A szünetre... ~írói megjegyzés

Sziasztok!

Feltettem zsinórban 4 részt, ennyit tudok nyújtani a szünetre. A szünet idejéig ennyivel be kell érnetek, mert nem lesz semmilyen lehetőségem a blogot írni. Bocsi. :)
Ezért engesztelésül raktam fel a legújabb 4 részt.

Jó szórakozást, és jó szünetet! Pihenjetek sokat!

Nataniel

Egész este az járt a fejemben, hogy mit kellene tennem, hogy jóvá tegyem ezt a dolgot. Vagy legalább Nataniel mindennapjain kéne változtatnom, anélkül, hogy bárki megtudná.
Éppen ezért nem nagyon tudtam koncentrálni, amikor Lysander kérdőre vont otthon.
-Egyszerűen csak látni akartam...hogy jól van-e. - mondtam.
-Miért számít az, hogy jól van, vagy sem? - faggatott.
-Ne most, nem tudok koncentrálni. - legyintettem fáradtan.
-Nem tudsz arra koncentrálni, hogy valami jó hazugságot előadj?
-Nem tudok a témára koncentrálni! - javítottam ki. - Éppen a holnapi zeneórán gondolkodom...
-Engem nem versz át. - sóhajtott Lys.
-Hagyjál már! Fáradt vagyok.
-Akkor én megyek is. Feküdj le. - döntött, és egy szó nélkül elhagyta a szobát. Annyi időm sem volt, hogy marasztaljam, akár csak egy szóval. "Maradj"? Nem volt rá időm.
Sóhajtva lerogytam az ágyra, és közben magamat szapultam.
Mindent elrontok. Elrontom Nataniel estéjét (még jobban, ahogy már amúgy is el volt szúrva), megsértem Lysandert, tönkreteszek mindent és mindenkit magam körül, akit szeretek. Erről jut eszembe; Kentin sem beszélgetett már velem egy ideje, mert mindig mással voltam a szünetekben. Rosa-val sem mentem el vásárolni azóta, hogy Boti kórházba került. Rengeteg mindenkit el fogok riasztani magamtól, ha így folytatom... Kivéve talán a bátyámat, bár már vele is régen beszélgettem.
Mintha egy belső hang parancsolta volna, ösztönösen Boti szobája felé vettem az irányt. Tényleg régen beszélgettünk...
Kopp! Kopp! Kopp!
-Mondjad. - szólt ki a bátyám.
-Bejöhetek?
-Be.
Kinyitottam az ajtót, és miután bementem, magam mögött becsuktam. Boti az asztalánál ült (háttal nekem) egy halom papír fölött, és éppen valamilyen rajzot szerkesztett. Építész-dolog, sosem fogom megérteni.
-Mit szeretnél? - kérdezte, és megfordult a székkel, hogy szembe kerüljön velem.
-Hát...igazából csak beszélgetni egy kicsit. - vontam meg a vállam.
-Mi? - nézett furán.
-Te mit gondolsz a családon belüli erőszakról? - kérdeztem, és leültem az ágyára. Persze előtte leporoltam a szoknyámat, és az ágyneműt is kisimítgattam, hogy ne legyen ellene kifogása.
-Tessék? - kérdezett vissza.
-Mit gondolsz a családon belüli erőszakról? - ismételtem meg a kérdést.
-Erőszakos vagyok veled? - ijedt meg egy pillanatra.
-Nem. - legyintettem lemondóan.
-Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Attól függ, hogy az ember a feleségével erőszakos, vagy a gyerekével, vagy...
-A gyerekével. - szögeztem le.
-Az a férfi vagy nő bunkó, és valószínűleg nem tud helytállni a munkájában, ezért otthon ereszti ki a dühét, amit a gyerek szív meg. Egyéb kérdés? - hadarta.
Nem válaszoltam, inkább elrágódtam a beszámolóján. Nataniel is ezt mondta. Hogy az apja a munkahelyén sokat idegeskedik.
-De miért kérdezed? - értetlenkedett Boti.
-Hát tudod...van egy osztálytársam, aki ilyen helyzetben van. - mondtam. Ha neki elmondom, az senkinek sem árthat, és még nekem is jót tesz, hogy egyáltalán beszélek valakivel erről.
-Akit vernek a szülei? - ráncolta a szemöldökét a bátyám. - Azt fel kéne jelenteni.
-Éppen ez az, hogy azt nem teheti... tehetjük. - javítottam ki magam. - Az apja nagy hatalmú, nem csak a munkahelyén, de a családján belül is. Ma ott voltam náluk, és...
-És téged is megvert? - rémült meg Boti.
-Nem. Illetve, majdnem, de nem. - szomorodtam el megint. - Arról a fiúról van szó, akivel New Yorkba is mentem, tudod...
-Az a szőke, nálad egy fél fejjel magasabb srác. Tudom.
-Szóval róla lenne szó, de fogalmam sincs, mihez kezdjek most, hogy ezt megtudtam. - tártam szét a kezem tanácstalanul.
-Áthívhatod hozzánk pár napra, addig sem lesz fájdalmas neki. - vonta meg a vállát.
-Hát igen, de Lysander megölne érte... - húztam el a szám. - Már így is eléggé megsértettem azzal, hogy egyáltalán elmentem.
-Kit érdekel most itt Lysander? - forgatta a szemét.
-Engem! - mutattam magamra. - Mert a végén még tényleg komolyan veszi ezt az egészet, és akkor abból nem sülne ki semmi jó abból, hogy áthívok magamhoz egy srácot "pár napra".
-Magyarázd el neki. - javasolta.
-De ha egyszer áthívom Natanielt, akkor azt akkor is rossz megoldás lenne... Azt hinné, hogy ő nem elég jó nekem. - tettem hozzá, és Boti elkomorult arckifejezését látva gyorsan folytattam is. - Nem úgy értem! Ő nem olyan, mint Leah volt...!
Hallgatott, ami zavarba hozott. Vajon most mire gondol?
-Izé...min gondolkodsz? - kérdeztem.
-Azon, hogy vajon mit szoktál csinálni, amikor áthívod éjszakára.
-Általában énekelni szoktam, meg néha tanulni, vagy beszélgetni, vagy Zafírral játszani. - vágtam rá a kelleténél talán túlságosan gyorsan.
-Aha.
-Ühüm. - bólogattam.
-Na jó, nekem dolgom van, úgyhogy ha nem baj, most inkább kiküldelek a konyhába. - határozott Boti.
-Küldjél.
Fáradtan nézett rám, mire felpattantam, és kisurrantam az ajtón.
Huhh.
Kedvtelenül kimentem a konyhába, és megcsináltam az ebédet. Nem sok türelmem volt hozzá, úgyhogy csak gyorsan összedobtam egy milánóit, aztán felmentem a a szobámba.
Vajon ha most felhívnám Natanielt, felvenné a telefont...? Vagy inkább ne kockáztassak? Lysander tényleg nagyon megharagudna, ha áthívnám magamhoz? Meg se próbáljam? Nem éri meg... nem akarom még egyszer elveszíteni.
Úgyhogy a nap hátra levő részében leckét írtam. Túl sok volt az izgalom mára.
Lefekvés előtt olyan lelkiismeret-furdalásom volt, hogy már szinte fizikai fájdalmat éreztem. Holnap bocsánatot kérek mindenkitől, akit valamiért elhanyagoltam... még Natanielhez is képes leszek elmenni, ha nem jön suliba!

Reggel viszonylag könnyen fel tudtam kelni. Az első dolgom az volt, hogy reggelit készítettem, és csak ezután öltöztem fel. A pirítóst még gyorsan megettük Botival, és siettem is öltözködni.
Zöld, viszonylag meleg harisnyát húztam, rá pedig egy fekete rövidnadrágot (csakazért sem szoknyát!), és hozzá illő, zöld-fekete csíkos pólót. A szememet feketével emeltem ki, és a szemhéjamra szintén egy kis zöldet kentem fel, de csak épphogy. A végeredmény ez lett: egy lány, talpig feketében és zöldben. Végül is, szerintem nem olyan rossz...
Megsimogattam Zafírt, lerobogtam a lépcsőn, és felhúztam a csizmámat.
-Kicsit rikítasz ma reggel ebben a zöldben. - jegyezte meg Boti, amikor észrevett.
-Szerintem tök jó. - vontam meg a vállam, és felvettem a kabátom.
-Nem azt mondtam, hogy rossz. Miért nem hordtad még eddig?
-Mert most találtam meg a kupac alján... - vallottam be, és becipzároztam a dzsekit. - Na helló.
-Szia.
Sietősre vettem a tempót, hogy minél előbb a suliba érjek. Kicsit szokatlan, eddig nem sokszor fordult elő, hogy az iskolába ennyire siessek. Most viszont szinte robotszerűen szedtem a lábaimat. Az órámra nézve megnyugodtam, hogy egyáltalán nem vagyok késésben.
A suli kapujánál jártam, amikor nekimentem valakinek. Eléggé megijedtem a saját bénaságomon, és majdnem hanyatt estem, de az illető még időben elkapta a karom, és megtartott. Mivel becsuktam a szemem (arra számítottam, hogy elesek), ezért nem láttam, ki az, de a nevetéséről azonnal felismertem.
-Ennél jobb érkezést nem is láttam még tőled. - jegyezte meg Lysander.
-Jól van, jól van, nem kell gúnyolódni. - motyogtam elpirulva, kinyitottam a szemem, és a lábamra álltam. - Köszi.
-Semmiség. Kezdem megszokni, hogy téged mindig el kell kapni. - kacsintott.
-Még szerencse, hogy jók a reflexeid... - bólogattam.
Bementünk a terembe, és leültünk a helyünkre. Még csak mi voltunk bent. Bár kicsit haboztam előtte, végül elindítottam a beszélgetést.
-Haragszol? - kérdeztem.
-Miért? Kéne?
-A tegnapi miatt... - emlékeztettem.
-Nem. - vonta meg a vállát Lysander, és elmosolyodott. - Azt csinálsz, amit akarsz. Csak ha lehet, mértékkel.
-Nálad mit jelent a mérték? - nevettem.
-Egyszerű: akármit csinálhatsz, csak legyél észnél. - legyintett.
-Észnél vagyok.
-Aha. De attól még elmondhatod, hogy mit csináltatok tegnap délután, amikor átmentél. - fordult felém.
-Beszélgettünk. - feleltem őszintén.
-...Ennyi?
-Ennyi. Aztán jött az apja, és kizavart, mert nem tetszett neki, hogy... hogy bent voltam. - fejeztem be.
Úristen! Majdnem azt mondtam, hogy "kizavart, mert nem tetszett neki, hogy Natanielen nem volt póló"...! Szerencsére még időben észbe kaptam, és módosítottam a szövegem.
-Miért zavarta, hogy bent voltál? - értetlenkedett Lys.
-Jó kérdés, én se tudom. - vontam vállat.
Egy fél percig hallgattunk.
-Elpirultál. - jegyezte meg halkan Lys.
-Mindig piros vagyok! - ellenkeztem.
-Nem. - rázta meg a fejét. - Nem mondtál el mindent.
-De igenis elmondtam! - tiltakoztam.
-Miért? Mondd, miért hazudsz nekem? - emelte a plafonra a tekintetét.
-Nem hazudok...! - ráztam a fejem. Előjött a lelkiismeret-furdalás újból. Majdnem széttépte a mellkasom.
Nem akartam a szemébe nézni, de muszáj volt. Két keze közé fogta az arcom, és arra kényszerített, hogy elvesszek felemás szemei között. A hasam görcsbe rándult.
Ahogy közeledett, azt hittem, meg akar csókolni. Behunytam a szemem, ezért alaposan összerezzentem, amikor a fülembe suttogott.
-Mondd már el, mert egyszerűen nem tudom kitalálni. - kérlelt. - Tegnap egész éjjel ezt próbáltam. Kitalálni. De nem sikerült.
-De ez nem tartozik rád... - próbálkoztam.
-Ami téged érint, az engem is, te nem így gondolod?
-De, viszont...
-Találgassak? - sóhajtott.
-Nem kell... - tiltakoztam.
-Első tipp: átmentél, mert nem bírtad már Nataniel nélkül. - kezdte.
-Nem! - ijedtem meg. Előre félek.
-Akkor oda menekültél, mert eleged lett belőlem.
-Nem! - ellenkeztem, és megpróbáltam elfordulni, de a karjával ezt megakadályozta.
-Nyomozol utána? - találgatott.
-Nem, nem, és nem! - ismételgettem, és megpróbáltam eltolni magamtól. Nem ment.
-Lefeküdtél vele?
A szívem pár ütemet kihagyott, aztán még hangosabban vágtam rá, mint eddig.
-Nem!!
-Aha! Haboztál előtte. - szomorodott el Lysander.
-Nem igaz...! - rémültem meg. - Csak megijedtem.
-Megijedtél, hogy lebuksz?
-Megijedtem, hogy te képes vagy ilyeneket gondolni rólam! - vágtam rá, és erőlködve kiszabadultam a karjai közül. - Utálom, hogy sose hiszel nekem! Sosem hallgatsz meg! Sosem számít a véleményem, szóhoz sem juthatok! - soroltam. - Miért nem hiszel nekem? Ezek mind idióta kérdések, és azt mutatják, hogy egy cseppet sem bízol bennem. - éreztem a könnyeket a szememben, úgyhogy sietősre vettem a figurát. - Jó lenne, ha legalább annyira ismernél, hogy tudd, én ilyet soha nem tennék. Soha, de soha, de soha...
Gyorsan megfordultam, és kifutottam a teremből. Észre sem vettem közben, hogy majdnem fellöktem a befelé induló Kentint.
-Amanda, várj! - szólt utánam Lysander, és hallottam, ahogy föláll.
Dehogy vártam! Az sem érdekelt, hogy Kentin majdnem elesett miattam. Majd később bocsánatot kérek.
Elfutottam a lánymosdóig, és gyorsan becsuktam magam után az ajtót. Ide nem jöhet be.
-Nyisd ki. - hallottam Lys hangját. -  Hallasz? Gyere ki!
-Nem jövök! Menj már el!
Odamentem a tükörhöz, hogy megcsodáljam tönkrement sminkemet (a sírás sosem tesz jót). Meglepődve vettem észre, hogy teljesen ép maradt. Ekkor eszembe jutott, hogy biztos a vízállót használtam...
-Amanda, ne viccelj már. - mondtam saját magamnak. - Nem lehetsz ennyire bunkó vele... Nem csak vele. Menj ki, és beszéld meg ezt a dolgot!
Fura, hogy magamhoz beszélek. Mégis használt.
Nagyot sóhajtottam, és kimentem a folyosóra. Ahogy gondoltam, Lysander ott várt a falnak dőlve. Amikor meglátott, elkapta a csuklómat, nehogy elszaladjak.
-Nem áll szándékomban menekülni... - motyogtam lesütött szemekkel.
-Nem is azért foglak...
Egy hirtelen rántással magához húzott, és lecsapott a számra. A csókja (mintha tűz lenne) perzselte az ajkam, és rögtön fordult egyet velem a világ. Olyan volt, mintha fejjel lefelé látnék mindent... Mondjuk ez eleve fura, mert nem láttam semmit lehunyt szemmel.
-Sajnálom. - suttogtam, amikor elváltak ajkaink. A mellkasára hajtottam a fejem, és sóhajtottam. Lys átkarolta a derekam.
-Mit sajnálsz? - kérdezett vissza.
-Azt, hogy ennyire sértődékeny vagyok. - motyogtam. - Mindenkit tönkreteszek magam körül, akit szeretek. Téged is tegnap, megsértettelek. Tudod, milyen lelkiismeret-furdalásom volt utána...?
-Nem kell emiatt rágódnod. - simogatta meg a fejem. - Egyáltalán nem vagy borzalmas, hidd el. Csak könnyen felkapod a vizet, ennyi.
-Te is könnyen felkapod a vizet. - emlékeztettem.
-Ez igaz.
Elengedett, és elindultunk vissza a teremhez. Útközben észrevettem Natanielt, és integettem neki. Ő is úgy tett.
Lysander kérdőn nézett rám.
-Szóval?
-Nem volt semmi olyan, amit gondoltál. - mondtam halkan. - Nem csináltunk semmi illetlent.
-Persze, elhiszem. - sóhajtott.
-De tényleg nem. Csak az apja hitte azt.
-Mit hitt az apja? - torpant meg a folyosó közepén.
-Félreértett minket, mert amikor benyitott, Natanielen nem volt póló.
A francba! Véletlenül kicsúszott a számon...
Lysander lefagyott, és elengedte a kezem.
-Elkezdett előtted vetkőzni? - hitetlenkedett.
-Ne húzd fel magad! Félreérted...!
Megfordult, hogy Nataniel után menjen, de a karjánál fogva visszatartottam.
-Engedj már el, Amanda. - kért dühösen. - Engedj el!
-Várj, csak hallgass meg... - könyörögtem. - Hallgass meg, mert most teljesen másra gondolsz, nem úgy volt...
A keze már nem volt ökölbe szorítva. Kifújta a levegőt, és visszafordult.
-Bocs. - elnézett más irányba. - Szóval?
Úgy döntöttem, már nem tudok elhallgatni előle semmit.
Úgyhogy halkan elmagyaráztam neki a helyzetet.
-Jézusom. - rázta ki a hideg. - Verik a szülei?
-Igen, de nem szabad erről senkinek se mesélni...
-És téged nem bántottak? - kérdezte aggódva. - Nem ütött meg senki, ugye?
-Nem. - nyugtattam meg, és a szájára tapasztottam a kezem, hogy fejezze be a szövegelést. Láttam rajta, hogy még akar valamit mondani, de megakadályoztam, hogy szóvá tegye.
-Mennem kell. Bocsánatot szeretnék kérni tőle. - sütöttem le a szemem, és elengedtem. - Miattam verést kapott az apjától. Tartozom neki ennyivel.
Nem szólt semmit, de a tekintetével követett, ahogy elsiettem a DÖK teremig.
Kopogtam, aztán rögtön be is nyitottam. Nataniel egy asztal mögött rakosgatta a papírokat, és amikor meglátott, kíváncsian rám nézett.
-Mit szeretnél? - kérdezte.
Odasétáltam az asztalhoz, és közben elkezdtem.
-Bocsánatot szeretnék kérni... a tegnapi dolog miatt. El kellett volna mennem már akkor, amikor te mondtad. - pirultam el. - De nem hallgattam rád, és ezért téged... Te ittad meg a levét. - fejeztem be.
Félősen ránéztem, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.
-Nem a te hibád. - rázta meg a fejét. - Mondtam. Már hozzászoktam, egyáltalán nem kell sajnálnod.
-De olyan érzésem volt, hogy akkor nagyobb ütést kaptál, mint addig valaha. - szomorodtam el.
-Volt már rosszabb is. - legyintett.
-Tényleg? Mikor? - lepődtem meg.
-Amikor New Yorkba mentem veled.
Amint ezt kimondta, a szája elé kapta a kezét. Látszott rajta, hogy véletlenül csúszott ki a száján.
De nem tudta visszavonni. Mélységesen elszomorodtam, majdnem elsírtam magam a végén. Hát tényleg ennyire útban vagyok neki? Mindig akkor okozok neki fájdalmat, amikor jót szeretnék tenni.
-Ne vedd komolyan. Felejtsd el, amit mondtam! - sietett Nataniel, hogy megnyugtasson. Nem tudta ezt elérni.
-Komolyan akkor ér téged fájdalom, amikor én ott vagyok? - sóhajtottam szaggatottan.
-Nem! Már szinte meg sem érzem. - ellenkezett. - Nyugodj meg. Nem csinálsz semmi rosszul.
-Dehogynem! Mindent rosszul csinálok! - fakadtam ki. - Miért nem szóltál eddig, hogy hagyjalak békén? Hogy kerüljelek el, hogy ne is szóljak hozzád?! Így kell ezt megtudnom? Miért nem szóltál rám?
-Mert kedvellek, és nem szeretném azt a pár percet megspórolni, amit együtt töltünk. - mondta komolyan. - Nekem megéri. Tényleg.
-De nem már... - nem tehetek róla, kifolyt a könnyem. Ma ilyen sírós napom van. - Mostantól a közeledbe se jövök.
Nataniel megkerülte az asztalt, és hozzám jött. Átkarolta a vállam, és megpróbált nyugtatni.
-Akkor majd én kereslek téged. Az jobb?
Nem válaszoltam.
-Egyébként meg jól esett, hogy ellátogattál hozzánk. Azért akartam, hogy elmenj, nehogy bajod legyen belőle. Nem azért, mert magamat féltettem. - halványan elmosolyodott. - Én nekem már úgyis mindegy, Amanda. Nem tudok semmit megváltoztatni. A lényeg, hogy köszönöm, hogy eljöttél. És hogy olyan sokszor hívtál... Sajnálom, hogy nem vettem fel. Föl akartam, de nem tehettem. - megveregette a hátam, és elengedett. Visszament az asztal mögé. - Nyugodj meg, jó?
-Jó... - szipogtam, és előkerestem egy zsebkendőt a zsebemből.
Megtöröltem a szemem, és búcsút intettem neki. Kimentem a teremből, és visszasiettem az osztályba.
Már nem sírtam, és a szememet sem éreztem pirosnak.
Végül is már csak Kentintől kell bocsánatot kérnem, a többi mind rendben van...
Az órák alatt nem jegyzeteltem. Az asztalra támaszkodva Lysandert bámultam, ahogy ír, néha rám mosolyog, aztán megint ír.
Elgondolkozva bámultam felemás szemeit. Azon agyaltam, nekem vajon miért nem lehetnek ilyen szép szemeim...?

Válasz a két kérdésemre

Brrrrzzz! Bbbbrrrrrzzzz! Bbbbbbrrrrrzzzzzzzz!

-Amanda, esküszöm, karácsonyra egy új ébresztőórát fogok venni neked! - kiabált fel Boti.

-Kikapcsolom, nyugi... - motyogtam, és így is tettem.

Aztán szép komótosan felkeltem, és bebújtam a legmelegebb pulcsimba, ugyanis megint nagyon hideg volt.

Zafír is vacogott, úgyhogy előkerestem egy régi plüss nyuszit, és betettem a kosarába, hogy még több puha legyen benne. Örült neki, rögtön vissza is aludt.

Lesiettem a konyhába, és benyomtam egy adag müzlit.

-Kicsit fáradtan tűnsz. - jegyezte meg a bátyám, amikor meglátott. Ha már ő jegyzi meg, akkor biztosan borzalmasan festek. És nem rajzolok, ha-ha... (jó, tényleg fáradt vagyok, na!) Szóval ha Boti ilyeneket mond, akkor biztos, hogy nagyon rosszul nézek ki.

-Mindjárt sminkelek, ha tényleg rossz. - legyintettem lemondóan.

-Csak kicsit. - vonta meg a vállát, és leült velem szemben az asztalhoz.

-Ha te mondod, akkor már vészhelyzet van. - sóhajtottam, és felálltam az asztaltól.
Visszamentem a szobámba (Zafír eléggé meglepődött), és leültem a tükör elé. Hát, tényleg nem a legjobb formámban vagyok ma reggel... Az arcom tök fehér, a szemeim alatt karikák, és a hajam is össze-vissza állt. Pedig fésülködtem.
A szememmel kezdtem. Kihúztam fekete szemceruzával, és lilás színt vittem fel a szemhéjamra. Alig látható korrektorral eltüntettem a szemem alatti karikákat (valamennyire), és hogy ne úgy nézzek ki, mint egy zombi, arcpirosítót használtam. Vagy inkább arcrózsaszínezőt.... Mindegy.
A hajamat befontam (a változatosság kedvéért), és egy gumival összefogtam a végét. A végeredménnyel meg voltam elégedve, és úgy döntöttem, hogy inkább átöltözöm, ugyanis a kék pulcsimhoz nem nagyon illett a lila arcom.
Egyszerűen csak felvettem egy fekete rövid szoknyát, fekete harisnyával, persze. És fekete, egyszerű blúzt húztam hozzá, aminek az ujja könyökig felhajtható. Halványan mosolyogva néztem a tükörbe, és megfordultam minden irányban. Szuper, legalább egyetlen reggel van, amikor jól nézek ki...
Lent felvettem a fekete csizmám (csak hogy gyásznapot tartsak), és elindultam az iskolába.
Egyenesen a terembe mentem, mert a harisnyában fáztam egy kicsit, és jól tudom, hogy ha leülök, akkor egy perc alatt dideregni kezdek. Ezért inkább a jó meleg osztálytermet választottam.
Bent volt már a lányok többsége, meg Jade. Hátramentem a helyemre, és elővettem a könyvemet. Olvasni kezdtem, és csak arra kaptam fel a fejem (úgy negyed óra múlva), hogy Lysander belép a terembe... Bianka mellett. Pff.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Tovább olvastam, bár nem nagyon tudtam a könyvre koncentrálni. Lys leült mellém, de még mindig nem néztem fel. Makacsul meredtem a betűkre.
Bianka kiment a folyosóra, Lys pedig megbökte a vállam.
-Hahó! Ébren vagy? - kérdezte nevetve.
-Aha. Olvasok... - motyogtam.
-Akarsz beszélgetni?
-Mindjárt. - bólogattam, és tovább bújtam a könyvet.
Egy fél perc múlva Bianka hangját hallottam az ajtó felől.
-Lysander, kijössz beszélgetni?! - kiáltott.
-Mindjárt! - felelt neki.
Pár másodpercig hallgattam, aztán halkan megjegyeztem:
-A nyomomba sem érhet, mi?
-Tessék? - kérdezett vissza Lys, és közelebb hajolt.
-Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy a nyomomba sem érhet.
-Ki?
-Bianka. - forgattam a szemem, és letettem a könyvet.
-Pontosan. - bólintott értetlenül. - Mert?
-Mégis inkább az ő társaságát választod minden szünetben. - mondtam szomorúan. - Mégis vele mész haza. Mégis vele jössz iskolába.
-Te most miről beszélsz? - ráncolta a szemöldökét.
-Hát rólad! - akadtam ki. - És Biankáról!
-Mit akarsz tudni? - sóhajtott Lysander.
-Mindent! Tegnap előtt, amikor megjött, beszélgettetek, ugye?
-Igen. - bólintott.
-Mit mondott? Nagyon élveztétek egymás társaságát. - motyogtam, és visszaemlékeztem arra, amikor a szekrényemben kerestem a vonalzót. Milyen jól elvoltak...!
-Megkérdezte, hogy én az a Lysander vagyok-e, akit a klubban szokott látni fellépni. - mosolygott. - Mondtam, hogy igen. Aztán kiörülte magát, és lelkendezni kezdett.
-Ennyi? - lepődtem meg.
-Persze. Miért, mit hittél? - kérdezte mosolyogva.
Zavarba jöttem a pillantásától.
-Hát...izé...nem tudom. - legyintettem. - De aztán együtt mentetek haza!
-Igen, mert mint kiderült, ő két utcával feljebb lakik, mint én, úgyhogy az út végéig együtt mentünk. - értetlenkedett Lys. - Mi ebben a baj?
-Ma reggel is együtt jöttetek.
-A suli bejáratánál összefutottunk, igen. - vont meg a vállát.
-Ne már. Tényleg? - furcsálltam. - Biztos? Tuti?
-Igen. - nevetett.
-De bizti?
-Igen.
-Nem csapsz be?
-Nem. Mikor fogod már elhinni végre, hogy én csak téged szeretlek? - forgatta a szemét viccesen.
-Soha. - pirultam vörösre.
-Várj. - mosolyogva közelebb húzódott, és megcsókolt, úgy, hogy megfeledkeztem egy pár pillanatra az egész világról. De az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis bejött a történelemtanár, és rögtön el is kezdte az órát. Előkerestem a füzetem, és jegyzetelni kezdtem. Az órából eltelt néhány perc, és zavarni kezdett, hogy Lysander engem bámul.
-Mi az? - kérdeztem suttogva, hogy a tanár ne hallja.
-Semmi. - mosolygott, de nem vette le a szemét az arcomról.
-Hagyd abba a bámulást, mert idegesít... - motyogtam.
Hiába kértem.
-Mondd már meg, mi van! - makacskodtam. - Van valami az arcomon?
-Csak smink. - legyintett.
-Ne szóld le a sminkemet, mert elég sokáig bajlódtam vele! - sértődtem meg.
-Szép lett. - dicsért meg nevetve.
-Tényleg? - húztam fel a szemöldököm.
-Igen. Megy a szemedhez. - mosolygott féloldalasan.
Nagyot dobbant a szívem, és elfordítottam a fejem.
-Köszi. - motyogtam, és tovább jegyzeteltem.
A szünetben ki kellett vinnem a füzetem a szekrénybe, úgyhogy fölálltam, és kikerestem a kulcsot a táskámból.
Kisiettem a folyosóra, Lysander meg utánam jött. Amikor a szekrénybe beraktam a füzeteket, hirtelen mögöttem termett, és hátulról átkarolta a derekam.
-Nem fázol szoknyában? - kérdezte mosolyogva.
-Nem... - pirultam el a közelségétől. - Nem fázom...
-Pedig elég rövid. - jegyezte meg halkan nevetve.
-Te szoknyavadász! Engedj el! - hámoztam le magamról a kezét, mire nevetve elengedett. Hhhh...
Elpirulva becsuktam a szekrényt, és közben megfogadtam magamnak, hogy a közeljövőben nem fogok szoknyában jönni iskolába.
Bementünk a terembe, és már el is kezdődött a következő óra...
Mivel a Biankás problémám 90%-ban megoldódott, ezért most volt több időm azon gondolkodni, hogy mi lehet Nataniellel. Ma sem jött iskolába, és kezdtem komolyabban gondolkodni azon, hogy vajon ennek mi lehet az oka. "Családi ügy"? Hmm...
Elhatároztam, hogy ma meg fogom tudni, hogy miért nincs itt. Ha csak szimplán beteg lenne, felvette volna tegnap a telefont. Ma még egyszer próbálkozni fogok.
Így is tettem. Amikor az infónak is vége volt, felhívtam.
De megint letette.
Vajon hol laknak? Nagy őrültség lenne elmenni hozzá? Lehet, hogy nincs semmi baja, csak egyszerűen hányingere van. De engem akkor is érdekel...!
Amber! Ambernek is haza kell mennie suli után!
Ez az! Követni fogom.
-Min agyalsz ennyire? - kérdezte Lys, aki egész végig a folyosón várt mellettem, amíg a tervemen gondolkodtam.
-Hát...ma nem kell elkísérned, egyedül szeretnék haza menni. - mondtam, aztán rájöttem, hogy ez eléggé furcsán hangzott.
-Mi ütött beléd? - nézett furán ő is.
-Semmi csak... nyugodtan haza mehetsz, majd este úgyis átjössz.
-Miért akarsz lerázni? - gyanakodott.
-Nem akarlak lerázni! - tiltakoztam.
-Nem tudsz hazudni.
-Hadd legyen már az én dolgom, mit csinálok... - sóhajtottam.
-Csak semmi őrültséget. - nézett bizalmatlanul.
-Meg szeretném látogatni Natanielt. - vallottam be. - Ez nem őrültség.
Félig felvont szemöldökkel nézett rám, mire legyintettem.
-De nem érek rá, úgyhogy mennem kell.
Amber éppen akkor hagyta el az iskolát...
-Majd megmagyarázom... - dadogtam, és elindultam az ajtó felé.
Kisiettem az udvarra, és még éppen láttam, hogy Amber befordul a sarkon. Gyors léptekkel utána eredtem, és a nyomában maradtam.
Egyik utca után jött a másik, és 10 perc múlva Amber megállt egy fehérre meszelt, makulátlan ház előtt. Fekete ablakai és piros teteje volt, nagyon jól nézett ki. Modern.
Amber sietősen kinyitotta a kaput, aztán betipegett a házba.
És én most mihez kezdjek...? Tessék, itt vagyok. De hát most akkor mi legyen? Bemenjek? Csöngessek? Kiabáljak Amber után?
Végül a csengetésnél maradtam. Előtte még elolvastam a postaládán lévő neveket, hogy tényleg jó helyen vagyok-e. Jó helyen voltam.
Kétszer megnyomtam a csengőt, mire kijött az ajtón egy középkorú, hosszú szőke hajú nő. Vékony volt, és magas.
-Jó napot! - köszöntem. - Natanielhez jöttem!
-A fiam nem fogad most vendégeket. - közölte. - Úgyhogy hiába jöttél.
-De nagyon szépen kérem...! - kértem. - Elhoztam a leckét.
Szólni akart, de hirtelen a háta mögött termett Amber.
-Hagyd, anyu. - nyávogta. - Nathi-val jóban vannak, biztos tényleg csak a leckét hozza.
A nő eltűnődött, és én is. Miért áll ki mellettem Amber?!
-Hát jó. - engedett végül a nő. - Gyere. - mondta, és kinyitotta a kaput.
-Köszönöm... - motyogtam, és közben Amberre pillantottam. Gúnyos mosolyra húzta a száját, de nem mondott semmit.
Az ajtón belépve a nappaliban találtam magam. Az emeletről kiabálás hallatszott, de olyan gyorsan hadart valaki, hogy nem értettem, mit mond. Amber a lépcsőre mutatott, aztán jobbra bökött, és elment. Szóval első emelet jobbra. Hm. Rosszabb, mint a zeneiskolai portás...
A kiabálás megszűnt, hatalmas robajjal becsapódott egy ajtó, aztán csend lett. Csendesen felmentem a lépcsőn, és egy folyosón találtam magamat. A jobb oldali első ajtónál volt egy kis rés, úgyhogy bepillantottam.

Ezt láttam.

Kicsit haboztam, de végül kopogtam kettőt.

-Mondtam már, hogy hagyj békén! - kiáltott ki Nataniel, és dühösen kinyitotta az ajtót. Amikor meglátott, zavarodottan nézett, és pislogott párat.

-Amanda! Mi a fenét keresel itt?! - lepődött meg.

-Meg szerettem volna tudni, miért nem jössz a suliba, és... - kezdtem, de nem fejezhettem be, mert befogta a szám, és behúzott a szobába. Becsukta az ajtót, de nem időben. Hallottam, ahogy hangos léptekkel közeledik valaki.

-A szekrénybe! Bújj a szekrénybe! - sürgetett suttogva Nat, és a szekrény felé tuszkolt.

-De hát...

-Nem kéne itt lenned! Csak most az egyszer fogadj már szót, siess...! - suttogta, és visszament az ajtóhoz.

Villámgyorsasággal bebújtam a szekrénybe, és pont, amikor becsukódott mögöttem az ajtó, belépett valaki a szobába.

Nem láttam, ki volt az, de a hangjából könnyen kitaláltam.

-Van nálad valaki? - kérdezte egy mély hang.

-Nincs. - felelte Nataniel.

-Hangokat hallottam. - jegyezte meg az apja. - Kivel beszéltél?

-Telefonon hívott az egyik barátom, és...

-Ha jól emlékszem, megegyeztünk, hogy nincs itthon telefon használat! - kiáltott az apja. - Hányszor kell még mondanom?!

-Akkor sem mondhatod meg, mit csináljak! - fakadt ki Nat.

-Még feleselni mersz?! - mennydörögte a férfi. Nagyon megijedtem. - Te nekem nem szólhatsz vissza!

-De akkor sem... aú!

Csattanás hallatszott, aztán egy tompa puffanás.

-Fiam, rengeteg dolgot kell még tanulnod. - mondta az apja, aztán az ajtó csapódott, és a léptek elhalkultak.

Ez nem lehet igaz. Lehet az, hogy Nataniel apja... megüti a fiát? Vagy akkor mi volt az a csattanás?

Halkan kilöktem a szekrény ajtaját, és kimásztam onnan. Nataniel a földön ült az ágya mellett, és a padlót bámulta. Amikor észrevett, felkapta a fejét, de aztán visszafordította a tekintetét a szőnyegre.

Odamentem mellé, és leültem.

-Mi volt ez? - kérdezte halkan.

-Hogy mi volt? - horkantott. - Csak a mindennapi veszekedés.

-Veled így bánnak itthon?

-Igen. - sóhajtott. - Te veled meg biztosan jól bánnak, úgyhogy indulhatsz is haza.

-Nem megyek. - makacskodtam.

-Ha itt meglátnak, nagy bajba kerülsz. - rázta a fejét Nataniel. - Jobban jársz, ha elmész. Különben a végén még fájdalmat okoz neked az apám.

-De miért? - kérdeztem. - Miért ütött meg?

-A munkahelyén rengeteg rossz benyomás éri. - magyarázta. - Itthon kiereszti a gőzt...

-És szerinted jó ez így?! - akadtam ki.

-Nem. De nem tehetek semmit.

-Dehogynem! Szólj valamilyen családjóléti központnak, vagy akár egy tanárnak. Nem mehet ez tovább... - mondtam.

-Te nem tudod, milyen az apám. - nézett rám szomorúan. - Jobb, ha inkább óvakodnál tőle. Ezért most menj haza!

-Nem. - vágtam rá. - Sokszor szokott megütni?

-Nincs hozzá semmi közöd. - sziszegte.

-De van... - erősködtem.

-Napi többször. Most boldog vagy?

-És te ezt szó nélkül tűröd?! - motyogtam. - Mi oka van rá?

-Nem csinálom meg a leckét, mielőtt hazaér... Felhívom az osztályfőnököt... A történelem házit tanulom a matek helyet... Bent vagyok a szobámban, pedig kint szép az idő... A konyhában anyának kell segíteni... - sorolta. - Mindenért.

-És nagyon fáj? - szomorodtam el.

Válaszul levette a pólóját, és hátat fordított nekem.

Elborzadtam a látványtól. A hátát csupa kék-zöld-lila folt borította, minden egyes részénél.

-Nem kéne orvoshoz menned? - kérdeztem halkan.

-Nem.

Megérintettem a hátát, mire kicsit összerezzent, de nem húzódott el. Lassan simítottam egyet rajta, majd sóhajtva visszafordítottam.

-És akkor ezért... - kezdtem, de az ajtó hirtelen kivágódott, a szívbajt hozva rám. Ijedten felnéztem, és egy középkorú, szigorú tekintetű férfival találtam szembe magam.

-Telefonbeszélgetés, mi? - kezdte a férfi gúnyos mosollyal. - Aha, gondoltam. Ki ez a lány?

-Az egyik barátnőm. - mondta Nataniel, bár egy kicsit mintha megremegett volna a hangja. - A leckét hozta...

-Igen, Amber mondta. - bólogatott. - Mondta, hogy feljött hozzád egy lány...

Zavart ez a nyugodtság. Mintha vihar előtti csend lenne.

-És akkor a telefonbeszélgetésről hazudtál nekem? - mosolygott a férfi ijesztően.

-Hát...

Hirtelen elkomorult.

-Mégis hogy engedheted meg magadnak, hogy hazudj az apádnak?!! - kiabált. - Ki ez a lány?! Talán nem elég egyértelmű, hogy nem leckét hozott? Miért nincs rajtad felső?!

Nem tudtam eldönteni, hogy most elsápadjak, vagy elpiruljak. A testem válaszolt helyettem, piros színű lett az arcom.

-Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak így bejössz a fiam szobájába, aztán úgy kell megtalálnom titeket, hogy már félig le is vetkőztetted?! - ordított velem a férfi. Most jött az a rész, hogy halálsápadt lettem. Nataniel apja megragadta a karom, és felrángatott a földről.

-Apa, ne! - kiáltott Nat, és rögtön mellettem termett. - Hagyd békén, nem hibás semmiben!

Egy erős rántással kitépte a karom az apjáéból, és az kilökött az ajtón.

-Amanda, azonnal menj haza! - sürgetett kiabálva. - Most rögtön!

Elkeseredve néztem rá, de nem volt időnk többet beszélni.

-Sajnálom... - ennyit tudtam csak kinyögni.

Lefutottam a lépcsőn, és mielőtt még kimentem volna az ajtón, hallottam a borzalmas kiáltásokat. El sem tudom képzelni, mekkora bajba kevertem most Natanielt...

A kapunál összefutottam Amberrel, aki csalódottan látta, hogy nem kaptam egyetlen ütést sem. Szóra sem méltattam, futva indultam haza. Közben majdnem elsírtam magam.

Hogy történhetett ez? Most miattam akkora verést kap, hogy egy egész napig nem tud majd felállni... Hogy lehettem ennyire bunkó?! El kellett volna mennem már akkor, amikor ő mondta!

Olyan borzalmas és önző vagyok, hogy az már szinte hihetetlen...! Utálom magamat!

Befagyva

A nap végére már Bianka is bátrabban mesélt magáról. A lényeg annyi, hogy vidékről jött, a szülei küldték a Sweet Amorisba, hogy francia nyelvet tanuljon, illetve eddig egy ismeretlen iskolában tanult, ahol sok barátnőjét kellett otthagynia.
Őszintén szólva, a végén már idegesített is, hogy újra és újra el kellett mesélnie a cseppet sem érdekes sztoriját a többiek kérésére. Mivel mögöttem ül, minden egyes szünetben más jött oda hozzá, így mindig ugyanazt a mondókát hallgattam. Történelem után (nem én feleltem) már elegem lett belőle, és inkább kimentem a folyosóra.
-Na, mit szólsz? - kérdeztem Kentint, mert ő is a folyosón dekkolt.
-A lányról? - kérdezett vissza, mire bólintottam. - Hát, nem tudom, nekem eléggé zárkózottnak tűnik...
-Igen, de majd feloldódik. - legyintettem. - Hiszen te is tudod, milyen ez. Te is év közben jöttél.
-Ja, de én nem voltam ennyire nyuszi. - kérte ki magának.
-Valóban. - nevettem.
A hátra lévő órákat unatkozással töltöttem, és a nyelvtan óra közepén úgy éreztem, hogy valaki figyel. A hátam mögül jött az érzés, úgyhogy kilogikáztam, hogy biztos Bianka méreget. Nem foglalkoztam vele, bár egy kicsit zavart... Lysander is észre vette, hogy a kelleténél jobban bámulom a tanárt.
-Jól vagy? - tette a homlokomra a kezét.
-Bianka figyel. - suttogtam alig hallhatóan.
Értetlenül hátra nézett. A pillantás a hátamban azonnal megszűnt, vagyis a lány félrekapta a fejét. Remélem, nem Lys felé.
-Honnan tudtad? - csodálkozott Lys.
-Mondtam már, hogy megérzem. - könnyebbültem meg.
-Miért izgat, ha téged figyel?
-Mert véleményt alkot magában rólam. - vontam meg a vállam. - És remélem, nem fog megvetni, vagy ilyesmi.
Lys nevetve a nyakamba puszilt.
-A nyomodba se érhet. - suttogta.
-Hát, ezzel vitatkoznék... - pirultam mélyvörösre.
-Pirosabb az arcod, mint Castiel haja. - nevetett.
-Ahj, hagyjál már! - fordultam el.
Miután lement az utolsó óra is, a szekrényemnél pakolásztam, és megpróbáltam megkeresni a derékszögű vonalzómat a sok tankönyv között. Nem nagyon ment.
Amikor sóhajtva körülnéztem a folyosón, meglepődve láttam, hogy tőlem kicsit messzebb, Bianka Lysanderrel beszélget. A lány eléggé vidám volt, és fel volt dobva, Lys meg nem volt elutasító, mint a többi lánnyal általában. Láthatóan jól elvoltak...
Francba. Tudtam, éreztem!
Visszafordultam a szekrényemhez, és elgondolkodva kerestem tovább a vonalzót. Végül is nem tilthatom el őt a többi lánytól csak azért, mert a barátnője vagyok. Az már tényleg túlzás lenne, de hát akkor is... Utálok féltékenykedni, de egyszerűen muszáj!
Úgy 10 perc múlva megtaláltam a vonalzót (benőtte egy pókháló... pfuj...), és bezártam a szekrényt. Amikor kiindultam az udvarra, Lysander is éppen felém igyekezett.
-Ma haza kell mennem. - mondta. - Majd este átjövök.
-Rendben. - mosolyogtam, és átöleltem. - Mit csinálsz?
-Az élet dolgai... - nevetett. - Na szia. Este találkozunk.
-Várlak.
Elindultunk két irányba. Az utca végéről még visszanéztem, és elhűlve láttam, hogy ezek ketten (Biankával) együtt indultak haza...! A jó Isten...
Gyorsan előre fordultam, hogy ne keltsek feltűnést, és becipzároztam a kabátom. Hideg szél fújt, ami a hangulatomon egy cseppet sem segített, sőt, csak ráerősített. Összeszorított fogakkal értem haza, és miután sikeresen bejutottam az előszobába, elkiáltottam magam.
-Botiiii!!!
-Mi van? Ne kiabálj már. - hallottam a bátyám hangját a nappaliból.
-Bocs. - szabadkoztam. - Kérlek, csinálj valamit a fűtéssel, mert meg fogok fagyni...
-Gondolj bele, az ősembereknek milyen nehéz lehetett. - bólogatott "komolyan". - Még ágyuk se volt.
-Boti, komolyan beszélek. Nagyon fogok fázni. - dideregtem már most, és a karjához érintettem jéghideg kezemet. Kirázta a hideg tőle, és elhúzódott.
-Húzz fel dupla takarót. Mást tényleg nem tudok ajánlani. - mondta.
-De hát... - próbálkoztam.
-Nincs de! Nem érted, hogy nem tudom megcsinálni?!
-Bocsi. - motyogtam. - Csak tudod, tényleg nagyon hideg van...
-Menj át valamelyik barátodhoz. - javasolta.
-Nem, kibírom. - legyintettem.
Felbaktattam a szobámba, és az első dolgom az volt, hogy felvettem a jó meleg, sárga pulcsim. Aztán tettem Zafír alvókosarába még két párnahuzatot, hogy legyen mibe bújnia. Amikor ezzel is kész voltam, előkerestem pár régebbi pokrócot, és letettem őket az ágyam szélére.

Amikor eljött a 8 óra, lemondtam arról, hogy Lysander tényleg át fog jönni. Biztos elfáradt, vagy ilyesmi...

Persze sejtettem, hogy nem ez az igazság, de a másik lehetőségbe még bele se mertem gondolni.
Lefürödtem, de csak jéghideg víz volt, úgyhogy valószínűleg meg fogok fázni. Dideregve bújtam be az ágyamba, miután Zafírt is bebugyoláltam a párnahuzatokba. Magamra húztam a három takarót, de még így is fáztam. Hihetetlenül fázós típus vagyok, és ez most kifejezetten rosszat tett a végtagjaimnak. Rohadt hideg volt egész éjjel.
És Lysander nem jött, akárhogy is vártam.

Reggel csörgött az ébresztő, de nem bírtam kinyújtani a karom, annyira lebénult. Úgyhogy a végén már Boti is feljött, mert nagyon idegesítette a csörömpölés.
-Ébredj! - rázta meg a vállam. - El fogsz késni.
-N...nem t...tu...tudok. - vacogtam. - F...fáz..zom.
-Hagyd abba a gyerekeskedést. - forgatta a szemét a bátyám. - Én a helyedben megerőltetném magam.
Kiment, én meg nagy nehezen felálltam, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Jól felöltöztem, farmert és pulcsit húztam, aztán megcirógattam Zafírt, és lementem a konyhába.
Éreztem, hogy a hideg piszkálja az orrom, vagyis megfáztam, és ez cseppet sem javított a hangulatomon. Dideregve összedobtam két szendvicset, és felhúztam a kabátom.
-Elmentem! - kiáltottam még vissza.
-Szia.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam a suliba. Közben azon gondolkodtam, hogy kellett volna innom egy meleg teát, vagy ilyesmi... De már úgyis mindegy.
Az udvaron még nem volt senki, Rosát kivéve.
-Szia, Amanda! - köszönt vidáman a barátnőm. - Mi újság?
-Megfagyok... - motyogtam. - Bemegyünk?
-Oké. - vonta meg a vállát. - Pedig nincs nagyon hideg. Megfáztál? Kicsit más a hangod.
-Valószínűleg...
Bementünk a terembe, és leültünk Rosa padjához. Rajtunk kívül nem volt ott senki.
-Mit gondolsz Biankáról? - kérdezte.
-Szerintem aranyos lány... - vontam meg a vállam, bár  egyáltalán nem így gondoltam.
-Szerintem is. Nagyon szép szeme van, csodálkozom is, hogy Castielt egy cseppet sem érdekli. A szép lányokat mindig kiszemeli magának...
Hát ha Castiel nem is, de Lys felfigyelt rá. - tettem hozzá magamban, de nem adtam hangot a gondolatomnak.
-Kicsit furcsa vagy ma reggel. - nézett rám furán Rosa.
-Tényleg megfáztam. - szipogtam. - És fázom.
-Nem szerencsés. - csóválta a fejét.
Lassacskán a többiek is érkeztek. Először az ikrek, aztán Kentin, Iris, majd Dajan, Jade, és Amberék... Natanielt nem láttam, pedig a húga bejött.
Ez eléggé zavart (fogalmam sincs, miért), úgyhogy vettem a bátorságot, és odamentem Amberhez.
-Amber, hol van a bátyád? - kérdeztem.
Először furcsán végig mért, majd gyanakvóan válaszolt.
-Otthon. Miért?
-Csak kérdezem... - vontam meg a vállam. - Beteg?
-Semmi közöd hozzá. - fordult el a szőkeség. - Családi ügy.
-Hát jó...
Cseppet sem tetszett a dolog, de nem mondtam mást, nehogy megint félreértsék a viselkedésemet. Még csak az kéne...
Éééés ki mással érkezett volna Bianka, ha nem Lysanderrel...? Már szinte meg sem lepődtem. Az se vigasztalt, hogy Lys mosolyogva jött oda hozzám, és kedvesen borzolta össze a hajam.
-Na mi az? - kérdezte, amikor észrevette, hogy nem köszönök, csak az asztalon könyökölök. - Nem örülsz nekem?
-Dehogynem... - motyogtam. - Csak nagyon megfáztam.
-Hallom a hangodon. Mitől? Kimentél éjjel sétálni egyet? - találgatott.
-Nem, de körülbelül olyan volt. - keresgéltem a zsebkendőmet a táskámban. - Nincs fűtés, és halálra fagytam.
-Nem jössz át? - ajánlotta föl.
-Nem, kösz. Mit csináltál tegnap este? - kérdeztem szúrósan.
-Dalszöveget írtam otthon. - válaszolt gyanútlanul. - Miért?
-Áh, csak azért, mert mintha tegnap valami olyasmit mondtál volna, hogy átjössz este, de akkor ezek szerint csak félreértettem, vagy ilyesmi. - vontam meg a vállam.
-Én nem emlékszem. - húzta fel a szemöldökét.
-Én viszont tisztán. Na mindegy. - sóhajtottam.
A nyelvtanóra hamar lement. Csendesen végig ültük a 45 percet, aztán a szünetben Kentin társaságát választottam, mert nem akartam Nataniel gondján agyalni.
-Szia. - köszöntem Kentinnek, és leültem a mellette levő székre.
-Helló. - vigyorgott. - Meg vagy fázva.
-Nem is mondd. - legyintettem.
-Jobbulást.
-Kösz. Mondd, Ken, szerinted... - kezdtem.
-Kentin. - vágott közbe.
-Mondd, Kentin, szerinted miért nem jött Nataniel suliba? - fejeztem be.
-Fogalmam sincs, amúgy se érdekel. - vonta meg a vállát. - Miért izgat?
-Nem izgat, csak... szokatlan. - magyaráztam.
-Kérdezd meg Ambert.
-Nem mond semmit.
-Akkor hagy rá. Úgyis tök mindegy, mi van Nataniellel. - legyintett Kentin.
-Egyáltalán nem mindegy! - vitatkoztam.
-Nem? Miért nem? - csodálkozott.
-Hát mert... mert ő is az osztálytársam, és tudni akarom, mi van vele. - makacsoltam meg magam.
-Nem tudok mit mondani. - tárta szét a karját tanácstalanul.
Lemondóan legyintettem, és tovább vizsgálgattam a füzetét.
Bármi is van Nataniellel, azért érdekel a dolog... Meg ő nem szokott csak úgy hiányozni, mert a sok munka nem engedi. Úgyhogy tuti, hogy nem csak megfázott, mint én, hanem akár valami komolyabb baja is lehet...
Elhatároztam, hogy majd délután felhívom.
Az utolsó matek is lement, én meg éppen indulni készültem, amikor Lysander elkapta a karom.
-Alig láttalak ma. Kerülsz engem? - gyanakodott.
-Mi? - értetlenkedtem. - Dehogy! Véletlenül nem futottunk össze...
-Haza kísérlek. - mondta mosolyogva, és kézen fogott.
Elindultunk, és út közben azon gondolkodtam, hogy felhozzam-e a Bianka-témát. A legtöbb szünetben ketten beszélgettek hátul, de nem mertem szóvá tenni... Most se fogom. Lehet, hogy hiba, de akkor sem.
Ugyanakkor Natanielről sem akartam beszélni, mert megint féltékeny lesz, és akkor mindketten megsértődünk. Ahj, miért ilyen bonyolult az élet?!
Inkább a zenéről beszélgettünk, a hegedűórámról, a dalszövegeiről, minden ilyen dologról.
Amikor haza értem, a házat üresen találtam. Zafírral játszottam egy fél órát, aztán elővettem a hegedűt, és megpróbáltam még egy darabot megtanulni. Bár eléggé sok időbe telt, végül sikerült.
Aztán elővettem a mobilom, és kikerestem Nataniel számát. Tényleg, mióta van meg nekem ez a szám...? Na, mindegy.
Sokáig csöngött ki, és végül recsegést hallottam, valami csattanást, és a szaggatott pittyegő hangot. Letette.
Megpróbáljam újra hívni?
Végül megint rányomtam a hívás gombra, de ugyanaz történt. Nem akar beszélni velem. Hát jó, akkor én se fogom izgatni magam.

A délutánt unatkozással és gondolkodással töltöttem. Azon agyaltam, hogy mit csinálhattak ketten, amikor tegnap együtt mentek haza (mármint Bianka és Lysander). Nagyon rosszul éreztem magam, de nem mertem közbeavatkozni, hiszen... szerintem értitek.
Az éjszaka megint fagyos volt. Bebugyoláltam magam a takarókba, és az oldalamon feküdve gondolkodtam tovább. Vajon mennyire kéne komolyan vennem az ügyet? Tényleg van "veszély"?
Szomorúan konstatáltam, hogy nem csak a testem, hanem a szívem is befagyott...

Az új lány

Szombat reggel kicsit meglepődtem, amikor nem a szobámban ébredtem fel. Furcsálltam, hogy az oldalamra feküdve alszom (általában hason szoktam), és hogy az első dolog, amit reggel meglátok, az Lysander szeme.
Kicsit megijedtem, de hát na.
Pár percig szótlanul néztük egymást, aztán ásítva kinyújtóztattam a végtagjaimat, és megpróbáltam felülni. De mivel ugye ez nem ment, visszaborultam az ágyra, és feladtam, hogy felkeljek. Igen, egyébként kitartó szoktam lenni...
-Hm...mm... - nyögtem, amikor megint becsuktam a szemem. - Hány óra van...?
-Aludhatsz még. Szombat van. - hallottam Lys hangját.

-Te nem vagy fáradt? - kérdeztem, és kinyitottam az egyik szemem.
-Nem tudok aludni. - vonta meg a vállát mosolyogva.
A kinyújtott karjára hajtottam a fejem, és ásítottam egy nagyot.
-Akkor csak pihenj. - javasoltam.
Sóhajtva nevetett, és az egyik tincsemmel kezdett játszani, amit hagytam. Így legalább nyugodtan visszaaludhattam...

Miután felkeltem, csináltunk reggelit, és ettünk. Aztán igazából egész nap csak filmet néztünk, meg sétáltunk egyet a parkban délután. Aztán kora este felé haza mentem, mert eleve Botinak azt mondtam, hogy reggel már ott leszek, de mindegy...
Otthon se csináltam semmi érdekeset, úgyhogy nem részletezném. Zafír eléggé haragudott rám, de kiengeszteltem egy sonkás szendviccsel. Most már nem vág sértődött képet.

Hétfő reggel

Bbbbrrrrrzzzzz! Bbbbrrrrzzzzz! Bbbbbbbrrrrzzzzz!

-Miáú!

Morogva kikapcsoltam az ébresztőt, aztán nyújtózkodva felültem az ágyban. Meglepődve vettem észre, hogy Zafír mellettem nyávogott, az ágyon!

-Zafír! - szóltam rá. - Mit keresel itt?

-Miáu.

Szuper. Fel tud mászni az ágyra egyedül... Már nem vagyok biztonságban tőle éjjel sem.

-Szállj le az ágyról! Neked ide nem szabad jönnöd! - parancsoltam, megfogtam a macskát, és letettem a földre. - Úgy. És most ott is maradsz. Ez aranyszabály.
-Amanda!! Kihez beszélsz?! - ordibált fel Boti.
-Hát izé... - haboztam. - Zafírhoz!
Csend telepedett a lakásra, aztán hallottam a bátyám elhaló lépteit. Szegény, lehet, hogy egy picit ez sok volt neki így, korán reggel...
Sóhajtva bepakoltam a tankönyveimet, füzeteimet a táskámba, aztán eszembe jutott, hogy lassan ideje lenne felöltözni. Úgyhogy kikerestem az egyik farmerom és egy jó meleg pulcsit, ugyanis ma reggelre alaposan lehűlt a levegő. Éjjel is fáztam. Lassan szólni kéne Botinak, hogy vegye fel a fűtést... a végén még megfagyok.
Letrappoltam a lépcsőn Zafírral a kezemben, majd a kanapéra letettem a macskát a táskámmal együtt. Mostanában Zafírt nem szoktam a szobámba zárni, elég nagy cica már ahhoz, hogy a nappaliban is jól meglegyen, galiba nélkül.
Elkészítettem a szendvicseket, aztán a bátyám szobájához lopakodtam. Kopogtam az ajtón, és a szokásos "Gyere" után benyitottam.
-Helló. - köszöntem. - Csak szólni szeretnék, hogy éjjel majdnem megfagytam, úgyhogy jó lenne beüzemelni a fűtést...
-Nem lehet. - vágott a szavamba Boti. - Elromlott a bojler, teljesen újat kell venni. Megpróbáltam beüzemelni tegnap, mert tényleg hideg volt, de a helyzet az, hogy még egy hétig fagyoskodni fogsz.
-Nem tudod előbb megjavítani? - rázott ki a hideg a hír hallatán.
-Nem. - vonta meg a vállát a bátyám. - Szombaton fogják kihozni az új berendezést, addig meg ki kell bírni.
-Hát jó. - motyogtam nem túl lelkesen, és elkezdtem kifelé hátrálni.- Szendvics az asztalon.
-Köszi.
Elhagytam a szobát, megsimogattam Zafírt, majd felvettem a kabátom. Lassan már kéne egy újat szerezni, ez már egy kicsit elnyűtt... Na mindegy, majd a hétvégén.
A suli udvarán már egész sok diák szaladgált, ami kissé meglepett. Nem szoktam így érkezni, de mindegy. A szokásos helyünknél már ott voltak a többiek; Castiel a lazán keresztbe tett lábbal, unottan hallgatta Rosalya beszámolóját, Lysander pedig a pad háttámláján ült, és Kentinnel (??!!) beszélgetett. Hm. Fura.
Csakhamar ők is észrevettek engem, Kentin integetett, Castiel rám pillantott, aztán tovább folytatta az unott nézelődést, Rosa aprót biccentett, Lys pedig halványan mosolygott.
Odasiettem a padhoz, és leültem Lysander lábához. Máshol már nem volt hely...
-Szia, Amanda! - köszönt vidáman Kentin. - Mizujs?
-Ó, hát, köszi, semmi különös. - ráztam meg a fejem mosolyogva. - És veled?
-Nem történt sok minden tegnap óta. - vonta meg a vállát Ken. - De nem baj. Tanultál törire?
-Felelünk? - ijedtem meg.
-Jaja.
-Nyugi, majd segítek. - veregette meg a vállam Lys.
-Tanultál? - fordítottam felé a fejem.
-Mondjuk inkább úgy, hogy figyeltem órán. - helyesbített.
-Khm. - köhécseltem. - Én is figyeltem!
-Aha, igen, tudom. - hagyta rám nevetve.
Tovább beszélgettem Kentinnel, amíg Castiel és Lysander egymással foglalkozott. Észre vettem, hogy amikor elnéztem más irányba, néha Kentin szúrósan, vagy rosszallóan néz fel Lysanderre, de bemagyaráztam magamnak, hogy csak képzelődöm. Amúgy se tudnám mivel indokolni a dolgot...
Amikor megszólalt a jelző csengő, felindultunk a teremhez. Út közben volt bátorságom megkérdezni Lysandertől:
-Hogyhogy most... Kentin is a mi társaságunkat választotta? - kíváncsiskodtam.
Semmitmondóan megvonta a vállát.
-Nem tudom. Biztos unatkozott.
-Miről beszélgettetek? - faggattam.
-Leginkább a mai felelésről. - válaszolt, bár közben nem rám nézett, hanem az előtte lévő Castiel kabátját bámulta.
-Magadnál vagy? - rázta meg a kezénél fogva.
-Persze. - vágott értetlen képet. - És te normális vagy, hogy rázod a kezem?
Nem válaszoltam, csak sóhajtva forgattam a szemem, és bementem az osztályterembe. Cseppet sem kedves meglepetés fogadott.
-De igen! - ordibált Amber.
-Ezerszer mondtam már, hogy nem!! Fogd fel, és ne hisztizz!! - kiabált... Nataniel?
-Utálatos vagy! Miért nem bírsz csak egyszer kiállni mellettem???!!! - akaratlanul a fülemhez kaptam, mert belefájdult az egész fejem. Hátrasiettem a padhoz, és onnan figyeltem tovább a jelenetet.
-Amúgy se lennék képes kirúgatni innen akárkit is. - folytatta Nat, már valamivel nyugodtabb hangnemben. Ő állt hozzám közelebb, bár háttal ugyan... de így nem kellett attól tartanom, hogy Amber dühében rám veti magát.
-Hogyhogy nem tudsz?! Mindent tudsz!! DÖK elnök vagy!! - hisztizett Amber. - Ha nem csinálsz valamit, szólok apának, és akkor jól megjárod!
-Nem csinálsz semmit...! - le merném fogadni, hogy Nataniel elsápadt, bár nem tudtam megállapítani.
-Ha ennyit nem vagy képes megtenni a húgod boldogságáért, akkor muszáj lesz! - vágott győzedelmes képet Amber.
Bár előtte sokáig haboztam, végül félénken közbeszóltam.
-Miről van szó? - kérdeztem.
Nataniel villámgyorsan megfordult.
-Semmiről!!!! - ordította le a fejem. Villámló tekintetétől kirázott a hideg, és nagyon megijedtem.
-Hé! - szólt közbe már Lysander is. - Nyugi van.
Nataniel szúrósan nézett ránk, aztán elfordult, és sietős léptekkel elhagyta a termet. Amber sértődötten leült a helyére.
-Nagyon megijesztett. Ugye? - fordult felém Lys. Ne már, tényleg ennyire látszódnak rajtam az érzelmek?
-D...dehogy! - tiltakoztam.
-Dadogsz. - nevetett ki.
-N...nem! Hagyjál. - pirultam el.
-Miért vagy zavarban? - csodálkozott.
-N...nem vagyok... - ráztam a fejem. - Csak ne b...bámulj már!
Nevetve rákönyökölt az asztalra, és felvont szemöldökkel nézte, ahogy szép fokozatosan rákvörös leszek. Nem tehetek róla, utálom, ha nagyon bámulnak. Főleg, ha ő néz a felemás szemeivel... szinte hipnotizál. Lehet az?
-Ne csináld! - nyögtem, és a kezembe temettem az arcom.
-Annyira vicces vagy. - nevetett Lys.
-Nem vagyok! Fordulj előre! - intettem a kezemmel.
Mivel nem moccant, ezért inkább én fordultam előre, és nem figyeltem rá. Észrevettem, hogy Kentin megint olyan furcsán néz, mint reggel. Mi baja van...?
De csak pár pillanatig tartott az egész, mert aztán elfordult.
-Gyerekek! - jött be az ofő. - A héten új diák jön az osztályba!
A többiek mind elkezdtek suttogni, meg bökdösni egymást, én csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne zavarjon Lysander meleg tekintete. Ahj!
-CSEND LEGYEN!! - kiáltott Mr. Fraize. - Befejezhetném?!
A többire már nem tudtam figyelni, mert irtóra zavarban voltam a padtársam miatt. Miért voltam olyan hülye, hogy mellé ültem év elején?!
-Elég legyen. - borultam rá a padra. - Nem bírom.
-Ilyen könnyen feladod? - suttogta Lys a fülembe. - Ez hamar ment.
-Ssssh! - pisszegtem le. Még csak az kéne, hogy tovább folytassa.
Az óra többi részéről, bevallom, teljesen lemaradtam. A szünetben tudtam meg az apróbb részleteket.
-Na, mit gondolsz? - kérdezte Kentin, matek után.
-Mármint, miről? - értetlenkedtem. Kentin furán nézett rám.
-Hát az új lányról. Az ofő szerint két nap múlva fog jönni. Te hogy képzeled el? - kérdezte.
-Hát...izé...nem tudom. - kerestem a szavakat. - Fogalmam sincs, szerinted?
-Nem gondolkodtam még rajta, de biztosan jó érzés lesz, hogy végre nem én leszek itt az "új".
Szóval ezek szerint lesz egy új osztálytársunk, aki lány. Hm. Most majd kiderül, hogy milyen szokott lenni az osztály, amikor jön egy új lány. Furcsa belegondolni, hogy háromnegyed éve ugyanilyen volt a helyzet, csak akkor én voltam a "friss".
Az utolsó óránk is lement, és éppen a folyosón szedtem össze a sikeresen szétszórt papírjaimat, amikor megállt mellettem Nataniel. Kicsit meglepődtem (és egyben egy kicsit meg is ijedtem, bevallom), ugyanis egész nap nem láttam azután, miután olyan csúnyán lekiabált. Enyhén félénken néztem fel rá.
-Segítsek? - kérdezte. Hangja egyáltalán nem tűnt mérgesnek, vagy feldúltnak. Ettől megnyugodtam.
-Ó...hát...köszönöm, az most jól jönne. - vallottam be.
Nataniel segített felszedni a papírokat, aztán átnyújtotta őket nekem. Elvettem, és begyűrtem a táskámba.
-Köszi. - mosolyogtam, és indulni készültem a rám váró Lysander felé (ki az udvarra), de Nat elkapta a karom.
-Te...Amanda. - kezdte zavartan. - Én...bocsánatot szeretnék kérni a reggeli dolog miatt. Tudod...
-Semmi baj. - vontam meg a vállam. - Igazán semmiség.
-Nem szeretném, ha ez tönkrevágná a barátságunkat, tényleg ne haragudj... - vakarta meg a homlokát. - Amber idegesített fel, neked ehhez semmi közöd nem volt, és...
-Mondom, semmi baj. - mosolyogtam.
-...és én tényleg nem akartam rád kiabálni, egyszerűen csak kijött a számon. - folytatta. - Még soha nem beszéltem így veled, de soha nem is fogok, ígérem. Én csak...
Hirtelen elhatározásból odaléptem hozzá, és befogtam a száját, hogy elhallgattassam. Először még hümmögött egy kicsit, de aztán meglepődött, és nem beszélt tovább. Akkor ébredtem öntudatra, hogy valójában mennyire közel vagyunk egymáshoz. Gyorsan levettem a kezem a szájáról, és egy fél lépést hátráltam.
-Izé...bocsi. - pirultam el. - Én csak...
-Semmi. - jött zavarba ő is. - Csak ennyit akartam...mondani. Szia.
-Sz...szia. - intettem bénán.
Nataniel elment, én meg megfordultam, hogy kimenjek. Nagyon megijedtem, ugyanis Lysander a lépcsőnél állt keresztbe font kézzel, és a szemöldökét felhúzva állt, Castiel meg kissé mögötte mutogatott nekem. A száját elhúzta, és megrázta a fejét, ezzel jelezvén, hogy jobb, ha máskor nem csinálok semmit. Ssszz.
Zavartan odasétáltam hozzájuk, és vidám mosolyt varázsoltam az arcomra.
-Mehetünk? - kérdeztem.
-Persze. - válaszolt Castiel.
Most mind a hárman hozzánk mentünk.
-Amúgy, mit gondoltok erről az új diák dologról? - kérdezte Cast útközben. - Elvileg csaj jön.
-Szerintem biztosan hamar beilleszkedik majd. - tűnődtem. - Nekem is elég gyorsan sikerült. Szerinted, Lys?
-Fogalmam sincs. - vonta meg a vállát, és elgondolkozva bámulta az egyik villanyoszlopot.
-Hagyd, éppen verset ír a fejében. - legyintett Cast. - Mit gondolsz, milyen lesz a lány? - faggatott.
-Miért érdekel? - értetlenkedtem.
Castiel Lysander felé bökött a fejével, és fintorgott. Aha, szóval igazából csak oldani akarja a feszültséget... nem is érdekli a téma.
-Csak úgy. - vonta meg a vállát.
-Nem tudom, milyen lesz. Biztos, nagyon szép. - mosolyogtam.
-Minden lány szép. Főleg, amikor mosolyog. - jegyezte meg Cast.
Lysander egy pillanatra rám nézett, aztán visszamerült a gondolataiba.
-Igen, igen, persze. - bólogattam a szememet forgatva.
Hazaértünk, és Castiel behúzott a nappaliba, mi meg felmentünk a szobámba.
-Amanda, kell matekozni?! - kiáltott még utánunk.
-Ráér az még! - legyintettem. - Majd szólok.
-Oké.
A szobámba érve leültem a földre, és üdvözöltem a nyávogó Zafírt.
-Sziiiiaaa, Zafírkám, hát hogy vagy? - gügyögtem. - Jó volt itthon, igeeen? Jól van, persze, hiszen te jó cica vagy. Jóó cicaa... Jó cicuska... - megdögönyöztem a földön, aztán nevetve felültem a székemre, és az ölemben tartva simogattam.
Lysander a falnak dőlve állt, és elbambult a semmibe. Olyan, mintha nem is itt járna...
-Szerinted milyen lesz az új diák? - kérdeztem, csakhogy mondjak valamit.
Nem válaszolt.
-Hahó! Lysander! - szólítgattam.
-Igen? - kérdezte feleszmélve.
-Minden rendben? - gyanakodtam. - Most veszem észre, hogy egy kicsit fehér az arcod...
-Minden oké. - legyintett. - Te viszont elfelejtettél valamit.
-Tényleg? - lepődtem meg. - Mit?
-El kell indulnod zeneiskolába. - válaszolt. - Különben elkésel.
Basszus, tényleg... Ilyen se volt még, hogy neki jut eszébe valami!
Gyorsan felkaptam a hegedőmet, megsimogattam Zafírt, aztán adtam egy puszit Lys arcára.
-Akkor este jövök. Holnap találkozunk. - búcsúztam.
-Még mit nem. Megvárlak.
-Te tudod. - vontam meg a vállam, és lesiettem a lépcsőn. A végén majdnem arcra estem, de végül Castiel pont arra járt, és sikeresen megtartott.
-Hoppá. - röhögött.
-Nem nevet! Együtt érez! - sóhajtottam, és sietve kimentem a házból.

*
-Mi a gond? - ráncolta a szemöldökét Cast, és Lysanderre nézett.
-Szerinted mennyire komoly ez a Nataniel gyerek? Nagyon rá van indulva. - bökött az ajtó felé Lys.
-Amanda részéről nem kell félned. - legyintett a vörös. - A stréber meg majdcsak feladja.
-Mindegy. Majd este megkérdezem, alvás előtt mindig mindent elmond. - legyintett Lysander.
-Az éjszaka rengeteg mindenre lehetőséget ad. - kacsintott Cast.
-Nem úgy értettem...! - sóhajtott Lys.
Aztán elővette a jegyzetfüzetét, és kitépett belőle egy lapot.
-Újabb dalszöveg? - találgatott Cast.
-Nem. Vers. - motyogta Lys.
-Hajrá.
-Kösz...
*

Este nyolckor, hulla fáradtan értem haza. Boti szobájából valami rock zene hallatszott ki, úgyhogy automatikusan felfelé vettem az irányt.
Lysander az íróasztalomnál ült, és az asztalra hajtva fejét, nem mozdult. Alszik vajon, vagy csak gondolkodik...?
-Öhm... - szólaltam meg, mire megfordult. Aha. Ezek szerint nem aludt, csak fáradt. - Mit csinálsz? - kíváncsiskodtam, és hozzá léptem.
-Verset írtam. - vonta meg a vállát. - Hogy ment?
-Nem volt rossz. - mosolyogtam.
Csak egész órán azon agyaltam, hogy fogom kimagyarázni a délutáni zavarba jövésemet a folyosón... - tettem hozzá magamban.
-Valamit nem akarsz elmondani. - jegyezte meg Lys.
-Azt, hogy halálosan fáradt vagyok, úgyhogy legszívesebben már nem lennék talpon. - feleltem. - Éhes vagy?
-Nem. - rázta meg a fejét. - Akkor fürödj le, és majd itt találkozunk... - javasolta.
-Rendben. Itt alszol?
-Nem. - rázta meg a fejét, és visszafordult a füzete felé.
Tétován kikerestem a pizsamám, és elmentem tusolni. Miután mindent megcsináltam, felmentem a szobámba, és leültem az ágyamra. Felvettem Zafírt az ölembe, megsimogattam, aztán bebújtam a takaró alá.
-Ugye nem zavar, ha elalszom...? - kérdeztem.
Lysander egy pillanat alatt mellettem termett, és lefeküdt mellém az ágyra. Elgondolkozva nézte a szemeimet.
-Te sem akarsz valamit elmondani... - jegyeztem meg zavartan.
-Miért csináltad azt... délután? - kérdezte végül, és nem mert az arcomba nézni, inkább a dekoltázsomat vizsgálgatta. Kicsit feljebb húztam a pólómat, hogy ne lásson túl sokat. A mozdulatra halvány mosollyal reagált, és megint rám nézett.
-Én csak el akartam hallgattatni Natanielt. - kezdtem magyarázni.
-Semmi mást? - kérdezte. - Úgy tűnt, mintha...
-Akárhogy is tűnt, én csak befogtam a száját. Nem akartam semmi mást, tényleg. - bizonygattam.
-Mégis totál elpirultál.
-Én mindig elpirulok! - vágtam rá.
-Ez nem kifogás.
-Jaj, Istenem! - sóhajtottam. - Egyszerűen csak feleszméltem, mennyire közel volt, és... zavarba jöttem, mert nem ezt akartam eredetileg!
-És figyelted közben az arcát? - kérdezte.
-Nem. Miért?
-Csak úgy. - vonta meg a vállát. - Nem ezt akartad eredetileg... - ismételte elgondolkodva.
-Mit kell tennem, hogy higgy nekem? - sóhajtottam fáradtan.
Nem válaszolt, én meg halványan mosolyogva nyomtam egy puszit a szájára. Erre már kissé megenyhült, és megsimogatta az arcom.
-Nem csinálj ilyet többet. - suttogta.
-Ne legyél féltékeny. - javasoltam mosolyogva.
Nevetve megcsókolt, és átölelte a derekam. Két kezem közé fogtam az arcát, és közelebb húztam magamhoz.
-Lysandeeer!! - kiabált fel Castiel. - Jössz??!!
Sóhajtva visszadobtam magam a párnámra, és mosolyogva néztem fel Lysanderre.
-Lefekszel időben? - kérdeztem.
-Rosszabb vagy, mint az anyám. - legyintett lemondóan, és felállt.
Az ajtóhoz lépett, és még visszafordult.
-Azért a pólódat nem kellett volna annyira felhúzni. - nevetett. - Máskor úgy hagyhatod.
-Óh, menj a fenébe. - pirultam el, és elfordultam.
Nevetve becsukta az ajtót, én meg próbáltam lecsillapítani égő arcomat. Pff. Fiúk. Nem is érdekli őket más, csak a lány dekoltázsa, meg a feneke. Javíthatatlanok.

Két nap múlva

Szerdán reggel átlagosan indult a nap. Minden a szokásos rendben ment, egészen a harmadik szünetig.
Ekkor éppen Castiellel beszélgettem a hátsó padban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Mr Fraize csendet int a teremben.
-Megjött az új osztálytársatok! - kiáltott, és intett a mögötte álló lánynak. - Gyere, mutatkozz be!
Előlépett a lány, és szégyenlősen megállt előttünk. Emlékszem, hogy mennyire izgultam, amikor én jöttem, és együtt éreztem vele. A lány talán egy kicsit fiatalabb volt nálunk, legalábbis úgy nézett ki. Hosszú, barna haja és barna szemei voltak. Szeplős volt, és kicsit kislányos kinézetű arca is átlagos, de nagyon szép. Félénken megköszörülte a torkát, és belekezdett a mondókájába.
-Sziasztok... Én Bianka vagyok, 16,5 éves. Vidékről jöttem a városba, hogy új életet kezdjek. A szüleim átirattak ebbe az iskolába, hogy többet tanuljak franciát, ezért jöttem ide. Remélem, hogy elég hamar be tudok majd illeszkedni... - fejezte be.
Iris rögtön mellette termett.
-Isten hozott! - köszöntötte. - Gyere, mesélj még magadról... - nyaggatta, és a lányokkal körülvették szegény Biankát.
-Állj, állj, állj! - kiáltozott az ofő. - Kezdődik a nyelvtan óra, az ismerkedést halasszátok el a következő szünetre! Bella, ott lesz a helyed, hátul! - mutatott felénk.
-Bianka. - javította ki a lány.
-Ó, persze. Oda menj!
Hát persze... Hiszen már csak Castiel mellett van hely, a többi szék már foglalt.
A lány elment mellettünk, és amikor meglátta Lysandert, megakadt a lélegzete. Jaj, ne, ne, neeee...
De Bianka nem állt meg, csak bénultan beült mögém. Hátra fordultam, és még pont láttam, ahogy észreveszi Castielt is. Azt hittem, ott fog leájulni a székről...
Egész nyelvtanon azt hallgattam, ahogy mögöttem szövegelnek, bár inkább csak Castiel hangját hallottam, de azért néha Bianka is megszólalt. Szegény, nagyon sokkolva volt a fiúk láttán... Jó kis közegbe került így, az első nap. A leghátsó padban.
Mégis, rossz előérzetem támadt, és még az sem segített a rossz érzésen, hogy Lysander tényleg nem nagyon érdeklődött az új lány iránt, én mégis szorongtam.
Inkább nem akarom tudni, mi lesz még ebből.