Kentin szerelme

Egész nap zavarban voltam, és nem tudtam egyszerűen, hogy mit reagáljak Kentin érzelemkitörésére. Valakinek muszáj volt elmondanom, de hát Lysandert alapból hagytam, úgy sem vagyok most vele valami jóban... Így hát Rosa-ra esett a választásom (szegény), és az egyik szünetben szándékosan magammal rángattam a mosdóba.
-Eddig miért nem volt fontos, hogy veled jöjjek? - értetlenkedett, amikor kiléptünk a tanterem ajtaján.
-Mondani szeretnék valamit. - motyogtam.
-De hát itt is mondhatod! Nem értem.
-Csak gyere. - kérleltem.
Így hát elmentünk a mosdóba, és miután megbizonyosodtunk róla, hogy Amber és barátnői nem tartózkodnak a fülkékben, pletykálni kezdtünk.
-Na mesélj. - nézet rám csillogó szemekkel Rosalya. - Mit tudtál meg?
-Azt, hogy... azt, hogy Kentin szerelmes belém. - böktem ki.
Rosa-nak leesett az álla.
-Öregem, te aztán kifogod a jó pasikat! - csettintett az ujjával.
-Rosa, ez nem vicc! - estem kétségbe. - Nekem nem tetszik az a fiú!
-Akkor mondd csak meg neki.
-De hát... de hát azt nem lehet. - ráztam meg a fejem csalódottan, és közben agyaltam. - Ő az egyik legjobb barátom, nem akarok neki csalódást okozni!
-Meg fog békélni, idővel. - nyugtatott Rosalya. - Ha igazán jó barátod, akkor megérti, és tovább áll. Hiszen láthatja saját szemével, hogy Lysanderrel vagy...
-Na hát ez a másik. Lysander. - fújtattam. - Elárulnád, mi baja van ennek a fickónak?
-Nem értem, mire célzol... - ingatta a fejét tanácstalanul.
-Úgy érzem, mintha egy lánchoz lennék kötve. Még azt sem akarja, hogy kimozduljak a házból nélküle. - tanácstalankodtam. - Ezt nem értem. Eddig olyan simán ment minden, most meg már azon is kiakadt, hogy elmegyek a parkba nélküle. És a balesetes dolog miatt sem akar magyarázkodni. Nem mondja meg, miért nem mondta el nektek a helyzetet.
-A baleset kapcsán: csak azért nem beszélt róla, mert hibásnak érezte magát. Legalábbis szerintem. - vonta meg a vállát Rosa, és leguggolt a földre. - De egyébként nem tudom. Hidd el, régóta ismerem már Lysandert, azért azt tudom róla, hogy eléggé érzékeny lelke van. Akárcsak neked. Ezért a veszekedéseitek és félreértéseitek érthetők.
-Ne ha egyszer állandóan beleköt a mondanivalómba! Miért nem mehetek ki a parkba? - fújtattam.
-Kentin miatt. - vágta rá Rosalya. - Hát ez nem egyértelmű? Azért utálják egymást, mert mindketten szeretnek. És Lysander nem szeretné, hogy olyannal töltsd a napodat, aki gyakorlatilag akármit csinálhatna veled. Mármint az agyadban, tudod.
-Ezt akkor sem tudom elfogadni! - vitatkoztam. - Nekem is van saját életem, azt csinálok, amit akarok, és már számtalanszor elismételtem neki, hogy ne kételkedjen bennem!
-Nyugi... - csitított Rosa. - Megoldódik ez, már holnap. Nem nagy úgy, csak élesen reagáltál.
-Könnyen meglehet. - vontam meg a vállam, és én is nekidőltem a csempének. - Na és, hogy van Leigh?
-Egész jól, köszi. - legyintett. - Mostanában nem nagyon beszéltem vele, egyfolytában dolgozik. Már hiányolom, de hát ez van.
-Megoldódik ez már holnap. - nevettem.
Abban a pillanatban becsöngettek.
-Menjünk. - álltam föl, és felhúztam Rosalyát is. - Köszi, hogy meghallgattál.
-Ó, nincs mit. - legyintett. - Majd egyik nap átjöhetnél, mert én is szeretnék jókat mesélni. - kacsintott.
-Milyen infóid vannak, és kiről? - nevetgéltem.
-Vadonatújak, és Amberről nagyrészt. Na nyomás!
-Megyek már... - motyogtam, és kisiettem az ajtón.
Épphogy beértünk a tanár előtt a terembe. Pont a helyemre huppantam, és már állhattam is föl, hogy köszöntsük Mr. Fraize-t. A nyelvtan unalmasan telt, főleg, hogy Lysander egész végig hozzám sem szólt. Még csak rám sem nézett. Na mondjuk, nem mintha én nagyon megerőltettem volna magam, de hát akkor is.
Így telt el az egész nap. Miután eltelt az utolsó óra is, gyorsan összepakoltam, és kisiettem a szekrényhez. Éppen a kabátomat vettem ki belőle, amikor mögöttem megszólalt valaki.
-Aztán majd meséld el.
Lysander hangja volt. Nem kellett válaszolnom, mert mire megfordultam, már ott sem volt. Csak az üres folyosónak beszéltem volna. Esküszöm, nem értem. Ennek nem lesz jó vége, ha így folytatjuk...
-Mehetünk? - állt meg mellettem Kentin.
-Persze. - bólintottam mosolyogva, és felvettem a kabátom.
Éppen a kijárat felé tartottunk, amikor egy hang megállított minket.
-Azt mondtam, ennyivel nem úszod meg! - rikácsolt Amber.
-Én meg azt mondtam, hagyj békén. - vágtam rá. - Majd holnap megbeszéljük.
-Megjegyeztem. - felelte hidegen Amber.
Hoppá. Ezt jól megcsináltam. Most aztán várhatom a holnapot...!
-Miért van így rád kiakadva? - értetlenkedett Kentin, amikor már a park bejáratánál jártunk.
-Jó kérdés. - vontam meg a vállam. - Igazából, már azóta ilyen jó a viszonyunk, mióta ide járok. Szóval ez olyan... egyértelmű, vagy nem tudom. Biztos, reflexből jön neki.
-Nem tartasz tőle?
-Nem. Miért tartanék? Talán félnem kéne? - legyintettem. - Csak egy lány. És különben is, nem merne bántani.
-Miért vagy ebben olyan biztos? - rázta meg a fejét Ken.
-Mert itt vagy te. Amióta tetszel neki, tuti nem a te jelenlétedben fog bántani. - vágtam rá.
Kentin elfintorodott, mire elnevettem magam.
Majdnem két órát töltöttünk a parkban, annyira jól elvoltunk. Az egész idő alatt nem esett szó a suliban történtekről, amitől megkönnyebbültem. Lehet, hogy csak félrebeszélt idegességében.
Rengeteget beszélgettünk és sétáltunk együtt, nagyon jól éreztem magam. Már rám fért egy kis kimozdulás amúgy is.
Nem akartam, hogy haza kísérjen, úgyhogy egyedül siettem hazafelé. Szegény Zafír miatt siettem, mert biztosra vettem, hogy a szobámban fel-le járkál panaszosan nyávogva.

-Megjöttem! - kiáltottam, amint beléptem az ajtón.
Semmi válasz. Szuper, ezek szerint Boti még nem ért haza... Hm. Furcsa. Pedig az ajtó nyitva volt. Na mindegy, valószínűleg csak elfelejtette bezárni, amikor elment a délutáni műszakba. Habár, figyelhetett volna a ház biztonságára, de mindegy.
Zafír panaszosan nyávogott, de nagy meglepetésemre nem a szobámból jött a hang, hanem a nappaliból.
-Zafír! - simogattam meg. - Hogy kerülsz te ide?
-Miáú! - panaszolta.
-Tudom, tudom. Mindjárt kapsz enni. Gyere utánam! - hívtam, és kisiettem a konyhába.
Összedobtam neki egy ebédrevalót, aztán felsiettem a szobámba, hogy nekiálljak a matekleckének.
Kinyitottam az ajtót, és abban a pillanatban egy kéz tapadt a számra.
-ÁÁÁ! - sikítottam, ahogy csak tudtam.
-Hé! Nyugi! A végén még kihívják a rendőrséget...! - nevetett rajtam Nataniel, és elengedte a számat.
-Azt a... - kapkodtam a levegőt. - Mi a fenét keresel itt?! Most majdnem szívrohamot kaptam miattad!
-De hiszen te mondtad, hogy jöjjek el a tanulnivalóval. Nem emlékszel? - lepődött meg Nataniel.
-Ja, de, tényleg... - kaptam a fejemhez, és tényleg rémlett valami olyasmi, hogy a betegségem miatt lemaradtam fizikából. - Oké, persze, persze... Bocsi. Csak nagyon megijedtem.
-Előfordul. - legyintett Nat. - Aranyos a macskád.
-Ó, köszi. - mosolyogtam. - Találkoztál vele?
-Naná. Remélem, nem baj, hogy most éppen lent szaladgál.
-Dehogy. Sőt, csak jó. - legyintettem. - De hogy jutottál be a házba? Van nálad kulcs?
-Nem. Nyitva volt az ajtó. - vonta meg a vállát Nataniel. - De hát mindegy is. Kezdjük!
-Hurrá. - ültem le nem túl lelkesen.
Körülbelül két órát töltöttünk a könyvek fölött, szünet nélküli tanulás folyt a szobában. Időközben megjött Boti is, és úgy este 8 körül már Castiel hangját is hallottuk a földszintről.
-Aman! Lesz ma vacsora? - kiáltott föl a vörös.
-Egy perc! - válaszoltam.
Nataniel undorodó grimaszt vágott.
-Minek néz ez téged? Valami rabszolgának, vagy mi? - motyogta rosszallóan.
-Dehogy. Csak tudja már a járást itthon. - legyintettem nevetve, hogy eltereljem a rossz témát.
-Sokat van itt nálatok?
-Igen. Néha szokott segíteni matekban is... - bizonytalankodtam.
-Hát igen. Az egyetlen tantárgy, amiből jók a jegyei. - sóhajtott Nataniel. - A többiből hármas vagy kettes.
-Legalább nem lesz gondja a mérnöki pályával. - vontam meg a vállam.
-Mérnök akar lenni? - lepődött meg Nat.
-Vagy épülettervező... Nem tudom. - sóhajtottam. - De hát mindegy is. Mindenki törődjön a saját dolgával. Nem igaz?
-De... - bólintott Nat. - Te minek készülsz? - kíváncsiskodott.

-Nem tudom. Valami zenei dolog érdekelne... - gondolkodtam. - De még semmi sincs eldöntve.
-Nem kell elsietni. - nyugtatott.
-És te tudod már? - néztem fel rá.
Csend. Csend. És még mindig csend.
-Valami rosszat mondtam? - ijedtem meg.
-Semmit, nem. Csak elgondolkodtam. - habozott Nataniel. - Az apám politikusnak, vagy ügyvédnek szán. Ha megtudná, hogy valójában nem érdekel a politika, akkor valószínűleg kitörne a harmadik világháború. Legalábbis a családon belül... - tette hozzá.
Annyira sajnálom szegényt...! - ez futott át az agyamon.
-Miért, mi szeretnél lenni? - kíváncsiskodtam.
-Nem tudom... talán irodalmi kutató, író... Engem a könyvek és a versek érdekelnek. A régi könyves kötetek, amiből már alig lehet olvasni, valahogy vonzanak. - sóhajtott. - De ha így folytatódik minden, akkor nem is álmodhatok ilyesmiről.
Leesett az állam.
-Író akarsz lenni? - csodálkoztam. Nekem ez olyan nagy dolognak tűnt, hogy elképzelni sem tudtam.
-Tudom, tudom. - legyintett. - Reménytelen.
-Neked nem. Csak nekem. - nevettem. - De mesélj még! Miért pont a könyvek?
-Neked miért pont a zene? - kérdezett vissza.
Hallgattam, és a csöndet Boti hangja zavarta meg.
-Amanda! Fönt vagy? Lejönnél, ha lehet? - kiabált.
-Mindjárt...! - szóltam vissza. - Csak még itt van egy barátom, Nataniel! Ha befejeztük a tanulást, lemegyünk!
Pár másodpercig csönd volt a házban.
-Ott van a stréber...?! - akadt ki Castiel lent.
-Hupsz... - motyogtam, és féloldalasan Natanielre lestem. Ő csak sóhajtva legyintett, és felállt.
-Mindegy. A rocker már nem bírja a jelenlétem, úgyhogy haza megyek. Úgyis várnak otthon. - mondta.
-Maradhatsz. Castiel senkit sem érdekel. - marasztaltam.
-Én Lysander hangját is hallottam az előbb. - jegyezte meg. - Szerintem neked is menned kell.
-Oh... - bólogattam. - Hát jó. Gyere, akkor menjünk.
Szerencsénk volt, Castielék pont a nappaliban szórakoztak, amikor mi leértünk a lépcsőn. Kimentünk az ajtón, és a kapunál elbúcsúztunk.
-Egyszer majd átjöhetnél. - ajánlotta Nataniel. - Van otthon egy csomó könyvem. Úgy láttam, téged is érdekelnek a könyvek.
-Szuper lenne. - bólogattam vidáman. - Ha a szüleid nem bánják...
-Holnap elutaznak egy hétre. Miénk a ház. - legyintett Nat. - Na, úgyhogy majd még beszélünk. Szia!
-Szia! Vigyázz magadra. - integettem, és visszamentem a házba.
Becsuktam az ajtót, és elindultam a konyhába vacsorát készíteni. Éppen a serpenyőt kerestem a fiókban, amikor Lysander hangját hallottam a konyhaajtó felől.
-Nem volt elég Kentin a délutánra? - kérdezte gúnyosan.
Megfordultam, és a szemébe néztem.
-Muszáj neked mindenbe belekötnöd? - vágtam vissza.
-Csak kérdeztem valamit. - védekezett.
-Nem, nem volt elég Kentin! Nataniel a fizikában segített, és a matekban! Kentin pedig abban segített, hogy elfelejtsem a sok gondot, amit te kavarsz a fejemben! - soroltam.
-Ez csodás. Ezek szerint jól érezted magad. - következtetett Lys.
-Naná. Szuper volt. - bólintottam. - És abszolút baráti. - tettem hozzá hangsúlyosan.
-Neked kötelező gúnyolódni? - akadt ki Lysander.
-Csak viszonzom a kedvességed. - vontam meg a vállam.
-Kösz. - legyintett lemondóan, és megfordult. - Holnap találkozunk.
-Alig várom! - vágtam rá.
És elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és pár másodperc múlva már megbántam mindent. Jézusom! Mit tettem?
Elragadott a hév és a bűnbánat is talán, azért voltam ennyire fura? Vagy csak egyszerűen nem érdekel, hogy mit érez ő?
Fúúú...
A homlokomra csaptam, és majdnem elsírtam magam, amikor valaki megfogta a vállam.
-Aman? Mit csinálsz? - szólított meg Castiel.
-Vacsorát. - mondtam, és visszafordultam a tűzhelyhez.
-Szólj, ha kell segítség. - veregette meg a hátam, és kifelé indult.
-Castiel, várj! - állítottam meg. - Mondott valamit rólam Lysander mostanában?
-Kellett volna? - értetlenkedett a vörös. - Történt valami?
-Nem, csak... csak kíváncsiságból. - hazudtam.
-Nem szoktunk rólad beszélni. Vagy legalábbis nem sokszor. A klubbeli csajok többször jönnek szóba. - tette hozzá gonoszan.
Bár csak viccelődni akart, én mégis elszomorodtam a hír hallatán.
-Hé! Nyugi! Csak vicc volt. - sietett megnyugtatni. - Ugyan már, tudod te, hogy úgyse érdekli Lysandert más, csak te. - röhögött, és összeborzolta a hajam. - Na, megyek vissza a nappaliba. Jó főzést!
-Sütést... - javítottam ki.
-Pláne.
És már ki is ment.
"Úgyse érdekli Lysandert más, csak te!" Vajon komolyan gondolta, vagy még mindig csak hülyül? Ccch. Jó lenne tudni, Castiel mikor van józan állapotban.
Egy biztos: a mai napon valamit jól elszúrtunk. És direkt használtam többes számot. Nem csak én vagyok a hibás, hanem ő is! Igen. Nem lehetek mindig én a rossz. Mindketten elrontottunk valamit, csak majd helyre kell rakni... Ha lehetséges.
Remélem, még az.