Válasz a két kérdésemre

Brrrrzzz! Bbbbrrrrrzzzz! Bbbbbbrrrrrzzzzzzzz!

-Amanda, esküszöm, karácsonyra egy új ébresztőórát fogok venni neked! - kiabált fel Boti.

-Kikapcsolom, nyugi... - motyogtam, és így is tettem.

Aztán szép komótosan felkeltem, és bebújtam a legmelegebb pulcsimba, ugyanis megint nagyon hideg volt.

Zafír is vacogott, úgyhogy előkerestem egy régi plüss nyuszit, és betettem a kosarába, hogy még több puha legyen benne. Örült neki, rögtön vissza is aludt.

Lesiettem a konyhába, és benyomtam egy adag müzlit.

-Kicsit fáradtan tűnsz. - jegyezte meg a bátyám, amikor meglátott. Ha már ő jegyzi meg, akkor biztosan borzalmasan festek. És nem rajzolok, ha-ha... (jó, tényleg fáradt vagyok, na!) Szóval ha Boti ilyeneket mond, akkor biztos, hogy nagyon rosszul nézek ki.

-Mindjárt sminkelek, ha tényleg rossz. - legyintettem lemondóan.

-Csak kicsit. - vonta meg a vállát, és leült velem szemben az asztalhoz.

-Ha te mondod, akkor már vészhelyzet van. - sóhajtottam, és felálltam az asztaltól.
Visszamentem a szobámba (Zafír eléggé meglepődött), és leültem a tükör elé. Hát, tényleg nem a legjobb formámban vagyok ma reggel... Az arcom tök fehér, a szemeim alatt karikák, és a hajam is össze-vissza állt. Pedig fésülködtem.
A szememmel kezdtem. Kihúztam fekete szemceruzával, és lilás színt vittem fel a szemhéjamra. Alig látható korrektorral eltüntettem a szemem alatti karikákat (valamennyire), és hogy ne úgy nézzek ki, mint egy zombi, arcpirosítót használtam. Vagy inkább arcrózsaszínezőt.... Mindegy.
A hajamat befontam (a változatosság kedvéért), és egy gumival összefogtam a végét. A végeredménnyel meg voltam elégedve, és úgy döntöttem, hogy inkább átöltözöm, ugyanis a kék pulcsimhoz nem nagyon illett a lila arcom.
Egyszerűen csak felvettem egy fekete rövid szoknyát, fekete harisnyával, persze. És fekete, egyszerű blúzt húztam hozzá, aminek az ujja könyökig felhajtható. Halványan mosolyogva néztem a tükörbe, és megfordultam minden irányban. Szuper, legalább egyetlen reggel van, amikor jól nézek ki...
Lent felvettem a fekete csizmám (csak hogy gyásznapot tartsak), és elindultam az iskolába.
Egyenesen a terembe mentem, mert a harisnyában fáztam egy kicsit, és jól tudom, hogy ha leülök, akkor egy perc alatt dideregni kezdek. Ezért inkább a jó meleg osztálytermet választottam.
Bent volt már a lányok többsége, meg Jade. Hátramentem a helyemre, és elővettem a könyvemet. Olvasni kezdtem, és csak arra kaptam fel a fejem (úgy negyed óra múlva), hogy Lysander belép a terembe... Bianka mellett. Pff.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Tovább olvastam, bár nem nagyon tudtam a könyvre koncentrálni. Lys leült mellém, de még mindig nem néztem fel. Makacsul meredtem a betűkre.
Bianka kiment a folyosóra, Lys pedig megbökte a vállam.
-Hahó! Ébren vagy? - kérdezte nevetve.
-Aha. Olvasok... - motyogtam.
-Akarsz beszélgetni?
-Mindjárt. - bólogattam, és tovább bújtam a könyvet.
Egy fél perc múlva Bianka hangját hallottam az ajtó felől.
-Lysander, kijössz beszélgetni?! - kiáltott.
-Mindjárt! - felelt neki.
Pár másodpercig hallgattam, aztán halkan megjegyeztem:
-A nyomomba sem érhet, mi?
-Tessék? - kérdezett vissza Lys, és közelebb hajolt.
-Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy a nyomomba sem érhet.
-Ki?
-Bianka. - forgattam a szemem, és letettem a könyvet.
-Pontosan. - bólintott értetlenül. - Mert?
-Mégis inkább az ő társaságát választod minden szünetben. - mondtam szomorúan. - Mégis vele mész haza. Mégis vele jössz iskolába.
-Te most miről beszélsz? - ráncolta a szemöldökét.
-Hát rólad! - akadtam ki. - És Biankáról!
-Mit akarsz tudni? - sóhajtott Lysander.
-Mindent! Tegnap előtt, amikor megjött, beszélgettetek, ugye?
-Igen. - bólintott.
-Mit mondott? Nagyon élveztétek egymás társaságát. - motyogtam, és visszaemlékeztem arra, amikor a szekrényemben kerestem a vonalzót. Milyen jól elvoltak...!
-Megkérdezte, hogy én az a Lysander vagyok-e, akit a klubban szokott látni fellépni. - mosolygott. - Mondtam, hogy igen. Aztán kiörülte magát, és lelkendezni kezdett.
-Ennyi? - lepődtem meg.
-Persze. Miért, mit hittél? - kérdezte mosolyogva.
Zavarba jöttem a pillantásától.
-Hát...izé...nem tudom. - legyintettem. - De aztán együtt mentetek haza!
-Igen, mert mint kiderült, ő két utcával feljebb lakik, mint én, úgyhogy az út végéig együtt mentünk. - értetlenkedett Lys. - Mi ebben a baj?
-Ma reggel is együtt jöttetek.
-A suli bejáratánál összefutottunk, igen. - vont meg a vállát.
-Ne már. Tényleg? - furcsálltam. - Biztos? Tuti?
-Igen. - nevetett.
-De bizti?
-Igen.
-Nem csapsz be?
-Nem. Mikor fogod már elhinni végre, hogy én csak téged szeretlek? - forgatta a szemét viccesen.
-Soha. - pirultam vörösre.
-Várj. - mosolyogva közelebb húzódott, és megcsókolt, úgy, hogy megfeledkeztem egy pár pillanatra az egész világról. De az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis bejött a történelemtanár, és rögtön el is kezdte az órát. Előkerestem a füzetem, és jegyzetelni kezdtem. Az órából eltelt néhány perc, és zavarni kezdett, hogy Lysander engem bámul.
-Mi az? - kérdeztem suttogva, hogy a tanár ne hallja.
-Semmi. - mosolygott, de nem vette le a szemét az arcomról.
-Hagyd abba a bámulást, mert idegesít... - motyogtam.
Hiába kértem.
-Mondd már meg, mi van! - makacskodtam. - Van valami az arcomon?
-Csak smink. - legyintett.
-Ne szóld le a sminkemet, mert elég sokáig bajlódtam vele! - sértődtem meg.
-Szép lett. - dicsért meg nevetve.
-Tényleg? - húztam fel a szemöldököm.
-Igen. Megy a szemedhez. - mosolygott féloldalasan.
Nagyot dobbant a szívem, és elfordítottam a fejem.
-Köszi. - motyogtam, és tovább jegyzeteltem.
A szünetben ki kellett vinnem a füzetem a szekrénybe, úgyhogy fölálltam, és kikerestem a kulcsot a táskámból.
Kisiettem a folyosóra, Lysander meg utánam jött. Amikor a szekrénybe beraktam a füzeteket, hirtelen mögöttem termett, és hátulról átkarolta a derekam.
-Nem fázol szoknyában? - kérdezte mosolyogva.
-Nem... - pirultam el a közelségétől. - Nem fázom...
-Pedig elég rövid. - jegyezte meg halkan nevetve.
-Te szoknyavadász! Engedj el! - hámoztam le magamról a kezét, mire nevetve elengedett. Hhhh...
Elpirulva becsuktam a szekrényt, és közben megfogadtam magamnak, hogy a közeljövőben nem fogok szoknyában jönni iskolába.
Bementünk a terembe, és már el is kezdődött a következő óra...
Mivel a Biankás problémám 90%-ban megoldódott, ezért most volt több időm azon gondolkodni, hogy mi lehet Nataniellel. Ma sem jött iskolába, és kezdtem komolyabban gondolkodni azon, hogy vajon ennek mi lehet az oka. "Családi ügy"? Hmm...
Elhatároztam, hogy ma meg fogom tudni, hogy miért nincs itt. Ha csak szimplán beteg lenne, felvette volna tegnap a telefont. Ma még egyszer próbálkozni fogok.
Így is tettem. Amikor az infónak is vége volt, felhívtam.
De megint letette.
Vajon hol laknak? Nagy őrültség lenne elmenni hozzá? Lehet, hogy nincs semmi baja, csak egyszerűen hányingere van. De engem akkor is érdekel...!
Amber! Ambernek is haza kell mennie suli után!
Ez az! Követni fogom.
-Min agyalsz ennyire? - kérdezte Lys, aki egész végig a folyosón várt mellettem, amíg a tervemen gondolkodtam.
-Hát...ma nem kell elkísérned, egyedül szeretnék haza menni. - mondtam, aztán rájöttem, hogy ez eléggé furcsán hangzott.
-Mi ütött beléd? - nézett furán ő is.
-Semmi csak... nyugodtan haza mehetsz, majd este úgyis átjössz.
-Miért akarsz lerázni? - gyanakodott.
-Nem akarlak lerázni! - tiltakoztam.
-Nem tudsz hazudni.
-Hadd legyen már az én dolgom, mit csinálok... - sóhajtottam.
-Csak semmi őrültséget. - nézett bizalmatlanul.
-Meg szeretném látogatni Natanielt. - vallottam be. - Ez nem őrültség.
Félig felvont szemöldökkel nézett rám, mire legyintettem.
-De nem érek rá, úgyhogy mennem kell.
Amber éppen akkor hagyta el az iskolát...
-Majd megmagyarázom... - dadogtam, és elindultam az ajtó felé.
Kisiettem az udvarra, és még éppen láttam, hogy Amber befordul a sarkon. Gyors léptekkel utána eredtem, és a nyomában maradtam.
Egyik utca után jött a másik, és 10 perc múlva Amber megállt egy fehérre meszelt, makulátlan ház előtt. Fekete ablakai és piros teteje volt, nagyon jól nézett ki. Modern.
Amber sietősen kinyitotta a kaput, aztán betipegett a házba.
És én most mihez kezdjek...? Tessék, itt vagyok. De hát most akkor mi legyen? Bemenjek? Csöngessek? Kiabáljak Amber után?
Végül a csengetésnél maradtam. Előtte még elolvastam a postaládán lévő neveket, hogy tényleg jó helyen vagyok-e. Jó helyen voltam.
Kétszer megnyomtam a csengőt, mire kijött az ajtón egy középkorú, hosszú szőke hajú nő. Vékony volt, és magas.
-Jó napot! - köszöntem. - Natanielhez jöttem!
-A fiam nem fogad most vendégeket. - közölte. - Úgyhogy hiába jöttél.
-De nagyon szépen kérem...! - kértem. - Elhoztam a leckét.
Szólni akart, de hirtelen a háta mögött termett Amber.
-Hagyd, anyu. - nyávogta. - Nathi-val jóban vannak, biztos tényleg csak a leckét hozza.
A nő eltűnődött, és én is. Miért áll ki mellettem Amber?!
-Hát jó. - engedett végül a nő. - Gyere. - mondta, és kinyitotta a kaput.
-Köszönöm... - motyogtam, és közben Amberre pillantottam. Gúnyos mosolyra húzta a száját, de nem mondott semmit.
Az ajtón belépve a nappaliban találtam magam. Az emeletről kiabálás hallatszott, de olyan gyorsan hadart valaki, hogy nem értettem, mit mond. Amber a lépcsőre mutatott, aztán jobbra bökött, és elment. Szóval első emelet jobbra. Hm. Rosszabb, mint a zeneiskolai portás...
A kiabálás megszűnt, hatalmas robajjal becsapódott egy ajtó, aztán csend lett. Csendesen felmentem a lépcsőn, és egy folyosón találtam magamat. A jobb oldali első ajtónál volt egy kis rés, úgyhogy bepillantottam.

Ezt láttam.

Kicsit haboztam, de végül kopogtam kettőt.

-Mondtam már, hogy hagyj békén! - kiáltott ki Nataniel, és dühösen kinyitotta az ajtót. Amikor meglátott, zavarodottan nézett, és pislogott párat.

-Amanda! Mi a fenét keresel itt?! - lepődött meg.

-Meg szerettem volna tudni, miért nem jössz a suliba, és... - kezdtem, de nem fejezhettem be, mert befogta a szám, és behúzott a szobába. Becsukta az ajtót, de nem időben. Hallottam, ahogy hangos léptekkel közeledik valaki.

-A szekrénybe! Bújj a szekrénybe! - sürgetett suttogva Nat, és a szekrény felé tuszkolt.

-De hát...

-Nem kéne itt lenned! Csak most az egyszer fogadj már szót, siess...! - suttogta, és visszament az ajtóhoz.

Villámgyorsasággal bebújtam a szekrénybe, és pont, amikor becsukódott mögöttem az ajtó, belépett valaki a szobába.

Nem láttam, ki volt az, de a hangjából könnyen kitaláltam.

-Van nálad valaki? - kérdezte egy mély hang.

-Nincs. - felelte Nataniel.

-Hangokat hallottam. - jegyezte meg az apja. - Kivel beszéltél?

-Telefonon hívott az egyik barátom, és...

-Ha jól emlékszem, megegyeztünk, hogy nincs itthon telefon használat! - kiáltott az apja. - Hányszor kell még mondanom?!

-Akkor sem mondhatod meg, mit csináljak! - fakadt ki Nat.

-Még feleselni mersz?! - mennydörögte a férfi. Nagyon megijedtem. - Te nekem nem szólhatsz vissza!

-De akkor sem... aú!

Csattanás hallatszott, aztán egy tompa puffanás.

-Fiam, rengeteg dolgot kell még tanulnod. - mondta az apja, aztán az ajtó csapódott, és a léptek elhalkultak.

Ez nem lehet igaz. Lehet az, hogy Nataniel apja... megüti a fiát? Vagy akkor mi volt az a csattanás?

Halkan kilöktem a szekrény ajtaját, és kimásztam onnan. Nataniel a földön ült az ágya mellett, és a padlót bámulta. Amikor észrevett, felkapta a fejét, de aztán visszafordította a tekintetét a szőnyegre.

Odamentem mellé, és leültem.

-Mi volt ez? - kérdezte halkan.

-Hogy mi volt? - horkantott. - Csak a mindennapi veszekedés.

-Veled így bánnak itthon?

-Igen. - sóhajtott. - Te veled meg biztosan jól bánnak, úgyhogy indulhatsz is haza.

-Nem megyek. - makacskodtam.

-Ha itt meglátnak, nagy bajba kerülsz. - rázta a fejét Nataniel. - Jobban jársz, ha elmész. Különben a végén még fájdalmat okoz neked az apám.

-De miért? - kérdeztem. - Miért ütött meg?

-A munkahelyén rengeteg rossz benyomás éri. - magyarázta. - Itthon kiereszti a gőzt...

-És szerinted jó ez így?! - akadtam ki.

-Nem. De nem tehetek semmit.

-Dehogynem! Szólj valamilyen családjóléti központnak, vagy akár egy tanárnak. Nem mehet ez tovább... - mondtam.

-Te nem tudod, milyen az apám. - nézett rám szomorúan. - Jobb, ha inkább óvakodnál tőle. Ezért most menj haza!

-Nem. - vágtam rá. - Sokszor szokott megütni?

-Nincs hozzá semmi közöd. - sziszegte.

-De van... - erősködtem.

-Napi többször. Most boldog vagy?

-És te ezt szó nélkül tűröd?! - motyogtam. - Mi oka van rá?

-Nem csinálom meg a leckét, mielőtt hazaér... Felhívom az osztályfőnököt... A történelem házit tanulom a matek helyet... Bent vagyok a szobámban, pedig kint szép az idő... A konyhában anyának kell segíteni... - sorolta. - Mindenért.

-És nagyon fáj? - szomorodtam el.

Válaszul levette a pólóját, és hátat fordított nekem.

Elborzadtam a látványtól. A hátát csupa kék-zöld-lila folt borította, minden egyes részénél.

-Nem kéne orvoshoz menned? - kérdeztem halkan.

-Nem.

Megérintettem a hátát, mire kicsit összerezzent, de nem húzódott el. Lassan simítottam egyet rajta, majd sóhajtva visszafordítottam.

-És akkor ezért... - kezdtem, de az ajtó hirtelen kivágódott, a szívbajt hozva rám. Ijedten felnéztem, és egy középkorú, szigorú tekintetű férfival találtam szembe magam.

-Telefonbeszélgetés, mi? - kezdte a férfi gúnyos mosollyal. - Aha, gondoltam. Ki ez a lány?

-Az egyik barátnőm. - mondta Nataniel, bár egy kicsit mintha megremegett volna a hangja. - A leckét hozta...

-Igen, Amber mondta. - bólogatott. - Mondta, hogy feljött hozzád egy lány...

Zavart ez a nyugodtság. Mintha vihar előtti csend lenne.

-És akkor a telefonbeszélgetésről hazudtál nekem? - mosolygott a férfi ijesztően.

-Hát...

Hirtelen elkomorult.

-Mégis hogy engedheted meg magadnak, hogy hazudj az apádnak?!! - kiabált. - Ki ez a lány?! Talán nem elég egyértelmű, hogy nem leckét hozott? Miért nincs rajtad felső?!

Nem tudtam eldönteni, hogy most elsápadjak, vagy elpiruljak. A testem válaszolt helyettem, piros színű lett az arcom.

-Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak így bejössz a fiam szobájába, aztán úgy kell megtalálnom titeket, hogy már félig le is vetkőztetted?! - ordított velem a férfi. Most jött az a rész, hogy halálsápadt lettem. Nataniel apja megragadta a karom, és felrángatott a földről.

-Apa, ne! - kiáltott Nat, és rögtön mellettem termett. - Hagyd békén, nem hibás semmiben!

Egy erős rántással kitépte a karom az apjáéból, és az kilökött az ajtón.

-Amanda, azonnal menj haza! - sürgetett kiabálva. - Most rögtön!

Elkeseredve néztem rá, de nem volt időnk többet beszélni.

-Sajnálom... - ennyit tudtam csak kinyögni.

Lefutottam a lépcsőn, és mielőtt még kimentem volna az ajtón, hallottam a borzalmas kiáltásokat. El sem tudom képzelni, mekkora bajba kevertem most Natanielt...

A kapunál összefutottam Amberrel, aki csalódottan látta, hogy nem kaptam egyetlen ütést sem. Szóra sem méltattam, futva indultam haza. Közben majdnem elsírtam magam.

Hogy történhetett ez? Most miattam akkora verést kap, hogy egy egész napig nem tud majd felállni... Hogy lehettem ennyire bunkó?! El kellett volna mennem már akkor, amikor ő mondta!

Olyan borzalmas és önző vagyok, hogy az már szinte hihetetlen...! Utálom magamat!