Ami azt illeti, nem volt nehéz feledésbe venni, hiszen ő sem közeledett hozzám közvetlenül, és nem is hozott több kellemetlen helyzetbe. Legalábbis én úgy veszem észre, hogy beletörődött a sorsába.
Ennek ellenére még mindig gyötör a lelkiismeret furdalás, amiért nem járhatok a kedvében.
De nem merek olyasmit tenni, mint elhívni a parkba, vagy hozzánk beszélgetni, mert túl kockázatos lenne.
Főleg, hogy jelenleg mindenem megvan, igazán nem panaszkodhatok.
Nataniel is többször beszélget velem, ugyanis elkezdtem olvasni a könyvét, és érdekli a véleményem. Szerintem egyébként szuper könyv, és minden este azt olvasom, de egyszerűen olyan hosszú, hogy még egy jó hétig el fog tartani. Viszont szinte le se tudom tenni esténként, ami nagyon tetszik Natanielnek. És nekem is.
Az elmúlt hétben elmaradtak az óráim a zeneiskolában, mert a tanárom beteg lett. Így otthon gyakorlok szinte minden nap, és egyre jobban élvezem.
Ma reggel karikás szemekkel ébredtem, mert az olvasás megint sokáig elhúzódott tegnap, és viszonylag keveset aludtam.
Komótosan felöltöztem, és indultam volna kifelé a szobámból, de Zafír az utamat állta. Türelmetlenül próbáltam kikerülni, de feltartóztatott.
-Már el sem mehetek? - méltatlankodtam. - Suliba kell mennem, ne haragudj! Sicc!
Azonban Zafír nem tágított, és hangosan nyávogni kezdett. A lábamhoz dörgölte a fejét, majd visszaosont az éjjeliszekrényhez. Felugrott a komódra, és a naptáram körül somfordált. Talán valamit mondani akart.
-Ehhez most nekem nincs türelmem! - sóhajtottam.- Ha akarsz valamit, most mondd! Illetve, szóval értesd meg velem.
-Miáu!
Úgy döntöttem, az a legegyszerűbb, ha megnyugtatom a macskát.
-Nyugi. - odaléptem hozzá, és megsimogattam.
De valamiért továbbra is nyugtalan maradt. Újra és újra a naptáramnak dörgölőzött, és nyávogott.
Értetlenül a kezembe vettem a naptárat, és fellapoztam. Nem volt benne semmi érdekes.
-Igen, december 18-adika van. Na és? - vontam meg a vállam.
Akkor a tekintetem kissé lejjebb csúszott, és észre vettem a háromszorosan bekarikázott dátumot.
Uramisten! Hiszen egy szűk hét múlva karácsony!
A homlokomra csaptam. Hogyan is felejthettem el ezt a fontos ünnepet?! Az év egyik legszebb napja, és teljesen kiment a fejemből!
Megdicsértem Zafírt, megsimogattam, és lesiettem a földszintre.
-Boti! Boti! - szólítgattam a bátyámat.
-Mi a franc van ilyen korán reggel?! - idegeskedett.
-Jövő héten karácsony! - ugráltam izgatottan.
-Tudom. Na és? - értetlenkedett Boti.
-Anya és apa eljönnek? Meglátogatnak? Vagy mi megyünk látogatóba hozzájuk? Mit mondtak? - zúdítottam rájuk a kérdéseimet.
Egy kicsit hallgatott, elhúzta a száját, majd sóhajtva így szólt:
-Figyelj... anya és apa... Nem akarnak velünk karácsonyozni. - mondta szomorúan.
A lelkesedésem alábbhagyott.
-Hogyhogy?
-Anya talált magának új vőlegényt, nem olyan régen. Együtt fognak ünnepelni. Apa meg még fel sem hívott. Nem tudom, mit fog csinálni karácsonykor. - vonta meg a vállát Boti.
-Anyának új vőlegénye van?! - ragadtam le ennél.
-Igen. - bólintott.
-Miért nem mondtad?!
-Elég bajod volt enélkül is. - legyintett a bátyám. - Előbb vagy utóbb úgyis megtudtad volna.-De akkor mi lesz most? Ketten ünnepelünk? - szomorkodtam.
-Hé! Nem olyan borzalmas, hogy a testvéreddel töltöd az ünnepet, vagy igen?! - sértődött meg Boti.
-Nem, nem. - legyintettem. - De mégis... Apa tényleg nem hívott?
-Nem. Elhagyatott gyerekek vagyunk, úgy tűnik. - viccelődött.
Elhúztam a szám.
-És a barátok? Ne ünnepeljünk barátokkal? - vetettem föl az ötletet.
-Ez a lakás olyan kicsi, hogy nem férnénk el olyan sokan. Meg amúgy is, ilyenkor a családokkal szoktak ünnepelni.
-De nem akarok szomorú karácsonyt!
-Ezt még megbeszéljük. Most menj, mert elkésel a suliból. - intett, és visszazárkózott a szobájába.
-Te meg a melóból fogsz késni! Körülbelül 10 perced van, hogy időben odaérj! - vágtam rá mérgesen.
Boti káromkodott egyet, aztán csend lett a szobában. Hm. Azt hiszem, ma nincs kedve munkába menni. Legalábbis nem ilyen korán.
Nem nagyon volt kedvem suliba menni, de sajnos sosincs választási lehetőségem, kénytelen vagyok elmenni.
Az úton azon gondolkoztam, hogy mit csinálhatnánk karácsonykor. Szerintem egyikünk sem akarja "magányosan" tölteni az ünnepeket, a szüleink nélkül. Ha már nem veszik a fáradságot, hogy eljöjjenek...
Amikor megérkeztem, rögtön fölmentem a terembe, ugyanis esett a hó, és ilyenkor nem szoktunk kint gyülekezni. A teremben már a többség ott volt, mindenki beszélgetett valakivel. Leültem a helyemre, és megvártam, amíg Castielék befejezik a beszélgetésüket.
-Ti mit csináltok karácsonykor? - kérdettem tőlük, amikor végre felfigyeltek rám.
-Még nem tudom. Valószínűleg a szüleim ellátogatnak ide, de remélhetőleg meggondolják magukat. - fintorgott Castiel.
-Az miért rossz, ha jönnek? - értetlenkedtem.
-Utálom őket.
-Ez egy kicsit túlzás, nem? - húztam fel a szemöldököm.
-Nem. - rázta meg a fejét Cast, és felállt a helyéről. - Elmegyek a büfébe. Kell valami?
-Nem...
-Akkor csá! - intett, és már ott sem volt.
-Hát jó. - vontam meg a vállam, és Lysanderrel kezdtem beszélgetni. - És te mit csinálsz karácsonykor?
-Nagy valószínűséggel azt, amit te. - mosolygott féloldalasan.
-A szüleim nem fognak eljönni. - mondtam csalódottan. - Botival semmi ötletünk sincs, mit csinálhatnánk... tálán jobban járnál, ha elmennél a szüleidhez ünnepelni, mert itt nagyon unalmas lesz minden. - javasoltam végül.
-Kizárt.
-Mert? - értetlenkedtem. - Mondom, hogy itt nem lesz igazi karácsony!
-Ha én megyek, akkor jössz velem te is. - jelentette ki. - Hidd el, jó lesz. Nem kell itthon maradnod egyedül, és Boti is elmehet valahová. Anyám nagyom örülne neked.
-Nem! - ellenkeztem - Ez egy családi ünnep, nem fogok belekavarni!-Kérlek! Még nem is volt közös karácsonyunk! - erősködött továbbra is.
-De... de a karácsony... akkor minden családnak együtt kéne ünnepelni, mert ez erről szól! - ismételtem megint.
-Ejnye, de makacs vagy. - nevetett Lys.
-Mindig is az voltam. - jegyeztem meg. - Nem megyek és kész!
-Ne csináld már. A szüleim imádnak! És ha nem jönnél el velünk? Itthon ülnél és szomorkodnál egész végig. - rázta meg a fejét nevetve. - Ott senkit sem zavarsz. Meddig kell még győzködni téged? Csak mert már nagyon unom.
Ezen eltűnődtem egy kicsit, de nem jutottam semmire. Meddig kéne még visszautasítanom ezt a nagyszerű lehetőséget? Lysandernek igaza van. Mindig igaza van. Ha nem mennék, anyuékra gondolnék, és sírnék. Hoppá. Azt hiszem, Lysander jobban ismer, mint gondolnám...
Ha elmegyek, szuper karácsonyom lesz, legalábbis nagy valószínűséggel. Mindig igaza van...
-Neked mindig igazad van. - mosolyogtam.
-Tudom. Akkor szóljak nekik?
-Hát... de kérdezd meg, hogy nem zavarok-e vagy ilyesmi. - tettem hozzá.
-Persze, persze. - legyintett.
Kis hallgatás után újabb kérdést tettem föl.
-Egyébként, a szüleid tényleg kedvelnek?
-Nem látszott rajtuk? Szinte már családtagként kezelnek, éppen ezért nem is értem,mit prédikálsz irt a családi ünnepekről...
-Minden normális ember otthon ünnepel a rokonságával! - világosítottam föl.
-Minden normális ember a szeretteivel ünnepel. - javított ki, majd nevetve hozzátette: - Nekem mindig igazam van...
-Ó, hogy...!
Hiába. Már nem úszom meg, valószínűleg ezt a megállapítást nem fogja elfelejteni. Csoda, hogy egyáltalán a karácsonyt észeben tartotta...
Suli után megkerestem Rosát. Amikor az udvaron körülnéztem, még épphogy láttam, ahogyan elhagyja az iskola területét.
-Rosa! Rosa! - futottam utána, a nevét kiabálva.
-Tessék? - fordult meg. Hamar utol értem.-Kérlek, gyere el velem vásárolni egyik este! - kérleltem. - Még meg kell vennem minden ajándékot, és kell a segítséged!
-Holnapután ráérek. Majd suli után elmegyünk a központba, oksi?- mosolygott vidáman.
-Szuper. Köszönöm szépen! - hálálkodtam.
Öleléssel búcsúztunk egymástól, majd haza indultam a hegedűmért.
Otthon Zafír fogadott, és ennivalót várt, de annyira siettem, hogy még egy tál tejet sem kapott szegény...
A zeneiskolába érve rögtön a terem felé vettem az irányt. Az órára nézve megállapítottam, hogy megint épphogy csak beértem. Gyorsan fölszaladtam a lépcsőn, és majdnem nekimentem egy kürtös fiúnak.
-Bocsánat. - motyogtam, és tovább siettem. Hiába, mindig útban van valaki...
A terem előtt megálltam, és kicsit összeszedtem magamat. Kopogtam, majd csendben benyitottam, és leültem az egyik szabad székre. Egy alacsony lány volt előttem, és valami irtó nehéznek tűnő darabot játszott.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon én mennyire nehéz darabokat tudnék megtanulni. A téli szünetben kéne ezen dolgoznom, hogy meglepjem Zsolt bácsit egy nehéz darabbal... De jó is lenne!
A lány befejezte a hegedülést, és kérdően nézett a tanárra.
Zsolt bácsi elragadtatottan összecsapta a tenyerét, és lelkesen elkezdett neki magyarázni ezt-azt. Aztán úgy 5 perc múlva felém fordult.
-Amanda! Bemutatom neked Kleopátrát, az egyik legjobb növendékemet. Öröm lenne, ha összeismerkednétek. Kleopátra csaknem két éve játszik a hegedűjén, és már el is tudja játszani Chajkovszkij híres hegedűversenyeinek egyikét! - nevetgélt tovább, és utána rám mutatott. - Amanda is egy kivételes tehetség. Idén kezdte a zeneiskolát, és már rengeteg mindent megtanult!
Aztán elnézést kért, mert csörgött a telefonja, és kiment a teremből.
Kleopátra hozzám lépett, és kezet fogtunk. Bár a gesztus barátságos volt, mégis éreztem a belőle sugárzó ellenszenvet.
-A tanár úr már mesélt rólad. - mondta a lány. - Tényleg csak szeptemberben kezdted a hegedűt?
-Igen. - bólintottam. - És nem nagyon tervezem abba hagyni.
-Helyes. Ebben egyet értek. - mosolygott Kleo erőltetetten. - A múlt évben volt egy verseny, még augusztusban. Mintha téged láttalak volna ott.
-Hát azt nem hiszem, mivel még egy versenyen sem voltam. - vontam meg a vállam.
-Azt feltétlenül el kell kezdened, ha be akarsz futni. Még nem láttam olyan sikeres zenészt, aki ne versenyzett volna. Lesz is egy, azt hiszem nyár végén. Chajkovszkij darabokat lehet csak oda vinni. Javaslom, hogy gyere majd el.
-Majd meggondolom... - bólogattam.-Bár... - tűnődött a lány. - Lehet, hogy inkább majd csak jövőre jöhetsz. Azt hiszem, képtelenség egy fél év alatt megtanulni egy ilyen nehéz darabot.
-Mi a verseny neve? - kérdeztem, mintha nem is hallottam volna. Valójában egyébként az előbbi megjegyzésével igen megsértett.
-Chajkovszkij hegedűverseny, New York. Nézz utána. - javasolta szárazon, és elpakolta a hangszerét. - Én megyek, mert még gyakorolnom kell a darabot. Majd még találkozunk.
-Szia. - köszöntem.
-Helló. - intett hidegen.
Kiment, én meg magamra maradtam. Nem is értem. Vajon miért nem szimpatikus nekem ez a csaj...?
Zsolt bácsi visszatért, és elkezdődött az óra. Megint nagyon örült, hogy fejlődtem, én viszont most másképp érzek. Mintha bűntudatom lenne, hogy én csak ilyen könnyű darabokat játszok. Érthető, hiszen új vagyok. Viszont akkor is többet akartam, még többet, és még többet.
Így történt, hogy óra után rosszkedvűen mentem le a lépcsőn.
-Történt valami? - kérdezte Lysander meglepetten.
-Ugye nem baj, ha egy fél órával később érünk haza? - kérdeztem válasz helyett.
-Nem, de...
-Akkor gyere. - ragadtam meg a kezét, és elindultam a folyosón.
Nem is bolyongtam túl sokat, amíg megtaláltam a könyvtárat.
-Mit akarsz itt? - értetlenkedett Lys.
-Valami olyat, amitől mindenkinek leesik majd az álla. - sóhajtottam, és benyitottunk.
A könyvtárban nem volt senki, csak egy idős néni, aki hamar útbaigazított a hegedűkották felé. Eléggé siettem, mert nem akartam, hogy Boti vagy Lysander idegesek legyenek.
-Még mindig nem értem. - jegyezte meg Lys, amíg én kutakodtam a polcon. - Mi a fenének vagyunk most itt?
Akkor elmeséltem neki, hogy mi történt a teremben, és hogy milyen versenyt emlegetett Kleopátra. Persze mesélés közben kerestem a kották között valami különlegeset. Szinte mindegyikbe belelapoztam, de az összes egyszerűnek tűnt.
-És akkor elhatároztam, hogy... Megvan! - kiáltottam föl. - Chajkovszkij hegedűversenyei gyűjteménye! Ebből most segíts egyet kiválasztani. - kértem.
-Én a helyedben a hármast venném. - szólt közbe az idős néni, a hátam mögül. - Az volt valamikor a kedvencem.
-Maga hegedült? - lepődtem meg.
-Nem. De nagyon szerettem hallgatni. - mosolygott a néni. - Lefénymásoljam?
-Az nagyon kedves lenne, köszönöm.
Pár perc múlva már egy köteg kottával a kezemben siettem a buszhoz, Lysanderrel.
-Nem fejezted be. - emlékeztetett.
-Ja, igen! - kaptam észbe. - Szóval akkor elhatároztam, hogy csakazért is megmutatom, hogy nem vagyok béna, és megtanulok egy igazán nehéz darabot, amitől majd mindenkinek leesik az álla!- a kezemmel egy nagyot legyintettem, aminek a következtében majdnem leejtettem a kottákat. Lysander nevetve segített, és elvette őket tőlem.
Kivételesen nem ellenkeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése