Harag

Bzz. Bzz. Bzz. Bzz. Bzz.
Még nem vagyok hozzászokva az új ébresztőórámhoz, úgyhogy kissé nehézkesen ébredtem föl rá. A furcsa az, hogy csak pittyeg, és rezeg. De nem csörög.
Dünnyögve felültem az ágyamban, és ásítva kidörzsöltem az álmot a szememből. Ahogy körbepillantottam a szobámban, újra a hatalmába kerített a rossz érzés, hogy jelenleg kérdőjel cikázik az életem egyik részében. Magyarul a suliban. Azon is belül a padtársam kapcsán. Pff.
Csak ezután vettem észre, hogy a macskám a lábamnál alszik (!!!) az ágyamban.
-Zafír! - szólítottam meg. - Mit keresel itt?
Fel se ébredt. Szunyókált tovább, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Sóhajtva kikászálódtam az ágyamból, és elkezdtem a szekrényemben kutakodni. Találtam egy régi pulcsit, amit tavaly nagyon szerettem. Egy puha, kötött, világossárga színű darab volt, amit még az apámtól kaptam évekkel ezelőtt. Mosolyogva vettem föl, és örömmel konstatáltam, hogy még jó rám. Miután halványan kisminkeltem magam, felvettem Zafírt a kezembe, és belegyömöszöltem a kosarába. Azért az mégis csak pofátlanság, hogy fölmászott az ágra aludni.
Ránéztem az órára, és megnyugodtam. Még volt időm elkészülni a szendvicsekkel. Lementem a konyhába, és miután elkészítettem az uzsonnát, el is indultam.
Út közben pörgött az agyam. Mit csináljak? Tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Nem, az nem lehet. Lysander már így is vérig van sértve, nem kéne még jobban felhúzni. Akkor mi legyen? Kérjek bocsánatot, vagy valljam be a dolgot? Nem, nem jó. Nem működne. Akkor nézzem levegőnek? De hát azt sem tudom megtenni!
Tanácstalan maradtam. Egy normális ötletem sem támadt.
Pont becsöngetésre értem be a terembe, így még azon sem kellett törnöm magam, hogy a szünetet mivel töltsem el. Gyorsan leültem a padba, és az asztalra dőlve vártam, hogy bejöjjön a tanár az órára. Lysanderrel pedig megpróbáltam nem foglalkozni. Habár párszor éreztem a meleget a tarkómon, de nem érdekelt. Ő is biztosan csak véletlenül nézett rám akkor a pár alkalomkor.
Elkezdődött a nyelvtan óra, én meg elővettem a füzetem, és sorra elemeztem ki a mondatokat.
-Én nem csináltam akkora bonyodalmat Klara ügyéből! - csúszott ki a számon az óra közepénél. Még mindig emlékeztem a vörös hajú lány akcióira, és most ez tűnt az egyetlen normális érvnek.
-Hozzám beszélsz? - kérdezett vissza Lysander.
-Igen. Én túlléptem Klara akcióin, pedig nem volt könnyű, és abban te is hibáztál! - suttogtam haragosan. - Most viszont én nem is tehetek semmiről!
-Ezt nem tudod bizonyítani.
-Mégis, meddig fogsz még utálni? - kérdeztem fájó szívvel.
-Nem téged utállak. Hanem őt. - mutatott Kentin irányába. - Téged csak nem tudlak elviselni. Ez két külön dolog.
-Ccch. - csak ennyi jött ki a számon, mert belém fagyott minden szó, amit még mondani akartam. Mintha ezer szúnyog szúrná egyszerre a szívemet.
Az óra folytatódott. Amikor megszólalt a csöngő, rögtön felpattantam, és kiviharzottam a teremből. A mosdó felé vettem az irányt, hogy ott kellően kisírjam magam.
A mosdókagylóhoz támaszkodva próbáltam visszatartani a sírást, de nem nagyon ment. Furcsa, de azt kell hogy mondjam, hogy az érzelemkitörésemtől Amber mentett meg. Ugyanis benyitott az ajtón.
-Á, nézzétek, lányok, ki van itt! - nyávogta. - Te meg mit csinálsz?
-Képzeld, éppen kezet mostam! - vágtam vissza haragosan. - Tudod, olyat is szoktak csinálni az emberek!
-Csak nem ideges vagy? - nevetett fel Amber. - Egy kicsit mintha elragadtattad volna magad.
-Most ne. - legyintettem, és kimenekültem a folyosóra.
Amint elindultam a folyosón, rögtön nagy lendülettel nekimentem Kentin hátának.
-Ó! Bocsi. - szabadkoztam.
-Semmi baj. Kezdem megszokni. - vonta meg a vállát Kentin. - Te figyelj, én arra gondoltam... Hogy ha már ez így alakult, akkor mi megpróbálhatnánk egy kicsit...
Emlékszem, tegnap még mit mondtam magamnak. "És meg kell gondolnom a kapcsolatomat Kentinnel is. Ki tudja? Lehet, hogy benne jobb társra találnék."
Ezt viszont igazából elképzelni sem tudtam. Mit is gondolhattam én tegnap...?!
-Kentin. - sóhajtottam. - Hagyjuk ezt. Nekem ez... nekem ez egyszerűen nem megy, érted? Remek barát vagy, imádlak, tényleg, de nem úgy, ahogy azt te szeretnéd. Megérthetnéd.
-Oké. Értem. - vett egy mély lélegzetet, becsukta a szemét, aztán hirtelen kinyitotta, és elmosolyodott. - Akkor, barátok?
-Persze, örökké. - nevettem, és megveregettem a vállát. - Nekem most mennem kell, majd még összefutunk.
-Oké, szia.
A DÖK terem felé vettem az irányt, és bekopogtam.
-Gyere! - hallottam Nataniel hangját bentről. Benyitottam.
-Szia. - köszöntem. - Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy jó-e ma neked?
-Remek. - bólintott vidáman. - Majd utolsó óra után megkereslek.
-Az nehéz lesz. Mindig máshol vagyok. - nevettem.
-Akkor inkább te keress meg engem. - tűnődött el. - Én vagy itt vagyok, vagy az osztályban. Nem könnyű engem nem megtalálni.
-Oké. Helló! - intettem, és lenyomtam a kilincset.
-Szia.
Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és visszaindultam a teremhez. Közben a csengő is megszólalt, úgyhogy sietősebbre vettem a tempót, és épphogy csak beértem előbb a tanárnál. A helyemre ültem, és csendben vártam ki az óra végét.
Így telt el az egész délelőtt. Hallgatással és konok haraggal. Egyikünk sem engedett, amit nagyon rossz jelnek véltem. Mi lesz még itt? Lehet, hogy semmi. Hogy soha semmi. Örökre vége?
-Hé! Hozzád beszélek! - rázta meg a vállam Rosa.
-Igen, tudom. Figyelek. - ébredtem föl az álmodozásból.
-Szóval most akkor mi van köztetek? - mutatott először rám, aztán az osztályterem felé.
-Lysanderre gondolsz? - találgattam.
-Ki másra? Lerí rólatok, hogy valami nincs rendben.
-Hát nincs... - húztam el a számat. - Tegnap sikerült nagyon megsértenem, ami következtében dobott.
-Ezt meg hogy érted? Mi történt? - faggatott Rosalya.
-Csak ne csinálj belőle pletykát. - ráztam meg a fejem.
-Megegyeztünk. - nyújtotta a kezét, én meg belecsaptam.
-Szóval az volt... az volt, hogy smároltam Kentinnel, és ő ezt meglátta. - böktem ki.
Rosa felszisszent.
-Nem csoda, hogy kiakadt. - jegyezte meg.
-De várj, várj. - mutattam fel a mutatóujjam. - Nem én kezdtem az egészet, hanem ő!
-Ki?
-Hát Kentin! Én nem tehettem semmiről, de ezt Lysander nem hiszi el. - panaszoltam. - Miért is hinné? Sosem hisz nekem.
-Figyelj, ha te lennél az ő helyében, akkor mit tettél volna?
-Ez most nem lényeg! - tiltakoztam. - Nem érted, hogy feleslegesen haragszik? És ha nem történik valami csoda, akkor végleg összedől az egész... Még talán van remény, hiszen volt már ilyen eset, egyszer még a vörös hajú lánnyal, és akkor rendbe jött minden. - hadartam egy szuszra.
-Hátha megbékél. Várj még egy kicsit. - javasolta Rosa.
-De már nem bírok várni! Én is haragszom rá, mert ő is megsértett, de azért... azért mégiscsak szeretem. Nem érted?
-Dehogynem. - bólogatott a barátnőm. - Szerintem várjunk, hátha történik valami.
-Valami csoda... - sóhajtottam.
-Igen, valami olyasmi. - bólintott Rosalya, és felvette a táskáját a vállára. - Na én megyek, mert még dolgom van. Nem jössz?
-Ó, nem... én ma Nataniellel megyek könyveket böngészni. - utasítottam el.
-Hát jó. Akkor szia. - integetett, és már ott sem volt.
-Szia. - motyogtam a folyosónak.
-Akkor mehetünk? - szólalt meg hirtelen mögöttem Nataniel.
-Jesszus! - ijedtem meg. - Mióta vagy itt?
-Körülbelül azóta, ahogy elkezdtetek beszélgetni. - vonta meg a vállát Nat. - Vártam, hogy egyedül hagyjon.
-Ó... - bólogattam bénultan, és elindultunk. - Akkor mindent hallottál?
-Valahogy úgy. De én úgyse szoktam "pletykálni". - nevetett fel Nataniel. - Hihetetlen, mennyi problémájuk van a lányoknak.
-Nem vicces. - grimaszoltam.
Pár percig némán sétáltunk az utcán, a gondolatainkba meredve.
-Akkor most Lysander tényleg szakított veled? - szólalt meg végül Nataniel.
-Remélem, te nem olyan szándékokkal kérdezed, mint Kentin. - jegyeztem meg, majd értetlen arcát látva hozzátettem.- Szerelmi szándékkal.
-Nem. Isten ments! - ijedt meg Nataniel. - Csak kíváncsi vagyok.
-Szóval igen, jelenleg ez a helyzet. - válaszoltam az eredeti kérdésére. - Kicsit összevesztünk.
-Én sem tudok jobbat tanácsolni, mint Rosalya. - rázta meg a fejét.- De azért megértem Lysandert. Gondold magadat az ő helyébe, és...
-Már belegondoltam! - vágtam rá. - És tisztában vagyok vele!
-...és csak azután beszélj vele, miután átgondoltad, hogy neki mi tetszene a legjobban. - fejezte be a mondatát.
Ez váratlanul ért.
-Tessék? - hitetlenkedtem. - Hogy ÉN beszéljek VELE? Nem fordítva kéne?
-Hát nem látod, hogy tartózkodik? - forgatta a szemét Nataniel, és előkereste a lakáskulcsát. - Mindegy, nem vagyok jó ebben a témában, csak egy tipp volt.
-Aham... - dünnyögtem. - Hát... köszi.
-Nincs mit. Bár nem tudom, mit köszönsz, de mindegy. - legyintett Nataniel, és megállt a kapu előtt. Bepötyögte a kódot a kis gépbe, aztán kétszer elfordította a kulcsot, és a rezgés után benyomta az ajtót. Én meg döbbenten kísértem a mozdulatsort a szememmel.
Nataniel észrevette a tekintetem, és mosolyogva magyarázni kezdett.
-Apám ragaszkodik a szigorú biztonsághoz. Tudod, "soha nem lehet tudni...".
-Apád sok szabályt talált így ki? - kérdeztem, amikor beléptünk az előszobába. Megint a múltkori alkalomra gondoltam, amikor az apjával találkoztam. Nem volt túl kellemes...
-Szabályt? Szabályból itt van több millió. - legyintette Nataniel.- Például, engedély nélkül ne hívj a házba idegent.
Az arcomra fagyott a mosoly.
-Haha. Látnod kéne az arcodat. - nevetett ki Nataniel.
-Miért veszed ennyire lazán a dolgot?
-Jelenleg nincsenek a szüleim házon belül. Annyi szabályt szeghetek meg, ahányat csak akarok. Remélem, Amber nem fog beárulni...
-Neki mindent szabad, neked meg semmit. Hogy van ez? - tűnődtem, amíg a lépcsőn mentünk fel.
-Ő lány. Anyám egyetlen kislánya, és apukám egyetlen büszkesége... Kell ennél több? - kérdezte gúnyosan.
-Nem. - húztam el a szám.
Milyen jó életem is van nekem a bátyámmal...! Most kezdem csak megbecsülni.
Bementünk Nataniel szobájába, és rögtön témát váltottam.
-Szóval, szereted a könyveket. - mondtam.
-Az nem kifejezés.
-És író akarsz lenni? - csodálkoztam még mindig.
-Hát... valami olyasmi. - bólintott Nataniel. - Nézd csak...
Elővett egy vastag, poros barna könyvet, és a kezembe nyomta.
-Mi ez? - simítottam végig a könyv gerincét. - Nincs rajta cím.
-Nincs címe. - mondta Nataniel. - Én írtam. Úgy egy évvel ezelőtt fejeztem be, körülbelül három évig tartott, míg kész lett. Ez egy detektívregény. Szeretem a detektívregényeket, és amíg olvastam a különböző történeteket, egyfolytában gyűlt a sok ihlet, aztán már késztetést éreztem, hogy leírjam. Itt van ebben a könyvben. - mutatott a kezemben tartott darabra.
-De hát ez nagyon sok...! - ámultam, és belelapoztam. Kézírással volt tele, nem nyomtatott volt. - De szépen írsz!
-Tényleg? - lepődött meg. - Pedig nagyon gyors tempóban írtam.
-Ez csodálatos! - ujjongtam. - Én is nagyon szeretek olvasni, de én többnyire drámákat vagy életregényeket szoktam. A detektíves könyvekkel sincs bajom, de még eddig talán csak egyet olvastam...
-Vagy százat olvastam már. - nevetett Nataniel. - És mint már mondtam, rengeteg ötletem ezekből a könyvekből származik.
-Hazavihetem? Elolvashatom? - kértem, és a könyvre mutattam.
-Ha szeretnéd... - mondta Nat, és láttam rajta, hogy zavarba  hozta a kérdésem. - De nem olyan nagy szám.
-Attól még érdekel. - legyintettem. - Tud róla a családod?
-Ha tudnának róla, akkor nem a ruhásszekrényem legfelső fiókjából vettem volna elő... - jegyezte meg. - Nem. Ez eddig csak az én titkom volt.
A délutánt könyvek tanulmányozásával töltöttük, és hála Istennek (vagy a szerencsének), Amber sem zavart meg minket. Én is ajánlottam Natanielnek pár érdekes drámát, és ő is javasolt nekem könyvet. Nagyon jól szórakoztam, és végre elfelejthettem egy pár órára Lysandert és a nagy gondokat. Kikapcsolódtam. Jól éreztem magam.