Nina

*Lysander szemszöge továbbra is!

Már csak pár sarok választott el az utcától, amikor szembe jött velem egy ismerős alak.
Ó, a francba, el kéne tűnnöm...
Kár, hogy a hajam világos, különben még jól el is tudtam volna rejtőzni a sötétben. Legközelebb átgondolom a hajfestést.
-Lysander! Lysander, te vagy az? - hallottam a hangját.
Hiába, ezt bekaptam. Máskor mégis inkább Amandánál maradok.
-Ó, szia, Nina. - tettettem a meglepetést. - Rég láttalak...
-Lysandeeeeer! - visítozott, és a nyakamba ugrott.
Gyors magyarázat: Nina az egyik olyan lány, aki az első koncerten már felkeresett, és azóta a társaságomat keresi. Úgy volt, hogy más városba költöznek, ezért évek óta nem láttam, sőt, nem is gondoltam rá. Néha küldött üzenetet sok sírós meg szívecskés smiley-val, de sosem hatott meg.
Fiatalabb nálunk, még csak 15 éves. Kicsit idősebbnek néz ki, mert viktoriánus ruhákban jár, de a stílusa totál gyerekes. Akár egy 12 éves... A haja szőke és rózsaszín, gondolom nem lehet természetes. Castiel egyszer megállapította, hogy mennyire illenénk egymáshoz. Ennek ellenére még sosem próbáltam meg közel kerülni hozzá. Eszembe se jutott.
-Hogy s mint? - kérdeztem illedelmesen, és lehámoztam a nyakamról a karját.
-Ó, hát rengeteg dolog történt!! - kezdte Nina. - Én is énekes leszek, mint te! Akár együtt is felléphetnénk!
-Persze, de ez nem ilyen egyszerű, mert... - kezdtem, de félbeszakított.
-Igent mondtál?! - ujjongott. - De jó!! Ha együtt éneklünk, akkor közelebb is kerülhetnénk egymáshoz, nem gondolod? - hadarta.
-Nem. - vágtam rá.
-Nem? - lepődött meg.
-Nem. Most mennem kell, talán még összefutunk. - kezdtem búcsúzkodni. - Szia, Nina.
-Szia. - köszönt el csalódottan. - Majd írok!
-Rendben.
Haza indultam, most már valamivel gyorsabb tempóban. Nem akarom, hogy utánam jöjjön.
Voltam olyan mázlista, hogy már elsőre megszabadultam tőle. Amikor hátra néztem, már csak az üres utcát láttam. Megnyugodva fordultam be az utcánkba, és a zsebembe nyúltam a kapukulcsért.
Mi a rák...?! Hol van a kapukulcs?!
Áh, mindegy. Ha keresném, se találnám. Inkább bemászom a hátsó kert felől. - határoztam magamban morogva.

*Amanda:

A vacsorát csináltam, amikor észre vettem egy kis csillogó tárgyat a konyhaasztalon. Meglepődve a kezembe vettem. Hogy kerül ide Lysander kapukulcsa...? Na mindegy, majd holnap visszaadom neki.
A zsebembe süllyesztettem a kulcsot, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Annyira jellemző, hogy ennyire nem figyel a cuccaira...
Amíg így álltam az asztalnál, magam elé bámulva, meghallottam, hogy serceg a hús a tepsiben. Felriadtam a mélázásból, és gyorsan visszasiettem a tűzhelyhez, hogy megforgassam a rántott húst.
Észre se vettem, amikor Boti benézett a konyhába, annyira elfoglaltak a gondolataim.
-A nappaliban leszek. - szólt a bátyám, és már ment is tovább.
-Jézusom! - rázott ki a hideg  ijedtemben. - Oké!
Kivételesen nekem is volt kedvem filmezni, úgyhogy a nappaliban vacsoráztunk. Megnéztünk két filmet is, de én már a végére elfáradtam, úgyhogy gyakorlatilag a másodiknak a felét nem is láttam, hanem inkább elmentem fürdeni, aztán aludni.
Jól esett az ágyam puha paplanja, csak az zavart egy kicsit, hogy Zafír ide-oda járkált a szobámban, és mindenféle neszt hallatott, amikkel időnként halálra rémisztett. Például egyszer megijedt a hegedű tokjától, meglökte, és az egész hangszer nagy robajjal esett a földre. Na, akkor megfogtam Zafírt, és erőszakkal tuszkoltam be a kosarába.

-Nem szól az ébresztőd... - hallottam egy ismerős hangot, és éreztem, ahogy valaki megrázza a vállam. - Ébredj, mert még elkésünk!
-Hmm? - nyögtem, és kinyitottam a szemem. - Lysander! Mit keresel te itt? - lepődtem meg, és a nyakamig húztam a takaróm, hogy ne lássa ciki macis pizsamám.
-Téged kereslek. - mosolygott. - Siess már egy kicsit! Öltözz, vagy fürödj, vagy nem tudom mit szoktál csinálni. Van körülbelül negyed óránk, hogy elérjünk a suliba.
-Tessék?! - ijedtem meg. - A fenébe! Elaludtam?
-Csak egy kicsit...
Kipattantam az ágyamból, nem érdekelt a pizsamám sem. Gyorsan beágyaztam, és a szekrényemből kidobáltam a ruháimat az ágyamra, hogy aztán felöltözzek.
-Menj már ki...! - sürgettem Lysandert, és az ajtó felé kezdtem tolni.
-Nyugi, megyek már. - nevetett, és az ajtóban még adott egy rövid csókot. Amit nem hagyhattam annyiban, úgyhogy hosszú csók lett belőle...
-Elég. Át kell öltöznöm. - toltam el magamtól, és mosolygását látva hozzátettem: - Egyedül!
És becsaptam az ajtót az orra előtt.
Még hallottam távolodó lépteit, és miután megbizonyosodtam róla, hogy elment, magamra kapkodtam a ruháimat. Aztán belerámoltam a könyveimet a táskámba, és gyorsan még megsimogattam Zafírt. A szobám ajtaját nyitva hagytam, hogy szükség esetén kimehessen.
Lerobogtam a lépcsőn, és a legnagyobb meglepetésemre nem botlottam meg a legalsó lépcsőfokban. Hurrá!
Lent rögtön a cipőkhöz rohantam, hogy felvegyem a csizmám. Úgy döntöttem, hogy ma nem csinálok szendvicset, inkább majd a büfében veszek valamit.
Ránéztem az órára. Két perc múlva becsöngetnek. Áh, most már tök mindegy... Úgyis késünk valamennyit.
-Szerinted hány percet fogunk késni? - kérdeztem Lysandertől, amint kiléptünk a házból.
-Nem tudom, de nem is nagyon érdekel. - vonta meg a vállát.
-Azért siessünk.
-Minek? - értetlenkedett. - Ha már késünk, akkor nem mindegy, mennyit késünk?
-Nem! Menjünk már! - makacskodtam.
A suli udvarán senki sem tartózkodott egy eltévedt macskán kívül. Az épület is üresen kongott, lépteink visszhangoztak a folyosókon.
A terem elé érve még gyorsan megigazítottam a hajam, és vettem egy nagy levegőt. Lysander visszafojtott nevetéssel bámult rám, amikor ezt észrevettem, vetettem rá egy szúrós pillantást. Aztán bekopogtam az ajtón.
-Csókolom! - köszöntem.
-Jó estét. - hallottam Lysander hangját is mögülem.
-Van igazolásuk? - kérdezte Mr. Faraize.
-Nincs...
-Üljenek le! - mutatott a helyünk felé, és beírt valamit a naplóba.
Hátra siettünk a padunkhoz. Bianka (tudjátok, az új lány) vigyorogva integetett nekünk, illetve inkább csak Lysandernek, Castiel pedig észre se vette, hogy megérkeztünk. Zenét hallgatott a padjára dőlve.
Ne haragudjatok, de most egy kicsit előreugrok az időben. A nap ugyanis olyan átlagosan telt, hogy még nekem is unalmas lenne leírni, nemhogy nektek olvasni...!

Suli után...

A terem előtt vártam Rosára, hogy elmenjünk vásárolni, ugyanis megbeszéltük, hogy ma megyünk. Kisvártatva ki is jött a teremből, de nem nézett ki túl jól. Az arca mintha kicsit zöldes lett volna.

-Jól vagy? - kérdeztem, és megveregettem a vállát kedvesen.

-Nem... lehet, hogy el kéne halasztani a bevásárlást... - motyogta szomorúan. - Azt hiszem, beteg vagyok.

-Óh... haza kísérjelek? - ajánlottam  föl.

-Nem, köszönöm, nagyon kedves vagy. De Leigh eljön értem, már megbeszéltem vele. - mondta Rosa, és rám mosolygott. - Majd jövő héten elmegyünk, ugye?

-Naná! - bólogattam. - Jobbulást.

-Köszi!

És már el is ment.

Kedvtelenül berámoltam a szekrénybe néhány tankönyvemet, és elindultam a folyosón. Nataniel jött szembe velem.

-Szia! - köszönt, és megállt velem szemben.

-Szia! - üdvözöltem mosolyogva. - Hogy vagy?

-Remekül, köszönöm. - biccentett, és előkeresett valamit a mappájából. - Az igazgatónő azt mondta, ezt adjam át neked. - nyújtott felém egy papírt. - Csak a félévi befizetés, tudod...

-Ja, persze! - bólogattam, és elvettem a papírt. - Köszi.

-Nincs mit. - mosolygott, és már tovább is indult. 
Arra se Volt időm, hogy köszönjek neki, már ott sem volt.
Úgy döntöttem, hogy haza megyek, de éppen amikor el akartam indulni, Lysander átölelt hátulról.
-Nincs kedved átjönni? - kérdezte. - Leigh valami ruhát emlegetett, amiért el kell gyere.
-Kabát. - javítottam  ki, és kibontakoztam az öleléséből. - Oké, megyek.
-Előtte menjünk el valahova enni- javasolta Lys. - Nincs otthon semmi kaja.
-Benne vagyok. - egyeztem bele.
Így hát elmentünk a főtérre, ahol végül egy olasz étteremre esett a választásunk. Tésztát ettünk, és majdnem egy egész órát ott töltöttünk, mert közben olyan fontos témákról beszéltünk, mint a ceruzahegyezés, a helyes könyvjelzőhasználat, és azon is vitatkoztunk, hogy a matek füzet miért négyzethálós, illetve miért kockás.
Szóval eléggé elvoltunk.
Ebéd után még egy kicsit sétáltunk a parkban, aztán Lysanderék háza felé vettük az irányt. Leigh kocsiját már az utca végéről is jól láttam, így tudtam; nem leszünk egyedül. Nem is Baj.
-Szerintem ess túl a ruhapróbán először. - javasolta Lys, amikor beléptünk az előszobába. - Igénybe fog venni minimum fél órát, de lehet, hogy többet is.
-Rendben... 
Levettem a kabátom és a cipőm. Meghallottam Leigh sietős lépteit a lépcső felől. Pár másodperc múlva ő is megjelent a lépcső alján, és maga felé intett.
-Gyere, menjünk föl! Már mindent előkészítettem.
-Szuper.  - mosolyogtam, és felsiettem a lépcsőn.
-Lysander, anya hívott. A hétvégén nem megyünk le. - mondta a hátam mögött Leigh a tesójának.
-Miért?
-Majd elmondom. - legyintett Leigh, és utánam jött.
Ezelőtt még sosem jártam Leigh szobájában, ezért elámultam, amikor beléptem. Viszonylag egyszerű szoba volt, de annál inkább csodálatosabb! Inkább műhelynek mondanám...
A falak vajszínűre voltak festve. A falnál egy hosszú asztal állt, rajta sok-sok selyemmel, vászonnal, egyéb anyagokkal. Az asztal mellett állt egy fiókos szekrény, ollókkal, tűkkel, és eszméletlen mennyiségű cérnával. Egy kis ágy is volt a szobában, de nem tűnt valami kényelmesnek... Mellette 5 próbababa sorakozott, befejezetlen ruhák voltak rajuk. Az egész helyben volt valami csodálatos varázs, ami nagyon megragadott.
A szoba közepén állt egy vékony, lány alkatú próbababa, fehér takaróval volt letakarva.
Leigh egy könnyed mozdulattal lerántotta róla a leplet, így megcsodálhattam a ruhadarabot, amit nekem szánt. Amikor először megláttam, elakadt a lélegzetem. Csodálatos volt! Fekete az alapszíne, a kapucniját fehér szőrme borítja belülről. A kabát ujjánál is kilátszik ez a fehér, puha anyag. A gombok a jobb oldalán, eltolva vannak, és mindegyik kis fehér gombon fekete, kissé mintha viktoriánus minták virítanának. Csodaszép.
-Hogy tetszik? - kérdezte Leigh. - Rosa szerint ez a te méreted, én nem tudom. Felpróbálod?
-Hát persze! - mentem oda hozzá, de még mielőtt felvettem volna a kabátot, ránéztem a próbababára. - Tényleg ilyen vékony vagyok....?
-Nyugi, a baba nem teljesen olyan, mint te. - nevetett Leigh. Mennyire hasonlít a nevetésük az öccsével...! - Csinos alakod van. Na gyere, próbáld fel.
-Köszi... - motyogtam kicsit elpirulva, és odamentem a babához. 
Leigh segített fölvenni a kabátot, és amikor rám került, meglepődve érzékeltem, hogy a ruhának a súlya nem több pár dekánál. Fura. Azt hittem, olyan nehéz lesz, hogy nem bírom el... Milyen jó! És milyen meleg!
-Na? - faggatott Leigh. - Hogy érzed benne magad?
-Csodásan! - mosolyogtam. - És a méretet is hogy eltaláltad...!
-Tényleg? Gombold be.
Így tettem.
-Mondom. - nevettem. - Nagyon eltaláltad.
Leigh mégis elégedetlen maradt. A hasamnál egy kicsit összébb húzta a kezével az anyagot, aztán rám nézett.
-Így is kényelmes még? - kérdezte.
-Igen. Miért? - értetlenkedtem.
Nem válaszolt, hanem elsietett a szekrényhez, és nagy gonddal kikeresett egy ollót, tűt, és számomra valami ismeretlen szerszámot. Biztos valami fűző, vagy mit tudom én...
-Oké, leveheted. - mosolygott rám Leigh. A szívem nagyot dobbant: mintha csak Lysandert látnám. - Még egy kicsit módosítok rajta, mert így nem nagyon emeli ki az alakod.
-Ha te mondod... - hagytam rá, és az ajtó felé indultam.
-Maradhatsz még, öt perc és kész vagyok! - szólt utánam Leigh.
-Ja, jó. - fordultam vissza, és nekidőltem az ablaknak. Kíváncsian néztem, hogyan javítja a kabátot.
Ekkor csöngettek.
-Ki az? - kérdezte tőlem Leigh.
Kinéztem az ablakon. A kerítésnél egy szőke-rózsaszín hajú lány állt, viktoriánus ruhában.
-Egy szőke, illetve inkább rózsaszín hajú lány. - feleltem visszafordulva.
Leigh abban a pillanatban felpattant, és rohant le a lépcsőn kinyitni az ajtót. Mi van itt?

*Lysander szemszöge:
Csöngettek, én meg felálltam az asztalomtól. Biztos Castiel jött. Bár az igaz, hogy ő nem szokott csengetni.
Lementem a lépcsőn, és a bejárati ajtónál kivettem a kulcsot a zárból. Hallottam Leigh dübörgő lépteit, ahogy lefelé siet.
-Majd én kinyitom! - szóltam föl neki, és a kilincsért nyúltam.
-Ne, várj!
Sajnos elkésett, mert már kinyitottam az ajtót. Megdöbbenve vettem észre, hogy nem Castiel, hanem Nina állt a kapuban.
-Én szóltam. - sóhajtott mögöttem Leigh, és visszaindult a szobája felé. Én meg egyedül maradtam.
A fenébe!
Megindultam a kerítés felé, Nina rögtön észrevett. Integetve mosolygott rám.
-Szia. - köszöntem. - Hát te?
-Eljöttelek meglátogatni. - ujjongott Nina. - Régen hallottalak énekelni, és én is meg szeretném mutatni a tudásomat.
-Ez igazán kedves, de most nem alkalmas. - hárítottam el a szándékát.
Meglepődve felhúzta a szemöldökét.
-Nem alkalmas? Ezt meg hogy érted?
-Jelenleg itt van nálunk a barátnőm is, ezért nincs időm most téged meghallgatni. - magyaráztam. - Egyébként meg honnan tudtad, hogy itt lakunk?
Nem válaszolt a kérdésemre. A tekintete elhomályosult, és a szeme színt váltott. Szürkéből élénk lila lett.
-Van barátnőd? És ezt még csak most mondod? - kérdezte élesen.
A hideg is kirázott tőle, de csak felvontam a szemöldököm.
-Nem kérdezted. - vontam meg a vállam. - Most vissza kell mennem. Szia! - köszöntem, és megfordultam.
Már az ajtónál voltam, amikor valami furcsa érzés végig futott a gerincemen, és magam se tudom miért, de megfordultam.
-Majd gyere vissza holnap. Olyan kettő körül. - mondtam. Mi a fene?! Mi történik?
-Rendben, itt leszek. - vigyorgott Nina, és a szeme újra szürkén csillogott. - Szia!
És már el is ment. Értetlenül a hajamba túrtam. Mit jelentsen ez? Már nem is én irányítom magam, hanem valami belső ösztön? Már ha ez az volt.
Ezt most jól megcsináltam. Mi lesz velem holnap...?!

*Amanda szemszöge:
Először beszélgetnek, a lány tök vidám. Aztán hirtelen elönti a méreg, a szeme élénk lila lesz, és összeszorítja a kezét. Lysander megfordul, a lány motyog valamit magában. Lys megáll az ajtónál, valamit mond, ami a lánynak nagyon tetszik, újra normális lesz, és el is szalad.
Ez meg mi volt?!
Rossz érzés kerített a hatalmába, amikor észrevettem, hogy a lány pár lépés után megfordul, és egyenesen felém néz. Mintha tudná, hogy itt vagyok!
Megfordultam, és újra Leigh-et kezdtem figyelni, miközben a szívem olyan hangosan dobogott, hogy féltem, ő is meghallja. De szemlátomást az ő gondolatai is össze-vissza jártak, mert erősen ráncolta a homlokát, és összeszorította a száját.
-Egyébként, ki volt ez a lány? - kérdeztem csak úgy mellékesen.
Először rám nézett, aztán megint a kabátra. Mintha azon gondolkozna, hogy mit mondjon.
-Egy régi ismerősünk. - szólalt meg végül. - Néha eljön minket meglátogatni.
-Rokon? - faggattam.
-Nem. - mondta egy kis szünet után.
Ettől féltem. Viktoriánus ruha? Lelkesedés Lysander felé? Szúrós pillantás az ablakra? Ki ez a lány?
-Kész van. - mosolygott Leigh, és felém fordította a ruhát.
Én semmi változást nem vettem észre rajta, de ha ő mondja...
-Köszi. - nevettem, és elvettem a kabátot. - Mennyibe kerül?
-Ingyen van. - mondta Leigh, amíg megtörölte a kezét.
-De egy ilyen kabátot nem lehet ingyen adni! - makacskodtam.
-De lehet. - legyintett Leigh.
-Hát jó. Köszönöm! - mosolyogtam.
-Nagyon szívesen. Lysandert hívd majd ide egy kicsit, kérlek!
-Rendben. - bólintottam, és kimentem a szobából.
Biztos a hétvége miatt kell beszélniük.
Lysander szobája felé vettem az irányt Csodálkoztam, hogy lépteimből semmi nem hallatszott, a puha szőnyeg miatt.