Nataniel

Egész este az járt a fejemben, hogy mit kellene tennem, hogy jóvá tegyem ezt a dolgot. Vagy legalább Nataniel mindennapjain kéne változtatnom, anélkül, hogy bárki megtudná.
Éppen ezért nem nagyon tudtam koncentrálni, amikor Lysander kérdőre vont otthon.
-Egyszerűen csak látni akartam...hogy jól van-e. - mondtam.
-Miért számít az, hogy jól van, vagy sem? - faggatott.
-Ne most, nem tudok koncentrálni. - legyintettem fáradtan.
-Nem tudsz arra koncentrálni, hogy valami jó hazugságot előadj?
-Nem tudok a témára koncentrálni! - javítottam ki. - Éppen a holnapi zeneórán gondolkodom...
-Engem nem versz át. - sóhajtott Lys.
-Hagyjál már! Fáradt vagyok.
-Akkor én megyek is. Feküdj le. - döntött, és egy szó nélkül elhagyta a szobát. Annyi időm sem volt, hogy marasztaljam, akár csak egy szóval. "Maradj"? Nem volt rá időm.
Sóhajtva lerogytam az ágyra, és közben magamat szapultam.
Mindent elrontok. Elrontom Nataniel estéjét (még jobban, ahogy már amúgy is el volt szúrva), megsértem Lysandert, tönkreteszek mindent és mindenkit magam körül, akit szeretek. Erről jut eszembe; Kentin sem beszélgetett már velem egy ideje, mert mindig mással voltam a szünetekben. Rosa-val sem mentem el vásárolni azóta, hogy Boti kórházba került. Rengeteg mindenkit el fogok riasztani magamtól, ha így folytatom... Kivéve talán a bátyámat, bár már vele is régen beszélgettem.
Mintha egy belső hang parancsolta volna, ösztönösen Boti szobája felé vettem az irányt. Tényleg régen beszélgettünk...
Kopp! Kopp! Kopp!
-Mondjad. - szólt ki a bátyám.
-Bejöhetek?
-Be.
Kinyitottam az ajtót, és miután bementem, magam mögött becsuktam. Boti az asztalánál ült (háttal nekem) egy halom papír fölött, és éppen valamilyen rajzot szerkesztett. Építész-dolog, sosem fogom megérteni.
-Mit szeretnél? - kérdezte, és megfordult a székkel, hogy szembe kerüljön velem.
-Hát...igazából csak beszélgetni egy kicsit. - vontam meg a vállam.
-Mi? - nézett furán.
-Te mit gondolsz a családon belüli erőszakról? - kérdeztem, és leültem az ágyára. Persze előtte leporoltam a szoknyámat, és az ágyneműt is kisimítgattam, hogy ne legyen ellene kifogása.
-Tessék? - kérdezett vissza.
-Mit gondolsz a családon belüli erőszakról? - ismételtem meg a kérdést.
-Erőszakos vagyok veled? - ijedt meg egy pillanatra.
-Nem. - legyintettem lemondóan.
-Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Attól függ, hogy az ember a feleségével erőszakos, vagy a gyerekével, vagy...
-A gyerekével. - szögeztem le.
-Az a férfi vagy nő bunkó, és valószínűleg nem tud helytállni a munkájában, ezért otthon ereszti ki a dühét, amit a gyerek szív meg. Egyéb kérdés? - hadarta.
Nem válaszoltam, inkább elrágódtam a beszámolóján. Nataniel is ezt mondta. Hogy az apja a munkahelyén sokat idegeskedik.
-De miért kérdezed? - értetlenkedett Boti.
-Hát tudod...van egy osztálytársam, aki ilyen helyzetben van. - mondtam. Ha neki elmondom, az senkinek sem árthat, és még nekem is jót tesz, hogy egyáltalán beszélek valakivel erről.
-Akit vernek a szülei? - ráncolta a szemöldökét a bátyám. - Azt fel kéne jelenteni.
-Éppen ez az, hogy azt nem teheti... tehetjük. - javítottam ki magam. - Az apja nagy hatalmú, nem csak a munkahelyén, de a családján belül is. Ma ott voltam náluk, és...
-És téged is megvert? - rémült meg Boti.
-Nem. Illetve, majdnem, de nem. - szomorodtam el megint. - Arról a fiúról van szó, akivel New Yorkba is mentem, tudod...
-Az a szőke, nálad egy fél fejjel magasabb srác. Tudom.
-Szóval róla lenne szó, de fogalmam sincs, mihez kezdjek most, hogy ezt megtudtam. - tártam szét a kezem tanácstalanul.
-Áthívhatod hozzánk pár napra, addig sem lesz fájdalmas neki. - vonta meg a vállát.
-Hát igen, de Lysander megölne érte... - húztam el a szám. - Már így is eléggé megsértettem azzal, hogy egyáltalán elmentem.
-Kit érdekel most itt Lysander? - forgatta a szemét.
-Engem! - mutattam magamra. - Mert a végén még tényleg komolyan veszi ezt az egészet, és akkor abból nem sülne ki semmi jó abból, hogy áthívok magamhoz egy srácot "pár napra".
-Magyarázd el neki. - javasolta.
-De ha egyszer áthívom Natanielt, akkor azt akkor is rossz megoldás lenne... Azt hinné, hogy ő nem elég jó nekem. - tettem hozzá, és Boti elkomorult arckifejezését látva gyorsan folytattam is. - Nem úgy értem! Ő nem olyan, mint Leah volt...!
Hallgatott, ami zavarba hozott. Vajon most mire gondol?
-Izé...min gondolkodsz? - kérdeztem.
-Azon, hogy vajon mit szoktál csinálni, amikor áthívod éjszakára.
-Általában énekelni szoktam, meg néha tanulni, vagy beszélgetni, vagy Zafírral játszani. - vágtam rá a kelleténél talán túlságosan gyorsan.
-Aha.
-Ühüm. - bólogattam.
-Na jó, nekem dolgom van, úgyhogy ha nem baj, most inkább kiküldelek a konyhába. - határozott Boti.
-Küldjél.
Fáradtan nézett rám, mire felpattantam, és kisurrantam az ajtón.
Huhh.
Kedvtelenül kimentem a konyhába, és megcsináltam az ebédet. Nem sok türelmem volt hozzá, úgyhogy csak gyorsan összedobtam egy milánóit, aztán felmentem a a szobámba.
Vajon ha most felhívnám Natanielt, felvenné a telefont...? Vagy inkább ne kockáztassak? Lysander tényleg nagyon megharagudna, ha áthívnám magamhoz? Meg se próbáljam? Nem éri meg... nem akarom még egyszer elveszíteni.
Úgyhogy a nap hátra levő részében leckét írtam. Túl sok volt az izgalom mára.
Lefekvés előtt olyan lelkiismeret-furdalásom volt, hogy már szinte fizikai fájdalmat éreztem. Holnap bocsánatot kérek mindenkitől, akit valamiért elhanyagoltam... még Natanielhez is képes leszek elmenni, ha nem jön suliba!

Reggel viszonylag könnyen fel tudtam kelni. Az első dolgom az volt, hogy reggelit készítettem, és csak ezután öltöztem fel. A pirítóst még gyorsan megettük Botival, és siettem is öltözködni.
Zöld, viszonylag meleg harisnyát húztam, rá pedig egy fekete rövidnadrágot (csakazért sem szoknyát!), és hozzá illő, zöld-fekete csíkos pólót. A szememet feketével emeltem ki, és a szemhéjamra szintén egy kis zöldet kentem fel, de csak épphogy. A végeredmény ez lett: egy lány, talpig feketében és zöldben. Végül is, szerintem nem olyan rossz...
Megsimogattam Zafírt, lerobogtam a lépcsőn, és felhúztam a csizmámat.
-Kicsit rikítasz ma reggel ebben a zöldben. - jegyezte meg Boti, amikor észrevett.
-Szerintem tök jó. - vontam meg a vállam, és felvettem a kabátom.
-Nem azt mondtam, hogy rossz. Miért nem hordtad még eddig?
-Mert most találtam meg a kupac alján... - vallottam be, és becipzároztam a dzsekit. - Na helló.
-Szia.
Sietősre vettem a tempót, hogy minél előbb a suliba érjek. Kicsit szokatlan, eddig nem sokszor fordult elő, hogy az iskolába ennyire siessek. Most viszont szinte robotszerűen szedtem a lábaimat. Az órámra nézve megnyugodtam, hogy egyáltalán nem vagyok késésben.
A suli kapujánál jártam, amikor nekimentem valakinek. Eléggé megijedtem a saját bénaságomon, és majdnem hanyatt estem, de az illető még időben elkapta a karom, és megtartott. Mivel becsuktam a szemem (arra számítottam, hogy elesek), ezért nem láttam, ki az, de a nevetéséről azonnal felismertem.
-Ennél jobb érkezést nem is láttam még tőled. - jegyezte meg Lysander.
-Jól van, jól van, nem kell gúnyolódni. - motyogtam elpirulva, kinyitottam a szemem, és a lábamra álltam. - Köszi.
-Semmiség. Kezdem megszokni, hogy téged mindig el kell kapni. - kacsintott.
-Még szerencse, hogy jók a reflexeid... - bólogattam.
Bementünk a terembe, és leültünk a helyünkre. Még csak mi voltunk bent. Bár kicsit haboztam előtte, végül elindítottam a beszélgetést.
-Haragszol? - kérdeztem.
-Miért? Kéne?
-A tegnapi miatt... - emlékeztettem.
-Nem. - vonta meg a vállát Lysander, és elmosolyodott. - Azt csinálsz, amit akarsz. Csak ha lehet, mértékkel.
-Nálad mit jelent a mérték? - nevettem.
-Egyszerű: akármit csinálhatsz, csak legyél észnél. - legyintett.
-Észnél vagyok.
-Aha. De attól még elmondhatod, hogy mit csináltatok tegnap délután, amikor átmentél. - fordult felém.
-Beszélgettünk. - feleltem őszintén.
-...Ennyi?
-Ennyi. Aztán jött az apja, és kizavart, mert nem tetszett neki, hogy... hogy bent voltam. - fejeztem be.
Úristen! Majdnem azt mondtam, hogy "kizavart, mert nem tetszett neki, hogy Natanielen nem volt póló"...! Szerencsére még időben észbe kaptam, és módosítottam a szövegem.
-Miért zavarta, hogy bent voltál? - értetlenkedett Lys.
-Jó kérdés, én se tudom. - vontam vállat.
Egy fél percig hallgattunk.
-Elpirultál. - jegyezte meg halkan Lys.
-Mindig piros vagyok! - ellenkeztem.
-Nem. - rázta meg a fejét. - Nem mondtál el mindent.
-De igenis elmondtam! - tiltakoztam.
-Miért? Mondd, miért hazudsz nekem? - emelte a plafonra a tekintetét.
-Nem hazudok...! - ráztam a fejem. Előjött a lelkiismeret-furdalás újból. Majdnem széttépte a mellkasom.
Nem akartam a szemébe nézni, de muszáj volt. Két keze közé fogta az arcom, és arra kényszerített, hogy elvesszek felemás szemei között. A hasam görcsbe rándult.
Ahogy közeledett, azt hittem, meg akar csókolni. Behunytam a szemem, ezért alaposan összerezzentem, amikor a fülembe suttogott.
-Mondd már el, mert egyszerűen nem tudom kitalálni. - kérlelt. - Tegnap egész éjjel ezt próbáltam. Kitalálni. De nem sikerült.
-De ez nem tartozik rád... - próbálkoztam.
-Ami téged érint, az engem is, te nem így gondolod?
-De, viszont...
-Találgassak? - sóhajtott.
-Nem kell... - tiltakoztam.
-Első tipp: átmentél, mert nem bírtad már Nataniel nélkül. - kezdte.
-Nem! - ijedtem meg. Előre félek.
-Akkor oda menekültél, mert eleged lett belőlem.
-Nem! - ellenkeztem, és megpróbáltam elfordulni, de a karjával ezt megakadályozta.
-Nyomozol utána? - találgatott.
-Nem, nem, és nem! - ismételgettem, és megpróbáltam eltolni magamtól. Nem ment.
-Lefeküdtél vele?
A szívem pár ütemet kihagyott, aztán még hangosabban vágtam rá, mint eddig.
-Nem!!
-Aha! Haboztál előtte. - szomorodott el Lysander.
-Nem igaz...! - rémültem meg. - Csak megijedtem.
-Megijedtél, hogy lebuksz?
-Megijedtem, hogy te képes vagy ilyeneket gondolni rólam! - vágtam rá, és erőlködve kiszabadultam a karjai közül. - Utálom, hogy sose hiszel nekem! Sosem hallgatsz meg! Sosem számít a véleményem, szóhoz sem juthatok! - soroltam. - Miért nem hiszel nekem? Ezek mind idióta kérdések, és azt mutatják, hogy egy cseppet sem bízol bennem. - éreztem a könnyeket a szememben, úgyhogy sietősre vettem a figurát. - Jó lenne, ha legalább annyira ismernél, hogy tudd, én ilyet soha nem tennék. Soha, de soha, de soha...
Gyorsan megfordultam, és kifutottam a teremből. Észre sem vettem közben, hogy majdnem fellöktem a befelé induló Kentint.
-Amanda, várj! - szólt utánam Lysander, és hallottam, ahogy föláll.
Dehogy vártam! Az sem érdekelt, hogy Kentin majdnem elesett miattam. Majd később bocsánatot kérek.
Elfutottam a lánymosdóig, és gyorsan becsuktam magam után az ajtót. Ide nem jöhet be.
-Nyisd ki. - hallottam Lys hangját. -  Hallasz? Gyere ki!
-Nem jövök! Menj már el!
Odamentem a tükörhöz, hogy megcsodáljam tönkrement sminkemet (a sírás sosem tesz jót). Meglepődve vettem észre, hogy teljesen ép maradt. Ekkor eszembe jutott, hogy biztos a vízállót használtam...
-Amanda, ne viccelj már. - mondtam saját magamnak. - Nem lehetsz ennyire bunkó vele... Nem csak vele. Menj ki, és beszéld meg ezt a dolgot!
Fura, hogy magamhoz beszélek. Mégis használt.
Nagyot sóhajtottam, és kimentem a folyosóra. Ahogy gondoltam, Lysander ott várt a falnak dőlve. Amikor meglátott, elkapta a csuklómat, nehogy elszaladjak.
-Nem áll szándékomban menekülni... - motyogtam lesütött szemekkel.
-Nem is azért foglak...
Egy hirtelen rántással magához húzott, és lecsapott a számra. A csókja (mintha tűz lenne) perzselte az ajkam, és rögtön fordult egyet velem a világ. Olyan volt, mintha fejjel lefelé látnék mindent... Mondjuk ez eleve fura, mert nem láttam semmit lehunyt szemmel.
-Sajnálom. - suttogtam, amikor elváltak ajkaink. A mellkasára hajtottam a fejem, és sóhajtottam. Lys átkarolta a derekam.
-Mit sajnálsz? - kérdezett vissza.
-Azt, hogy ennyire sértődékeny vagyok. - motyogtam. - Mindenkit tönkreteszek magam körül, akit szeretek. Téged is tegnap, megsértettelek. Tudod, milyen lelkiismeret-furdalásom volt utána...?
-Nem kell emiatt rágódnod. - simogatta meg a fejem. - Egyáltalán nem vagy borzalmas, hidd el. Csak könnyen felkapod a vizet, ennyi.
-Te is könnyen felkapod a vizet. - emlékeztettem.
-Ez igaz.
Elengedett, és elindultunk vissza a teremhez. Útközben észrevettem Natanielt, és integettem neki. Ő is úgy tett.
Lysander kérdőn nézett rám.
-Szóval?
-Nem volt semmi olyan, amit gondoltál. - mondtam halkan. - Nem csináltunk semmi illetlent.
-Persze, elhiszem. - sóhajtott.
-De tényleg nem. Csak az apja hitte azt.
-Mit hitt az apja? - torpant meg a folyosó közepén.
-Félreértett minket, mert amikor benyitott, Natanielen nem volt póló.
A francba! Véletlenül kicsúszott a számon...
Lysander lefagyott, és elengedte a kezem.
-Elkezdett előtted vetkőzni? - hitetlenkedett.
-Ne húzd fel magad! Félreérted...!
Megfordult, hogy Nataniel után menjen, de a karjánál fogva visszatartottam.
-Engedj már el, Amanda. - kért dühösen. - Engedj el!
-Várj, csak hallgass meg... - könyörögtem. - Hallgass meg, mert most teljesen másra gondolsz, nem úgy volt...
A keze már nem volt ökölbe szorítva. Kifújta a levegőt, és visszafordult.
-Bocs. - elnézett más irányba. - Szóval?
Úgy döntöttem, már nem tudok elhallgatni előle semmit.
Úgyhogy halkan elmagyaráztam neki a helyzetet.
-Jézusom. - rázta ki a hideg. - Verik a szülei?
-Igen, de nem szabad erről senkinek se mesélni...
-És téged nem bántottak? - kérdezte aggódva. - Nem ütött meg senki, ugye?
-Nem. - nyugtattam meg, és a szájára tapasztottam a kezem, hogy fejezze be a szövegelést. Láttam rajta, hogy még akar valamit mondani, de megakadályoztam, hogy szóvá tegye.
-Mennem kell. Bocsánatot szeretnék kérni tőle. - sütöttem le a szemem, és elengedtem. - Miattam verést kapott az apjától. Tartozom neki ennyivel.
Nem szólt semmit, de a tekintetével követett, ahogy elsiettem a DÖK teremig.
Kopogtam, aztán rögtön be is nyitottam. Nataniel egy asztal mögött rakosgatta a papírokat, és amikor meglátott, kíváncsian rám nézett.
-Mit szeretnél? - kérdezte.
Odasétáltam az asztalhoz, és közben elkezdtem.
-Bocsánatot szeretnék kérni... a tegnapi dolog miatt. El kellett volna mennem már akkor, amikor te mondtad. - pirultam el. - De nem hallgattam rád, és ezért téged... Te ittad meg a levét. - fejeztem be.
Félősen ránéztem, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.
-Nem a te hibád. - rázta meg a fejét. - Mondtam. Már hozzászoktam, egyáltalán nem kell sajnálnod.
-De olyan érzésem volt, hogy akkor nagyobb ütést kaptál, mint addig valaha. - szomorodtam el.
-Volt már rosszabb is. - legyintett.
-Tényleg? Mikor? - lepődtem meg.
-Amikor New Yorkba mentem veled.
Amint ezt kimondta, a szája elé kapta a kezét. Látszott rajta, hogy véletlenül csúszott ki a száján.
De nem tudta visszavonni. Mélységesen elszomorodtam, majdnem elsírtam magam a végén. Hát tényleg ennyire útban vagyok neki? Mindig akkor okozok neki fájdalmat, amikor jót szeretnék tenni.
-Ne vedd komolyan. Felejtsd el, amit mondtam! - sietett Nataniel, hogy megnyugtasson. Nem tudta ezt elérni.
-Komolyan akkor ér téged fájdalom, amikor én ott vagyok? - sóhajtottam szaggatottan.
-Nem! Már szinte meg sem érzem. - ellenkezett. - Nyugodj meg. Nem csinálsz semmi rosszul.
-Dehogynem! Mindent rosszul csinálok! - fakadtam ki. - Miért nem szóltál eddig, hogy hagyjalak békén? Hogy kerüljelek el, hogy ne is szóljak hozzád?! Így kell ezt megtudnom? Miért nem szóltál rám?
-Mert kedvellek, és nem szeretném azt a pár percet megspórolni, amit együtt töltünk. - mondta komolyan. - Nekem megéri. Tényleg.
-De nem már... - nem tehetek róla, kifolyt a könnyem. Ma ilyen sírós napom van. - Mostantól a közeledbe se jövök.
Nataniel megkerülte az asztalt, és hozzám jött. Átkarolta a vállam, és megpróbált nyugtatni.
-Akkor majd én kereslek téged. Az jobb?
Nem válaszoltam.
-Egyébként meg jól esett, hogy ellátogattál hozzánk. Azért akartam, hogy elmenj, nehogy bajod legyen belőle. Nem azért, mert magamat féltettem. - halványan elmosolyodott. - Én nekem már úgyis mindegy, Amanda. Nem tudok semmit megváltoztatni. A lényeg, hogy köszönöm, hogy eljöttél. És hogy olyan sokszor hívtál... Sajnálom, hogy nem vettem fel. Föl akartam, de nem tehettem. - megveregette a hátam, és elengedett. Visszament az asztal mögé. - Nyugodj meg, jó?
-Jó... - szipogtam, és előkerestem egy zsebkendőt a zsebemből.
Megtöröltem a szemem, és búcsút intettem neki. Kimentem a teremből, és visszasiettem az osztályba.
Már nem sírtam, és a szememet sem éreztem pirosnak.
Végül is már csak Kentintől kell bocsánatot kérnem, a többi mind rendben van...
Az órák alatt nem jegyzeteltem. Az asztalra támaszkodva Lysandert bámultam, ahogy ír, néha rám mosolyog, aztán megint ír.
Elgondolkozva bámultam felemás szemeit. Azon agyaltam, nekem vajon miért nem lehetnek ilyen szép szemeim...?