Lebukás

Másnap arra ébredtem, hogy kivágódik a szobám ajtaja.

-A fenébe is, Amanda! – kiabált rám Boti. – Kapcsold már ki azt az ébresztőt!

Értetlenül a szüntelenül csörömpölő ébresztőórára néztem, majd sóhajtva kinyújtottam a kezem, és kikapcsoltam. Mire az ajtó felé néztem, a bátyám már ott sem volt. Azt hiszem, komolyan kezdi megfontolni, hogy vegyen nekem egy új órát…

-Miáú! – nyávogott Zafír, és felugrott az ágyamra. Mosolyogva megsimogattam.

-Ó, hogy te már milyen nagy és ügyes vagy! – dicsértem meg. – Egyedül is fel tudsz már ugrani az ágyra?

-Miáu.

-Persze, persze. De a szabály az szabály! Macskának a földön a helye. – mondtam szigorúan, és letettem Zafírt a földre. Kék szemeivel könyörgően nézett föl rám.

-Nem, nem. – ráztam meg a fejem. – Ott maradsz.

-Miáú…

-Mondom ott maradsz!

Felálltam, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Elfogott a szédülés is, mint minden reggel, amikor kikászálódom az ágyból. Pár másodpercig behunyt szemmel álltam, hogy elmúljon a szédülés, aztán elkezdtem ruhát keresni.

Az ablakon kinézve láthattam, hogy a háztetőkön nagy jégcsapok keletkeztek, úgyhogy tudtam: odakint bizonyosan hideg van. Nagyon hideg.

Úgyhogy rétegesen öltözködtem. A farmerom alá egy cicanadrágot is húztam. Tudom magamról, hogy fázós vagyok, úgyhogy hosszú ujjú, lila pólót vettem föl és fekete pulóvert. Erre meg majd ugye jön az új kabátom. Csodás. Azt hiszem, nem fogok megfagyni.

Gyorsan összerámoltam a táskám, aztán leszaladtam a lépcsőn. Be kellett hoznom az időt, amit az ébredésemmel kicsit elhúztam, úgyhogy gyorsan kentem a szendvicset, aztán felvettem a csizmámat.

-Botiii!- kiabáltam ki a konyhából.

-Mi van? – hallottam a bátyám fáradt hangját.

-Ma tudsz hozni valami vacsorát a városból? Hegedűórám lesz, úgyhogy nem tudok este főzni. – magyaráztam.

-Oké.

-Köszi! – mondtam, és felvettem a kabátomat is. – Elmentem!

-Ne habozz! Indulj már! – idegeskedett Boti.

Gyorsan kisurrantam az ajtón, és az utcán találtam magam. Azt hiszem, a bátyám ma bal lábbal kelt föl…

Miután a földrajznak is vége lett, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már csak két órát kell túlélnem, és mehetek is haza! Ó, van Isten…!

-Amanda? – szólított meg hátulról Nataniel. – Ráérsz egy percre?

-Többre is! – mosolyogtam a szőke fiúra.

-Szuper. Csak azt akartam kérdezni… Hogy mikor tervezel eljönni hozzánk? – kérdezte kíváncsian.

-Öhm… - haboztam. – Ma nem jó, de talán holnap. Ha neked is megfelel…

-Meg. – bólintott vidáman. – Kedves tőled, hogy eljössz.

-Miért? – értetlenkedtem.

-Nem leszek egyedül a húgommal. Ha te is ott vagy, biztos másképp megy majd minden.

-Aha… persze… - dadogtam. Basszus! Teljesen elfelejtettem, hogy ők testvérek. Mi lesz velem holnap?!

-Szuper. Akkor, majd még összefutunk. – intett Nataniel. – Nekem el kell mennem a DÖK gyűlésre. Szia!

-Helló! – intettem bénán.

Ezután beültem a nyelvtan órára, ami a szokottnál is unalmasabbul telt. Nem is értem, hogy lehet egy tanóra ennyire de ennyire unalmas! Valamivel föl kéne turbózni a tanárokat, különben még a végén itt fogok meghalni.

Egy kicsit (na jó, nagyon) idegesített, hogy Lysander eddig egész nap nem szólt hozzám. De még nem is nézett felém. Castiellel a büfében voltak minden szünetben, és gyakorlatilag csak a tanórákon láttam őket, de akkor se nagyon beszélgettünk… Na jó, azért én se vittem túlzásba. Viszont elhatároztam, hogy az órák után majd jóvá teszem a dolgot. Illetve, jóvá tesszük.

Ez be is jött volna, ha nem lenne ennyire bonyolult és érthetetlenül furcsa az életem.

Ugyanis az órák után nem Lysander, hanem Kentin nézett ki magának, mint társaságot. A többiek már mind haza mentek, a folyosók is üresek voltak. Én a szekrényemben kerestem a celluxomat, amikor megállt mögöttem Kentin.

-Kell segítség? – kocogtatta meg a vállam.

Még mindig nem tudom, hogyan viselkedjek vele. Úgy határoztam, jelenleg tartom a barátságos stílust.

-Köszönöm, nem kell. Mindjárt megtalálom… - kutattam tovább, és...! Megvan! Megtaláltam! – Sikerült! – mutattam fel a celluxot.

-Csak gratulálni tudok. – tapsolt kettőt Kentin.

-Jól van, ne gúnyolódj! – szóltam rá. – Ebben a szekrényben semmit nem lehet megtalálni.

-Leejtetted a papírt… - mutatott a földre.

-Óh. Pillanat. – motyogtam. A kezem tele volt könyvekkel, úgyhogy éppen nem volt szabad kezem, hogy felvegyem az elszállt papírt.

Leguggoltam, hogy a kezembe vegyem, de balszerencsémre Kentin is pont akkor hajolt le érte, így éppen súroltuk egymás arcát. Felém nyújtotta a papírt, én meg elpirulva elvettem tőle.

-Köszi… - motyogtam, és felálltunk.

Én, hülye, nem vettem észre, hogy pillanatról pillanatra közelebb kerül hozzám, mert éppen a papírral voltam elfoglalva. Amikor felnéztem, már csak körülbelül két centi volt az arcunk között. Meglepetésemben elejtettem a könyvek felét.

-K…Kentin? – dadogtam vörösre vált arccal.

-Csak egyet. Csak egyetlenegy csókot, könyörgöm… - fogta meg a karom könyörögve.

-De… de ez nem helyes, én nem akarom! – tiltakoztam.

Abban a pillanatban a szánk egymáshoz ért, én meg kiejtettem a kezemből a maradék könyvet is. Elfeledkeztem magamról, és visszacsókoltam. Az igazság az, hogy valóban jól esett. Biztos a szeretethiánytól van…

Még megkíséreltem egy próbát, a mellkasánál fogva próbáltam eltolni. De sajnos nálam mindenki erősebb, és könnyedén le tudott fogni. A kis katona…

Nekem végeláthatatlan időnek tűnt. Azt viszont megfigyeltem, hogy nem fut végig a gerincemen az az édes borzongás, csak a lepkék ébredeztek a gyomromban. De még csak ébredeztek, és egyáltalán nem tomboltak.

És akkor megvilágosodtam.

Mit csinálok én itt?! Az előző percekben még azt terveztem, hogy beszélek Lysanderrel, hogy jóvá teszek mindent, és most mi történik?! Pont az ellenkezője!

Kentin is (azt hiszem) észbe kapott, és elengedett. Nem mert rám nézni.

-Bocsánat, én… - kezdte.

És ott kezdődött a pokol. Ugyanis amikor válaszolni akartam neki, a válla fölött megláttam egy alakot, egy kicsit messzebb. Őt. Lysandert.

Egy pillanatig a szemembe nézett, aztán megfordult, és elsietett.

-Ó, hogy az a… - kezdtem kétségbe esni. Kentinnel mit sem törődve, a lépcsőhöz futottam, és megpróbáltam utol érni.

Amikor az aulába értem, még láttam Lysandert, éppen az ajtón ment ki.

-Lysander!! Várj meg! – kiabáltam utána.

Nem hallott. Vagy csak nem akart megállni.

-Állj! Hallgass meg! – futottam tovább.

A suli kapujában értem utol. Megragadtam a kabátja ujját, és visszahúztam. Ő megfordult, és rám nézett. A szemei szikrákat szórtak. Elakadt a lélegzetem, és még nyelni is elfelejtettem egy pillanatra. De aztán megráztam a fejem, és elkezdtem magyarázni.

-Csak hallgass meg! Nem úgy van, ahogy azt gondolod… - kezdtem, de félbeszakított.

-Csak azért jöttem vissza, hogy áthívjalak. De azt hiszem, hiba volt. Bár igazából sejtettem, hogy valamit titkolsz előlem, nem is értem, mit vártam tőled…

Szavai sebzettek. Mi ez a szóhasználat?!

-De én nem… - próbálkoztam.

-Amanda. Ereszd el a karom. – sziszegte Lysander, és tovább indult.

-De ne! Várj! – erősködtem, a sírással küszködve. – Nem láttad a helyzetet!

-Mindent láttam, érted? – kiabált. – Mindent! Jobb lesz, ha békén hagysz!

-Viccelsz. Tudom, hogy csak viccelsz! – ijedtem meg.

-Dehogy viccelek! Szoktam én olyat?! Jobb lesz, ha most hazamész, én is haza megyek! – mondta haragosan. – És amit az előbb mondtam, komolyan mondtam, vége! Elegem van!

Teljesen lefagytam, és ott maradtam, a járda közepén. Lysander tovább ment, és aztán eltűnt az utca végén. Én meg sírva fakadtam.

Istenem,miért történik ez velem?! Miért? Miért?!

Ráadásul a hó is esni kezdett, aminek alap esetben még örültem is volna. De akkor valahogy nem kedvezett a fehér pelyhek sokasága. A tenyerembe temettem az arcom, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Ha már ennyire szerencsétlen vagyok, akkor miért ne sírhatnék?

Kentin a vállamra tette a kezét.

-Nem kellett volna… bocsánat. Én tényleg őszintén sajnálom. – motyogta a fülembe.

-Most hagyjál. – húzódtam el. – Miattad van minden!

-Tudom. Ezért szeretnék bocsánatot kérni. – mondta, és nem tágított. Átkarolta a vállamat, és megveregette a hátam. – Én…

-Kentin. Most ne. – kértem szipogva, és visszaindultam a táskámért a suliba.

-Kihoztam a táskád. – állított meg Kentin, és felém nyújtotta a cuccomat és a szekrénykulcsom.

-Köszi. – bólintottam, és elindultam hazafelé.

-Ha szeretnéd… - kezdte, de félbeszakítottam.

-Haza szeretnék menni! – kiáltottam rá. – Egy kicsit nem tudnál már magamra hagyni?!

-Csak szégyellem magam emiatt az egész miatt. – húzta el a száját.

-Menj haza, és ne gondolkozz ezen. Megoldom valahogy. – intettem, és elindultam az utcán.

Kentin ezúttal nem jött utánam. Szerencsére.

Ugyanis most kezdődött a totális hisztim. Amint hazaértem, teljesen kiborultam, és az ágyamon fekve téptem a hajam. Sírta is, persze, de inkább csak szidtam magamat. Hogy lehetek ennyire hűtlen, fegyelmetlen, öntudatlan, önző, barbár, bunkó lány?! Ma két fiúnak is sikerült összetörnöm a szívét, akiknek valójában egyáltalán nem akartam ártani!

-Miáu? – sétált oda hozzám Zafír, és félrebillentett fejjel nézett rám.

-Képzeld, mi történt… - szipogtam, és elmeséltem neki az egész történetet, úgy, ahogy volt. Egy macskának. Na, mindegy, az értelmiségi szintem megvan.

-Amanda? – nyitott be a szobámba Boti. – Te meg mi a fenét csinálsz?

-Éppen elmesélem a délutánomat Zafírnak. – szipogtam. – És te?

-Mi történt? – gyanakodott a bátyám. – Már negyed órája el kellett volna indulnod a zeneiskolába.

-Óh… - kaptam a fejemhez. – Indulni kell.

-Már késő. – legyintett Boti.

-Bátyó! – fogtam könyörgőre a dolgot. – El tudsz vinni kocsival? Közben elmondom, mi történt…

-Akkor kapkodd a cuccod. – sóhajtott a bátyám.

-Köszönöm! – erőltettem magamra egy mosolyt, és magamhoz vettem a hegedűmet. Közben próbáltam nem a délutánomra gondolni.

Zafír befeküdt a kosarába, és jó cica módján dorombolni kezdett. Megsimogattam a fejét, és elindultam a kocsihoz.

Boti már az autóban várt, és a kormányon dobolt az ujjaival. Beszálltam, elindultunk, és körülbelül az út feléig egyikünk sem szólt semmit. Végül aztán ő törte meg a csendet.

-Szóval?

-Hát.. Kicsit összevesztünk Lysanderrel… - mondtam szomorúan, és megint gombóc nőtt a torkomban. – Tudod, ma Kentin lesmárolt, és ennek következtében tört ki a vihar.

-Nem csoda. – füttyentett Boti. – Te smároltál egy másik fiúval, miközben van barátod? Normális vagy te?

-Hát éppen ez az! – sírtam megint. – Én nem csináltam semmit, csak lehajoltam egy papírért, aztán már meg is történt, és amikor vége lett, megláttam őt, és utána futottam, és meg akartam magyarázni, de nem hallgat meg, soha nem hallgat meg, mert mindig csak a saját gondolatait hallja, és elment, és azt mondta, hagyjam békén, és ezt komolyan mondta! – hadartam sírva.

-Várj. Ez nekem túl gyors. – ráncolta a szemöldökét Boti. – Mi van?

-Tök mindegy, majd este elmagyarázom. – legyintettem, és letöröltem a könnyeimet. – Megérkeztünk.

-Akkor itt leállok, te pedig szállj ki. – utasított a bátyám.

Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, még elkapta a karomat.

-Te, figyelj… - kezdte Boti. – Emiatt most ne rágódj, hanem koncentrálj a hegedűdre. Nem éri meg, hogy emiatt most ne koncentrálj. Ez meg fog oldódni, mindig is így történt. – veregette meg a vállam. – Különben is, gondolj arra, hogy ma vacsorára kínai kaja lesz, és nem az unalmas rántott hús.

-Nem is unalmas! – tiltakoztam.

-Oké, oké. – legyintett.

-Szeretlek, bátyó! – öleltem át. – Köszi, hogy elhoztál.

-Nincs mit. Most meg engedj el.

-Jaj, persze, persze… - kaptam észbe, és kiszálltam az autóból.

Még megnéztem, hogy eltűnik a kocsi a kanyarban, aztán vettem három mély levegőt, és magam elé képzeltem a hegedűt. Koncentráció nélkül nincs tanulás. Gyerünk. Koncentrálj!

És sikerült. Remek óra volt, és márki is néztem magamnak két újabb darabot. Azonban amikor éppen csomagoltam a hegedűt, a tanárom sikeresen eszembe juttatta a bajomat.

-A barátod nagyszerű hegedűt választott neked! – mondta lelkesen. – Csak tudnám, honnan tud ilyeneket!

-Fogalmam sincs… - motyogtam. – Ő mindent tud.

Ezzel eszembe juttatta az egész délutánt és a kalamajkát körülöttem. Még az sem derített jobb kedvre, amikor megláttam a zeneiskola parkolójában Boti autóját. Bár kapóra jött, hogy nem kell buszoznom, de erről is az jutott eszembe, hogy most nem Lysander jött elém. Hanem a bátyám.

Nem mintha bánnám, de hát… akkor is…

-Szia! – köszöntem, amikor behuppantam az ülésre.

-Hali. Hogy ment? – kérdezte Boti, és beüzemelte a motort.

-Szuper volt. – vontam meg a vállam. – Készülhetsz rá, hogy most sokat fogok gyakorolni.

-Még szerencse, hogy jó a hangszigetelése a szobádnak. – jegyezte meg gúnyosan.

-Na! Nem gúnyolódni! – sértődtem meg.

-Eszemben sincs. – rázta meg a fejét, aztán témát váltott. – Amíg órán voltál, szereztem kaját. És van egy meglepetésem is a számodra. – vigyorgott rám.

-Kitalálom. – mutattam fel az ujjam. – Egy új ébresztőóra.

-Hogy találtad ki? – tettette Boti a hitetlenkedést. – Egyébként meg, igen. Már holnaptól nem a csörömpölésre kell ébrednem, hanem a saját kedvem szerint.

-Hát ez csodálatos… - motyogtam. – De én szeretem a mostani órámat!

-Ne viccelj. – hüledezett a bátyám. – Megtarthatod emlékbe, csak ne használd.

-Ccch.

Hamarosan már haza is értünk. A kezembe vettem a hegedűmet, és előkerestem a lakáskulcsot. Boti addig kiszedte a csomagtartóból az említett dolgokat. Magyarul a kaját és az órát.

-Mikor jössz enni? – kérdezte tőlem, amikor levettük a cipőnket.

-Nem vagyok éhes. – vontam meg a vállam.

-Rossz válasz. – rázta meg a fejét bosszúsan a bátyám, és a karomnál fogva a konyha felé húzott. – Akkor is enned kell valamit.

-Lejövök egy óra múlva! – vágtam rá. – Addigra megjön az étvágyam.

-Oké. – egyezett bele, és elengedte a karomat.

Felsiettem a lépcsőn, és bementem a szobámba. Zafír még mindig a kosarában bóbiskolt, pont úgy, ahogy ott hagytuk. Megsimogattam a fejét, aztán az ágyamon ülve gondolkodtam. Illetve inkább magamba borultam. Illetve inkább kiborultam. Illetve inkább megint kitört a sírás, mert arra gondoltam, hogy normál esetben most nem egyedül lennék a szobámban, hanem itt lenne velem Lysander. De jó is lenne…

-Hiába minden. - motyogtam magam elé. - Mindennek vége van, hiszen ő is megmondta. És komolyan is gondolta.

-Miáu. - értett egyet Zafír.

-És végig kell gondolnom Kentin esetét is. Ki tudja? Lehet, hogy benne jobb társra találok. - folytattam.

-Miáu.

-És lehet, hogy Nataniel is szívesen meghallgatna. - tanakodtam.- De tőle nem szeretnék semmi olyasmit...

-Miáu?

-Igen, Zafír, biztos. - bólogattam. - Erről jut eszembe! Holnap velem jöhetnél, elmegyek Natanielhez könyvekkel foglalkozni és beszélgetni. Magammal vihetnélek, mert múltkor nagyon megtetszettél neki! - jutott eszembe az ötlet.

-Miáú... - nyávogott a cica.

-Oké, még vele is megbeszélem. - hagytam rá legyintve. - Van most fontosabb dolgom is...

-Miáu?

-Mint például kitalálni, hogy mihez fogok kezdeni a holnapi tanórákon. Egymás mellett ülünk. - szomorodtam el.

-Miáu.

-Rendben, majd meglátom...

Kicsit ültem még csöndben az ágyon, aztán a tenyerembe temettem az arcom.

-Én teljesen becsavarodtam. Egy macskával beszélek... - motyogtam magam elé.

-Miáu!! - méltatlankodott Zafír.

-Te értesz engem? Vagy csak a viselkedésemből fakadóan találod ki a gondolataimat? - találgattam.

-Brrr. - dorombolt.

-Jó, szerintem is hagyjuk. - legyintettem, és gyorsan átöltöztem melegítőbe. - Lemegyek vacsorázni. Gyere majd le te is!

Lesiettem a lépcsőn, és közben egyre inkább sírhatnékom támadt. Én most tényleg Zafírral beszélgettem? Valami nincs rendben velem, de mindegy.