6 óra volt, még lenne egy kis időm aludni... Miért nem hagy ez a macska?!

-Zafír, szeretnék aludni! - szóltam rá. - Csak egy kicsit hagyj még.
Megfogtam, és letettem a földre. Aztán a fejemre húztam a takarót, és megpróbáltam visszaaludni.
-Miáú! - nyávogott tovább.
Gondoltam, ha nem reagálok, akkor előbb-utóbb megunja a nyávogást, és csöndben marad. Nem jött be.
-Miáúúúú!
-Istenem, Zafír! - sóhajtottam. - Csönd legyen!
Újra befészkeltem magam a takaró alá, de nem tágított. Dorombolni kezdett.
Idegesen sóhajtva fölkeltem, és beraktam a kosarába. Nem akart engedelmeskedni, de akarattal begyűrtem a pokróc alá.
-Jó éjt! - kívántam, és visszamásztam az ágyamba.
A csend jól esett, de csak pár percig tartott. Mocorgást hallottam, aztán megint nyávogást.
-Miáu...
-Na jó! Elég!
Kipattantam az ágyamból, és megdörzsöltem a szemem. Zafírt levittem a nappaliba, adtam neki kaját, és aztán (ha már ott voltam) megcsináltam az aznapi szendvicseket is.
Ezután leültem a nappaliba, és vártam, hogy elteljen egy kis idő, ugyanis indulásig még volt fél órám. Szúrósan néztem, ahogy Zafír lefetyeli a tejecskét, de rám se hederített.
Úgyhogy ráhagytam a dolgot, és inkább elindultam suliba. Korán.

Az udvaron még egy lélek sem járt, amikor én megérkeztem. Egy madarat kivéve, aki vígan csiripelt az egyik fa tetején, nem törődve azzal, hogy ősz van, és lassan már olyan hideg van reggel, hogy nem csak a madarak, de már az emberek is odafagynak a talajhoz. Huh, ez azért jó hosszú mondat volt, nem? Azért remélem, értettétek... Ha nem, olvassátok vissza. ;)
Na, szóval a lényeg az, hogy még senki nem érkezett meg, kivéve engem. Ami kicsit szomorú látvány volt, és elgondolkodtató is egyben. Miért nem maradtam inkább otthon? Így visszagondolva lehet, hogy fel kellett volna ébresztenem Botit, mielőtt eljövök, esetleg főzni még egy teát, vagy olvasgatni... Na mindegy.
Úgy döntöttem, nem maradok kint, mert kivételesen most tényleg eléggé hideg volt kint. Ezért inkább bementem az aulába, és leültem a büfé előtti asztalok egyikéhez. Elővettem a történelem füzetem, és elkezdtem tanulni. Nem árt az néha...
Lassacskán kezdtek szállingózni az emberek. Most nehogy valaki elképzelje hóesés helyett az ember hullást, mert nem úgy értettem. Szóval lassacskán kezdtek megérkezni a diákok az aulába. Hozzám hasonlóan ők is inkább a jó meleg iskolát választották a hideg és nyirkos, őszi udvar helyett, amit nem bántam. Legalább már nem voltam egyedül, még ha ezek közül az emberek közül senkit sem ismerek.
Vettem a büfében magamnak meleg teát, hogy az ujjaim ne fagyjanak hozzá a törifüzethez. Valamiért még bent is fáztam. Mi lett volna, ha inkább kint fagyoskodtam volna... Egy jó kis megfázás, talán. Brrr!
Rosalya futott felém, és leült velem szemben az asztalhoz.
-Szia! - köszönt mosolyogva.
-Jó reggelt. - integettem. - Hogy vagy?
-Áh, köszi, megvagyok. - vidámkodott. - Még az idő sem tudja elrontani a kedvemet. Képzeld, Leigh tegnap elkezdett varrni egy kabátot neked!
-Tessék? - ráncoltam a szemöldököm. - Nekem...?
-Igen, igen. - bólogatott. - Azt mondta, még a biliárdpartikor megígérte neked, hogy csinál egy szép ruhát. Nem?
-De, valóban. - emlékeztem vissza. - De rég volt már!
"Majd tervezek egy szép összeállítást, csak neked."
-Igen, de nem felejtette el. - kacsintott Rosalya. - Már láttam a vázlatát. Gyönyörű leszel benne!
-Ez szuper hír. - bólintottam.
Beszélgettünk még egy ideig, amikor megállt mellettünk valaki. Az erős parfüm szagától egy kissé összerándult a gyomrom, de végül merészen néztem fel Amberre. Mit akar?
-Sziasztok, csajok! - köszönt csacsogva a szőkeség.
"Csajok"?!! Mióta vagyunk mi barátok, kérem szépen...? Vagy csak én maradtam le valamiről?
-Helló. - intettem.
-Szia.
-Ne haragudj, Rosalya, de beszélhetnék Amandával egy percet? - pislogott Amber. - Négyszemközt.
-Persze. - vágta rá Rosalya, és felállt az asztaltól. Ja ne, Rosa, ne legyél meggondolatlan! Szívd vissza, maradj itt...! - Úgyis meg kell keresnek a többieket. Nemsokára találkozunk, Amanda!
És már el is ment. És magamra hagyott Amberrel.
Aki most már cseppet sem volt barátságos. Na, oké, minden rendben van... Huh. Már azt hittem, valami furcsa betegséget kapott el, amitől mindenkire kedvesen néz. Lehet, hogy hülyén hangzik, de egy pillanatig megnyugodtam, amikor megláttam a villámló tekintetét. Vannak még csodák...!
-Mit szeretnél? - kérdeztem.
-Csupán azt akarom tudni, hogy hová lett Kentin. - sziszegte Amber, és leült velem szemben az asztalhoz. Nem közeledett. - Te tudod, hol van?
-Csak emiatt kerestél meg? - forgattam a szemem. - Fogalmam sincs, hol van. Nekem nem szólt.
-Tényleg? - láthatóan meglepődött. - Hmm. Akkor jó. Mégis, van egy olyan érzésem, hogy titkolsz előlem valamit.
-Akkor nagyon rossz megérzéseid lehetnek, mert semmi ilyesmi nincsen. - mondtam sajnálkozva, széttárt karokkal. - Bocsika.
Amber körülnézett az aulában, aztán összehúzott szemekkel megint rám nézett.
-Elmondtad valakinek...akárkinek azt az esetet a kémia szertárban? - kérdezte suttogva.
Egy kicsit haboztam. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy "igen, már tudja a bátyád is, az igazgatónő is, és mindenki, hahaha"? Vajon mit csinálna?
Na jó. Fő az őszinteség.
-Nem. - ráztam meg a fejem.
-Tényleg? - fürkészte az arcom.
-Aha. - bólintottam unottan.
Egy kicsit hallgatott.
-Ne is mondd. - húzta ki magát. - Nem szeretném, ha kitudódna a dolog. Rossz hatással lenne rám, de előre szólok, hogy ha akárki megtudja, akkor esküszöm, hogy bosszút állok érte. - sziszegte villámló tekintettel. - Érthető voltam?!
-Ha ezzel zsarolni próbálsz, akkor szólj. - feleseltem. - Engem nem tudsz megfélelmíteni.
Megúsztam egy szúrós nézéssel, aztán Amber elviharzott. Épphogy eltűnt a szemem elől, valaki a vállamra tette a kezét.
Felnéztem, és Nataniel pillantott vissza rám.
-Ó, szia, Nat. - köszöntem mosolyogva, és összeszedtem a maradék cuccomat az asztalról. Felálltam. - Mi újság?
-Mit mondott neked Amber? - kérdezte köszönésképpen.
-Semmi különöset. - legyintettem.
-Van egy olyan sejtésem, hogy nem a hogyléted felől érdeklődött...vagy de?
-Hát, úgy is mondhatni. - agyaltam. Mit kéne mondanom...?
-Otthon is mostanában olyan furcsán viselkedik. - vakarta meg a tarkóját tanácstalanul Nataniel. - Te tudsz valamit?
-Nem tudok semmit. - feleltem, talán egy kicsit túl hirtelen.
Nataniel rám nézett, aztán elfordította a fejét.
-Azért majd mondj valamit, ha megtudsz pár dolgot. A húgomról van szó, és egyrészt nem akarom, hogy hülyeséget csináljon, másrészt téged is féltelek. - mintha egy kicsit elpirult volna, de nem láttam teljesen. - Szóval majd elmondod, ha tudsz valamit?
-Hát persze. - bólogattam én is vörösen. Mondjuk ez nálam megszokott. - Majd utána járok.
-Inkább ne. Csak majd tájékoztass. - javított ki.
-Jó, jó. - hagytam rá.
Együtt felmentünk a teremhez, de a folyosón Natanielt elkapta Melody, úgyhogy egyedül mentem be az osztályba.
Már a többség bent volt, Kentint, az ikreket, és Irist nem láttam sehol. Illetve... Lysandert sem.
Végül is... - gondoltam. - Tegnap azt kívántam, hogy ha egész éjjel fent van, akkor ma ne is jöjjön be. Akkor most miért vagyok csalódott? Vagy miért aggódom?
Leültem a székemre, és hátra fordultam Castielhez. Fejhallgató volt rajta, úgyhogy először nem reagált rám (gondolom, nagyban hallgatta a zenét), de aztán észrevett, és levette a cuccot a fejéről.
-Szia, Aman, mizu? - kérdezte.
-Semmi különös. - vontam meg a vállam. - És veled?
-Nem történt sok minden tegnap óta. Sajnos. Holnap megyünk a klubba, velünk tartasz? - vetette fel az ötletet.
-Nem, köszi. Inkább kihagyom. - hárítottam el.
-Na, gyerünk már. - nógatott. - Egyszer van ilyen buli a héten!
-Ti szinte minden este oda jártok, akkor miért lesz annyira különleges? - forgattam a szemem.
-Hát azért, mert mi lépünk fel. - kacsintott. - Így se jössz?
Egy pillanatra elgondolkodtam. Erről én miért nem tudtam semmit...?
-Meggondolom még. - adtam kitérő választ.
-Ugyan már! Lazulj egyet, jót fog tenni. - javasolta Cast.
-Oké, oké, jól van. - legyintettem.
Időközben bejött a történelemtanár is, úgyhogy előre fordultam. Az üres szék mellettem egy kicsit kiábrándított, és hatalmába kerített egy rossz érzés, olyan szomorúság-féle. De nem volt sok időm ezen gondolkodni.
-A mai felelőnk pedig legyen Amanda! - szólított a tanár. - Kijönnél, kérlek?
A többiek megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy nem rájuk esett a választás. Én meg már szinte robotszerűen felálltam, és kisétáltam a táblához. A tanár kitett nekem egy térképet, én meg belekezdtem a feleletbe.
Egész jól elmondtam, csak az egyik kérdésére nem tudtam felelni.
-Az ott melyik város? - mutatott a tanár az egyik kis pontra.
"Honnan tudjam?" - akartam feleselni, de inkább elgondolkodtam a kérdésen. Valami rémlik, de nem emlékszem...
Ekkor nyitódott az ajtó a hátam mögött, majd becsukódott. A tanár odanézett, úgyhogy nyertem még egy kis időt a gondolkodásra. Az el sem gondolkoztatott, hogy vajon ki jött be.
-Mire véljem a késést? - kérdezte a tanár, és beírt valamit a naplóba.
-Elaludtam. - hallottam közvetlenül a hátam mögül Lysander hangját. Hatására összerezzentem, mert egyrészt megijedtem, másrészt meg nagyon örültem.
-Ülj le. - legyintett a tanár.
Lys mögém lépett, amit nem vettem észre, úgyhogy majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor a fülembe suttogott.
-Istambul...
-Lysander! Üljön le! - szólt rá a tanár, bár nem hallhatta, mit mondott nekem.
-Csak köszöntem neki. - szabadkozott Lys, és elindult hátra.
Istambul... Hogy ez még nem jutott eszembe!
De egy pár pillanatig még nem tudtam megszólalni, mert a hatalmába kerített a szerelem, és egy kis ideig halványan mosolyogva pislogtam magam elé.
-Na szóval, akkor. Amanda, ez melyik város?
A térképre pillantottam, aztán kiböktem végre.
-Istambul.
-Helyes. Ötös felelet, üljön le.
Engedelmesen hátra sétáltam, és leültem a székemre.

Folytatódott az óra, és amikor a tanár éppen nem figyelt, ránéztem Lysanderre. Ijedten vettem észre, hogy ő is engem figyelt. Csak ő valószínűleg már régebb óta. A könyökével az asztalra támaszkodott, és az arcomat fürkészte kedvesen.
Egy kicsit megrémített a látványa, bár nem nagyon. A szemei alatt karikák húzódtak, és az arca egy kissé fehér volt. De még így sem annyira, mint az enyém. Csakhogy az én bőröm természetes.
-Sápadt vagy. - suttogtam.
-Képzelődsz. - mondta, és elfordította a fejét.
-Mennyit aludtál? - kérdeztem sóhajtva.
-Hagyjál már ezzel. Nem tudom. - adott kitérő választ.
-De nem hagylak! - erősködtem. - Nem aludtál semmit, ugye?
Hallgatása pontosan megadta a választ.
-Mikor érted már meg, hogy az embereknek szüksége van pihenésre? - akadtam ki.
-Mikor érted már meg, hogy semmi közöd hozzá? - szólt vissza.
Ez szíven érintett. Hogy semmi közöm hozzá?! Elvileg a barátnője vagyok, vagy nem? Akkor meg mi baja?
-Elnézést. - fontam össze a karom a melleim előtt. - Akkor máskor már nem szólok, igazad van. Mindenről én tehetek.
Tovább figyeltem a tanárt, ahogy éppen a térképen mutogatott valami cuccot. Ne kérdezzétek, mit, mert nem tudom.
Pár perc után éreztem, hogy Lysander közelebb hajol.
-Most megsértődtél? - kérdezte halkan.
-Szerinted? Nem esett valami jól, hogy azt mondtad, hogy semmi közöm az életedhez! - suttogtam mérgesen, és továbbra is a történelemtanárt néztem.
-Ne csináld már.
-Te ne csináld! Te mit szólnál hozzá, ha én így beszélnék veled, hmm? Hogy ne szólj bele az életembe. - motyogtam. - Hogy semmi közöd hozzám?!
-Nyugodj le. - suttogta. - Semmi ilyesmit nem szeretnék.
-Milyesmit? - kérdeztem vissza. Nem néztem rá.
-Rám tudnál nézni egy percre? Hozzád beszélek! - méltatlankodott.
-Sajnálom, de történelem óra van. - vontam meg a vállam.
Fáradtan sóhajtott, a tanár meg felénk fordult.
-Amanda, Lysander! Csend legyen!
-Igenis. - bólintottam szófogadóan.
Az óra végéig nem szóltunk egymáshoz. Az óra végtelen lassúsággal telt el, de végül kicsöngettek.
A szünetben a helyemen maradtam, míg az osztály fele (minimum) kiment a teremből.
Lysander megint felém fordult.
-Most már ide tudsz nézni? - kérdezte.
-Ha nagyon muszáj. - kelletlenül megfordultam a székemmel.
-Te most tényleg haragszol? - húzta fel a szemöldökét.
-Te nem haragudnál, ha azt mondanám, hogy neked semmi közöd hozzám? - mutattam először rá, aztán magamra. - Csak hogy tudd, nekem nagyon rosszul esett!
-Mindent túlkomplikálsz. - sóhajtott Lys.
-De ha egyszer tényleg rosszul esett. - makacskodtam. - Nem tehetek róla, egyszerűen...
A kezét a számra tette, így megakadályozza, hogy tovább beszéljek. Pár másodpercig így maradtunk, abba hagytam az értelmetlen zagyvaságomat. Pedig nem is az...
Lysander eszmélt fel előbb, és levette a számról a kezét. Álmosan rám nézett, aztán megeresztett egy féloldalas mosolyt.
-Ne haragudj, ha megbántottalak. - mondta. - Nem volt szándékos.
-Azt kéne mondanom, hogy nem bocsátok meg. - nevettem. - De sajnos az arcodra nézve csak azt tudom mondani, hogy nem baj.
-Sajnos? - értetlenkedett. - Nem értem a logikád.
-Én se. - vontam meg a vállam.
Lysander megsimogatta az arcom, aztán maga felé húzott. Engedelmesen közelebb csúsztam a székemmel, és viszonoztam a csókot, amit tőle kaptam. Rövid volt, mégis sokat mondott. Kár, hogy iskolában voltunk, különben biztos, hogy több ideig tartott volna...
A többi órán nem történt semmi érdekes. Kentin csakugyan nem jött ma suliba, úgyhogy elterveztem, hogy majd délután felhívom. Amber egész nap megpróbált kiszúrni velem, például elgáncsolt az ajtóban (szerencsére Castiel elkapott), vagy azzal szívatott, hogy mindig félbeszakított  mondatom közepén. Mindegy.
Végül elfelejtettem kérdőre vonni Lysandert a koncertről. Nem baj, majd amikor átjön... Ja igen, ezt kifelejtettem. Lys ragaszkodik hozzá, hogy ma átjöjjön, és inkább nálunk tölti az idejét dálután, mint otthon. Úgyhogy lesz elég időm vele beszélgetni.