Döntő pillanat

Írói megjegyzés: Ez a rész képek nélkül lesz elolvasható, az esetleges csalódásokért elnézést kérek! Igyekszem behozni a lemaradásokat!
Amanda

"Szerintem gondold magad az ő helyébe. Aztán úgy menj beszélni vele, hogy előbb elképzeled, hogy ő mit szeretne hallani."

Az egész éjjel ez a két mondat visszhangzott a fejemben, és nem hagyott nyugodni. Forgolódtam, becsuktam a szemem, kinyitottam, kitakaróztam, fáztam, betakaróztam... Mindent csináltam, mégsem tudtam elaludni. Féltem, hogy ha rosszat mondok, ha csak egyszer is hibázok, összedől minden reményem.
Az éjszaka közepén végül úgy döntöttem, feladom, hogy elaludjak. Az ágyamban hanyatt fekve gondolkodtam Nataniel szavain, és próbáltam magamban megfogalmazni, mit is mondhatnék én holnap, hogy jóvá tegyek mindent. De csak borzalmas dolgok jutottak eszembe.
"Te is tudod, hogy én nem csináltam semmit, és..."
Nem, ez már nem jó. Mintha nem tudnék más kifogást kitalálni.
"Ne hülyéskedj már, hiszen csak véletlen volt!"
Ez sem jó. Sőt, még csak nem is igaz.
"Hiszen ezerszer mondtam már, hogy szeretlek, és soha nem tennék magamtól ilyesmit..."
Ez is olyan snassz... Egyre rosszabb ötleteim vannak.
"Higgy nekem, bízz bennem!"
Mégis hogy bízna bennem egy ilyen után?!
Írhatnék egy verset!
Nem. Hagyjuk. Nem tudok verset írni, különben sem lopom el a stílusát. Amúgy meg, ha értenék hozzá, még talán be is jönne. Kár, hogy sosem próbáltam meg egyszer sem elengedni a fantáziám.
Addig könyörögjek neki, amíg meg nem szán?
Nem, ez sem jó. Én nem süllyedek addig, hogy könyörögjek neki.
SMS-t írjak?
Nem. Mintha nem mernék a szemébe nézni.
Na jó, lehet, hogy tényleg nem merek, de akkor is...

Reggel úgy keltem fel, hogy nem voltam tisztában a feladatommal. Egy nagy kérdőjel volt a fejemben, és tanácstalan maradtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy inkább otthon maradok, úgy lesz a legjobb mindenkinek. 'Lesz ami lesz' - alapon viszont mégiscsak elindultam az iskolába.
Egész úton egy értelmes mondaton törtem a fejem, amit mondhatnék, de semmi nem jutozt eszembe.
A suli előtt már Rosalya várt, hogy a sok új pletykát rám eressze. Nem tudtam nagyon figyelni rá, de Isten a tanúm rá, hogy megpróbáltam.
-Minden oké? - tűnt fel Rosának a hallgatásom - Rosszul érzed magad? Kérsz fájdalomcsillapítót? Van nálam egy dobozzal, reggel én sem voltam jól. Biztos az időjárástól van... Kérsz?
-Nem, köszi, de jól vagyok. - utasítottam vissza.
-Pedig sápadt vagy, mint a fal. - jegyezte meg.
-Csak a fény miatt. - kerestem kifogást.
Rosa sóhajtott.
-Lysander a bajod, igaz? - kérdezte.
-Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék neki! - fakadtam ki. - Esküszöm, egy óvodás jobban tud beszélni, mint én!
-Nyugi. - veregette meg a vállam. - Ez gyerekjáték. Csak lazán.
-Már hogy lenne gyerekjáték?! Pikkel rám! - vágtam rá.
-Valószínűleg csak megjátssza.
-Azt érezném, nem gondolod? - vitatkoztam. - Nem vagyok hülye.
-Pedig úgy viselkedsz. - torkollt le rögtön. - Szedd már össze magad! Hogy nézel ki? Fésülködtél egyáltalán ma reggel?
-Ez most hogy jön ide? - értetlenkedtem.
-Most tűnik csak fel, mennyire kócos vagy. Mi lett a hajaddal?!
-Hát... - gondolkoztam el. Ami azt illeti, ma tényleg elfelejtettem fésülködni reggel.
-Na látod, erről beszélek. - jegyezte meg Rosalya.
Rosa adott nekem fésűt, és rendbe szedtem magam. Így legalább a külsőmmel már nem volt különösebb gond. Csak éppen a fejem zúgott egészen addig, amíg el nem kezdődött a kémiaóra. Attól kezdve már inkább a tananyaggal foglalkoztam, és megpróbáltam nem minden másodpercben magam mellé pillantani.
Egész nap meg sem tudtam szólalni. A szünetekben a fiúk szokásukhoz híven a büfébe igyekeztek, én meg ott maradtam a helyemen, és a gondolataimba merültem.
Az egyik szünetben Kentin mentett meg a teljes összeomlástól.
-Hé! - huppant le mellém, és megkínált keksszel. - Kérsz?
-Nem, köszi. Nem vagyok éhes. - ráztam meg a fejem.
-Mi lenne, ha egy kicsit kieresztenéd a gőzt? - rázta meg Kentin a vállamat. - És máris jobban éreznéd magad.
-Nem tudom jobban érezni magam.
-Próbáld meg. - ajánlotta.
-Megpróbáltam! - vitatkoztam.
-Reménytelen eset vagy. - legyintett lemondóan, és visszaült a helyére. Szuper. Ennyit a társaságomról.
Eltelt az utolsó óra is. Hevesen dobogó szívvel vártam a folyosón, hogy Castielék kijöjjenek a teremből. Azonban hiába vártam, 10 perc múlva sem jöttek.
-Hát te? - szólított meg Nataniel, amikor kijött az ajtón.
-Várom Castieléket. - vontam meg a vállam.
-Már rég elmentek. - csodálkozott őszintén. - Nem láttad? Ők voltak az elsők, akik elhagyták az iskolát.
-Tessék? - értetlenkedtem, majd csalódottan legyintettem. - Áh, mindegy is. Majd holnap.
-Oké. Akkor szia.
-Szia! - intettem, és elindultam hazafelé.
Az utolsó pillanatban viszont irányt változtattam, és hirtelen döntést hozva a másik irányba mentem. Magam sem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem, de valami azt súgta, hogy nem tudom már holnapig elviselni a nagy összevisszaságot a fejemben. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ma később megyek csak haza.
Amikor elértem a házat, még tanácstalankodtam egy kicsit, de aztán a csengő felé nyúltam. Még meg sem nyomtam, és valaki megszólított az utcán.
-Várj, Amanda! Kinyitom, nem kell csengetned. - jött hozzám Leigh, és egy kulcsot vett elő.
-Á, köszi. - köszöntem meg zavartan. - A tesód itthon van?
-Tudomásom szerint igen. De egyébként meg nem tudom. - vonta meg a vállát Leigh, és kinyitotta a kaput. - Miért keresed?
-Csak mondani szeretnék neki valamit... - motyogtam.
-Értem. Az ajtó nyitva van, menj csak be. Én is jövök mindjárt.- mondta, és visszament a kocsijához.
A beszélgetésünkből arra következtettem, hogy Leigh semmit sem tud a helyzetemről, de hát mindegy.
Fájó hassal kinyitottam a bejárati ajtót, és halkan felsiettem a lépcsőn. A szívem majd' kiugrott, amikor megfogtam Lysander szobájának a kilincsét. Vettem két mély lélegzetet, és benyitottam.
Ha az én szerencsétlenségemet nézzük, akkor nem is igazán meglepő, hogy majdnem egymásba ütköztünk, amikor kinyitottam az ajtót. Ő éppen kifelé tartott, én meg befelé, úgyhogy gyakorlatilag ha a egy másodperccel később jöttem volna, akkor mindketten elestünk volna.
Haboztam, hogy mit tegyek, de igazából szinte gondolkodni sem tudtam, annyira leblokkolt az agyam. Sírhatnékom támadt, és egy ugrással Lysander nyakába vetettem magam, és szorosan átöleltem.
-Te meg mit csinálsz? - lepődött meg.
-Én mindent nagyon sajnálok! Nagyon szépen kérlek, hogy bocsáss meg nekem, mert már nem bírom! - hadartam, de nem engedtem el.- Órákat tudnék neked magyarázni, tényleg...!
Akartam még folytatni, de olyat tett, amivel igazán meglepett, ugyanis átkarolta a derekam. A nyakamba fúrta a fejét, és a fülembe suttogott.
-Kentin ma felhívott.
-T...tessék? - jöttem zavarba.
-Kentin felhívott, és elmagyarázta a helyzetet. Azt is, hogy most éppen milyen viszonyban vagytok. - magyarázta el röviden.
-Mit mondott Kentin? - értetlenkedtem.
-Nem fogom még egyszer elmondani. - sóhajtott.-
-Miért kellett ehhez Kentin? Nekem miért nem hittél?! - akadtam ki.
-Amanda, hagyjuk ezt. Nincs kedvem elmagyarázni.
Egyikünk sem szólt semmit, körülbelül úgy két percig. Álltunk a szoba közepén, összeölelkezve, és nem törődtünk semmivel magunk körül. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
-Hány óra van? - kérdeztem.
Lysander elengedett, és az órájára nézett.
-Fél négy múlt. - mondta. - Miért?
-Mert elkések a hegedűórámról! - ijedtem meg, és a csuklójához kaptam, hogy leellenőrizzem az időt. Tényleg annyi volt.- Mennem kell, most.
-Nem tudsz kihagyni egy órát? - nézett rám Lys.
Haboztam, aztán megráztam a fejem.
-Te nem tudnál kihagyni egy zenekari próbát? - kérdeztem vissza.
-Hogy jön ide a zenekar? - értetlenkedett Lysander.
-Ami neked az éneklés, az nekem a hegedű. Érthető vagyok?
-Menj csak. - legyintett lemondóan.
Nevettem, és lesiettem a lépcsőn, hogy fölvegyem a kabátom. Nem volt sok időm, úgyhogy gyorsan kellett szednem a lábam, hogy haza érjek a hangszeremért.
Otthon épphogy csak felkaptam a hegedűt és futólag megetettem Zafírt,már indultam is órára. Vidáman siettem a buszhoz, hiszen jelenleg elég jól áll a helyzetem. Bár egy kicsit még fagyos volt a hangulat ma délután, de biztos vagyok venne, hogy meg fog oldódni a dolog, csak egy kis idő kell neki. Kentinnek meg majd meg kell köszönnöm a dolgot. Hiszen neki hála, hogy minden szuper.
Hirtelen határozásból elővettem a mobilom, és már kerestem is a telefonszámot. Megnyomtam a hívás gombot,és a fülemhez emeltem a mobilt. Csak párat csengett ki, és máris felvette.
-Halló? - szólt a vonal végén Kentin.
-Ken! - ujjongtam - Imádlak, szuper vagy! Köszönöm szépen!
-Mit köszönsz? - értetlenkedett eleinte.
-Hogy beszéltél Lysanderrel, és örömet szereztél nekem. - emlékeztettem vidáman.
-Ja hogy az... semmiség.
-Dehogy semmiség!- ellenkeztem. - Megmentettél az összeomlástól!
-Jó, hagyjuk már ezt a témát. - szakított félbe türelmetlenül. - Az én hibám volt, amit jóvá tetem. Ennyi. 
-Akkor is. Köszi, szia! - búcsúztam, ugyanis időközben a busz is megérkezett a megállóba.
-Szia.
Felszálltam a buszra, és vidáman doboltam a kapaszkodó korláton az ujjaimmal. Hát igen, a jókedv néha határtalan... Főleg nálam.
A tanár szerint megint nagyot fejlődtem az elmúlt hét alatt, ami azért vicces, mert szinte semmit sem gyakoroltam itthon, de mindegy. Tetszett neki, és ez a lényeg. Az órám után vigyorogva siettem le a lépcsőn, és a végén egy ugrással Lysander karjában kötöttem ki. Úgy örülök neki, hogy nem Botival megyek haza!
-Ennyire jól ment? - nevetett Lys, és elvette tőlem a hegedűt.
-Igen. Ezt meg add vissza. - nyúltam a hangszerért, és a vállamra vettem - Ezt csak én cipelem.
-Te tudod. Aztan ne panaszkodj, ha fájni fog a hátad. - vonta meg a vállat Lys.
-Nem fog fájni, nem vagyok olyan gyenge! Mehetünk?
-Persze.
Hazafelé nem sokat beszéltünk. Én főleg azzal voltam elfoglalva, hogy ne jöjjek zavarba, amikor felénk néznek az utcán, úgyhogy ez eléggé lekötötte a figyelmem.
Ezen kívül rengeteg értelmetlen dolgon is törtem a fejem.
-Mit gondolsz, ha meghalnék, lenne, aki eltemetne? - kérdeztem hirtelen.
Lysander értetlenül, megrökönyödve nézett rám.
-Meg akarod ölni magad? - gyanakodott.
-Nem, csak eszembe jutott. - legyintettem. - Hagyjuk, hülye kérdés volt.
-Egyet értek. - bólintott, még mindig kicsit sokkolva.
Haza érve megoróbáltam rávenni Lysandert, hogy maradjon még, de visszautasította, és inkább haza ment. Biztos fáradt volt, úgyhogy nem nagyon erőltettem. Ma már így is sok mindent tett az érdekemben.
Telefonon elújságoltam a jó hírt Rosának is, aztán Botinak is ecseteltem a helyzetet egy ideig. Szegény, nem irigylem. Mindenesetre végighallgatott, és eltűrte a csacsogásomat is. Este még hegedültem egy kicsit, de a szomszédokra való tekintettel félbehagytam a dolgot. Majd holnap!